Hétvégi melléklet

2019. június 29.

0629

Helykeresés

Vers

Reményik Sándor: Templomok

Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.

S bár irígykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.

Művész Páholy

Referenciapontok

„...az építészet együttműködés az élhető élettér létrehozása érdekében, egymással szót érteni képes közösségek tagjai között”

Péntek Orsolya
Balázs Mihály: A rendhez, rendezettséghez való ragaszkodás elengedhetetlen feltétele az emberi létnek, így az építészhivatásnak is
Balázs Mihály: A rendhez, rendezettséghez való ragaszkodás elengedhetetlen feltétele az emberi létnek, így az építészhivatásnak is
Forrás: MH/Papajcsik Péter

Budapest világszinten is rendkívüli adottságokkal rendelkező város – véli Balázs Mihály Kossuth-díjas építész. A BME tanszékvezető egyetemi tanárával, az MMA rendes tagjával az építészeti nemzeti szalonról, a középületekről, a térérzékelés különbségeiről és a városhasználat lehetőségeiről beszélgettünk.

– Tér/Erő címmel látható a II. Építészeti Nemzeti Szalon a Műcsarnokban, amelynek fókuszában az építészetben lévő közösségi erő áll. Egy laikus számára nehéz elképzelni, mit lehet kiállítani egy építészeti kiállításon, és a kiállított anyagból miként lehet rekonstruálni képzeletben az épületeket vagy tereket.

– Az építészet eredendően nem kiállításra való műfaj, de vannak olyan dokumentumai, amelyeket meg lehet mutatni. Azt, hogy mit jelent az építészet, a leginkább a terekben, a városokban járva lehet megismerni, vagyis az igazi „kiállítás” maga a város, esetleg a városban egy tér, egy ház, a házban egy szoba: maga a nyilvános tér. Az építészeti tervezés „melléktermékei” – a tervrajzok, rajzok, makettek, filmek – azonban szépen árnyalhatják azt a képet, amit egy nem építész az építészetről gondol. Egyfajta betekintést jelentenek abba a folyamatba, ahogy megszületik az építészeti környezet. Szándékosan nem építészeti művet vagy alkotást mondok. Noha az építészetre sokan úgy tekintenek, mintha valamiféle magáért való, magasztos tevékenység lenne, szerintem inkább egyfajta helykeresés. Széles kört érintő közös tevékenység, amin belül az építész rajzasztala csak egy platform, olyasmi, amin sok minden van, és ebből a sok mindenből rendet kell előállítania. Ez a rendteremtési, egyeztetési folyamat sok, a laikus által is értelmezhető mellékszállal jár – na ezeket ki lehet állítani.

– Valójában a Műcsarnokban, az építészeti szalonon is ez történik?

– Igen, méghozzá két kategóriában. Az egyik az úgynevezett „műépítészet” a szalon fő tereiben. Ez a kiállítási egység az építészeti alkotásokról szól. A másik három terem –, amelyeknek én vagyok a kurátora – azonban az építészet és a közösség viszonyát mutatja meg, sokkal inkább a tevékenységre és a folyamatra, nem pedig a végeredményre fókuszálva. Ezen a kiállításon összemérhetővé válik tehát az építészet két arca, kétfajta tevékenység, amelyek nem egymás ellenében, hanem egymás mellett léteznek. Az építőművészeti tevékenységben a mérnöki tudás és a magaskultúra – bár ezt a kifejezést nem nagyon kedvelem –, egymást inspirálóan összeérnek, és ebből alkotások születnek.

– Így működik ez a közösségi építészetben is?

– Nem, ott nem így működik: ott nem az alkotás, hanem maga az együttműködés a cél. Ebből az is következik, hogy a dokumentálható esemény nem a kész mű, hanem inkább a cselekvés. Ez jól leolvasható a kiállítási terekben járkálva a falakról, tablókról is: az építőművészeti alkotások fotói, makettjei önmagukban szépek, a képeken csak elvétve látunk embereket. A monitorokon keresztül építészek szólnak hozzánk, mutatják, értelmezik saját gondolataikat. Ha átsétál a látogató a másik három terembe, ott csupa olyan fényképet lehet látni, amely embereket, eseményeket ábrázol közös tevékenység közben. Arcok, kezek, életképek, háttérben az alakuló „mű”.

– Mit kell érteni az építészeti tér mint közösségi tér alatt? A legtöbben az utcákra, terekre, esetleg irodaházakra vagy középületekre gondolnánk a közösségi tér kifejezés kapcsán. Tágabb értelemben ide lehet sorolni mondjuk a lépcsőházakat vagy a munkahelyeket is?

– Az épített környezetről való közös gondolkodás egyrészt szellemi tevékenység. Ilyen értelemben egy szellemi, virtuális térről beszélünk, amelyben gondolatok vándorolnak, párbeszédek zajlanak. Itt építészeti alkotás nem keletkezik – de a diskurzusban az építészet fontos kérdései megjelennek. A másik értelmezés szerint olyan konkrét közterekről van szó, amelyek emberek közös tevékenységének terei. A városi utcák,
a közterek mellett ide tartozik minden olyan tér, amelyekben az életünk egy részét töltjük, bizonyos értelemben a munkahelyek is ide sorolhatók. Ugyanakkor nincs általános definíciója annak, hogy mi az a „középület” – ezzel éppen a Középület-tervezési Tanszék jubileumi kiállítása kapcsán szembesültünk a közelmúltban.

– Hazánk fővárosának, Budapestnek elég vegyes az építészeti öröksége. A sok századfordulós épület mellett együtt élünk a Kádár-kor nem minden elemében esztétikus örökségével is. Mit tud kezdeni ezzel egy építész, akinek ehhez a környezethez kell hozzátennie a huszonegyedik században?

– Árnyalnám a képet. Való igaz, hogy Budapestnek van egy egységes tizenkilencedik századi épített öröksége, amely főleg a Belvárosban koncentrálódik, bár azon jelentősen túlterjed. Ez a Millennium idején épült lakónegyedekkel, pályaudvarokkal, piaccsarnokokkal, a Parlamenttel és más jelentős középületekkel nagyon értékes városi struktúra, világviszonylatban is ritka, különösen egységes eklektikus városszövet. Hogy a Kádár-korszak rossz építészeti periódus lett volna, azzal nem értek egyet. Mert igaz, hogy az építészet mindig a társadalom aktuális állapotának a tükre, de egyben a kultúra fontos lenyomata is, a kultúra pedig lassabban változik, mint a politikai rendszerek. Vagyis a kultúra képes rövidebb kritikus időszakokat sérülésmentesen átívelni. Mivel a társadalom nagyon összetett, és mindig is voltak jól működő, kiegyensúlyozott arányérzékkel rendelkező társadalmi csoportok, ezért mindig születtek értékes épületek. A hatvanas években például számtalan jó lakóépület és középület épült, gondoljunk akár csak Farkasdy Zoltán vagy Jánossy György vári lakóházai­ra, de utalhatnék Szendrői Jenő ipari épületeire, és hosszasan sorolhatnám. A hetvenes évekből is hozható példa bőven, csak egy kedvencemet emelem ki, Léstyán Ernő trafóházai kitűnő ipari épületek kifogástalan megjelenéssel.

– Egy magáncélú épület tervezésénél mennyire kell figyelembe venni azt, hogy mi van körülötte? Rossz példaként szokták említeni a zsidónegyedet, ahol az egységes városszövetbe attól idegen új épületek kerültek az elmúlt évtizedben.

– Hangsúlyozni kell, hogy az építészet elsősorban nem esztétikai és főleg nem stilisztikai kérdés, hanem egy közösség működésének, kultúrájának következménye. Identitásteremtő képessége a zsidónegyedben jól tapintható: az épületek és közterek sajátos aurát eredményeznek, amelynek esetleges sérülései így fokozottan feltűnőek. Elsősorban persze nem az építészeti környezet sérüléseire gondolok, hiszen az már csak következmény. A közösség sérülése, az ismert történelmi okok miatti megszűnése az, ami a változást elindította. Az így keletkezett űrbe az ingatlanpiac természeténél fogva azonnal beteszi a lábát. Megjelenik a gazdasági érdek, ami a kulturális hagyományokkal szemben nem mindig megértő, a bontás és építés haszna, az anyagi érdekeltség „rárajzolódik” az építészeti megoldásokra.

– Ez nem új jelenség.

– Ez történt a tizenkilencedik századi Pest építésekor is. A eklektikus gangos bérház típusa például telekspekuláció következménye: a rendelkezésre álló telek maximális kihasználására, a haszon növelésére törekedtek akkor is, mint ahogy ma is. Csak abban a korban még létezett valami nagyvonalúság a térigényekkel kapcsolatban, nagyobb belmagasságokkal dolgoztak, amiből jó arányú épülethomlokzatok születtek. Ma a beruházó sok négyzetmétert szeretne eladni, nem pedig sok légköbmétert. Ezért kis belmagasságokban gondolkozik, aminek következménye a homlokzatok arányai­nak megváltozása: egy háromemeletes régi ház mellett ma ugyanolyan magasságban egy négyemeletes ház áll. Ez gyakran formai feszültségeket okoz, megbontja a harmó­niát. Ugyanez a helyzet az anyagokkal. A Millennium idején számtalan kisebb-nagyobb műhely ontotta a gipszmintákat, kovácsoltvas elemeket, építőipari kerámiákat, gondoljunk csak a Zsolnay építészeti kerámiáira. Az építés minősége kiemelkedően jó volt, a házak komoly anyagi és szellemi tartalékkal rendelkeztek. Ezért állnak még ma is. A mai épületek nem mind ilyenek. Vastag falak helyett összetett réteges falakat építünk, a fejlett építőanyagokból sérülékeny szerkezeteket rakunk össze. Ezeknek nincsenek tartalékaik, nem tudnak szépen öregedni, nem időtállók.

– Ha száz éve ismertek egy technológiát, ami maradandó épületet eredményezett, akkor azt ma csak gazdasági okból nem lehet használni?

– Azért nem lehet használni, mert megváltoztak az elvárásaink a házakkal és a terekkel kapcsolatban. Ennek sok oka van. Például olyan intenzív felmelegedési perió­dusok vannak, amelyek elviselhetetlenné teszik az életet a régi szerkezetekkel épült házakban. A társadalom reakciója erre az, hogy ha meleg van, legyen jobb a hőszigetelés. De a régi anyagokkal ezt nem tudjuk megoldani, ezért új anyagokat találunk ki, amelyek viszont rendszerint sérülékenyebbek. Vagyis nem a gazdasági szempontok az elsődlegesek, sokkal inkább azok a szerkezettervezési logikák változnak, amelyek épületeinket alkalmassá tudják tenni a klímaváltozás okozta kellemetlen következmények kivédésére. A másik fontos körülmény a népességnövekedés okozta építési igény folyamatos növekedése: egyre több lakást és egyéb épületet igényel a társadalom. A megnövekedett igényt csak új technoló­giákkal tudjuk kielégíteni.

– A kiállításon A jövő körvonalai című rész a fiatalokra fókuszál. A BME Építőművészeti Doktori Iskolájának vezetőjeként miként látja a fiatal magyar építészek helyét Európában és a világban?

– A doktori iskola a szervezett építészképzés legmagasabb szintje, ahova a legtehetségesebb fiatal építészeink járnak. Hallgatóink nemzetközi pályázatokon is sikeresen szerepelnek, megállják a helyüket. Gondolkodásukban, munkáikban nem feltétlenül stiláris értelemben jelenik meg a helyi tudás, sokkal inkább a környezet iránti érzékenységben, a technológiák iránti nyitottságban, a kulturális beágyazottságban. És ez megnyugtató.

– A fiatalok utóbbi generációi megpróbálják átalakítani a városi tereket. Nemrég erős dzsentrifikáció zajlott a hetedik kerületben, amely, úgy tűnik, megkezdődött a nyolcadikban is. Ehhez új építészeti megoldások is társulnak. Mi erről
a véleménye?

– A dzsentrifikáció bonyolult szociológiai jelenség, ami egy nagyvároson belüli szűkebb régió, mikroközösség kívülről gerjesztett megváltoztatását jelenti. Egyszerű megfogalmazásban lakosságcserét jelent, egy új és tehetősebb réteg beköltöztetését egy új ingatlanfejlesztési környezetbe. Mindezt általában a „fejlesztés” nemes igénye motiválja, egy olyan cél, ami a hely rangjának megemelését célozza. Nem mellesleg ez óriási üzlet, mint az építés mindenkor. Sajnos ennek a jelenségnek igen sok negatív következménye is van. A témával kapcsolatban az elmúlt időszakban két disszertáció is született a doktori iskolánkban. A közterek belakásának már a hetvenes években láttuk példáját, Egerben. Mindenekelőtt a városszövet elzárt köztereinek – tömbbelsők, udvarok – vérkeringésbe való bevonása volt a cél, a meglévő épületek megtartása mellett. A dzsentri­fikáció legújabb és egyik legjellegzetesebb példája a Külső-Józsefváros Corvin–Szigony projektje, ahol egész városnegyedet bontottak el, hogy helyére újat építsenek. Az eredeti, rossz körülmények között élő lakosságot elköltöztették, ők szegénységüket is vitték magukkal új lakhelyükre. A beköltöző új, tehetős réteg pedig látványosan megemelte a környezet minőségét, igaz, át is írta azt, megszüntetve a hely folytonosságát, eredeti karakterét. Valami bizonyosan elveszett, ami konkrét valóságában, leromlottságában talán kevésbé volt szerethető, de ami lelkületében sokaknak fontos volt, és bizonyára megmenthető is lett volna… Ezt a folyamatot közelről követhettem. A kétezres években a Pázmány Péter Katolikus Egyetem újonnan alapított Információs Technológiai és Bionikai Kara a Práter utcában találta meg helyét. Az épületet én terveztem, így megtapasztaltam a hely ellentmondásait. Az épület használatbavételét követően érzékelhetően megváltozott a környék. A néhány száz egyetemista és tanáraik megjelenésével átalakult a közterek hangulata, új arcok tűntek fel, nőtt a kereslet az albérletekre, új üzletek nyíltak – egy olyan réteg került oda, amelynek más igényei voltak, de akik a helyiekkel együtt tudtak működni. Ezt örömmel tapasztaltam. Általában fontos lenne, hogy a fejlesztők sokkal nagyobb megértéssel viszonyuljanak a helyi adottságokhoz, vegyék figyelembe az ott élők igényeit és a meglévő építészeti örökséget, és ne a dózerolással kezdjék működésüket.

– Pannóniaiként sokszor érzem úgy, hogy az agorát, azaz a „közügyek terét” inkább a Dunától nyugatra vagy Budapesten ismerik, keletebbre máshogy használják a köztereket. Mintha zártabb lenne az élet, sokszor tapasztalható, hogy az emberek például nem a főtéri kávéházban vagy teraszon beszélnek meg találkozót, inkább a zárt magánházakban zajlik a társasági élet. Miként látja ezt építészként?

– Az emberek nem egyformán viszonyulnak az építészeti-természeti térhez, és ez nem személyes elhatározásból következik, sokkal inkább egyéni adottság, természetünkre jellemező képesség. Van ezzel kapcsolatban egy személyes élményem. Az Alföldön születtem, de Győrben jártam középiskolába. Dunántúli fiúkkal laktam egy kollégiumban. A dunántúliak többsége hegyvidékekről költözött oda. Egy idő után feltűnt, hogy más a térérzékelésük, mint nekem. Egy hegyvidéki város a legtöbbször völgyi település, a völgybéli folyóra épül rá, a lineáris térstruktúra pedig egyfajta dinamikát és irányultságot jelent. Ezzel szemben egy alföldi város, például egy hajdúváros centrális. Van egy centrum, és körülötte a nagy sík Alföld. Más az itt élők térhez való viszonya, mások a nézési irányok, a referenciapontok. Más a horizont. A „helyi tudás” más, ami alatt a talajból, a morfológiából, a vidék síkbeli vagy hegyvidéki jellegéből, a szélből, a benapozásból, a benne élő ember gondolkodásából, tradícióiból összetevődő sokféleséget értem. A térhasználati különbségek bizonyára inkább ezekből adódnak.

– A Műcsarnokban megjelenik a szolidáris építészet fogalma. Mit takar ez?

– A szolidáris építészetnek nincs egyértelmű definíciója, a kifejezés összetett tartalmat fed. Inkább együttműködő építészetnek hívnám, mert úgy gondolom, ez kizárja az egyoldalú megközelítéseket, és jobban leírja a valóságot. Sokak szerint az építészet szolgálat, mások számára önmegvalósítás, ez a két szélsőséges nézet számomra elfogadhatatlan. Szerintem az építészet együttműködés az élhető élettér létrehozása érdekében, egymással szót érteni képes közösségek tagjai között. Jó tervek, házak csak úgy születhetnek, ha ebben az együttműködésben minden résztvevő örömét leli.
Való igaz, hogy az ilyen helyzetek gyakran éppen a pénztelenség, rászorultság következtében állnak elő. A Középület-tervezési Tanszék például több mint tíz éve együttműködik a Tovább Élni Egyesület perbáli Ápoló-, Gondozó és Lakóotthonával, ahol halmozottan sérült gyermekek élnek. Ha kell, lépcsőt javítunk vagy kertet építünk velük együtt. A sérült gyerekeknek ez többet jelent, mint egy készen kapott megoldás. Amikor a Műcsarnokban megnyílt a korábban említett kiállítás, a gyerekek rendkívül büszkék voltak arra a szőnyegre, amit ők maguk készítettek a kiállítás alkalmából.

– Több templomot tervezett. Mi kell a temp­lomépítészethez? Hit?

– Igen, hitre szükség van. Nem feltétlenül vallásosságról beszélek, hanem valamilyen ős-igazságban való hitről, ami tapasztalatom szerint minden emberben megvan, legfeljebb nem hangoztatja, vagy esetleg meg sem tudja fogalmazni magának. Egy építész számára ez a hit jelentheti akár a közösségben vagy a világ rendjében való hitet.
A rendhez, rendezettséghez való ragaszkodás elengedhetetlen feltétele az emberi létnek, így az építészhivatásnak is, és mindez fokozottan érvényes a templomépítésben. Mindenekelőtt a saját „belső rendünk” megteremtése a feladat, ha ez sikerült, nekivág hatuk a közös céloknak. Az együttműködéshez persze empátia is szükséges, miként önálló akarat, saját vélemény is, nyitottsággal párosuló vitakészség. És persze alázat, ami nem egyenlő a szolgalelkűséggel.

– Egyik legismertebb épülete a mesterével, Török Ferenccel tervezett Magyar Szentek Temploma, amely szokatlan abból a szempontból, hogy hatalmas kupola zárja le, ugyanakkor megidéződnek benne a katakombák is.

– A Magyar Szentek Temploma eredetileg a Bécs–Budapest expó kiállítási épülete lett volna, amiről már akkor is lehetett tudni, hogy utóhasznosításakor – de csak akkor – templomként működik majd. A két szempontrendszert összhangba kellett hozni, ezért van egy különálló, hosszú, keskeny épületrész, mellette a centrális, kupolával fedett tér, illetve a kettőt összekötő híd. Amikor az expót lefújták, az utolsó pillanatban lehetett úgy módosítani a tervet, hogy egyből az utóhasznosítás valósult meg. A tériségén túl az anyaghasználatán is látható, hogy ez egyfajta „felfokozott” épület. Olyan hangulatban készült, amikor úgy tűnt, lehetőség lesz megmutatnunk gazdag építészeti és művészeti múltunkat, jelenünket Európának. Az expo jelmondata így hangzott: „kommunikáció egy jobb világért”. Tervezőként úgy gondoltuk, Isten évezredek óta kommunikál az emberrel, ennek letéteményese az egyház, fő eszköze pedig a művészet. Az építészettörténeti korok megidézésével ezt a párbeszédet igyekeztünk új kontextusba helyezni és téri eszközökkel megvalósítani. Végül úgy alakult, hogy az expo leállítása ellenére ez az egyetlen épület mégis elkészült.

– Budapest mint köztér ön szerint miként funkcionál? Sok szó esik a Duna-partokról és arról, hogy jó lenne, ha a lakók használhatnák a folyópartot. Hogyan látja ezt a kérdést?

– Szerintem Budapest a világ egyik legfantasztikusabb helye. Negyvenvalahány éve élek itt, és bár sok helyen jártam Európán belül, sőt Afrikában, Ázsiában is, bizton állíthatom, nincs még egy olyan város, mint ez. Mindenekelőtt a város léptékét és arányait emelném ki. A Duna szélessége és kanyarulata, a hidak ritmusa, a Gellért-hegy teret lezáró szerepe, a pesti és a budai oldal egymást ellenpontozó sziluettje rendkívül összetett tériségként, környezetként jelenik meg. A város szerveződése, szisztematikus úthálózata mind-mind további értékek. Jobban vigyázhatnánk rá. Sajnos közte­reink, útjaink gyakran elhanyagoltak, koszosak. Ugyanakkor sok helyen kifejezetten vonzóvá váltak a közterek, említhetem a Ráday utcát vagy a Pozsonyi utat, látható, hogy nagyon sokan használják ezeket a helyeket, nemcsak a turisták, de az itt lakók is. Ami a Duna-partot illeti, vonzó volna, hogy le tudjunk menni a partra, de a közlekedés rendje száz év alatt alakult ki s ezt már nagyon nehéz lenne megváltoztatni, és úgy látom, nem is feltétlenül szükséges. Melyik közlekedési helyzetet preferáljuk? Hiszen az egyik percben gyalogos vagyok, a másikban autózom, a következőben a közösségi közlekedést választom. Nem lehet kizárólagos használatot biztosítani az egyik célcsoportnak sem, a várost együtt, közösen használjuk. Persze mindig vannak új célok és újszerű megközelítések a konfliktusok kezelésére. Érdekes például, hogy a közelmúltban számos aluljárót megszüntettek, a gyalogos- és gépkocsiforgalom szintben keresztezi egymást többek között a Kossuth Lajos utca és a Váci utca kereszteződésében. Ez korábban elképzelhetetlennek tűnt, pedig az autók száma sokkal kisebb volt mint ma. A megszokásaink és a lobbiérdekek nagy mértékben alakítják a várost. Most éppen felüljáróbontási láz van, de volt aluljáró-építési láz is. Volt kerékpárút-építési láz is, bár szerintem az nem sikerült jól, sok balesetről tudunk. Mindenesetre a város olyan tér, amelyben az együttélésnek minden csoport számára lehetségesnek kell lennie. És ez nagyon jól van így…

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Luca

„Meg kell égetni! Nyársba kell húzni a ráncos vén boszorkányt!”

(2.)

A Palyus sírjához értünk és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Úgy nézett ki a Palyus sírja, mint egy újdonatúj hímes szűr. (Szegény Palyus egész életében egy ilyen szűrre vágyott.) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak pingálva a fehér havon!

A végzetes hely tele volt ruhafoszlánnyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendő, – egy piros selyem­darab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább
daru-vászonból: ez bizonyosan az ingváll.

Öregbíró uram csurgóra vágta fején a kalapot és így szólt: (Beh lestük is mindnyájan a mondását.)

– Már én csak a mondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Budán se esett az éjjel.

– Mégis, mit szól hozzá kigyelmed? – kérdék a tanácsbeliek.

– Szólni szólnék én – mondja az öregbíró –, csak egy nagy baj ne volna…

– Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram?

– Az ittengát [!] a baj, hogy ez a hely, ahun állunk s ahun ez a lucifernátus eset történt, nagyon közel van a faluhoz s nincs elég közel a határhoz; mert ha ez a hely, ahun ez a lucifernátus dolog mívelődék vala, közelebb volna a határhoz, azt cselekednénk, hogy od’ajándékoznók a falu határát egész idáig a kiscsollóiaknak, s akkor a kiscsollói bíró uram őkegyelmének fájna a feje s nem a mienk afölött, hogy mi légyen itt a cseleködés. Így azonban oda nem adhatjuk a határt, mert nekünk semmi sem marad.

E mély bölcsességnek nagyot bólintott a boszorkánydeputáció, s nyomban kiküldetik a kisbíró főtisztelendő Kubcsik plébános úrért, hogy a helyet és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, mégpedig íziben, mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel nem léphet, sem, amint a vizsgálat megkívánná, a gyanús, pokolbeli tárgyakat kezébe nem veheti.

Mialatt a főtisztelendő úr megjött a füstölővel s beszentelé a kívánt helyet és tárgyakat, azalatt odagyűltek a felső vég összes öregasszonyai s azok csakhamar megállapították a tépett ingváll ujjának gallérján lévő hímzésről, hogy az az ingváll senki másé, mint – uram bocsáss – a Galandáné asszonyomé.

– Meg kell égetni! Nyársba kell húzni a ráncos vén boszorkányt!

– kiálták mindenfelül, csak én magam ráztam a fejemet, aki színről színre láttam, hogy az egy gyönyörű leány volt, akit a kutyák a múlt éjjel szétszaggattak.

– Nem ég az meg a tűzön sem! – hallatszottak a palóc asszonyok feleselgetései.

– Majd meglássuk, hé! – mondja az öregbíró uram. – Ha Szegeden meg bírták őket égetni, hát én is csak bírom… vagy micsoda?

S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen a Galandáné szurtos viskója felé.
Igen sajnálom, hogy szűk terem nem engedi elég körülményesen időzni e tárgynál úgy, amint szeretném, s úgy, amint illenék egy ilyen világfontosságú dologról, mellyel egyszerre halomra döntöm a tudomány azon tanait, mintha boszorkányok nem volnának.

Több száz emberre szaporodott a menet, míg Galandánéhoz értünk. A kerítésnél a két kisbíró, amint azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétveré vala a csőcseléket, s csupán a hivatalbeli perszónák s én lettem beeresztve. Legelöl mindenütt Kubcsik tisztelendő úr ment a füstölővel.

A konyhába léptünk. Ott a tűzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle koktumok rotyogtak, pokolbeli bűzt árasztva.
Befogott orral, lassan lábujjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, s főtisztelendő uram meghúzta az ajtómadzagot s a nyíláson át beereszté előbb a szent füstöt – s csak azután bátorkodtunk be.

Ott feküdt tarka ágyában lihegve a vén banya, a fején jégborogatás. Utálatos ráncai nem árultak el semmit, még kíváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú ősz szőrszál meredezett, még ijesztőbb külsőt kölcsönözve e szörnyetegnek.

– Hogy van kigyelmed, édes nénémasszony? – kérdé az öregbíró tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolond­gombát, hogy a boszorkányt magára haragítsa.

– Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel. Nézzétek a testemet!

S ezzel föltakará a dunyha csücskét, s ott volt mellén a nagy seb s combjain az ebharapások nyomai. Kidudorodó csontok kék mezőben – mint valami heraldikus mondaná.

– Hihihi! – röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva – egy kis dolgom volt az éjjel…

S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgyhogy azoknak összevacogtak a fogaik.

– Már bizonyos, hogy ő a boszorkány! – súgá lassan felém Buga Istók uram.

– Nem ő! Dehogy ő – súgtam vissza. – Oh, a boszorkány egy nagyon szép leány volt… Mintha most is látnám…
Csontos, bepólyázott kezét kihúzta a dunyha alól s megfenyegetett vele:

– Ej, ej, úrficska! Hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja. Ej, ej, úrficska, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb női arcot látja maga előtt…

Öregbíró uram megdöfte a törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte a tisztelendő uramat, s szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.
De én még a konyhába is utánam hallottam…

„Ej, ej, vigyázzon, úrficska!”…

Hanem az igaz, hogy vigyázok is.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom