Mesterségőr

„Hiszem és vallom, hogy a múltunk nem mögöttünk, hanem alattunk van. Ez a gyökér az, amiből táplálkoznunk kell, amíg élünk”

Saját tervezésű és építésű, hajdúszoboszlói házában beszélgettünk Galánfi Andrással, a Kossuth-díjas magyar népművésszel, fafaragó iparművésszel, a Népművészet Mesterével, akit a kert végében lévő műhelye inspirál leginkább. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja mesélt nekünk az alkotótáborokról, a népművészet legnagyobb kihívásáról, a visszatérő motívumokról, előadóestjeinek hangulatáról és a szeretetpedagógia titkát is megosztotta velünk.
 

Galánfi András: A pedagógia legfontosabb része, hogy először a gyerekkel tudatni kell, mi az ő küldetése, majd ismerje meg a környezetét. Csak ezután következhet az anyaggal való küzdelem

Forrás: MH/Papajcsik Péter

– Pedagógus családba született, s ezt a hivatást vitte tovább. Először elvégezte a debreceni Tanítóképző Főiskolát, majd Nyíregyházán a testnevelő tanári szakot, a Testnevelési Főiskolán pedig az edzői szakot. A pedagógus pálya és a sport mellé hogyan jött a fafaragás?

– Ez úgy kezdődött, hogy amikor ezerkilencszázhatvanhétben bevonultam katonának Bajára, elfelejtettem bejelenteni, hogy főiskolákat végeztem, így „végzettség nélkül” kezdtem meg a szolgálati idő letöltését. Előbb dekoratőr, majd kulturális előadó és szervező lettem, majd mivel nagyon féltem a fegyverektől, megfigyelő állásba helyeztek, és innen indult minden – a Jóistennek mindig van valami kegyelme. Ott felejtettek három napra, így volt időm szétnézni, miközben magamnak kellett előteremteni a mindennapi betevőt. Felfigyeltem arra, hogy az aknavetők a szőlőgyökereket kivetették a földből, és azoknak az amorfitása nagyon elvarázsolt. Különböző figurákat, hol egy lófejet, hol egy madarat véltem felfedezni bennük, és még ott helyben elkezdtem ezeket bicskával kifaragni. A laktanyába három hátizsáknyi „szoborral” tértem vissza. Később a Jóisten mindig küldött egy-egy embert, aki egyengette az életemet. Ez az ezerkilencszázhetvenes években éppen Bánszky Pál művészettörténész, néprajzkutató, a Népművelési Intézet vizuális művészeti osztályának főosztályvezetője és Zelnik József etnográfus, író, a Fiatal Népművészek Stúdiójának egyik alapítója volt.

– Miben segítették a pályafutását?

– Az addigi munkáimmal bekéredzkedtem az első tokaji nyári táborba ezerkilencszázhetvenháromban – abban az időben ez volt a népfőiskolánk. A felvételi az volt, hogy meg kellett mutatnom, mit tudok. Miután Zelnik József látta az alkotásaimat, azt mondta, maradhatok. Ez hatalmas fordulópont volt az életemben, innentől kezdve minden más, köztük a sport is, háttérbe szorult. Ezután táborokba jártam Sárospatakra, Miskolcra, Velembe, Pécsre. Egyszer csak azt vettem észre, hogy felkérnek táborvezetésre. Ezeket a kézműves táborokat csaknem ötven éve csinálom a mai napig, s ebben támogat Magyar Művészeti Akadémia is.

– Hogyan képzeljünk el egy ilyen tábort?

– Ezekben a több napos alkotótáborokban többek között fafaragást, szövést, nemezelést, batikolást, kovácsolást, fazekasságot, mennyezetfestést (kazettás), viseletkészítést, hímzést, gyöngyfűzést, és ólomüveg-berakást tanítunk, illetve a résztvevők előadják egymásnak az előző találkozás óta összegyűjtött dalokat, táncokat. Vagyis a népművészet sokszínűségének elsajátítására, átadására törekszünk.

– A pedagógus énjét ezekben a táborokban bizonyára ki tudta élni.

– Mindig motoszkál bennem a pedagógus. Eddig azokat a kézműveseket tanítottam és segítettem, akiket a nádudvari iskolában, illetve a táborokban elindítottam. Az akadémia segítségével azonban leforgathattam huszonnégy ismeretterjesztő és oktatófilmet. Ezekben a filmekben régen elfelejtett, illetve harmad- és negyedíziglen megőrzött mesterségeket örökítettünk meg.

Forrás: MH/Papajcsik Péter

– Egy ilyen munka kifejezetten nagy felelősséggel is jár.

– Valóban. Erre akkor döbbentem rá, amikor Mihalkó Gyulát, az utolsó pásztorkalap-készítő népi iparművészt kettőezer-tizenhatban Balmazújvárosban eltemettük, ugyanis a huszonnégy iparművészből már nyolcan nem élnek.
Az ember alkotóként mindenképp valamiféle nyomot akar hagyni maga után, számomra ezek a filmek jelentik a nyomot.

– Csaknem ötven éve készít köztéri gyermekjátékokat, szobrokat. Illetve művészi bútorokat – székeket, padokat, asztalokat – tervez és farag farönkökből. Egyfajta ősi néphagyomány folytatása ez, de miből táplálkozik?

– Hajdúszoboszló a hazám. Ez a táj, ez a ház, amelyet saját magam terveztem és építettem, jelenti a gyökeret. Hiszem és vallom, hogy a múltunk nem mögöttünk, hanem alattunk van. Ez a gyökér az, amiből táplálkoznunk kell, amíg élünk. Az ember egész életében azt keresi, kutatja, mire is született. És nagyon sok vargabetűt leír, de egyszer a Jóisten kegyelméből rátalál arra az útra, amin végig kell mennie.

– A kézművesség is egyfajta gyökér, hiszen apai nagyapja kőműves mesterember volt, és ha jól tudom, a Debreceni Egyetem főépületét díszítő stukkók nagy részét ő készítette…

– Atyai nagyapám nemcsak kőműves volt, hanem írt is, havonta egy-egy verset kértek tőle a debreceni lapba. Majd felkérték, hogy készítse el az egyetem főépületének díszítő stukkóit, aminek körülbelül a negyvenöt–ötven százaléka az ő nevéhez fűződik. Amikor ötvenkilenc éves koromban a nádudvari iskolából nyugdíjba vonultam, rendeztem a tiszteletére egy nagyszabású kiállítást a Debreceni Egyetem Díszudvarában, ahová az ország minden pontjáról érkeztek látogatók.

– A családja anyai ága Erdélyből érkezett az Alföldre, úgy tudom, sokat jár arra a vidékre a mai napig.

– Erdély számomra a másik gyökér Hajdúszoboszló mellett. Csíkcsekefalvát az őseim alapították, majd a Bocskai-szabadságharc után már nemesként települnek át Nádudvarra, és én, a kis utód ezerkilencszázkilencvenkettőben itt alapítottam meg a kézműves iskolát. Érdekes, hogy míg az ezerkilencszázhetvenes években azért mentünk ki, mert ott találtuk meg az autentikus erdélyi kultúrát, addig most azért megyünk ki, hogy amit elhoztunk, visszavigyük. És számomra óriási dolog az is, hogy a nádudvari iskolába Erdélyből is járnak tanulni diákok és felnőttek. A legnagyobb kihívás ugyanis a mai világban, hogy tudunk-e olyan használati tárgyakat készíteni, amely a huszonegyedik század emberét úgy szolgálja ki, mint annak idején a kényszerűségből létrejött népművészet. Ha tudunk, akkor nem múzeumi tárgy lesz a munkánk, hanem beépül a hétköznapi életünkbe. És ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a múltunkból elindulva a jelenen keresztül átkötöttük a jövőt. Egyfajta folytonosságról van szó, de mihelyst ez egyszer megszakad, tízszeres energiába telik helyreállítani. Nézzük meg a csángók világát: az ősi magyar nyelvet elvették tőlük, de ott voltak a gyönyörű, archaikus énekeik, amelyekből a nyelvük megmenthető.

– Egy-egy munkát milyen folyamatok előznek meg, készít-e vázlatokat, előtanulmányokat?

– A kert végében lévő műhelyem az ihlet forrása, tele van rajzokkal. A nádudvari iskolában is két nagy, kétajtós szekrényben tároltuk a különféle rajzokat. A lakásban nekem és a feleségemnek, aki szintén alkotó ember, textilművész, szükségünk van egy-egy szobára, ahol alkothatunk. Ha bármilyen gondolatom, ötletem támad, szeretem rögtön papírra vetni – legyen az egy előadóest vagy éppen egy szobor elkészítése.

– És a faanyagot honnan szerzi be?

– A műhelyem közepén található fotel faanyagát például a pásztor barátaim tanyáján találtam. Egy százharminc éves olajfűz gyökeréből faragtam ki. Ez is egy szobor tulajdonképpen, ami amorf formákat hoz létre, de mindig arra törekszem, hogy a természetessége megmaradjon.

– Mit használ a fa megóvására, tartósságára manapság?

– Míg régen fáradt olajjal kentük be a fát, és az száz évre tartósította, addig ma olyan modern anyagok léteznek, amelyek megvédik a fát az ultraibolya sugárzástól és a savas esőtől is. Ez főként a kültéri szobrok, fejfák esetében fontos.

– A munkáit látva, illetve ahogy beszél róluk, azt gondolom, a faragás egyrészt művészi kifejezésforma, másrészt kemény, a fizikumot is igénybe vevő tevékenység.

– Az elképzelt vagy megrajzolt tervet az anyaggal való küzdelem követi. A pedagógia legfontosabb része, hogy először a gyerekkel tudatni kell, mi az ő küldetése, majd ismerje meg a környezetét, és csak ezután következhet az anyaggal való küzdelem. Gyakran előfordul ugyanis, hogy egy-egy gyönyörűen megrajzolt forma, elképzelés az anyag törvényeinek nem felel meg. Az alkotói folyamat szemléltetésére mondok egy példát: korábban meg kellett válnom egy farönktől, ami néhány éve visszakerült hozzám, és hetvenévesen, akkor még beteg szívvel úgy kezdtem el faragni az igen rossz állapotban lévő fát, mintha huszonkét éves lennék, magam is csodálkoztam rajta. Fogalmam sem volt, hogy mit faragok, valaki vezette a kezem – ez az alkotás, amikor megszűnik a külvilág. Lehet az ember akármekkora művész, nem más, mint a Jóisten eszköze, ami hatalmas kitüntetés.

– A kezéből kikerülő alkotásokat nem a túldíszített felület, hanem a szerkezet, anyagszerűség és forma egysége jellemzi. Mindig a formából következik a funkció?

– Mindig a fa formája, adottságai vezetik a kezemet. Egy alkotásnál három alaptörvény van: először kitalálom a funkciót,
a funkcióhoz a formát, a formához pedig a díszítményt. Ha úgy tetszik, a díszítés csak harmadlagos, hiszen egy művészi munka díszítés nélkül is megállhatja a helyét – gondoljunk arra, mennyi szebbnél szebb, díszítetlen tárgy van a népművészetben. A lényeg, hogy a természetnél ne akarjunk nagyobb művészek lenni.

– Művészi munkáin a magyar, a szkíta, a keleti mitológia alakjait ugyanúgy megtaláljuk, mint a teremtéstörténetek állatait vagy a keresztény kultúrkör jelképeit. Feltűnt, hogy a szarvas, az életfa és Mária visszatérő motívumai, mit szimbolizálnak?

– A szarvas és az életfa számomra a gyökeret szimbolizálja. Mária pedig nem Patrona Hungariae, hanem Matrona Hungariae, vagyis az Magyarország nagyasszonya. Máriához imádkozunk, ő az, aki a lelkeket megérti,
és anyaként védelmezi. Minden nap imádkozom hozzá reggel és este is.

– Többször utalt már a Nádudvari Népi Kézműves Szakközépiskolára, amelyet ezerkilencszázkilencvenkettőben alapított, és amelynek tizenöt éven keresztül volt a művészeti oktatás vezetője és faműves szakoktatója. Ha jól tudom, Európa számos pontjáról jöttek ide tanulni.

– Az iskolában nemezelő, szövő, bőrös, fazekas, és – Magyarországon egyedülállóan – fafaragó mesterséget tanítanak. Amikor ott dolgoztam, valóban Európa számos országából, többek között Ausztriából, Írországból, Finnországból, Dániából és Norvégiából is jöttek tanulni, pedig sehol nem hirdettük az intézményt. A kollégáimtól mindig azt kértem, hogy alakítsanak ki egy értékrendet a műhelyen beül. Sokoldalúan neveltük a gyerekek kifejezőkészségét, bevezettem például a kötelező táncot, zenét. Népi színműveket is előadtunk. Minden ünnepet megültünk: farsangkor disznót vágtunk, karácsonykor betlehemeztünk. Tizenöt éve mentem nyugdíjba, de ha bemegyek az iskolába, a falakból még mindig az a fajta szellemiség árad, amit közösen hoztunk létre.

– Mi az, amit a legfontosabbnak tart átadni, megtanítani?

– Ebben az intézményben nem papírt adnak, hanem mesterséget, de a mesterség mellé szemléletet, szellemiséget és – ebben az értékeitől megfosztott világban – értékrendet is tudnunk kell adni. S mindezt a szeretet pedagógiájával lehet átadni a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Követelek, mert szeretem a tanítványom, és felelősséget érzek iránta – ilyen szempontból közelítünk a gyerekekhez.

– Miután kettőezer-négyben hivatalosan nyugdíjba vonult, a Hortobágyi Nemzeti Park Kézművesudvarának lett a művészeti vezetője. Itt a környékre jellemző mesterségeket ismerhették meg a látogatók.

– Tizennégy műhelyben huszonnégy mesterség és hatvan ember dolgozott az üvegmívestől, a szíjgyártón át a játékkészítő mesterig. Mindig egy ember felvállalása, elköteleződése kell az ilyesmi megvalósításához. Amikor ennek vége lett, Zelnik József megkérdezte, akarok-e a Magyar Művészeti Akadémia tagja lenni. Szívesen csatlakoztam, mert sok kedves barátom, köztük az úgynevezett Nomád Nemzedékhez tartozók – Csoóri Sándor, Buda Ferenc, Ratkó József, Vidák István – ekkor már a tagjai voltak.

– A Pesti Vigadó kettőezer-tizenötben volt százötven éves, ebben az évben Tápláló gyökér című összegző kiállítását láthatta a közönség a Vigadó Galériájában. Jelenleg hol láthatók a művei?

– Hajdúszoboszlón van egy állandó kiállításom, ami részben a Vigadóban kiállított munkáimat mutatja be, és szeretnék a házamban egy székmúzeumot berendezni a saját alkotásaimból. Nem vagyok kiállító művész, előadóestet is csak akkor vállalok, ha mondanivalóm van, és igény van rá. Már abban a korban vagyok, amikor nem a kiállítások és díjak számítanak, hanem amíg az erőm kitart, összegzem az életem.

– Milyen előadóesteket tart?

– Csak eszköz vagyok ilyenkor is: írók, költők gondolatain keresztül mondom ki azt, amit a közönség nem tud megfogalmazni. Előfordult, hogy rosszabb hangulatom volt. Az első két vers előadása ilyenkor olyan, mint egy szabadfogású birkózás, majd egyszer csak kisimul minden: létrejön az a bipoláris folyamat, ami oda-vissza működik köztem és a hallgatóság között. Ekkor ki tudok lépni a közegből, ahol vagyok, és ránézek önmagamra. Az ország minden részén jártam, Sinka István és a sárrétudvari Nagy Imre költészetét hirdettem. Utóbbi rigmusfaragóként indult, az volt a feladata, hogy a családok ünnepeire – disznóvágásokra, névnapokra, esküvőre vagy temetésre – rímekbe foglalta az eseményeket. Azon fáradozom, hogy az emlékére mellszobrot állítsunk a vésztői szoborparkban. Az akadémián keresztül pedig nemrég felkértek egy Ady-estre Kassán a költő halálának századik évfordulója alkalmából, erre is készülök.

– Miként foglalná össze művészeti hitvallását?

– Egész életemben a kultúrát szolgáltam, ennek elismerése a Kossuth-díj. A hetvenes évektől Csete Györggyel, Jankovics Marcellel, Borbély Jolánnal és a már említett Bánszky Pállal dolgoztunk együtt. Büszkeséggel tölt el az is, hogy a Magyar Művészeti Akadémia Ellenőrző Bizottságába beválasztottak. Hiszem, azt a nemzeti műveltséget kell továbbadnunk, amely tulajdonképpen a népművészetben gyökerezik, és megkülönböztet bennünket minden más ország művészetétől, ugyanakkor hozzákapcsol az egyetemes művészethez. Már Györffy István néprajzkutató is megfogalmazta: Európa nem arra kíváncsi, hogy mit vettünk át az európai művelődésből, hanem arra, hogy mit adtunk hozzá. A nemzeti műveltség gazdagságát, amit az akadémia felvállalt, ennek a szolgálatába állítom a hátralévő öt évben. Ezt a műveltséget, tudást minél közelebb kell vinnünk az emberekhez. Az ember elsőként mindig önmagától követelje meg
a munkát, s ne felejtsük el azt sem, hogy ezáltal példák is vagyunk.