Hétvégi melléklet

2019. augusztus 17.

0817

Visszacsengés

Vers

Czigány György: Vándordal

Ezt az országot
józanul kell szeretni,
mint hűs kezét
favágó apánknak.

Ezt az országot
egyszerűen kell szeretni,
mint gyermeket
aki vérünkből való.

Ezt az országot
szerelmesen kell szeretni,
mint a forró földeken
kapáló lányokat.

Ezt az országot
megsiratva kell szeretni,
mint a tarka temetőt,
mely anyánkból virágzik.

Ezt az országot
leborulva kell szeretni,
mint suttogó párunk könnyeit,
melyekkel eltemet.

Játék és muzsika

„Tíz percben kibírják”

„...parasztasszonyoktól kezdve orvosokig hallgatták, sőt játszottak is benne. A budakeszi plébános hétszer nyert a játékban”

Sárdi Krisztina
Czigány György: Sosem azt próbáltam sugallni, mit ne szeressünk, hanem mit igen
Czigány György: Sosem azt próbáltam sugallni, mit ne szeressünk, hanem mit igen
Forrás: MH/Hegedüs Róbert

Számtalan elismerése közül arra a legbüszkébb, amelyet Mindszenty Józseftől vehetett át. Hangját és műsorát egy ország ismeri – ötven éven át hallgattuk őt naponta. Az Erkel-, Pulitzer-életmű és József Attila-díjas rádiós legenda, Czigány György talán mégis jobban örülne, ha inkább költőként emlegetnénk. Amikor a Zöldmál negyed egy kis kávézójában leültünk vele beszélgetni, az is kiderült, Liszt Ferenc a példaképe.

– Elhoztam magának a legújabb kötetemet, nemrég jelent meg, azaz karácsonyra, de most nyáron, a Szent István majd az Ünnepi Könyvhéten mutattuk be.

– Hogyan lett Télikék a címe?

– Arany János Őszikéinek rezonanciáival készült. Ő huszonöt évvel fiatalabb volt, mint én, amikor írta azokat. Az elején sok újdonság is helyet kapott, tömör egysorosok, de persze van benne sok ismétlés a korábbi antológiákból, hiszen ez a harminchetedik kötetem. De nem érzem bajnak, hogy korábbi versek is előfordulnak benne. Weöres Sándor valamikor mindent kitalált már, úgyhogy újat nem kell, nem is lehet csinálni. Illetve Babits egyszer azt mondta, „a régi nagy költők az eredetiség babonáját nem ismerték, hanem egymás vállain állva azon igyekeztek, hogy minél szebb virágok, gyümölcsök nőjenek a kertben”.

– Egyik korábbi kötete a 80 nyár címet viseli, és azt olvastam, hogy a nyár a kedvenc évszaka. Miért?

– Mindig szerettem a nyarat, nyáron születtem, hétfőn, augusztus tizenkettedikén lettem nyolcvannyolc éves. A könyv, amit említett, a nyolcvanadik születésnapomra jelent meg, innen a címe. Az emlékeimben a nyár él a legintenzívebben, a kamaszkori nyaraktól vissza egészen a győri nyarakig, ahova félévesen kerültem, de tizenkét éves koromig ott laktunk, Győr „eszmélésem városa”. Aztán jött egy rövid pesterzsébeti kitérő, ami arra volt jó, hogy ezerkilencszáznegyvennégy tavaszán megtudjam, milyen egy amerikai szőnyegbombázás: szétvertek mindent. Eredetileg Csepelt célozták meg, csak kicsit elcsúsztak. Aztán a Krisztinavárosban „próbáltam ki”, milyen a háború igazán, tizenhárom-tizennégy évesen. A szociális missziós nővéreknek volt, illetve most is van ott egy rendházuk – ami fodrásziskolától az elöljáróságig minden volt már –, annak az óvóhelyén voltunk a szüleimmel az ostrom alatt.

– De aztán ennek is vége lett egyszer.

– Igen, az ostrom utáni esztendők nagyon jó nyarakat hoztak, mert az ember kamaszkora legyőzi azt, hogy háború, diktatúra, borzalom van, az érzések, élmények felülkerekednek minden problémán, katasztrófán.
Akkor voltak az első nagy olvasmányélményeim, szerelmeim, amelyek egész életemben rezonálnak, mindig visszatérnek.
A kamaszkori nyarak valamiképpen mindig jelen vannak az ember életében, néha a későbbi időszakoknál, éveknél közelebbinek is tűnnek. A kamaszkorból visszacsengő dolgok megmaradnak. A háború ellenére sok kedves, szeretetre méltó emlék köt még a romos Krisztinavároshoz, mert ott nőttünk fel, ott lettem szerelmes, jártam gimná­ziumba, amit én még „werbőczysként” kezdtem, aztán „petőfisként” fejeztem be. Negyvenhat nyara például azért is emlékezetes, mert akkor nyertem első díjat a Szent Gellért tiszteletére rendezett országos irodalmi pályázaton a novellámmal, és ezt a kitüntetést Mindszenty Józseftől vehettem át. Ez volt az első irodalmi díjam.

– Hogyan találkozott a bíboros-hercegprímással?

– Szabadtéri mise volt a Gellért-hegy oldalában, azon a felén, ami a szálloda felé néz, és ahol a kápolna van, ami akkor még be volt falazva, de úgy emlékszem, volt egy szabadtéri oltár felette. A jubileum ünneplése volt, és a tölcséres hangszórókon keresztül hallottam a nevem, hívtak, hogy menjek fel az oltárhoz, mert első díjat nyertem, és ott hirdették ki. A mise végén akkor kezet foghattam a hercegprímással, ugyanis ő adta át az elismerést. Erre talán büszkébb vagyok, mint az összes többire: Prima Primissima, József Attila-, Stephanus-díjra.

– Visszatérve a kamaszkorra, melyek voltak az előbb említett, első, nagy hatású könyvek?

– Nagyon szerettem például Chestertont, Csehovot. Nagyon boldog voltam, amikor már rádiósként egyszer eljutottam Jaltába, a Csehov-házba, és láttam, hogy az őrülten régi telefon mellett volt egy kis palatábla, amire mindig ráírták, hogy kik keresték, hogy ne felejtse el, és ezen észrevettem, valamelyik nap Tolsztoj hívta. Nagyon sokat köszönhetek a rádiónak és a tévének, rengeteg híres embert megismerhettem a munkám révén. Szerencsés voltam, mert válogathattam, és azokkal készíthettem interjút, akikre nagyon felnéztem, akiket sokra becsültem. Készült egy sorozatom az Újholdasokkal: Mándy Ivánnal, Nemes-Nagy Ágnessel, Ottlik Gézával, Pilinszkyvel, akivel nagyon jó barátok lettünk – fiatalon halt meg. De Borsos Miklós atyai barátom és Somogyi József nevét is említhetem, nem beszélve a muzsikusokról, akikkel a szakmám miatt voltam kapcsolatban. Itt megint visszacsatolnék a kamaszkoromhoz: arra is emlékszem, hogy a pad alatt olvastuk a Magyarok című folyóiratot, és ott találkoztam Weöresnek egy versével, amelyben kipróbálta a teljes abszurd költészetet, olyan szavak, igék voltak benne, mint „nyúlmozgás”, „ablakik”. Weöres olyan tehetséges volt, hogy
minden játékos kísérletet megengedhetett magának, aztán persze írta a maga gyönyörű, hol klasszikus, hol modern, hol elvont, hol nagyon is konkrét verseit. Később nagyon jóba lettünk itt, amikor én is a kerületbe költöztem, ők Amykával pedig a Törökvész úton laktak. Sokat voltunk együtt, sokat vittem őket mindenfelé az országban, mivel nem volt autójuk. Nekik könnyebbség volt, nekem öröm. Amikor fiatal riporter voltam, még sokan éltek a nagyok közül, voltam itt a
kerületben Füst Milánnál, aki Rácz Aladárról beszélt, de olyan várostörténésznél is – rádiósként –, aki még látta Aranyt a Duna-parton sétálni és Lisztet a Vigadó kapujában reverendában, amint két hölgy karolt belé. Ez egyébként nagyon jellemző rá, de azért ő komolyan vette a vallásosságot – példaképem is valamiképpen.

– Több budapesti kerülethez is fontos, jó emlékek-élmények kötik, de mégis melyik a kedvenc városrésze?

– Budán éltem mindig, ahogy mondtam is, a Krisztinában a kamaszkorom a Vérmezőhöz kötődik. Akkor tényleg ez volt, tele volt elszórt robbanóanyagokkal, életveszélyes volt sétálni rajta, a maiak nem is tudják elképzelni.

– Milyen volt akkoriban?

– Úgy vagy három-négy méterrel lejjebb volt, fasor vette körül és tényleg mező volt, repülőgépek le is tudtak szállni rajta. Persze nem úgy kell elképzelni, mint a mai gyönyörű parkot. Aztán feltöltötték a várbeli romokkal: lovas kocsikon hordták oda a köveket, évekig tartott, és akkor, gyermekkoromban ültették ott a fákat. Ez a Krisztinaváros gyerekkorom tája, mint Mándynak a Teleki tér. Nekem Babits, Kosztolányi, Márai után jutott a Vérmező és a budai vár töve. Ott van aztán a Krisztina-templom, oda jártam orgonálni. Bár ugye zongorista vagyok – ötvenhatban végeztem a Zeneakadémián, ahonnan egyenesen a rádióba kerültem –, de az orgona nagyon vonzott. Hatalmas hangszer, lehet rajta igazán játszani, improvizálni. Meg a liturgiát is szerettem, a húsvéti-karácsonyi szertartásokat. Már rég a rádió főmunkatársa voltam, vagy a tévében talán már főszerkesztő, amikor még mindig vissza-visszamentem egy-egy nagymisére orgonálni, persze csak szeretetből, semmi kötelesség nem kötött oda. A következő táj Óbuda, ahol a gyerekek felnőttek, a Flórián téri lakótelepi világ, ahol nagy örömmel fedeztem fel, hogy a lakótelep tövében jelen van egy majdnem kétezer éves világ is. Aquicumban találták meg ugyanis Aelia Sabina ókori énekes kis orgonáját, egy tűzvész nyomán beomlott pincében, aztán a hangszert rekonstruálták – arról is csináltunk műsort. Aelia Sabina és a gyerekeim az óbudai közös világ, írtam róla verset is. A harmadik világ, ahol most vagyunk, a Rózsadombnak ez a Pasarét felé hajló vonulata, úgy mondják, hogy Zöldmál. Ide a felnőtt- és öregkorom köt, néhány évtized. De fontos még Győr–Révfalu, ahol felnőttem, a Rába–Rábca vízi világa – ezt az előbb nem is mondtam, a győri nyarakról szól a Győri Te Deum című versem. Illyésnél is voltam Tihanyban sokszor.

– Vannak külföldi tájak is?

– Sok élmény is van, öröm. Már végeztem a Zeneakadémián, és a Budapesti Madrigálkórust kísértem zongorán, akikkel ötvenkilencben, tehát ötvenhat után három évvel Párizsban koncerteztünk. Elég nagy dolog volt eljutni oda, pláne játszani a francia rádióban. Aztán később francia költőkkel is valamennyire összebarátkoztam, fordítottak tőlem verseket. Svájcban találkozhattam még egy interjú erejéig Dürrenmatt-tal, Lausanne-ban pedig Alfred Cortot zongoraművésszel, aki nagy Liszt-rajongó volt. Ezek meghatározó élmények.

– Szokott még zongorázni?

– Van egy pianínóm itt Budán is. Elhunyt első feleségem is Erika volt, „második Erikám” szekszárdi, ott is van egy pianínó, azon szoktam játszani, mert a budapestit teleraktuk könyvekkel. Már amennyire tudok játszani, mert a szemem romlása miatt – makula degenerációm van – kottát nem tudok olvasni. Azt tudom játszani, amire emlékszem fejből. Végül nem futottam végig a zongoraművészi pályát, van egy-két régi felvételem a rádió archívumában, Honegger, Sugár Rezső-darabok, inkább moderneket játszottam anno, például Bartók Szonátáját. Aztán elcsábított – éppen az irodalom miatt – a szó lehetősége, a riporteri pályafutás, a sok íróval-költővel való találkozás. Ez kötődött az alkotóművészi vágyaimhoz, reményeimhez, és ezért inkább a rádiót, televíziót választottam. Ugye vagy az egyiket csinálja az ember, vagy gyakorol napi hat órát, s utazik megszállottként – egy zongoraművésznek nem könnyű a sorsa –, vagy tanít. Mondjuk rövid ideig tanítottam a rádió zeneiskolájában, onnan még vannak kedves tanítványok, akik sok-sok évtized után, a Facebookon küldenek üzenetet, hogy emlékeznek a zongoraórára a rádió hatodik emeleti előterében.

– Azt mondta az előbb fejből, emlékezetből játszik. Mi maradt meg?

– Olyan darabok, amelyeket az ember koncerten játszott: Schumann Szimfonikus etűdjei például, Liszt B-A-C-H fantázia és fúgája, ezek remek darabok, utóbbit éppen Szekszárdon fejezte be. Az előbb említettem már Sugár Rezső nevét, akivel jó barátságban voltam, és akit ma már méltatlanul nem eleget emlegetnek, pedig nagyszerű zeneszerző volt. A Barokk szonatináját játszottam, jó virtuóz és nagyon érdekes darab volt. Liszt A-dúr zongoraversenyével felvételiztem tizennyolc évesen, akkor ez már elég magas fokú tudást igényelt. Nagyon szeretem egyébként Liszt kései zongoradarabjait,
amelyekre Wagner azt mondta a feleségének, Cosimának, aki ugye Liszt lánya volt, hogy „apád megbolondult, valami lehetetlen darabokat ír”. Érdekes, hogy egy ilyen nagy zseni már nem tudott felfogni egy másabb, újfajta tömörítést, úgy érezte, hogy vele lezárult a zene, megcsinált mindent, amit lehet, és nem értette, hogy Lisztnek van egy olyan útja, ami akár Bartókhoz, Schönberghez is kapcsolódik, a huszadik század hangnem nélküli zenéjéhez. A Villa d’Este szökőkútjait ismerik ezzel a csobogással, de ez is olyan darab, ami vagy harminc évvel megelőzte azt, ami az impresszionistáknál, Debussynél, Ravelnál zseniális, és megszerettük. Debussy valamikor mondta is, hogy az „öreg Liszt” próféta volt. Szóval ezt is tudta előre, aztán jöttek a még modernebb darabok, amelyek már tényleg a huszadik század zenéihez mutattak utat, vagy egyenesen Bartókhoz.

– Ha már modern zene, mennyire hallgat mai, kortárs komolyzenét?

– Szívesen hallgatom, de nem mondom, hogy járatos vagyok benne, mert sajnos nem tudok elmenni a koncertekre. Azt mondanám, hogy aktívabb éveimben a velem nagyjából egyidős zeneszerzők, Petrovics Emil, Szokolay Sándor, Decsényi János, Soproni József műveit jól ismertem. Ők több versemet is megzenésítették. A maiakról nem merem mondani, hogy túlságosan közel állnának hozzám, de nem azért, mert bármilyen averzióm volna a kortárs zenével szemben, hanem mert ennél hosszabb idő kell ahhoz, hogy át tudjuk tekinteni, mi érdemes arra, hogy megmaradjon hosszú évtizedekig, századokig, és mi nem. Ez régen is így volt, a maga korában Rossini ugye, aki zseniális, sokkal népszerűbb volt, mint Beethoven, Salieri a maga korában fontosabbnak, népszerűbbnek látszott, mint Mozart – tehát abban a korban nem nagyon lehetett megítélni őket, pedig mind nagyszerű mesterek voltak. De ilyen a művészettörténet, hogy nehéz a kortársak közt kiigazodni, megállapítani, mi fontos és mi nem. Ami egy adott korban a legelfogadottabb, nem biztos, hogy ötven év múlva is az lesz.

– Jó, hogy említi ezt az ötvenes számot, hiszen idén tavasszal volt legnépszerűbb műsora, a Ki nyer ma? elindulásának ötvenedik évfordulója is. Honnan jött a komolyzenei vetélkedő ötlete?

– Ugye, ötvenhattól a rádióban dolgoztam, számtalan műsort kitaláltam, ezért aránylag szabad kezem volt, ha mondtam egy ötletet, akkor az mindig megvalósult, adtak műsor­időt. Bevált nagyon például a Házimuzsika, ami a régi Hausmusik alapján készült, de azt akartam, hogy más hangulata legyen, ezért nem a felvételt jelző dermedt csendben, konferálás után indultunk, hanem elkezdtem beszélgetni ott a művészekkel, és amikor minden csengetés, piros lámpa nélkül bekevertek, akkor mondtam, hogy éppen kivel ülünk a stúdióban. Mindig hívtam költőt is, ennyire voltam önző az irodalom érdekében, de ez nem volt abszurdum, a Schubertiádáknál is mindig művészeti baráti kör volt együtt: írók, festők, zenészek, szóval elég természetes volt, hogy Weöres például a Tizenkettedik szimfóniáját egy Házimuzsika keretében mutatta be.
Ezek a műsorok akkor éltek, jól mentek, tehát volt hitele annak, amit javasoltam. Amikor kitaláltam a Ki nyer mát, azért az szíven ütötte őket, vagy két évig halogatták, mert nem értették először, hogy miért ne szombat délután menjen adásba, miért éppen napi tíz percben, ebédidőben.

– Hogyan értették meg, mivel győzte meg a feletteseit?

– Nekem éppen az volt az ötletem, hogy miután meghallgatták az emberek a híreket, időjárást, vízállás- és légnyomás-jelentést, akkor mondjuk el nekik, hogy van Mozart meg Bartók is, mert ezzel örömet lehet szerezni nekik, tíz percben kibírják. Azt hiszem, hogy bevált ez a rövid, „állva fogyasztható műsor”, megtette a maga különös hatását, mert más volt, mint egy esti hangverseny vagy közvetítés, a komolyzenét szolgálta, de tényleg játék volt. A rövid, három szótagos cím is jobban bement az emberek fülébe, ezt is azért találtam ki, hogy már a cím is játékos, érdekes legyen. Hatvankilenc márciusában elindultunk, negyven évig ment az Astoriából a műsor. Más volt ez a hetvenes években, akkor mindenki a Kossuth rádiót hallgatta, nem volt televízió, nem volt ötvenféle magánadó, különféle szórakoztató műsorokkal, akkor ez logikusan nagyon népszerű volt a hallgatóság körében, parasztasszonyoktól kezdve orvosokig hallgatták, sőt játszottak is benne. A budakeszi plébános hétszer nyert a játékban. Egyedül a költői tevékenységemnek nem használt. Erre Fodor András mondta egyszer, hogyha az ember valamiben népszerűvé válik, akkor rendszerint egy másikban nem nagyon szeretik elfogadni.

– Mit gondol, mi az oka annak, hogy egy ilyen típusú műsorra ma már nincs igazán kereslet?

– Nem vagyok biztos benne, hogy ne volna rá kereslet, ha ügyesen és érdekesen csinálják, a megfelelő műsoridőben. Ezt azért is mondom, mert például a Ki nyer ma? műsornak még most is van kicsengése: az Óbudai Társaskörben immár tizenkét éve rendezzük meg élő hangverseny keretében, sőt a Marczibányi téri Művelődési Központban is, ott ráadásul kiegészítve irodalmi témákkal is. Ezekre van kereslet, szépen jönnek az emberek, van egy kör, akit érdekel.
A Bartók rádiónak tényleg nagyon jó hallgatottsága van, pedig nem lehet azt mondani, hogy kifejezetten szórakoztató adásai vannak, és órákon át mennek a műsorok, mindennap más műsorvezetővel. De a templomok, hangversenytermek is tele vannak. Nem értem, amikor ilyen pesszimista hangokat hallok, egy érdekesebb koncertre nem lehet jegyet kapni Martonvásárra, a Vigadóba. Gyönyörű hangversenytermek vannak, gondoljunk a Művészetek Palotájára például.

– Vagy a felújított Zeneakadémiára…

– Pontosan. Szóval rengeteg minden van, ami azt szolgálja, hogy az ember hozzájusson a legértékesebb dolgokhoz. Az irodalmi élet is elég eleven, működik, egyik könyvbemutató követi a másikat, könyvfesztiválok vannak, a Könyvhéten a Duna-parton csak úgy nyüzsögtek az emberek napokon keresztül, tehát nem lehet azt mondani, hogy nincs érdeklődés a nemes dolgok iránt. Sőt, bizonyos mértékig a technikai eszközök lehetőségével ezek tényleg nagyobb tömegekhez jutnak el. Az meg természetes, hogy a művészetekkel nem lehet minden embert odavonzani valahova. Borsos Miklós mondta: „Egy ország műveltsége nem azon múlik, hányan művelik, hanem hogy akik foglalkoznak vele, milyen minőségben tudják átélni a művészetet.” Abban is van igazság, hogy a zene mindenkié, de tegyük hozzá, hogy mindenkié lehet. Ne tartsuk kötelezőnek, hogy mindenkié legyen a vers és a zene. Mindig elfogadtam, hogy a Ki nyer ma? több embert érdekel például, mint a költészet vagy a népköltészet. A költészet is olyan, mint a kamarazene, egy Beethoven- vagy Mozart-vonósnégyes sem érdekel annyi embert, mint egy sanzon vagy dal, vagy operaária, hogy ne mondjam a popzenét vagy a dzsesszt. Ez ellen nem kell küzdeni, sosem azt próbáltam sugallni, mit ne szeressünk, hanem mit igen. Petrovics Emil barátom írt annak idején egy cikket, amelynek címe: Féltsük a kultúrát, vagy terjesszük?! Életem minden munkájával az utóbbira szavaztam
a vers és a muzsika szolgálatában.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A csodahajó

„...szépen elvitte Karvázy bárót a hitelezői elől Magyarországra”

1882

Adósságot csinálni nem volt olyan nehéz soha, mint most, de viszont adósságot nem fizetni sem volt oly könnyű soha, mint most. Hja, uraim, tisztelt gavallérok és kaszinói tagok, az volt még csak az alávaló korszak, míg az adósok börtöne egzisztált.

Pedig egzisztált. Az embert a pezsgőpoharaktól sokszor odahurcolták a négy fal közé, míg aztán a nagybácsi ki nem váltotta – már akinek volt nagybácsija.

A hitelezőnek joga volt akkor nemcsak az ingóbingóságokra és az ingatlanokra, hanem az adós személyére is. De azért a szenvedélyes adósság-csinálók akkor sem retiráltak, hanem kötötték nyakra-főre a kölcsönöket. Látszik, hogy ez a tulajdonság örök s benne leledzik az emberi természetben ősidőktől fogva.

Voltak aztán olyan időpontok is, hogy míg Bécsben megvolt az adósok börtöne, addig Magyarországon már eltörülték. Csodálatos, hogy ebben az időben nem szaporodtunk fel tizennégy millióból legalább száz millióra.
De éppen az ellenkező történt.

A mi derék mágnásaink akkor is ott csinálták – alkalmasint csupa sportból – az adósságot, ahol az nagyobb veszedelmekkel járt. Párizsban, Bécsben hányták-vetették magukat a hazai föld kegyelméből egy darabig, azután a hazai föld rovására, végre pedig föld nélkül.

Ilyen volt Bécsben többi közt báró Karvázy Domokos, az igazi nevét nem írom meg, mert most együtt szoktam dominózni az öreggel s még megapprehendálja, hogy fiatalkori kalandjait nap­világra hoztam.

Fiatal, tüzes gyerek volt még akkoriban az én összetöpörödött öregem s olyan furorét csinált a bécsi leányok közt, mint egy Alkibiades.

Csakhogy az asszonyok már akkor is sokba, nagyon sokba kerültek – kivált Bécsben. Még ha nem voltak is színésznők, de hátha még színésznők is voltak hozzá.

Márpedig Karvázynak csak az ilyenek tetszettek. Szerzett négy év alatt annyi illatos levelet, hogy odahaza az ősi levéltár bikkmag ehhez a töméntelen papiroshoz képest, de adósságot is szerzett annyit, hogy az ősi szilvafáknak, ha minden levele ötforintos bankóvá lenne, se futná ki.

A nagy uraskodás kezdett lassankint összeesni. Már-már lehetetlenné lett betartani a terminusokat. A hitelezők között olyan nyüzsgés támadt, mint a megbolygatott kaptárban. Ezeknek a derék embereknek megvan az a tulajdonságuk, ami a köszvényes lábnak: legelőbb veszik észre az időváltozást.

A báró úr kellemetlenül érezte magát Bécsben. Úgy volt ott, akár az üldözött vad, szeretett volna elillanni, de már nem lehetett, minden lépését őrizték, s ha ilye­tén kedvet talál vala tanúsítani, besétáltatják az adósok börtönébe.

Desperátus helyzet volt biz ez!

S teljes lehetetlenségnek látszott kimászni belőle.

Még csak egy utolsó stádium volt a börtönig. Ezt az utolsó stádiumot pedig úgy hívják, hogy „vármegye-politika”, ért ahhoz minden magyar ember s abból áll, hogy – szóval tartja az embereket.

Karvázy Domokos báró is ezt csinálta; ez pedig nehéz, izzasztó munka. Próbálja meg, aki nem hiszi.

Az egyiknek kigondolni valami nagybátyát, aki most járja az utolját s tegnapelőtt téteményezte le a testamentumot a kassai káptalannál; a másikkal egy jelentőségteljes pillantás kapcsában sejtetni, hogy a gazdag Kohlbrenner kisasszony és ő közte... no, de most még nem illik kifecsegni.

Hanem az ilyen vármegye-politika csak az utolsó lélegzetvétel, nincs semmi gyakorlati értéke, mert annyira nem hisznek, hogy új kölcsönt adjanak, csupán annyira bíznak, hogy tovább várnak néhány nappal a régire. A halál odábbítása ez napról-napra – de mit ér, ha az azért ott marad a küszöbön s el nem mozdul onnan.

Egyszerre azonban egy radikális hír támad és jelenik meg a bécsi lapokban, mely szerint Karvázy Domokos báró egy olyan hajót talált fel, mely egyforma sebességgel megy a vizeken úgy fölfelé, mint lefelé.

No, ez aztán nem tréfadolog! (Kivált azokban az időkben, mikor még lovakkal vontatták a hajókat.) Ha ez így beüt, akkor a báróból milliomos lesz. De iszen, mégis derék, nagyeszű ember az! mondogatták a hitelezők s nem egy tette hozzá kevélyen:

– Tudom én, kinek hitelezek, kinél nincs reszkírozva a tőkém.

Egyszerre megváltozott a hitelezők arca. Újra kiderültek és mosolyogtak e kaján, kiborotvált pofák. (Mert már a hitelezőket jól esik ilyeneknek képzelni.)

Még pénzt is adtak neki a jövő vasárnapig – mikor hivatalosan be lesz mutatva a közönségnek az új, megbecsülhetetlen találmány. Hogyne adtak volna neki? Kár lenne egy embert megakasztani a siker előtt. Mikor aztán megérkezett a kitűzött vasárnapi nap, Bécs minden uzsorása ott volt a Dunaparton. Ott tarkállottak gyűrt cilinderben és veres esernyőikkel, tubákszín kabátokban – mert hát nekik lesz az édes látvány, ha sikerül.

A csodahajó ott állt a parton kikötve, míg beszállnak az arra hivatottak. De bizony nem volt azon a hajón semmi különös. Olyan volt az kívülről, mint a többi, kerekes egyszerű jármű. Hát iszen majd meglátjuk mindjárt, hogy mit tud.

Jöttek is nemsokára Karvázy báró és néhány ismeretlen ember: azok bizonyosan részint a barátai, részint a zsüri.
A matrózok már régebben ott benn voltak, amint tehát a báró beszállott, rögtön következett
a nagyérdekű kísérlet, melyet türelmetlenül várt a parti tömeg.

Úgy volt a programban, hogy a hajó lefelé megy egy darabon s onnan aztán fölfelé fordul, hogy egészen kényelmesen ítélhesse meg a közönség, mert így közvetlen a szeme előtt történik a hajó sebes útja a víz folyásával szemben.

Eloldották a matróz-köteleket.

– Hurrá! – kiálták a matrózok.

– Hurrá! – harsogott a közönség kalapjaikat és kendőiket lobogtatva.

A hajó lassan, méltósággal megindult lefelé Pozsonynak.

Ment, ment. A szél éppen a hajó farát csapkodta, könnyű volt mennie.

Az emberek utána néztek nagy darabon.

Még azután is utána néztek volna, de nem láthatták.

Most már azt várták, hogy visszatérjen. Ejnye, de messze mennek, mire való az? Már azóta visszafordulhatott volna! Hiszen kis darabról is kitűnik a próba.

Vártak, vártak. De bizony hiába vártak.

A csodahajó nem tért többé vissza, hanem szépen elvitte Karvázy bárót a hitelezői elől Magyarországra – ahonnan aztán fittyet hányhatott nekik.

Hja, csak szép idők voltak azok a régi idők!

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom