az Ikon

„Az emlékház avatására ezernyolcszáznyolcvan október tizenhetedikén került sor, Jókai Mór mondta az ünnepi beszédet”

„A gyermek neve: Sándor” – írja a kiskőrösi evangélikus templom keresztelési anyakönyve latinul az 1823. év január 1-jei bejegyzésében

Forrás: MH/Ficsor Márton

Százhetven éve eltűnt, mégsem merült feledésbe, sőt. Mindenki ismeri, „Talpramagyarja” általános iskolai memoriter, és alig akad Magyarországon falu vagy város, amelyben legalább egy utca ne viselné a nevét. Szülőhelyéért több település versengett egy időben, sírját pedig nem olyan régen még hazánktól hétezer kilométerre, a szibériai Barguzinban is feltételezték. Petőfi Sándor. Ikon, a szabadságküzdelmeknek, a hazaszeretetnek és a nemzettudatnak egyaránt szimbóluma, aki huszonhat évet kapott a magyar irodalom legismertebb életművének megalkotására.

*
Kiskőrösön járunk, az ország első irodalmi emlékházában, amelynek falán 1861-ből – a szabadságharc leverése utáni önkényuralom enyhülésének kezdetéről – származó márványtábla hirdeti: „Itt született Petőfi. 1822. december 31.”
„Sokan szeretnék a környéken, ha elmondhatnák ezt saját településük valamely házáról, de a kiskőrösi evangélikus templom keresztelési anyakönyvénél nincs erősebb érv” – idézi föl a szülővárosi címért folytatott versengés végét házigazdánk, Kispálné Lucza Ilona, a Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum július 5-én nyugdíjba vonult igazgatója.
Ilona elmúlt húsz éve az intézmény vezetőjeként annak jegyében telt, hogy Petőfi Sándor alakját minél élőbbé tegye a helyiek életében, és valamelyest visszaadja a költő – szülőháza miatt természetessé vált – jelenlétét a kőrösieknek. Számtalan ötlete és kezdeményezése közül mára országos jelentőségű akciók is kikerültek, többek között az ő érdeme, hogy az emlékház mellett múzeum és műfordítói szoborpark áll, hogy minden, a költőhöz hasonlóan szilveszterkor született gyermek egyedi, számozott Petőfi-összest kaphat a várostól, vagy hogy a kiskőrösi „Petőfi-szilveszterek” az ország másik feléből is vonzzák a résztvevőket. Vezetése alatt a múzeumegyüttes országos intézményekkel, egyetemekkel, külföldi kulturális intézményekkel alakított ki kapcsolatot, amelyért a szakma 2005-ben az év múzeumává választotta a Petőfi Szülőházat.

Az ország első irodalmi emlékháza az év minden napján nyitva

Forrás: MH/Ficsor Márton

*
Az emlékápolás kezdetei persze sokkal korábbra nyúlnak vissza. Annak ellenére, hogy Petőfi Sándor maga is ellentmondásos információkat hagyott hátra születési helyét illetően – a tudományos életben már nem, de a köztudatban még mindig föllobban olykor a vita –, az emlékét őrző már­ciusi pályatársak és barátok számára nagyon korán világossá vált, hogy a vátesz tiszteletét nem köthetik más településhez, mint Kiskőröshöz.

„Sárkány János, Petőfi egykori iskolatársa írt cikket 1857-ben a Vasárnapi Ujságba arról, hogy az evangélikus templom születési anyakönyvi bejegyzése alapján világos: itt született a költő, házára ezért oda kell figyelni” – magyarázza a kezdeteket Ilona, miközben a parkolóból rátérünk az emlékházhoz vezető sétányra.

A költő szülőháza ma már nem magában áll. Az 1780 körül épült agyagfalú, háromosztatú, nádfedeles, pitvaros háztól néhány lépésnyire kétszintes múzeumot találunk, az udvar másik oldalán pedig közösségi épületet a gyűjteményi anyag raktárával együtt. A múzeum és a szülőház között pázsitos-díszburkolatos tér ad helyet a műfordítói szoborparknak, a világirodalom azon nagyjainak, akik Petőfi műveinek fordításával hozzájárultak a költő – és hazánk – hírének ápolásához. (Aligha van szebb és méltóbb hírnöke a magyar tájhoz kötődő hazaszeretetnek, szabadságszeretetnek, hitvesi szeretetnek Petőfinél, és most jólesik arra gondolni, hogy volt idő, amikor a világban ez a kép dominált rólunk.)

A szabad szemmel, egy lélegzetvétellel áttekinthető tér mellett egyébként az intézmény része még a Szlovák Tájház is néhány perc sétányira innen. A tizennyolcadik században újranépesített vidék településképét a Vattay család hívására, északi megyékből érkező tótok alakították ki. A szlovák történeti jelenlét az Alföldön épp olyan szerves, mint a sváboké Buda környékén. Közkeletű tévedés Petőfi Sándor eredeti vezetéknevét, a Petrovicsot szerb nyelvből eredeztetni, holott valójában az ő felmenői is ebből a rétegből származnak.

Egy élet a Petőfi-hagyományért: Kispálné Lucza Ilona

Forrás: MH/Ficsor Márton

*
Az emlékházba lépve három szoba fogadja a látogatót. Az utcafrontra eső hajdani tisztaszobában kaptak helyet a Petőfi születéséhez kapcsolódó autentikus tárgyak, középen a kemence köré igazított konyhai használati eszközöket láthatunk, jobbra, a szobában pedig a költő születését és családját bemutató tárlat segít elhelyezni mindezt a korszakban.
Már elsőre föltűnik az eredeti relikviák nagy száma: az ágy vagy nyoszolya, amelyben a költő született, a keresztelésekor, 1823. január elsején használt keresztelőkancsó, de itt van a család ládája és szekrénye, a költő tintatartója és az apa, Petrovics István pipája is.

„Amikor Petőfi eltűnt, rögtön megalakult egy tudósokból, jogászokból, irodalmi érdeklődésű emberekből álló társaság, amely célul tűzte ki hagyatékának gyűjtését és méltó őrzését – avat be a részletekbe Lucza Ilona. – Volt, akinek kifejezetten az volt a dolga, hogy összeszedje az országban még föllelhető tárgyakat, és leírásával hitelt érdemlően bizonyítsa eredetiségét. Az így megszerzett relikviák – bútorok, mindennapi eszközök, kéziratok – a Bajza utcai Petőfi-házba kerültek Pesten, sőt, már nagyon korai időtől fogva kultusztárgyakat is befogadtak. Tudatos emlékőrzés indult tehát, csakhogy a szabadságharc leverése utáni önkényuralom nem kedvezett a nyilvános emlékezetnek.”

A Bach-korszakot követő enyhülés viszont azonnal elhozta a kultusz föllendülését. Ennek nyoma az emlékház udvarán található Petőfi-szobor, az ország első köztéri Petőfi-szobra, amelyet 1861-ben, közadakozásból állítottak.

„A szoborra való összeg már ezernyolcszázhatvanban összegyűlt készpénz vagy kötelezvények formájában, de fölállítani csak a következő évben lehetett” – magyarázza Ilona. Ekkoriban adta el egyébként a szülőházat Makovinyi Klára –, akinek férjétől még Petőfi apjáék bérelték 1822 és 1824 között, így a költő születése idején is – egy kötelesmesternek és nejének. Tőlük vásárolta meg 1878-ban az Írók és Művészek Társasága, az adásvételi szerződés szerint „áthatva azon kegyelettől, mellyel a magyar nemzet halhatatlan költője, Petőfi Sándor emléke iránt viseltetik”.

„Az emlékház avatására – folytatja Ilona – ezernyolcszáznyolcvan október tizenhetedikén került sor, Jókai Mór mondta az ünnepi beszédet. Kezdetben nem volt semmilyen berendezése, az első két szobát – a tisztaszobát és a pitvaros konyhát – lehetett látogatni, mert hátul lakott egy bérlő. Neki minimális lakbér fejében az volt a feladata, hogy bármikor, akár éjszaka is beengedje a látogatókat. A berendezés csupán egy asztal volt a szoba közepén, meg egy Petőfit ábrázoló festmény a két ablak között, és körös-körül, a gerendás mennyezetről is koszorúk, nemzetiszín-szalagok, elszáradt virágok lógtak. Az atmoszféra rideg volt, a nyugatosok – akik egyébként előszeretettel látogatták a házat – csontig dermesztő halottasházként írták le mindezt.”

Házigazdánk elmondása megdöbbentő, nem csak a látogatásunkkor tomboló jú­niusi kánikula vagy a sorra érkező gyerekcsoportok vidám zsivajának kontrasztja miatt, hanem azért is, mert az ember ritkán gondol bele abba, hogy korának egyik legígéretesebb tehetségét huszonhat esztendősen veszítette el a nemzet.

Sőt, mondhatnánk, hogy sírba szállt vele együtt szent ügye, a reformkori eszményekből nőtt magyar szabadság is, csakhogy esetében éppen a közösségi kegyelet alapvető színhelye, a sír hiányzik.

*
A mai emlékház múzeumi jellegét végül a forradalom és szabadságharc centenáriuma alapozta meg. Már 1945-ben bombatalálatban megsemmisült a Bajza utcai házban őrzött gyűjtemény egy része, a maradék pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonába került. A centenáriumi ünnepségsorozat 1948–49-ben Kiskőrösön indult, ekkor találták ki a kiskőrösi emlékház állandó kiállítását.

„A kezdeményezés ezerkilencszázötvenegyre ért be, akkor nyílt meg az első kiállítás, majd két évre rá kerültek ide a személyes Petőfi-bútorok is: szekrény, ágy, láda. Jókai még ezernyolcszáznyolcvanban lerajzolta a házat, kép alapján vissza tudták tehát állítani az eredeti formát” – mondja Ilona, aki elárulja azt is, hogy tartalmában a kiállítás azóta változatlan.
Egy gyűjtemény létrehozásának szándékát az 1913-ban készült ezüstserleg, a Petőfi-billikom és a hozzá tartozó alapítóirat nyomatékosította. Az emlékház egész évben, szünnap nélkül nyitva áll, ezért időt­álló és a műemlékvédelmi szabályoknak is megfelelő módon kell gondoskodni az állagmegóvásról.

A kiállítás legutóbb kilenc esztendeje újult meg. Átkezelték a bútorokat, a ház pedig új padlózatot és szigorú ellenőrzés mellett padlófűtést is kapott. Az utóbbit szakmai körökben referenciamunkaként szokták emlegetni, a Kiskőrösön először alkalmazott eljárás ugyanis autentikus, korszerű és hatékony módon oldja meg a vizesedést. Ugyanilyen elismerés övezi a múzeumpedagógiai foglalkozást is, amely irodalmi, nyelvi, néprajzi ismereteket kapcsol össze, jól érezhető rajta nemcsak az intézmény és a szakmai csoportok közötti intenzív kapcsolat, hanem az is, hogy Ilona azelőtt, hogy húsz éve átvette volna a mú­zeum vezetését, tanárként dolgozott.

„A gyerekek szeretik az itteni programokat. Az irodalmi múzeumpedagógiát mindig egyeztetés előzi meg a tanárral, nincs két egyforma foglalkozás, a Petőfire épülő memóriajáték pedig még az érettségizők körében is népszerű, mert nagyon hatékonyan rögzíti az érettségi tananyagot” – mondja Kispálné Lucza Ilona.

A sokszínű programokat ugyan főként helyiek és környékbeliek veszik igénybe, de látogatói csoportok jóval messzebbről – határon túlról és külföldről – is szép számban érkeznek. Petőfi jelenléte eközben beépült a kiskőrösiek mindennapjaiba. „Százhetven év telt el a halála óta, természetes, hogy ennyi idő alatt a kultusz leesik a természetesség szintjére – mutat rá Ilona –, mert mint ahogy levegőt veszünk, olyan számunkra, hogy Petőfi itt született, Petőfi a miénk.”

Az emlékházból a műfordítói parkon át vezet utunk a múzeumba. A szoborparkot az Országos Petőfi Sándor Társasággal közösen nyitották meg 1985-ben, a bolgár Ivan Vazov mellszobrának fölavatásával, hogy Petőfi műfordítóinak állítsanak emléket. Jelenleg tizennyolc képmás látható itt, de további tíznek lesz még helye a kis térről a Petőfi sétány felé terjeszkedő szoborparkban.

Huszonkét éves az emlékház mellett működő múzeum, amely 1997-ig a megyei múzeumi szervezethez tartozott, a város azonban a költő iránti tiszteletből kérte, hogy saját kezelésébe és fenntartásába vonhassa. Az átadásra stílusosan Petőfi születésnapján, 1997 szilveszter éjszakáján került sor. Ilona ekkoriban még tanított, tanár kollégáival pedig számos továbbképzésen vett részt évente. Az egyik ilyen alkalommal, amikor már folytak a tárgyalások a múzeum átvételéről, fölkérték vezetőnek.

„Nagyon szerettem tanítani, szép szakasza volt ez az életemnek, mert arra a pályára készültem kezdetektől, gyerekkoromtól. Nem is tudom, miért mondtam igent, de nem bántam meg, itt valahogy más, szélesebb terepet kapott a kreativitásom” – idézi föl vendéglátónk a több mint két évtizeddel ezelőtti kezdetet.

Kreativitásban pedig valóban nem volt hiány. Szakmai közösségekkel vette föl a kapcsolatot, minden lehetséges közegben előmozdította a szülőváros és múzeuma ügyét, neve egybe forrt az intézménnyel.

„A szlovák tájház a Tájház Szövetség tagja lett, a szülőházzal pedig az Irodalmi Emlékházak Egyesületének is alapító tagja lettünk. Kezdettől kiváló munkakapcsolatunk van a Petőfi Irodalmi Múzeummal, nagyon sok jó gyakorlatot tanultam el az irodalmi muzeológus továbbképzéseken is, amelyek mind segítettek formába önteni az ötleteinket” – meséli Ilona.
Lassanként összekovácsolódott egy, a tradícióhoz és a trendekhez egyaránt igazodó múzeumi élet, Ilona és öt kollégája – mert támogató közeg nélkül a legjobb szándék sem elég – tervei pedig évtizedekre, de legalábbis a mostanra látótávolságba került Petőfi-bicentenáriumig kijelölték az emlékház útját.

„Hosszú távú terveink voltak, ezért mindig láttuk a célt magunk előtt, miközben apró lépéseket tettünk csak felé. Nem egyszerre akartunk valami nagyot alkotni, így a sok kicsi, reális elképzelés szinte mindig nyitott fülekre és szívekre talált. Külön öröm, hogy mindez lassanként példa is lett, a legfelsőbb szakirányítás elismeréssel nézte, hogy van település, amely nem fél fenntartani egy fejlődő pályára állított kulturális intézményt” – igazít el Ilona, miközben a kellemesen hűvös múzeumépületbe érünk.

Az itt elhelyezett kiállítás is 1997–1998 fordulóján nyílt meg, Kiskőrös történetét mutatja be a kezdetektől Petőfi születéséig, majd a költő irodalmi életművét, végül pedig a halála után kialakult kultuszt. A történeti anyag jól árulkodik a vidék tatárjárás előtti gazdagságáról, a kiállítás pedig végigköveti Petőfi életének állomásait.

*
„Készül most egy külön kiállítás is Petőfi költészetéről, mert kevesen gondolnak arra, hogy hét év alatt lett világhírű ez az ember. Ezt a hét évet fogjuk bemutatni, ott lesznek a legjellemzőbb témái, futó diagramon látszik majd, hogy évente hány művet írt, és végre a sok Petőfi-portréból is fölállíthatunk egy sorozatot, hogy szó szerint jobban megismerjük a vonásait” – avat be a részletekbe Ilona.

A reformkori alföldi táj és költője már a tárlat alapján megelevenedik előttünk, ám a Petőfi-kultusszal foglalkozó terembe lépve hirtelen mindez a jelennel is összeér. Az első, amin megakad a látogató szeme, egy falnyi nagyságú világtérkép, rajta a kultuszhoz kapcsolódó helyszínek sora.

„A szoborparkra reflektál ez a kiterített glóbusz, hiszen a világ minden részén olvashatók Petőfi művei” – mondja Ilona, miközben körbemutat a sok-sok idegen nyelvű kötetre.

A Petőfi Társaság elindítója 1983-ban találta ki, hogy írjanak ki képzőművészeti pályázatot a költő életével és témáival kapcsolatban. A pályázati anyagból több mint ötszáz darabos gyűjtemény kerekedett, ez ma Magyarország legnagyobb kortárs kollekciója. Az anyag nagysága így megenged három-négy, párhuzamosan futó, színvonalas tematikus kiállítást, sok helyre adnak kölcsön tárgyakat.

Itt áll egy tárlóban a Petőfi-billikom is. A serleg 1913-ban készült, de az első világháború közbeszólt, és a díszes tárgy funkció nélkül maradt. Egy évvel azután, hogy a múzeumot átvette a város, 1998 szilveszterén eszükbe jutott, hogy kapcsolhatnának hozzá egy rítust, amely újra értelmet szerez neki. Kiskőrös polgármesterének, mint fenntartónak ettől fogva minden évben meg kell fogadnia egy olyan kulturális vállalást, amelyről a következő év szilveszterén elszámol. A vállalás szinte bármire kiterjedhet.

A polgármester 2002-ben például – megfogadva Lucza Ilonáék ötletét – azt ígérte, hogy minden olyan, Magyarországon született gyermeknek, aki Petőfivel egy napon született, a város küld egy ajándék Petőfi-kötetet. Ez üzleti forgalomban nem kapható, számozott és a gyermek nevére dedikált példány, amelynek átadása ünnepélyes keretek között, a következő év szilveszterén történik. Ha nem tudnak eljönni, természetesen postán is megkaphatják, jelenleg az Osiris Kiadótól csaknem tíz évre előre elegendő ajándékkötetük van még.

Kérdésünkre, hogy miért pont szilveszterkor kerül erre sor, Ilona elárulja a hagyomány eredetét is. „A Petőfi-billikomot ezerkilencszázhuszonkettő december harmincegyedikén, Petőfi születésnapjára emlékezve kezdték el használni, ekkorról ered a Petőfi-szilveszter hagyománya, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal, de ma is él. Mi huszonegy éve élesztettük föl, és mostanra egy délután háromtól másnap reggelig tartó irodalmi-kulturális programot kínálunk. Az érdeklődés hatalmas, Debrecenből is van visszatérő vendégünk. Egy hét alatt betelik a százhúsz fős jelentkezési limit.”

Nincs még egy költő vagy még egy város Magyarországon, ahol a közösség mindennapi életét ilyen ünnepélyességgel hatná át az emlékezés. „A költőzseni tragédiájában szerencse – hívja fel a figyelmünket Ilona –, hogy az irodalom korabeli meghatározó figurái némi bűntudattal vegyes szeretettel emlékeztek vissza a fiatalon meghalt pályatársra, hiszen az országos kultusz nélkül Kiskőrösnek egyedül nem lett volna kapacitása minderre. Jókai ezernyolcszáznyolcvanas avatóbeszéde nyitotta azt a sort az irodalmi emlékezetben, ami tulajdonképp kanonizálta tizenkilencedik századi nemzeti irodalmunk nagyjait, paradox módon később őt is.”

A nemzeti irodalmi kánonnak valóban szerves része, sőt zászlóvivője lett a forradalmár költő, akiért utódai itthon és szerte a világban is rajongtak. Emlékének elevensége azt mutatja, hogy a nemzet, amelynek szabadságát olyan forrón áhította, ma is forrásozhat alakjából. Pedig százhetven éve halott, sírja ismeretlen – ha ugyan benne nyugszik, és nem azoknak a népmondáknak kell hinnünk, amelyek Mátyás király, Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos között várják, hogy a hős visszatérjen népéhez.

Bennem hazafelé szemernyi kétség sincs: Petőfi él Kiskőrösön.