Hétvégi melléklet

2019. augusztus 3.

0803

Fatime

Vers

Berzsenyi Dániel: A táncok

Nézd a tánc nemeit, mint festik játszi ecsettel
     A népek lelkét s nemzetek ízleteit.
A német hármas lépéssel lejtve kering le,
     S párját karja közé zárja s lebegve viszi.
Egyszerű a német mindenben, s csendesen örvend,
     Egyet ölel mindig, s állhatatos szerető.
A gallus fellengve szökik, s enyelegve kacsingat,
     Párt vált, csalfa kezet majd ide, majd oda nyújt:
Ez heves és virgonc, örömében gyermeki-nyájas,
     Kényeiben repdez, s a szerelembe' kalóz.
A magyar egy Pindár: valamerre ragadja negéde,
     Lelkesedett tűzzel nyomja ki indulatit.
Majd lebegő szellő, szerelemre olvad epedve,
     S búja hevét kényes mozdulatokba szövi;
Majd maga fellobbanva kiszáll a bajnoki táncra
     (Megveti a lyánykát a diadalmi dagály),
S rengeti a földet: Kinizsit látsz véres ajakkal
     A testhalmok közt ugrani hőseivel.
Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe,
     Csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt.
Ember az, aki magyar tánchoz jól terme, örüljön!
     Férfierő s lelkes szikra feszíti erét.

(1811)

„Szívében mindig magyar maradt”

Rökkhöz kötve

„Többet menekültünk a csősz elől, mint futballoztunk. Este pedig selyemharisnyát húztam, és felléptem a Moulin Rouge-ban”

RR
Rökk Marika Németországban forgatott filmjeinek kópiái Hitler főhadiszállásáról hadizsákmányként a Szovjetunióba kerültek
Rökk Marika Németországban forgatott filmjeinek kópiái Hitler főhadiszállásáról hadizsákmányként a Szovjetunióba kerültek
Forrás: MTI/Magyar Fotó/Várkonyi Lászl

Az operett sokszorosan megkoronázott királynője, a primadonnák primadonnája és testvére, a válogatott futballista. Kettősük, illetve a Rökk család története bőven adott témát a múlt század harmincas éveiben a sport- és a színházi lapoknak is. Ám történetük sokkal szövevényesebb és kacifántosabb, mi több, egyáltalán nem tanulságok nélküli, s nem csak az operettrajongók és a futballkedvelők számára.

Idősebb Rökk Ede építésznek tanult, s mellette kiváló sportolónak számított. Az MTK-ba járt le, ahol különösen az atlétika ment neki jól, 1907-ben távolugrásban ő szerezte meg a kék–fehér klub első országos bajnoki címét ebben a sportágban. Évtizedekkel később, amikor a gyerekeiről faggatták, elmesélte, hogy futballozott is egyszer: „Jobbszélsőt játszottam az MTK-ban, mert Weisz „Izabella” nem jött ki, és én ugrottam be. A MAC II. ellen játszott az MTK II. és Vangel bekkelt ellenem. Az első percben rúgtam egy gólt, több nem is esett a meccsen” – magyarázta, amiből azért levonhatjuk azt a következtetést, hogy a fia, az ifjabb Ede nem az ő hatására lett futballista.

A családban Edusnak vagy Edának becézett fiú Cinkotán, 1911. szeptember elsején, a húga, Marika pedig 1913. november 13-án született Kairóban, és ez a tény szinte minden alkalommal témát adott az újságíróknak.

A Függetlenség című újság írta meg a nagy történetet 1934-ben:
„Rökk Ede Pesten nősült, szerelemből. Magas, sudár lányt vett el feleségül (most is szép asszony). Károly Máriát jól ismerték a fővárosi sportkörökben, mert néhai Károly Jenőnek, az MTK egykori híres futballistájának a testvérhúga. A »stramm« menyecske szívesen követte tehát vállalkozó szellemű urát, lebabázott Kairóban, és Edus papa Szarvassynál, a kairói osztrák–magyar konzulnál jelentette be a gyereket, akit aztán a római katolikus pap anyja után Máriának keresztelt. Kairóban nem maradhatott Mária-Marika, akinek Kairóból más emléke nincs, mint hogy itt szokott át az anyatejről a cuclira. Szülei már 1914-ben visszatérnek Magyarországra, és a Pest melletti Rákosfalvára költöznek. Itt éri Rökk Edét a mozgósítási parancs, búcsúznia kell Máriától és Marikától, bevonul mint tiszt, végigverekszi a háborút, családját pedig rokonok pártfogására hagyja.”

A történetből kimaradt a fiú, Ede, aki akkoriban még nem volt elég érdekes. Nem úgy Marika, aki közel sem volt eminens az iskolában, ráadásul lány létére sokat verekedett.

Feljegyezték, hogy „talán csak a csinos pofikájának meg csinos két lábának köszönheti, hogy nagy keservesen elvégzi az elemit”.

Annál jobban élt az iskolai szünetekben.

A család egyik kedvenc története volt – Rökk Ede még a nyolcvanas években is mesélgette Kalocsán a húgáról –, hogy a család a húszas évek legelején Hévízre ment nyaralni. Üssük fel ismét a Függetlenség cikkét:

„Hévíz nagy élmény a hétéves leánynak. Itt hall először rendes zenekart, cigány- is meg jazz- is játszik a fürdőhelyen, és Marika legszívesebben egész nap a muzsikát hallgatná. Nem érdekli se játék, se fürdés, és egy délután, amikor pattogó angol zenét játszanak a táncolóknak, kiszakítja magát az anyja kezéből, kiperdül a parkettre, és önfeledten táncolni kezd. A hátulgombolós kislány hajladozik, steppel, pontosan követi a zene ritmusát, fáradhatatlanul emelgeti a lábacskáját, és mikor a zene abbahagyja, kecses mozdulattal meghajlik a közönség előtt. A hévízi közönség tapsol, éljenez (Marikának ez volt az első nagy sikere), sokan sietnek a kipirult gyermekhez, felemelik, dédelgetik, körülveszik. És ekkor egy sötét ruhás, imponáló külsejű asszony tör utat magának, Marikát kihúzza a tömegből, kezén fogva anyjához vezeti, és mély, gordonkaszerű hangon mondja: ezt a gyereket pedig taníttassátok, mert ennek a színpad lesz a kenyere.” Jászai Mari volt az, a kor színházi életének nagyasszonya.

S a család örömmel követte a díva tanácsát. Taníttatják a kislányt Pallay Annánál, az Operaház primabalerinájánál, majd Liedtke Carlsen, a német tánchumorista felesége lett a mestere három éven keresztül. Miután Marika tíz és fél évesen óriási sikerrel lépett fel az olimpiai kiküldöttek javára rendezett ünnepségen, a Városi Színházban, mestere összeköttetéseinek köszönhetően meghívást kap Párizsba. Miután az egyre inkább gyűrűző gazdasági válság finoman szólva sem kedvez az édesapa üzleteinek, a család úgy dönt, hogy mindenét pénzzé teszi, és kiköltözik a Fény városába.
A primadonna később azt mesélte, hogy ott kezdett el futballozni a később a válogatottságig jutó bátyja, persze nem hétköznapi módon: „Ede Párizsban kezdett futballozni, ott tanított engem is. A Notre-Dame-kertben játszottunk naphosszat, kettőnkből állott a futballcsapat. Többet menekültünk a csősz elől, mint futballoztunk. Este pedig selyemharisnyát húztam, és felléptem a Moulin Rouge-ban.”

Egyébként óriási sikerrel. Tanult klasszikus balettet, majd bekerült a Vörös Malom egyik látványosságát jelentő, Hoffmann Girlök élére. Hihetetlen összegeket keresett, nagy sztár lett, még tizenkét éves sem volt, amikor (1925 augusztusában) Magyarország már arról számolhatott be – Marikát egyébként vélhetően Kairóban kapott második nevén, Fatimeként emlegetve –, hogy „mesés a fizetése is. Ha a Párizsból érkezett hírnek hinni lehet, akkor a kis Fatime 250 millió magyar koronát keres havonta, és négyszobás, pompásan berendezett lakásban lakik
a Hausman Boulevárdon.”

De a család még ennél is nagyobb karriert álmodott neki. Hajóra szálltak, hogy az Egyesült Államokba hajózzanak. Marika tizenkét éves kislányként szállt be, s tizenhat éves ifjú hölgyként szállt ki New Yorkban. Nem ment ilyen sokáig az óceánjáró, csak hát a munkavállalási szabályok miatt szükség volt egy kis „dokumentumkorrekcióra”.
Nagy sikerei voltak, fantasztikus összegeket keresett, de egy év elteltével nem hosszabbították meg a munkavállalási engedélyét.

A család megint költözött, Németországban, majd egy ideig Angliában élt. Ede, aki itthon már lejárogatott a hőskor legkiválóbb amatőrcsapatához, a Budapesti Torna Clubhoz, ott is futballozni akart. Amikor aztán 1934 májusában válogatott játékosként készült az angolok elleni, Üllői úti mérkőzésre – akkor győzte le először a magyar nemzeti tizenegy a „tanítómestereket” – felelevenítette a régi történetet:

„Most már bevallom, hogy az egész szezonban erre a meccsre spóroltam. Tudniillik jómagam egy egész évig játszottam kint Angliában. Akkor Marika ott volt szerződésben, s engem is kivittek. Az öreg, mármint apus elővette a Football Annualt, s kikereste belőle azt az I. osztályú amatőr csapatot, amelynek általános vélemény szerint leggyengébb a jobbszárnya. A Kingstoniansra esett a választása. Ide kerültem. Először a reserve teamben játszottam. Leégtem. A III. csapatba kerültem. Ott azonban pompásan ment, s amikor megsérült az első csapat jobbszélsője, hát én kerültem a helyére…”

A harmincas években mindkét Rökk gyerek csillaga magasra szárnyalt. Marika az évtized első felében sokat játszott itthon, sokat csiszolt magyartudásán is, a külföldön töltött hosszú évek alatt leginkább csak otthon, a családban beszélte a nyelvet, okkal vetették az újságok a szemére, hogy csak töri a magyart. Édesanyja és a menedzserként is működő, a lányát nagyon szigorúan fogó édesapa is igyekezett tenni arról, hogy mindig írjanak valamit az újságok a még mindig nagyon ifjú csillagról.

Feltehetően nem annyira komoly, mint inkább hírnévnövelő írásokban tudatta a sajtó 1933 végén, hogy Rökk Edéné öngyilkosságra készül, mert nem tudja Marikát lebeszélni arról, hogy férjhez menjen egy operettszerzőhöz. (Egyébként nem ment egészen 1940-ig senkihez, csak huszonhét évesen mondott igent az akkor már ötvennyolc éves német rendezőnek, Georg Jacobynak, akivel aztán huszonnégy éven át élt együtt.)

Marika 1934-ben kötött szerződést a filmipar óriásával, az UFA-val, s attól kezdve szinte minden évben készített egy filmet Németországban.

A sporthírlapírók is gyakran megszólaltatták, különösen amikor a bátyjának jól ment a játék, Marika pedig mindig tudta, melyek azok a mondatok, amelyek kellenek a lapoknak, s melyek, amelyek róla is szólnak. „Még nem láttam Edust futballozni új csapatában, mert a meccseit vasárnaponként rendezik, nekem pedig aznap mindig két előadásom van.” „A bátyám a legnagyobb rajongóm, mindig elsőként jelentkezik, hogy megegye az ajándékba kapott csokoládéimat.” (Amúgy Rökk Ede étvágya egyszerűen legendás volt futballista körökben. Úgy tartották, senki sem tud akkora és annyi rántott húst megenni, mint ő.) Aztán egy másik alkalommal már javított: „Sajnos itt Bécsben nem járhatok meccsre az előadások miatt. De Pesten, amikor volt három szabad hetem, sok mérkőzésen kinn voltam. Persze főleg azokon, amelyeken a bátyám játszott” – mondta Marika a magyar sportújságíróknak, amikor a Párizsból hazatérő válogatott megállt hazafelé Bécsben, és a Rökk család kint élő tagjai meghívták a csapatot magukhoz.

Az édesapa sem mulasztott el egyetlen jó alkalmat sem a nyilatkozásra. Íme, egy a legjavából: „Eda az ország legkiválóbb jobbszélsője, talán csak Markos fogható hozzá. Nagyon jó helyen van a Budai 11-ben, Faragó Loja az ország legjobb igazgatója. Bárcsak Marikának is olyan igazgatója lenne, mint ő. Loja sokkal jobb, mint a bécsi Gyimes!” – jelentette ki, majd bemutatta, milyen is egy lányát imádó, elfogult apa. „Ha Marika futballistának születik, Woodward, Meredith, Jack, Károly Jenő, aki különben a nagybátyja volt, Schlosser, Schaffer és Orth lett volna egy személyben.”

Nem csoda, hogy a testvérek témát adtak a sajtónak. Egy olyan (némileg hasonló) példa ismert itthon, amelynek szereplője a tehetséges húg, az ünnepelt színésznő, akinek bátyja válogatott futballista. A „másik” színésznő a Selmecbányán világra jött, tehát a Felvidékről származó későbbi Kossuth-díjas, Érdemes és Kiváló Művész, Bulla Elma volt.

A Rökk Marikához hasonlóan 1913-as születésű Bulla Elma bátyja, Antal a pályafutása végén játszott a csehszlovák amatőr válogatottban, egyként Bécsben és Pozsonyban is sikeres belsőcsatárnak számított. A magyar profi futball első téli szünetében felvetődött, hogy – egyébként édesapja, az egykori pozsonyi táblai tanácselnök határozott kívánságára – a Ferencvároshoz szerződik, de végül nem lett az ügyletből semmi. Ketten a húgával, együtt itthon soha nem szerepeltek az újságokban.

Nem úgy, mint Rökkék. Ede bele is unt abba, hogy mindig a húgáról kérdezgetik.

Az utolsó válogatottsága előtt arra a kérdésre, hogy minek örülne legjobban, azt felelte: „Ha a húgomról azt írnák a lapok, hogy Rökk Edusnak, a híres jobbszélsőnek a testvérhúga.” S amikor már „ezredszer” arról faggatták, hogy milyen érzés egy primadonna testvérének lenni, így replikázott: „Kérdezze meg a húgomtól!”

Edus pályafutása legjobb éveit a Budai 11-ben töltötte, onnan került be három különböző évben egy-egy alkalommal a válogatottba. A futballtudásán kívül vagy talán még azt is megelőzve arról volt híres, hogy szerette a frászt ráhozni játékostársaira azzal, hogy elképesztő magasságokba felmászva sétált a párkányokon. Vagy azzal, hogy azt állítva magáról, hogy holdkóros, felmászott éjszakánként a tetőre. Feleki Lászlótól, minden idők egyik legkiválóbb sportújságírójától tudjuk, hogy „artistavér, primadonnavér csörgedez benne. Nyugodtan sétál ötemeletes házak párkányán. A budaiak túráin mindennapos eset, hogy a fiúk rémülten rohannak Faragóhoz, Loja bácsi, az Ede megint a sztratoszférában sétál! Rökk ilyenkor addig egyensúlyoz féllábon, míg le nem szedik onnan. Újabban tíz pengő büntetést kell neki fizetni, hogy próbára teszi a csapat idegeit.

Életében a legnagyobb szenzációt akkor keltette, amikor egyszer Párizsban fölmászott a Notre-Dame-templom tetejére, és ott az egyik párkányon próbálgatta, vajon megvan-e az egyensúlyérzéke.”

Szerencsére megvolt.

A harmincas évek végén rövid ideig a Phöbusban játszott, majd mivel a csepeli gyárban kapott jó álláslehetőséget, a WMFC-be igazolt, 1941-ben átkerült az amatőrcsapatba, a maga szempontjából rosszkor, mert a társak egymást követő két évben megnyerték a bajnokságot. Utána szinte végleg elveszett a futball számára, hacsak nem emlegetjük azt, hogy ő fedezte fel Tóth II Józsefet, Bogyit, aki 1954-ben gólt lőtt az Aranycsapat mezében az angoloknak, s játszott az ezüstéremmel zárt svájci világbajnokságon is.

Rökk Ede a negyvenes–ötvenes évek fordulóján leköltözött Kalocsára, oda, ahol gyerekként sokat nyaraltak Marikával
az apai nagybátyjuknál. Rökk Károly, aki az első világháború utáni, szibériai hadifogságból egy alig múló sebesülést és a festészet iránti olthatatlan vágyat hozta magával, később elismert akvarellfestő lett. Az alkohol démonával is küzdő egykori futballista életpályája elképesztő kontrasztot mutat a húgáéval összehasonlítva.

Marika a negyvenes években óriási sztár volt, 1941-ben például az ő főszereplésével készült az első színes német mozifilm,
Az asszonyok mégis jobb diplomaták címmel. A háború után felrótták neki, hogy Goebbels propagandafilmjeiben is szerepelt, ezért néhány évre indexre tették. Nem mértek egyenlő mércével, a futball világában például nem számított, hogy Sepp Herberger, a legendás szövetségi kapitány még az NSDAP, a nemzetiszocialista párt tagja is volt, míg Peco Bauwens, a DFB, a nyugatnémet labdarúgó-szövetség az újjászerveződés utáni első elnöke jelentkezett ugyan a pártba, de zsidó származású feleségére tekintettel elutasították. Rökk Marikát később azzal is megvádolták, hogy a szovjetek kémje volt. Valójában 1944 elejétől alig dolgozott, áprilisban született meg a lánya, a későbbi bécsi színésznő, Gaby Jacoby.

Németországban forgatott filmjeinek kópiái Hitler főhadiszállásáról hadizsákmányként a Szovjetunióba kerültek, ahol aztán gyakran játszották őket a mozikban, nagy népszerűséget szerezve neki. Miután újra dolgozhatott színésznőként, elsősorban színpadon szerepelt, s kevesebbet filmezett. Kirobbanó sikere volt 1951-ben a Csárdáskirálynőben. Akad még egy legendás szerepe: 1968-ban Bécsben, a Hello, Dollyban. Minden idők egyik legjobban táncoló operettszínésznőjének tartották. A Marica grófnő felvételeinek apropóján 1996-ban tévéfilm készült vele itthon, az jelentette a búcsúját Magyarországtól, a magyaroktól.

Akkor már nem élt a bátyja. A Petőfi Népe kevéssel a halála előtt „megtalálta” az egykori válogatott futballistát, s beszámolt a szomorú helyzetről: „Saját akaratából került Rökk Marika testvére a szociális otthonba. Senkit sem okolhat sorsáért. Ugyanígy élné le életét, ha újrakezdhetné. Félig-meddig szívességből időzhet a téli hónapokban az eredeti otthon felújítása miatt most kissé zsúfolt otthonban. A Második utca utolsó házában, a sajátjában tölti különben – ha egészsége jobb – napjait. Mi tagadás, eléggé elhanyagolt épületre, udvarra vigyáz a távollétében kutyája, hű társa.”

Rökk Ede mesélt akkor a kalocsai évekről is, de aztán gyorsan áttért a húgára: „Sok mindent csináltam. Még építőmunkásként is dolgoztam. Összeházasodtam később egy vendéglős asszonnyal. Jól megvoltunk, sajnos meghalt, azóta egyedül élek. Úgy, mint Marika. Ő két férjét vesztette el. Egy magyar származású, érettségizett házvezetőnője van. Ma is nagyon népszerű, ha nem tudnám, hogy mennyi idős, magam sem hinném, hogy eljárt fölötte is az idő.” Megtudhattuk a cikkből, hogy világhírű testvére – aki „mindent ért, mindent mond magyarul, pedig öt évtizede külföldön él, csak egy kis akcentus mutatja az idegen nyelvi környezetet” – vendégül látta magánál a Bécs melletti Badenben, de hazajött.

„Különösen felesége halála után hagyta el magát Rökk bácsi, elmagányosodott, naphosszat kedvelt kocsmájában üldögélt. Lumpen elemek kicsalták utolsó filléreit. Nagyon leromlott állapotban találta a Kalocsára látogató filmsztár testvére, pesti rokonsága. Rökk Marika szívesen látta volna ausztriai otthonában, de csak néhány hetes pihenésre utazott ki húga Bécs közeli villájába. Megszokta, megszerette Kalocsát, cimboráit, itt élt évtizedekig” – mesélte hajdanán, már Rökk Ede 1990. júniusi halála után másfél évvel a szociális otthon vezetője a megyei lap újságírójának. Majd kitért Rökk Marikára is: „Mindig titokban tartotta látogatását, mert egyszer kiszimatolták nyugatnémet újságírók ittlétét, és számára ellenszenves szenzációt csináltak utazásából. Sohasem üres kézzel jött. Öccsének (helyesen: a bátyjának – a szerk.) mindig hozott ajándékokat, megható szeretettel gondoskodott róla, törődött vele. A szociális otthon többi lakójáról sem feledkezett meg. Karácsonykor mindenkinek kijárt egy kis csomag. Az intézetet különféle használati cikkekkel támogatta. Gondoztatta Ede bácsi sírját, amíg Kalocsán pihentek a néhai sportember hamvai. Idén Pestre szállíttatták földi maradványait a családi sírboltba. Azóta Rökk Marika sem járt városunkban. Akik találkoztak vele, sohasem felejtik kedves közvetlenségét.”

Budapesten 2013-ban látványos gálaműsort rendeztek az akkor már kilenc éve a badeni Helenenfriedhofban nyugvó Rökk Marika 100. születésnapja tiszteletére, a lánya szereplésével. Gaby Jacoby akkor mondta róla: „Szívében mindig magyar maradt.”

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A csatakép

„Ni, az öreg fickó milyen tűzben van. Hogy rezoníroz...”

 (2.)

1881

Az öreg szemeiben egy könnycsepp jelent meg: az ő kis Boriskájának is lenhaja és kék szeme volt.

– Hány éves az a maguk Borcsája? – kérdé elfátyolozott hangon.

– Úgy vagy tizenöt esztendős.

Az idén volt először fonóba. Tetszik tudni, katona uram, egész bizonyossággal nem tudhatjuk, csak úgy a növésről ítélünk. A gyermek kicsi volt még, mikor hozzánk került, csak éppen a keresztnevét tudta megmondani, s azt, hogy a nagyapja egy katona volt... valami városban lakhattak, mert azt mondja, sok nagy ház volt ott, s a nagyapjának rengeteg sok képe. Azóta mindig bolondul a képek után, s valahányszor elmegyek hazulról, mindig megkérdezi, láttam-e valami képet, amit én aztán szögről-végről elbeszélek neki. Ebbe a nagy képes házba is azért jöttem, hogy ha már itt Pesten járok, hadd beszélhessek neki a képekről, mert úgy szeretem azt a leányt a férjemmel együtt, mintha a magunké lenne. A jó isten hozta oda meghalni a fedelünk alá az a cigányasszonyt!

– Hány éve már annak? – kérdé mohón az öreg, egy hirtelen gondolat által megkapatva.
– Bizony, tíz éve múlt dióveréskor.

Élénken ugrott fel az öreg a székről.

– Jöjjön, jó asszony – mondá, falába dacára is sebesen lépkedve –, mutassa meg nekem azt a képet, amelyről beszélt.
A parasztasszony tipegve vezette az utolsó szoba felé.

– Menjünk – szólt az öreg, erőt véve magán –, látnom kell azt a képet.

– Hova mégy, bajtárs? – szólítja meg az ajtónál álló invalidus. – Hát már elfelejtetted, hogy ide nem szabad belépned?
És elébe állt.

– Hagyj mennem, mert ellöklek – s majdnem robogva sietett tova.

Az ajtónálló invalidus fejet csóvált s ilyenformán dörmögött magában:

– Ni, az öreg fickó milyen tűzben van. Hogy rezoníroz, mint a hétfejű sárkány. Teringette, aki kemény fából van, kemény marad az holta napjáig... No lám, az öreg fickó...

És oly végtelenül jól esett neki is, hogy az öreg fickó ilyen friss és ilyen vakmerő – mert hisz mi egyéb ő is, mint egy másik, hasonló öreg fickó... aki szintén képes arra, hogy szikrát adjon, ha valami körülmény kívánja.

– Hol az a kép, jó asszony? – kérdé az öreg odabenn fojtott hangon, és tagjai reszkettek.
– Nézze ni, ott, ahol az a csata van.

Az öreg a jelzett irányról tudta már, hogy a végzetes szolnoki csatakép az.
Összerázkódott, de azért mégis odatekintett.

Hát csakugyan a szolnoki csatakép volt, hanem a bal szögletébe, ahol az aranyos ráma két szeglete összeér, oda volt szúrva egy minatűr kép, – az ő kis unokája, a Boriska.

A másoló művész festette azt oda még valamikor tíz év előtt, s hogy a kisleányka meg legyen lepetve a saját hasonmásától, odacsúsztatta a nagy képhez. Ott majd meg fogja találni s örömteljesen tapsolni fog kicsike kacsóival.

De a leányka sohasem jött ide vissza többé. Az utcáról bizonyosan elcsalták maguk közé a cigányok és elvitték kóborolni. Hanem a kép itt maradt, az igazgató szemeit kikerülte, a többiek pedig azt hitték, hogy oda tartozik, s nem bántotta senki.
A szolnoki csatakép nem volt most már ijesztő látvány többé a jó Bodó János bácsinak. A csatában elvesztette a fiát, de a csatakép visszaadta unokáját. Öreg napjait boldogan töltötte mellette.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom