Hétvégi melléklet

2019. július 20.

0720

Sodródás

Vers

Madách Imre: Kínkacaj

Leányka! hogyha kéjmosoly
Pirítja arcomat,
Ne hidd hogy üdv ragyogja már
Körül borúimat.

A sír ölében gyász ural:
Halál a sírteren,
És nézd Leányka! mégis az
Virágokat terem.

Eggyé válni a paradoxonokkal

Kafka észlelései

„...omnipotens elbeszélőként lép fel, ám a bemutatott cselekmény lényegi pontjaival gyakran maga sincs tisztában...”

Varga Bence
Franz Kafka a huszadik századi modern társadalmakat mitikusan ábrázolja műveiben – szürke, jelentéktelen hősei felett elhatalmasodnak az olyan ember alkotta absztrakciók, mint a törvény. Az elnyomó, kiismerhetetlen és általában végzetes gépezeteknek szereplői pedig önként vetik alá magukat. Orson Welles 1962-es A per című filmjében ezt úgy ábrázolja, hogy a hatalmat jelképező helyszínek – így a törvényszék vagy a templomok – valóban hatalmassá válnak
Franz Kafka a huszadik századi modern társadalmakat mitikusan ábrázolja műveiben – szürke, jelentéktelen hősei felett elhatalmasodnak az olyan ember alkotta absztrakciók, mint a törvény. Az elnyomó, kiismerhetetlen és általában végzetes gépezeteknek szereplői pedig önként vetik alá magukat. Orson Welles 1962-es A per című filmjében ezt úgy ábrázolja, hogy a hatalmat jelképező helyszínek – így a törvényszék vagy a templomok – valóban hatalmassá válnak
Forrás: AFP/Fototeca/Leemage


Napjaink egyik leggyakoribb, legközkedveltebb és legfontosabb fogalmává vált a kommunikáció kifejezése. Mindenen áthatol, mindenhol kimutatható, mindenre hatással van, mégsem értjük egészen. Kommunikálunk lépten-nyomon. Kommunikálunk cégekkel, a természettel, a könyvekkel, a könyvek szerzőivel és persze egymással. Sőt, valahol talán most is egy felháborodott feleség éppen számon kéri férjét, amiért az nem vagy nem eleget kommunikál vele. Tegyük hozzá, ha ez a férj kommunikációelméletileg tájékozott s mellé kurázsival kellőképpen felvértezett volna, megemlíthetné – olajként a lobogó tűzre – Watzlawick híres axiómáját, amely szerint nem kommunikálni lehetetlen.

Ha felütünk egy napilapot, szinte bizonyos, hogy találkozunk benne a „záporozó adatmennyiség”, a „digitális világ” vagy az „információs társadalom” kifejezésekkel, amelyek létrejöttének tulajdonítják a kommunikáció mint mindent átható jelenség felértékelődését is. Ezen fogalmaknak valóban elválaszthatatlan társkifejezése a kommunikáció. Az egyéni értékháztartás és ízlés szerepe egyfajta fő szervező elvként a közösségi média felületein alapvetően határozza meg, hogy a világ dolgaiból mit észlelünk, másokból, illetve önmagunkból mit fedünk fel és mit rejtünk el – vagyis mivel és miként kommunikálunk. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, a Facebook felülete az énmegjelenítés formáit teljesen megváltoztatta, de a digitális térben mindenképp.

A rengeteg pozitív hozadék mellett ezek a nagy közösségi felületek számtalan kihívás elé is állították a társadalmakat: a kommunikáció látványos felértékelődése rengeteg szorongást szabadított az emberekre. Ama bizonyos, hirtelenül elhatalmasodó, záporszerűen hulló információmennyiség hatalmas teherként nehezül ránk, jelentős részük mindössze csatornazajjá bomolva, feldolgozatlan információgalacsinként csapódik bele tudattalanunkba.

Napjainkban a problémát a kommunikáció és a nagyvilágból áramló adatmennyiség elhatalmasodása okozza elsősorban, amely a baljós nézetek szerint is egyfajta előjele annak a sokat emlegetett szuperintelligenciának, amely egy sötét napon függetleníti magát teremtőjétől, és végleg elpusztítja azt.

De vajon a kommunikáció ily módon szorongató mivoltának felismerése az elmúlt pár évtized technológiai robbanásának hozadéka? Vagy lehetséges, hogy mindez sokkal ősibb, zsigeri félelemként élt velünk már korábban is? A válasz, mint megannyi fontos kérdésre, megtalálható egy nagy művész életművében, akinek látomásai sokszor, sokféleképpen bizonyultak már próféciának.

Ajtó
Forrás: Europa Productions/Roger Corbe

*
Franz Kafka nevéhez rengeteg sztereotip képzettársítás hozzáragadt, köszönhetően legismertebb elbeszélésének, Az átváltozásnak. A szörnyű féreggé nyomorodott Gregor Samsa története azonban közel sem a legkafkaibb írása a 20. századi szerzőnek. Kafka kapcsán a leggyakrabban az abszurd, az elidegenedés és a groteszk kifejezései kerülnek szóba, s való igaz, írásaiban jó adag furcsa, meghökkentő és mélyről jövő humor van, de egészen másként groteszk, mint ahogy egy Örkény-egyperces az.

Van benne elidegenedés, de teljesen más értelemben, mint ahogy azt Marx értette, és persze abszurd, de más minőségben, mint egy Monthy Python-jelenet vagy egy David Lynch-mű. Ezek a fogalmak kétségtelenül áthatják a szerző életművét, de korántsem írják le tökéletesen, s mellékesnek tekinthetőek más kafkai vonásokhoz mérten. Ha Kafkát olvasunk, első ránézésre úgy érezhetjük, realista művel van dolgunk: a cselekményt körülölelő, banális, fojtogatóan szürke szociális kontextus a végletekig hétköznapi, a szereplők pedig menthetetlenül átlagosak. Csakhogy, miközben gyanútlanul tovább haladunk, befelé a kafkai labirintusba, szépen lassan lebomlanak a korábban felállított realista konvenciók, és ami hátramarad, egy rémisztően letisztult, mégis zűrzavaros logikai váz, amely a realizmus keretei között már egyáltalán nem állja meg a helyét.

*
Az igazi kafkai műveket három jelenség írja le igazán. Elsőként az álom logikájával való szerkesztésük, amelynek értelmében a műben megjelenített tér és idő nem követi a valós világ törvényszerűségeit. Előfordulhat például, hogy felfoghatatlanul kis távolságokat a főhősök egy élet alatt sem képesek megtenni, míg máskor kiderül, hogy két, egymástól távoli pontot mindössze egyetlen ajtó választ el egymástól.

Szintén fontos szempont, hogy műveit leggyakrabban parabolisztikus hangvétellel írja. Mind közül pedig talán a legjelentősebb kafkai minőség a paradoxon mint az élet esszenciális, elválaszthatatlan tulajdonsága.
Hogy miként jön szóba az életmű kapcsán a kommunikáció, vagy – mint látni fogjuk – a kommunikációs zavarok, arra a következő paradoxon mutat rá leginkább. Egy példázat lényegi eleme, hogy mindig tanítani kíván valamit emberről, világról, igazságról, Istenről. A tanítás szándéka nélkül egy parabola nem parabola – s mégis, Kafka a parabolisztikus hangvétele ellenére épp azt közvetíti felénk, hogy a világ és benne egy örök érvényű igazság nem megismerhető. A végső, nagy igazság, ha van, felfejthetetlen, ráadásként ennek megismerését egy példázattól aligha várhatnánk, hiszen a példázat tanításai a valós élet problémáihoz mérten soha sem jelentenek megoldást – mondja mindezt példabeszédekben, áldozatul esve önnön logikájának.

„Ha a bölcs azt mondja: »Kerülj túlnan«, nem arra gondol, hogy át kellene mennünk a túlsó oldalra, ami még menne is könnyen, ha megérné az eredmény, hanem valamiféle mondabeli »túlnan«-ra gondol, valamire, amit nem ismerünk, amit ő maga sem tud közelebbről megjelölni, ami tehát itt nekünk semmiképpen sem segíthet.” Kafka ezt a bizonyos megjelölhetetlenséget emeli saját tanításai tárgyává, s tudatosan rendeli hozzá a példázat műfaját, amely hagyományosan megjelölni kíván valamit, amelynek létéről feltétlenül meg van győződve, és ismerni véli.

A kafkai művek soha sem dolgoznak egyértelmű analógiával – bárhonnan nézzük, mindig mást paralizálnak, helyenként éppen a paralizálás és az értelmezés folyamatát, annak magát a lehetetlenségét.

Az olvasóban nem támad fény a kafkai mű felfedezésekor, az egyes interpretációk lehetőségei pedig mindössze megtévesztésre jók – egy végső, szándékolt értelem illúziójával kecsegtetnek. A kafkai mű tehát mindig saját farkába harap, mert az ábrázolás, amellyel felfest egy különleges hangulatú világot, szerves kapcsolatban áll a mű által közvetített üzenettel. Tudniillik, hogy minden értelmezés félreértelmezés. Pontosabban: annak a felismerése, hogy a tökéletes megértés lehetősége soha sem állt fent igazán, ugyanis lehetséges, hogy eleve nem is volt egy szándékolt üzenet, amelyet megértenünk kellett volna. Ha pedig volt, akkor azt úgy továbbították felénk, hogy már az üzenet feladásának módjával ellehetetlenítették a befogadás lehetőségét.

Kafka persze nem állítja, hogy egy metafizikai vagy transzcendens értelemben vett valóság vagy értelemtartomány nem létezik, hiszen annak puszta tagadásával elismernénk létezését. Mindössze annyit mond, hogy e világ megismerhetetlen – ezt szükséges tudatosítanunk, dacára a megismerésre irányuló örökös égető vágynak. Kafka mint narrátor a folyamatos ellentmondásokat stilizálja irodalommá: omnipotens elbeszélőként lép fel, ám a bemutatott cselekmény lényegi pontjaival gyakran maga sincs tisztában, a történetet végkimenetelét befolyásoló események okait nem ismeri, nem fedi fel. Csak lehetőségeket villant fel, hogy aztán elvesse őket. Észleléshorizontja így gyakran a főszereplőéhez szűkül. Más írásaiban a narrátor saját állításait szinte azonnal megcáfolja, visszavonja, s az elbeszélés végére érve teljesen felszámolja önmagát.
A törvény kapujában című parabolája analógiájával élve: Kafka ajtókat nyit számunkra, amelyeken soha sem enged átlépni. Értelmezésre csábít, s közben azt üzeni, a megértés nem lehetséges. A kafkai paradoxon tehát kommunikációs paradoxon is egyben, mivel „ha képes lehetne valaki egyetlen szóra az igazság előtt megállni, rögtön száz szóval szaladna túl rajta”.

*
Adott egy szerző, aki a világot szinte kizárólag ellentmondásainál fogva képes látni, s ekként ezt teszi meg irodalmának fő témájául. Egy irodalmi mű pedig mindig a szerző szubjektív valóságának kifejeződése egy sajátosan, több szinten kódolt szöveghálózatként, ezért Kafka műveinek hősei, történeteinek központi figurái ebben a légmentes dimenziótlanságban szintén képtelenek egymás és a világ megismerésére, megértésére. Mint azt látni fogjuk, az életmű hemzseg a kommunikációs zavaroktól.

A legismertebb mű példájánál maradva, Gregor Samsa valódi tragédiáját nem elsősorban a féreggé változás ténye adja. Gregor és a családja közti kapcsolat azért bomlik fel teljesen, mert a család megszűnik emberként tekinteni rá, s ekként nem ismerik fel Gregor kapcsolatteremtésre, vagyis kommunikációra irányuló megannyi kísérletét. Merthogy Gregor tudata mit sem változott, pusztán a beszédtől, a közös emberi nyelvtől, a személyközi kommunikáció legfőbb kódjától fosztják meg, s holott mindkét fél részéről számtalanszor kifejeződik az arra irányuló csillapíthatatlan vágy, hogy a másikat megértsék, a tragédia mégis elkerülhetetlen.

„Ha megértene bennünket… – mondta az apa félig kérdően, de a leány sírás közben hevesen megrázta a kezét, hogy erre gondolni sem lehet. – Ha megértene bennünket – ismételte meg az apa, és szemét lehunyva magába fogadta a leány meggyőződését, hogy ez lehetetlen –, akkor talán lehetséges volna valahogy megegyezni vele. De így…”

A család, mivel nem ismeri fel, hogy a sötét szobában motoszkáló féreg viselkedése az emberi érintkezés szabályszerűségeit próbálja követni, végzetesen megfosztja Gregort maradék emberi mivoltától. Gregor a kommunikációra való képtelensége miatt ítéltetik pusztulásra.

Leghíresebb regénye, A per főszereplője, Josef K., megannyi módon próbálkozik kapcsolatot teremteni a bírósággal. Hiába. Egy emberi konstruktum, a törvény, amely absztrahált kifejeződése annak, hogy a társadalom mit vár el tagjaitól, elhatalmasodik teremtői felett, s többé nem lehetséges felvenni vele a kapcsolatot. Függetlenedik az őt létrehívó értelmező tudattól, majd kibogozhatatlan elvárások és procedúrák során hozza meg a döntést: Josef K. bűnös. Az ítélet főszereplőjét, Georg Bendemannt azért ítéli el apja, egyfajta felsőbbrendű hatalomként, mert a polgári lét diktálta elvárások és a szabad, művészi én között őrlődő fiú ördögien hamis, inkongruens viselkedése leleplezte az apa előtt. „Most tehát tudod, mi van még rajtad kívül, eddig magadról tudtál csupán! Ártatlan gyerek voltál valójában, még inkább voltál azonban ördögi ember! Tudd hát ezért: Fulladásos vízhalálra ítéllek!” – hangzik a végső ítélet.

A Régi história című rövid írásban a falut megszálló és rettegésben tartó nomádokkal lehetetlen kiegyezni, mert a nomádoknak nincs saját nyelve, és a legcsekélyebb jelét sem mutatják a falu lakóival való kommunikációra. „Kificamíthatod az állkapcsod, kitekerheted a kezed, mégsem értenek meg, és nem is fognak megérteni soha. Gyakran vágnak fintorokat […], de ezzel nem akarnak mondani semmit, és ijesztgetni sem akarnak senkit; teszik, mert ez a természetük.”

Az Add föl! című szöveg elbeszélőjét egy teljesen hétköznapi, szinte banális szituációban fosztja meg a boldogulás lehetőségétől egy rendőr, aki útbaigazítás helyett megtagadja a válaszadást, s mindössze annyit felel: „Add föl, add föl!”
Szimbolikus jelentőségű történet számunkra A császár üzenete című rövid írás, amelyben a kínai császár halálos ágyán üzenetet súg szolgája fülébe, azt kérve, hogy juttassa el azt neked, szánalmas alattvalónak, vagyis az olvasónak. Ugyanakkor kiderül, az üzenet soha sem érhet célba, mivel ha a szolga egyáltalán képes volna valaha is kitalálni a rettenetes nagy császári palotából, akkor is csak egy kopár, lepusztult, kietlen világ látványa tárulna elé, amelyen végigverekedni magát önmagában képtelenség, kiváltképp egy halott üzenetével.

A csatorna, amelyben az üzenetet továbbították, egy mindenre elszánt, de a körülmények által ellehetetlenített szolga fizikai ereje, nem bír elég kapacitással, hogy az üzenetet célba juttassa. A vevő tragédiáját a hibás módon feladott üzenet okozza, amely ezen a csatornán, a hatalmas világon, soha sem juthat át.

Számtalan példát említhetnék még Kafka írásaiban, ahol a szereplők számára, noha minden körülmény adott a zavartalan kommunikációra, mégsem sikerül egymást megérteni. „Kérdezett egyet-mást, de nem tudtam felelni, mert még a kérdéseket sem értettem meg” – mondja A próba elbeszélője. Míg az Útrakelés főhősét szolgája is csak hátráltatni tudja, szintén egy megmagyarázatlan eredetű érzelmi és értelmi eltompultság okán: „Megparancsoltam, hozzák elő az istállóból lovaimat. A szolga nem értett. […] Távolból trombitahangot hallottam, megkérdeztem a szolgát, mit jelent. Nem tudott semmit, nem hallott semmit.”

Mindezek rövid, kiragadott példák, amelyek a témakör további árnyalását igényelnék, mindazonáltal remekül illusztrálják azokat a képeket, amelyeket az életmű olvasásakor maradéktalanul fellelhetünk Kafka írásaiban.

*
Kafka hol absztrakt, hol nagyon is szó szerinti értelemben falakat emel a szereplők közé, s a tökéletes megértést, a személyközi kommunikáció sikerét ellehetetleníti. Küldő és feladó, két távoli pont között soha sem teremtődik meg a kapcsolat, az üzenetek elkerülik egymást, a térbeli és időbeli anomáliák pedig ellehetetlenítik a legegyszerűbb hétköznapi cselekvéseket is. Kafka a modern kort mitikusan ábrázolja, amelyben a hírvivők s velük a létfontosságú hírek soha nem érnek célba, a különböző absztrakciók pedig függetlenednek a társadalomtól, uralkodni kezdenek, és többé lehetetlen kommunikálni s így kiegyezni velük.

A bürokrácia még az isteneket is rabszolgasorba taszítja: Kafka világában Posszeidon soha nem is látta végtelen birodalmát, a háborgó tengereket, lévén a papírmunka minden idejét fölemészti.

„Az igaz út egy kötélen vezet, melyet nem a magasba, hanem közvetlenül a föld színe fölé feszítettek ki. Mintha arra szolgálna inkább, hogy elbotoljunk benne, nem hogy járjunk” – írja naplójában. A kafkai művekben látható személyközi kommunikációs zavarok a világ észlelésének nehézségeiből táplálkoznak. Abból az elképzelésből, amely szerint a világ megismerése során nem eleve adott, objektíven tapasztalható információkat dolgozunk fel, hanem sokkal inkább úgy észleljük a minket körülvevő valóságot, hogy azt a percepciók létrejötte során magunk is formáljuk.

Például ha ránézünk egy előttünk lévő tárgyra, a szemünkbe érkező fény mentális állapotok, kategorikus struktúrák és élettörténeti tapasztalatok függvényeként kerül feldolgozásra, s ekként ezek a percepciók egyéniek, szubjektívek. Ami társadalmilag közös, az a jelentésalkotás, amellyel aztán az észlelt tárgyat felruházzuk. De – kérdezi Kafka – hogyan is lehetne egymást tökéletesen megérteni, ha a bennünk élő képek, például egy asztalról vagy fáról, teljesen különbözőek?

*
Kafka több ízben kifejtette, hogy írás közben nem tud szabadulni attól a fojtogató érzéstől, hogy a metaforák nem képesek kifejezni a benne élő képeket, s mindez abból a félelemből ered, hogy a dolgokat képtelenek vagyunk a nekik kijáró módon megnevezni. Gilles Deleuze és Félix Guattari filozófuspáros mindezt Kafka nyelvi (pontosabban: kulturális) peremhelyzetére vezeti vissza: a korabeli csehországi német–zsidó közösség által használt nyelv – amely a jiddissel is keveredett – kiforratlan, száraz volt, s a többségi nyelv által „elnyomatott”. S mint minden ilyen értelemben vett kisebbségi nyelvet beszélő művész, előbb kifejez, s aztán társít értelmet hozzá. Bizonyos értelemben a kafkai nyelvezet dekonstruálódott, zajjá bomlott fel, amely a fájdalom konnotációját idézi elő, mint ahogy Az átváltozás főszereplőjének hangja is fájdalmas csipogásba fullad.

Kafka úgy fogalmaz egy írása végén: „A monda a megmagyarázhatatlant próbálja magyarázni. Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végződnie.”

Úgy látja, arra a kérdésre, amelyre elhangzásakor nem adódik azonnal válasz, soha nem is érkezik. Kérdező és felelő között nincs távolság, tehát feleletre várni értelmetlenség – vonja le a következtetést.

Egy tanárom egyszer azt mondta nekem, nincs abban semmi különleges, hogyha valaki rámutat arra, hogy a világ abszurd.
Az igazán nagy tett az, amikor megpróbálunk kezdeni vele valamit, és felvállaljuk az életet önmagát. Kafka kétségkívül erre csábít minket. Arra szólít fel, hogy mi magunk is – akárcsak ő – váljunk eggyé a hasonlatokkal, vagyis a paradoxonokkal, „ily módon sodródva végül az emberi egyetértés felé”.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Az első páciens

„Hátha ott betegszik meg a százszor megálmodott szép leány...”

(A 3892/881. számú polg. keresetből)

1881

Százszor feldolgozott téma ez már, olvastuk beszélyben, sőt, ha emlékező tehetségünk nem csal, valaki színdarabot is írt már e címmel.

Hanem amit eddig összefirkáltak, az mind nem ér semmit. A mi első páciensünk olyan eredeti ember, hogy olyat ugyan nem produkál a világirodalom. Ezt tessék hát megolvasni!

Csobányi Sándor (még az ötforintos világból való Csobányi) elvégezte a medikát, letette dicsérettel a rigorózumot s egy csomó fizetetlen kontó hátrahagyása mellett elvitte tudományát F. pestmegyei faluba. Az orvosi tudomány mindenütt érvényesíthető. Homines pisci. Az emberek mindenütt halnak.

Ámbátor még ez az igazság is kétesnek látszott F. faluban, mert olyan pirospozsgás eleven színe volt az embereknek kivétel nélkül, hogy a fiatal doktort megdöbbentette.

Egy villában vett ott ki szállást. Kár, hogy már kifizette, mert most már alea jacta – többé nem retirálhat meg sorsa elől.

– Vannak-e itt beteg emberek? – kérdé a szomszédjától éppen azon a napon, midőn ajtajára kiragasztotta az aranyos táblácskát, hogy: „Dr. Csobányi Sándor, rendel délelőtt 9-től 12-ig s délután 3-től 6-ig.”

– Betegek? – mondja a szomszéd, egy tudálékos takács – azok nincsenek. Azaz, hogy mégis emlékszem egyre. A sógoromnak van egy nénje...

– Igen? Beteg szegény?

– Nem biz az, hanem ez egyszer csakugyan beteg volt, van annak már vagy kilenc éve.

– Hát a többi ember?

– Az mind úgy magától halt meg.

Rossz biztatás volt ez a szegény Csobányira, de azért folyton remélt. Meg volt benne az a férfias elv, hogy minden pálya jó, csak nem kell elcsüggedni.

Nem is csüggedt hát és remegve, izgatottan várta az első pácienst.

Igen, igen, az első beteget. Mekkora öröm lehet az! Hányszor megálmodta, hogy fog kinézni: egy nagyon, nagyon beteg ember lesz, a halállal viaskodó, s ő lassankint ki fogja gyógyítani, először csak a halálos sárgaság múlik el az arcáról, azután apródonkint visszaülteti a piros rózsákat is... mert hátha egy szép lány lesz az első páciense... A vidéken urak is laknak, a kastélynak bádogtornyocskái egészen oda látszanak. Hátha ott betegszik meg a százszor megálmodott szép leány... az ő első betege.

Első versének megjelenését nem várja olyan sóváran a költő, mint ő az első beteget. Nem bánja ő különben, ha valami vénasszonyhoz, vagy öreg koldushoz hívják is: csak minél előbb...

Nap napot követett, de bizony amiatt akár a rozsda ehette volna meg az ajtó kilincsét. Ferblikompánia, ivó társaság is akadt, – de beteg nem.

Lassankint letett már a reményről is, mikor végre egy csikorgó téli hajnalon (1881. febr. 21-én) kopognak az ajtaján.
A fiatal doktor felébredt álmából s az órájára tekintett. Még csak hét óra lesz s már itt van a vén takarítónő. Mi a kő ütött bele, hogy olyan korán zavarja?

De hátha nem a takarítónő? Hátha... de nem. Ki jönne ilyenkor?

Szíve hangosan dobogott, s egyszerre kiugrott az ágyból.

– Ki kopog odakünn?

– Nyissa ki az ajtót, doktor úr – hangzott kívülről –, az isten is megáldja...

– Mit akar?

– Nagy beteg van.

Az orvos keze megreszketett az örömtől, alig bírt beletalálni a kulcslyukba a kulccsal.
Egy fiatal paraszt lépett be, sápadtan. Fekete haja rendetlenül csüggött le homlokára.

– Jöjjön, orvos úr, kérem, a feleségem haldoklik.

– Hova?

– Dabasra. Künn vár a kocsi. Sebes trappban jöttem. Siessen kérem felöltözni.

– Azonnal készen vagyok.

– Az isten is megáldja a tekintetes urat. Bizony hálás leszek érte.

– De Dabas messze van és a hó is nagy...

– Jó két lovam van. Két óra múlva ott leszünk.

Felültek a kocsira. Nagy Ferenc – mert így hívják – levágta a kalapját szemére, s mintha a lovakon akarná kitölteni a keserűségét, nem kímélte az ostort, akár sima volt az út, akár zökkenős. A szegény doktor lelkét majd kirázta.

– Aztán nagyon beteg a menyecske?

– Oda van az szegényke. Hacsak a doktor úr nem segít a baján, talán túl sem éri. Pedig olyan asszony az én Annám, hogy nincsen párja ebben a vármegyében.

Még a könnyei is megeredtek s ott csillogtak nemsokára jégalakban a tömött fekete bajuszán.

– Mindent meg fogok tenni, barátom – szólt Csobányi kenetesen –, ami csak telik a tudománytól.

Ezalatt kiértek a faluból, hol mindenki megbámulta, mint valami isten csodáját, hogy: „nini, viszik az új doktort beteghez.”
Csobányi jobbra, balra nézegetett. Dagadt örömében a szíve, hogy majd mennyire megnő az ő tekintélye e naptól kezdve.
Mert hiába... nem tudhatta, mi van a csillagokba megírva.

Mikor körülbelül már a fele utat megtették, egyszerre csak jönnek dabasi szekerek, s amint sebesen elhaladtak, mintha integetnének neki valamit.

Rosszat sejtett, megállította a szekeret s utána szaladt a dabasiaknak. Azok komolyra erőszakolt arccal fogadták.
– Hallottak valamit? Talán rosszabbul van? – kérdé ijedten.

– Éppen onnan jövök – felelte Kató Antal szomorúan. – Jobban van már szegény... – s azután rezgő lágy hangon hozzátette akadozva: – egészen jobban van.

– Meghalt? – hörgé alig hallhatólag Nagy Ferenc.

– Mindjárt egy fél óra múlva, ahogy elmentél.

– Jobb hát, ha visszaviszed a doktort, mert oda már csak a pap kell.
Ezzel elhajtattak.

Nagy Ferenc odatántorgott valahogy a szekeréhez, nekidőlt a lőcsnek, tenyerét homlokára tapasztotta, hogy hát mármost ő mit tegyen?

– Mi történt? – kérdé a doktor...

– Semmi... semmi... egy kis dolgom volt velök. – Azonban furfangosan megnézegette a kocsit s így szólt: – Ugyan kérem, szálljon le egy kicsit a tekintetes úr, megigazítom az ülését.

Nagy nehezen lekarimálódott a nehéz bundába burkolt doktor der medicin. Éppen bokáig süppedt be a hóba. Hogy is tudott ide kamáslit hozni!

Mikor a doktor lent volt, Nagy Ferenc hirtelen felugrott az ülésbe, közibe vágott a lovainak veszettül, s köd előtte, köd utána, röpült haza – a doktor nélkül.

A doktor ott maradt a hóban, dühösen káromkodva és kétségbeesetten kiabálva a szekér után, míg végre három órai gyaloglás után majdnem holtra fagyva haza bírt vergődni.

Ez a história fordult meg tegnapelőtt a törvényszék előtt. Nagy Ferenc ügyvédje azzal argumentált, hogy védence szórakozottságból hagyta a doktor urat az út közepén s csak otthon, az udvaron tekintvén hátra, felette elcsodálkozott, hogy hova lehetett? Tekintve védence akkori lelkiállapotát s a többi...

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom