Hétvégi melléklet

2019. augusztus 10.

0810

Távollét

Vers

W. B. Yeats: Szerelmesét halottnak kívánja

Feküdtél holtan, hidegen
s alkony sápadna Nyugaton.
Eljönnél hozzám s szíveden
megnyugodhatna bánatom.
Jó lennél, megbocsátanál,
hiszen halott lennél, halott:
nem ugranál föl hidegen
s szeszélyesen mint vadmadár.
Tudnád hogy a csillagos ég
szőtte magába hajadat.
Óh bár halott lennél, halott
a lassan sápadó bus ég
s hervadó bús szirmok alatt.
 
(Babits Mihály fordítása)

Ötven év száműzetésben

Az Úr markában

„Az, hogy ez a Szász-Coburg-Gothai házhoz tartozott, nem volt kérdéses egészen addig, amíg miniszterelnök nem lettem”

Mészáros Márton
Szimeon Szakszkoburggotszki: Előszeretettel használtam a Rilsky gróf titokzatos álnevet Count Rilsky és Graf Rilski formában
Szimeon Szakszkoburggotszki: Előszeretettel használtam a Rilsky gróf titokzatos álnevet Count Rilsky és Graf Rilski formában
Forrás: Ivo Csupetlovszki

II. Simeon trónfosztott bolgár cár, aki 2001 és 2005 között polgári nevén, Szimeon Szakszkoburggotszkiként miniszterelnök is volt Bulgáriában, a szófiai Vrana-palotában, a bolgár uralkodók egykori nyári rezidenciáján fogadott. Beszélgetésünk során beszámolt mindarról a megfogalmazása szerint nemtelen támadásról, amelyet már egyre nehezebben visel.

– Tavaly augusztusban levelet adott közre, amelyben arról tájékoztatta a közvéleményt, hogy a bolgár kormány elvenné a tulajdonában lévő szófiai Vrana-palotát, amelyet huszonegy éve a bolgár állam már visszaszolgáltatott a családjának. Minek tudja be a döntést?

– Bonyolult és szomorú történetet fogok elmesélni. Amikor ezerkilencszáznegyvenhatban elhagytuk Bulgáriát, édesanyám (Johanna bolgár cárné, III. Viktor Emá­nuel olasz király leánya, aki 2000-ben, kilencvenkét évesen hunyt el – M. M.) ebben a szalonban, ahol most ülünk, átadott egy magántulajdonainkról szóló listát az új kommunista rendszer későbbi miniszterelnökének. Lett légyen akármi is a szándéka, az új hatalom képviselőjének kezébe adta a precíz feljegyzést. Valóban jó kérdés, hogy miért foglalkozott ilyen apróságokkal, hiszen azokban a napokban abban a tudatban mondtunk búcsút a hazánknak, hogy azt örökre elhagyjuk. Ezen a listán semmi útmutatás nem volt arról, hogy mi a teendő a koronával vagy egyéb uralkodói jelvényekkel, csupán a saját vagyontárgyainkról volt szó. Mintegy fél évszázaddal később, ezerkilencszázkilencvennyolcban a bolgár alkotmánybíróság megnézte, hogy Szimeon Szakszkoburggotszki miért nem kapta vissza a magánbirtokát a rendszerváltást követően. Bulgáriában ugyanis kilencvenöttől mindenki benyújthatta a kártérítési igényét, és a kárpótlásnak jelentős részben eleget is tettek az illetékesek. A kilencvenes évek végén tehát az alkotmánybíróság döntést hozott arról, hogy nekem és Mária Lujza nővéremnek igenis jogunk van arra, hogy visszakapjuk a minket megillető birtokokat, tárgyakat.

– Ennek helyességét talán igazolta, hogy a legtöbb párt elfogadta ezt a jogi döntést. Hogyan folytatódik a történet?

– A nővéremmel kilencvenkilenc októberében úgy döntöttünk, hogy mindazért cserébe, amelyet a bolgár nép adott nekünk az elmúlt évek során, a Vrana-palotához tartozó mesés parkot Szófia városának adományozzunk. Kilencvenhektáros parkrendszerről beszélünk, amely már a születésemet megelőzően is messze földön híres volt. A nagyapám, Ferdinánd fejedelem és cár a botanika szerelmese volt: a világ legkülönfélébb pontjairól mintegy négyszáz fát, köztük számtalan ritkaságot hozatott erre a sajátos klímájú vidékre. Érdekes módon idestova húsz éve Szófia főpolgármestere elfogadta és megköszönte a gesztusunkat. Egyetlen szóval sem mondott olyasmit, hogy „nézzék, ezt nem adhatja a városnak, mert ez soha nem volt a maguk tulajdona”. Az, hogy ez a Szász-Coburg-Gothai házhoz tartozott, nem volt kérdéses egészen addig, amíg miniszterelnök nem lettem. A sajtó elkezdett arról pusmogni, hogy kivágatok fákat, holott a családom mindig is nagyon ökotudatos volt a nagyapám óta.

– Mikor tetőzött a botrány?

– Amikor moratórium alá helyezték a tulajdonainkat, azzal az indokkal, hogy meg­győződhessenek arról, azok valóban minket illetnek-e. Valójában ez egyetlen célt szolgált: a politika színtiszta érdekeit. Nem élünk rendkívül nagy lábon, az erdőből nem jött be egy leva bevétel sem kilencven éven keresztül, már csak ezért is megalázónak tartom az egészet. Másrészről az ellenem folytatott hadjáratról a parlament döntött, holott ilyen dekrétumot a parlament csak alkotmányellenesen hozhat. A kereset részleteivel már nem untatom, azért sem, mert az ügymenet folyamán váratlanul kiderült, hogy újabb és újabb papírok hiányoznak az eljárás sikeres lebonyolításához.

– Egy éve az ügy jogszerű tisztázása érdekében panaszigényt nyújtott be a Emberi Jogok Európai Bíróságához. Miért szánta el magát erre a lépésre?

– Azért mentem el Strasbourgig, mert euró­pai állampolgár vagyok. Európában a magántulajdont tiszteletben tartják. Számomra mindez nagyon fájdalmas, hiszen akik ismernek, tudják, hogy az egész életemet a bolgár embereknek szenteltem. Amikor emigrációba vonultan éltem, minden tőlem telhetőt megtettem Bulgária érdekében. A madridi hivatalomból számtalan proklamációt bocsátottam ki, de Ottó főherceggel, az utolsó osztrák–magyar koronaherceggel már jóval korábban, az ötvenes évek legelején arról tárgyaltam, miként tudnánk segíteni a menekülttáborokban sínylődő honfitársainkon. Aztán, kétezer-egytől már miniszterelnökként néztem szembe az ország helyzetét nehezítő számtalan külső és belső körülménnyel.

– A hazáját megszálló szovjet erők ezerkilencszáznegyvenhat szeptember tizenötödikén, háromévnyi uralkodás után fosztották meg a trónjától. Ötven évvel később, amikor visszatért, meg sem fordult a fejében, hogy újra koronás fővé váljon?

– Abban, hogy az őseimtől örökölt cári tisztségemet az állampolgári felhatalmazás alapján miniszterelnökire cseréltem, semmi személyes nem volt, a hazatérésem patriotizmusból fakadt. Az motivált, hogy Bulgária csatlakozzon az Európai Unióhoz és a NATO-hoz, amelyek mindegyike megvalósult. Sokat tettem az országért.

– Időközben jutottak valamire a strasbourgi jogászok?

– A bolgár kormány mostanában úgy döntött, újra megkérdezi az alkotmánybíróságot arról, hogy jogos tulajdonunkat képezi-e mindaz, amit moratórium alá helyeztek. Strasbourg, mint végső állomás két-három hónapja azt közölte, hogy addig, amíg Bulgária az országhatárain belül nem tisztázza a problémáit, nem tesz semmit, ezért befagyasztotta a kinti eljárást. Nem állhatom a konfliktust, szeretem békés úton intézni a dolgaimat. És ami a legfontosabb: a dialógus erejében hiszek. Ezért kijelentettem, hogy akár peren kívül is megállapodhatunk, ha akadnak vitatható körülmények.

– Mit gondol, öt év múlva ugyanezen falak között albérlőként vagy tulajdonosként fogadhatja majd a vendégeit?

– Az Európai Unió tagállamában élek, civil polgárként. Az unió országai tiszteletben tartják a magántulajdont és a jogállamiságot, ezért az européer énem erősen bizakodó. Ugyanakkor a Vrana-palota nagyobbik részét nem örököltem meg, ott hamarosan a harmadik bolgár királyság, vagyis a török uralom alóli ezernyolcszázhetvennyolcas felszabadítástól az elűzésemig tartó időszak történetét bemutató múzeumot tervezünk nyitni. A második világháború utáni időszakban Bulgária hírből sem volt hasonlatos a mai Bulgáriához. Összességében nem volt jól szervezett, nem volt sem európai, sem keresztény, az intelligenciaküszöb is eltért a maitól. Ez a korszak lezárult, itt lenne az idő ennek szakszerű feldolgozására.

– Hogyan szolgál az egészsége ezekben a stresszes hónapokban?

– Hasznos szerettem volna lenni egész életem során, s az eddigi nyolc évtizedemre visszatekintve úgy látom, sikerült elérnem a célomat. Az uralkodó haláláig szolgál, és habár átlagos állampolgár vagyok polgári névvel, addig, amíg a fejem és az erőnlétem lehetővé teszi, továbbra is az erős, euró­pai Bulgáriáért fogok dolgozni. De ami az
egészségemet illeti, a jövő nem az én kezemben van: mindannyian az Úr markában vagyunk.

– Apja, III. Borisz cár máig nem teljesen tisztázott halálát követően ezerkilencszáznegyvenháromban, hatévesen foglalta el a bolgár trónt, kiskorúsága miatt azonban kormányzótanács gyakorolta az államfői teendőket. A negyvenötös szovjet megszállást követően a régenseket kivégezték, majd rá egy évre kikiáltották a köztársaságot, a családja pedig kénytelen volt emigrációba vonulni. Élt Egyiptomban, az Egyesült Államokban, Spanyolországban, de Bulgáriában közellenségnek kiáltották ki, oda évtizedeken keresztül nem térhetett vissza. Mi volt a legnagyobb megaláztatás, amit valaha elszenvedett?

– Nem mondanám, hogy volt ilyen. A tény, hogy ötven évet száműzetésben kellett élnem, mélységesen szomorú. A saját drámám miatt nagy együttérzéssel fordulok az emig­ránsok felé, hiszen külső hatásra, meglehetősen csenevész életkorban magam is azzá lettem. De hogy lenne-e olyan támadás, amelyet a legnehezebben dolgoztam fel az évek során, azt nem tudom.

– Azért vélekedik így, mert bizakodó alaptermészetű?

– Inkább az állhat a háttérben, hogy nem foglalkozok sokat a múlttal. Azt viszont elmondhatom, hogy a legnagyobb sokk, ami valaha ért, apám halála volt. Hatéves koromig ártatlan, boldog kis herceg voltam, aki tündérmesében élt. Aztán egyik napról a másikra fel kellett nőnöm. Pokolian nehéz volt, de elkezdtem együtt élni azzal, hogy elhunyt az apám. Az, hogy máig nem egyértelműen tisztázott módon halt meg, nem segítette a trauma feldolgozását.

– A spanyol fővárosban évtizedeken keresztül dolgozott az üzleti életben. Tudták a munkatársai, hogy kivel ülnek egy asztalnál?

– Ez attól függött, hol és milyen munkakörben dolgoztam.

– Milyen név alatt élt Spanyolországban?

– Szisztematikusan nem használtam a Simeon cár nevet, egyetlen cégnél sem, amelynek alkalmazottja voltam, vagy amellyel dolgoztam. Előszeretettel használtam a Rils­ky gróf titokzatos álnevet Count Rilsky és Graf Rilski formában. Amikor apám inkognitóban utazott, ő is a Rilski grófot használta. A Rila-hegység, amely körbe fonja Szófiát, nagyon közel állt hozzá, innen a név. Mindenesetre két különböző életem volt, és csak nagyon kevés embert engedtem magamhoz annyira közel, hogy tudja, ki voltam egykoron. Praktikus döntés volt, mert ha esetleg elkövettem egy-egy hibát, akkor nem a monarchia intézményét, hanem engem hibáztattak. Egyébként a nagyapám, Ferdinánd a Murány grófja címet használta a privát utazásai során, ezt a titulust névlegesen egyetlen lányomra, a dédapját nagyon csodáló Kalina hercegnőre ruháztam. A nővéremet pedig a Koháry hercegnője címmel ajándékoztam meg, egyúttal a Szász-Coburg és
a Gotha-Koháry családunk fejévé tettem.

– Tavaly ősszel adták ki a One Pur­pose, Bulgaria című kötetet, amelyben a kétezer-tíz óta lejegyzett vagy elmondott politikai gondolatait, beszédeit válogatták egybe. Ez azonban nem az egyetlen olyan könyv, amely az ön személyét helyezi a fókuszba. Milyen fogadtatásban részesültek ezek a kiadványok?

– Meglehetősen barátságos kritikákat kaptak. A saját memoárom ez idáig bolgár, spanyol, francia, portugál, olasz és török nyelven jelent meg. Készül a görög fordítás, és talán az év végén angolul is elérhető lesz.

– Híres arról, hogy rendkívül élénk kapcsolatot ápol európai uralkodóházakkal. Ebben a szalonban tucatnyi fénykép látható, amelyen hivatalban lévő vagy lemondott uralkodókkal látható. Melyik uralkodóhoz fűzik a legszorosabb szálak?

– Szerencsére jó kapcsolatot ápolok mindenkivel. Az európai uralkodóházak mindegyike rokoni kapcsolatban áll egymással. Nagyon tiszteltem Habsburg Ottót, aki kimagasló államférfi volt. Nyolcvanöt évesen járt itt egy konferencián. Felment a katedrára, zsebre dugta a kezét, majd negyven percen keresztül, jegyzet segítsége nélkül tartott egy olyan előadást, amelyhez foghatót ritkán hallani. Ezen látogatás alkalmával három napig maradt Bulgáriában, a rezidenciámon láttuk vendégül, s igen élvezetes beszélgetéseink voltak. Zita királyné egyébként féltestvére volt az én nagyanyámnak. A spanyol Bourbon-házat azért említhetném, mert számtalan ponton összefonódott az életem János Károly királyéval. A luxemburgi uralkodó, János nagyherceg májusi temetésétől pedig kizárólag azért maradtam távol, mert Ferenc pápa aznap fogadott Szófiában.

– Tudta a júniusi bejelentést megelőzően, hogy János Károly korábbi spanyol király visszavonul a közéleti szerepléseitől?

– Már korábban is beszélt erről a szándékáról, amelyet végül a lemondásának ötödik évfordulóján jelentett be. Szerencsére jú­nius folyamán alkalmam nyílt találkozni vele, amikor három napot Madridban töltöttem. Örültem, mert együtt nőttünk fel. Az első találkozásunk ötvenháromban lehetett, akkor mindketten Spanyolországban voltunk. Amellett, hogy többé-kevésbé rokonok vagyunk, közeli barátokká lettünk. Őfelsége fél évvel fiatalabb nálam, mindketten hatvankettőben nősültünk, a gyermekeink azonos időszakban érkeztek. Túl a politikán, a magánéletben is igyekeztünk egymás támaszai lenni. Öt éve azt mondta nekem, hogy szeretné, ha ott lennék a lemondási ünnepségen, hiszen annak idején együtt indultunk el ezen az úton. Így akkor kizárólag azért utaztam el Madridba, hogy ott lehessek, amikor aláírja a lemondónyilatkozatot. Fülöp király hivatalba lépését már nem vártam meg.

– Manapság, amikor az Egyesült Királyság azon dolgozik, hogy elhagyja az Európai Uniót, miként látja az uniószkepticizmus jelenségét Bulgáriában?

– Meglátásom szerint kisebbségben vannak azok, akiknek fenntartásaik vannak az unióval szemben, a kormányfői időszakom alatt sokkal több szkeptikus volt. A bolgárok is rájöttek arra, hogy a kis országok szinte semmit sem tudnának elérni az uniós források nélkül. Ebben az interjúban is hitet teszek arról, hogy szerintem helyünk van ebben a nagyon szelektív klubban, amely alapvetően rendkívül pozitív eredményeket tud felmutatni még akkor is, ha akadnak hibái. Azt, hogy az angolok kilépnek, nem tudom másként, csak katasztrófaként értelmezni. Nem látom a védőburok alól kilépő Egyesült Királyság jövőjét. És most a kőkemény gazdasági oldalról nézem az eseményeket, mert az EU-n belüli kereskedelem az Egyesült Királyság exportjának nagyjából felét teszi ki. Lehet, az angolok azt hiszik, Kanada és egyéb volt gyarmati országok segíthetik majd a kereskedelmüket. Nos, én nem így vélekedek.

– Máshogy gondolkozik az angol, mint a többi európai?

– Egyszer nagyon erős köd volt a Csatorna felett. „A kontinens el van szigetelve” – állt az angol lapok címlapján. Nem a sziget, hanem a kontinens van elzárva, írták. Azt hiszem, ez sokat elmond a brit nézőpontról.

– Júniusban ünnepelte nyolcvankettedik születésnapját, ebben az életszakaszban mit tekint a missziójának?

– Boldog lennék, ha megoszthatnám a tapasztalataimat az utánam következőkkel. Nem azért, mert az idő bölcsebbé tett, hanem azért, mert sokat tapasztaltam. Szeretnék közreműködni problémák békés megoldásában, szeretem a dialógust, azt, ha valaki megérti a másik nézőpontját. Valaki egyszer azt mondta, minden problémának legalább két megoldása van. Elérkezett az idő, hogy ezt egyfajta szentenciaként véssük az agyunkba.

– A román és az albán mellett a bolgár fia­talság is egyre inkább nosztalgiát érez a monarchia államformája iránt. Van esély arra, hogy Bulgária újra cárság legyen?

– Nem csak a fiatalok körében találni sok monarchistát, akadnak középkorúak, idősek is. De azután, hogy Bulgáriában ötven éven keresztül a lehető legrosszabb rendszerek egyikének állították be a királyság intézményét, nem hinném, hogy lenne jövője. A kommunisták addig mondogatták a monarchofasizmus kifejezést, amíg a többség elhitte, hogy létezik. Amikor nyolcvankilencben darabjaira hullott az európai világ, néhányan azt mondták, megérné visszatérni a monarchiához, de a többség nem támogatta az elképzelést, idejétmúltnak vélték. Más kérdés, hogy a monarchia lehet sokkalta demokratikusabb, mint a köztársaság. Amikor kilencvenhatban hazatértem, a bolgár demokrácia fiatal volt, bizonytalan lábakon állt, nem akartam megingatni az alapjait azzal, hogy egy eltűnt államforma visszaállításáért harcolok, és nem akartam, hogy azt higgyék, a saját érdekeim vezérelnek. A monarchia legnagyobb erénye számomra a stabilitása – a vezetője generációkon keresztül jelen van, nem pusztán négy-öt éves cikluson át. Mellesleg egyetlen politikai vagy társadalmi csoportosulásnak sem a tagja, ez pedig csak előnyként értékelhető a mai világban.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A kis Andris csizmái

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből „...ezentúl arravaló lesz a gazdagsága, hogy jót tegyen vele”

1882
- Beszélyke –

Keskeny, szürke felhőfoszlányok úsznak a környék felett. Nagy égiháború lehetett az éjjel, villámlással, esővel, viharral vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé: a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vöneki János uram portáján egész tócsák állanak, a Zákó Mihályék kertjében pedig – éppen az imént mesélte Mihók Magda – a madárfészket is lemosta a fáról a szakadó zápor.

Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a musselin-ruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy eső nem lesz, bár az ég morcos, borús még, mint a Bizi apó arca, ki ingadozó léptekkel, meghajolva megy a hosszú utcán Szücs Istók kőművessel.

Az emberek az udvarokról és a kerítések mögül nézik. Hogy összeesett! Megőszítik a csapások, csövestől jönnek. Az eladóleánya meghal, csűre, asztagja megég, lovait elhajtják a szegénylegények. Örökké rajta tartja most az Isten a „másik” kezét.

Érzi is a súlyát. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent felsége előtt; hogy ím az a kisebbik lánya is halálosan megbetegedett, meghökkent őkigyelme s megfogadta: ezentúl arravaló lesz a gazdagsága, hogy jót tegyen vele.

– Ni, a Bizi, a fösvény Bizi! – kiáltja az Andris gyerek a Gughiék udvarán.

– Csiba te, ne te – veszi fel a szót Gughi Panna –, legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg én megkavarom…

– Nedves ez a tüzelő – veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. – Az én időmben még a fa is jobban égett, Panna… Hanem ez a Bizi dolga csakugyan csodálatos. Mikor a drága Mária-képet hozták, amit a templomnak vett, leszakadt a szekér alatt a Csoltó hídja, ló odaveszett, kép dirib-darabra tört.

– Valóságos mennyei kijelentés, nénémasszony. De vajon hová mehet most ilyen korán reggel? Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, merre fordulnak el a savanyúkúttól?

A „falu gyermeke” (így nevezték a szelíd képű, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfőzőkatlan mellett, ami igen irigylendő állapot volt rá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a tűznél (csípős az idő egy kicsit), hanem a jószívű Gughi Panna a kóstolást is engedte.

Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot!

Kelletlenül kullogott utánok, mert félt Bizi uramtól. Minden gyerek fél a faluban attól a sötét arctól.
Bizi apón egy hosszú krispin volt, abba húzta be apró kopasz fejét a váll-lapockái közé. Őkigyelme fázhatott talán, mert olyan idegesen mozgott az ajka, mintha a foga vacogna.

Jobbról-balról köszöntek neki, de ő nem vette észre. Csak egyszer fordult vissza, és a kis Andris úgy érezte, hogy őt nézi. Megrezzent és mélyen szemeire húzta a viseltes báránybőrsapkát.

A csősz, aki a sánta Péri Jánosnéval kendert vitt az utcán, az Andris fülehallatára mondta el, hogy megint csoda történt az éjjel. A kőkeresztbe beleütött a mennykő. Pedig száznyolcvan forintjába került Bizi apónak, aki most mindenre adakozni kezd, mert perben áll az Úristennel és ki akar vele békülni. De hasztalan, alighogy felállították tegnap a drága kőkeresztet, ma már össze van törve.

Andris kitalálta, hogy a temetőbe mennek Bizi apóék. De már azt az istennyilát ő is megnézi.

Illő távolságban követte, s mikor a temető közepén megálltak, a nagy kőrisfa alá húzódott.

A gyönyörű, piros kőkereszt csakugyan ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betűk: „Isten dicséretére emeltette Bizi József.” Éppen a betűknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: „Nem kell a dicséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell.”

Az öregember elkapta fejét a földről, hol adománya széttörve hevert, és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá. Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek.
Andris a kőrisfának dűlt, s lábait, amik egészen besüppedtek az ittas, kövér temetői földbe, sorban emelgette, meg-megrázva őket a levegőben, mintha ezáltal melegednének. Kis homloka ráncba van szedve, szeme bekalandozza a sírokat, arra gondol, amelyikben nyugszik az ő anyja, apja.

– Menjünk innen… – mondá Bizi apó összeszedve magát.

– És a kereszttel mi történjék?

– Úgy hagyom – viszonzá tompa hangon, majd halkan hozzátette: – amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeragasztani.

– Bizony kegyelmedet meglátogatta az Isten.

– Hiszen ha csak látogatna – kiáltott fel keserűen Bizi apó –, ő már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.

– Tűrni kell, Bizi uram!

– Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.

– Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.

– Nem becsülöm őket már semmire – hörgé. – Fázom, reszketek. Valami rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár rám… Oh, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg?

Elhagyták a temetőt.

– Hej, ni! – kiáltott fel Istók. – Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen veresek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök!

– Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jólesik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam!
Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz.


– No, gyere hát közelebb!

– De csak hadd menjen haza – véli Istók –, megveszi a lábát az Isten hidege!

– Miért nem húztál csizmát, fiú – kérdi Bizi uram szelíden.

– Nincsen csizmám – mondá a gyerek szomorúan.

– Hát mért nem varrat apád?

– Nincs apám – felelte közönyösen.

Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez fel, ha még a szeretetet sem ösmeri…
Szótlanul megfogta a kis Andris kezét s vitte magával végig a nagy utcán, le egész a templom mellé.
Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve aranyos rojtokkal s a következő aláírással: „Filtsik István csizmadia-mester.”

– Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én kontómra! – mondá Bizi apó.

Filtsik megnézte a gyereket s így szólt:
– Éppen van egy ilyen kis csizma készen.

A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna.

A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arcára s vígan kopogott az öreg után a pitvarban.

Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt pedig nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még a meggyűlt esővizek is.

Mintha új levegőt szívott volna be, könnyebben érzé magát.

– Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz-e hozzám?

A gyermek a csizmáit nézegette gyönyörködve és így szólt:
– A lekvárfőzéshez szeretnék menni!

– Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban.
A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a tornácon a doktor fogadta vidám arccal, a leány már túl van a veszélyen.

Bizi apó hálateljesen nézett fel az égre. Milyen messze van és mégis milyen közel… Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt…

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom