Hétvégi melléklet

2019. június 22.

0622

Hexameter

Vers

Karinthy Frigyes: Zivatar 1927. április 2. délután

Tavaszi felhők közt hirtelenül
Megvillant valami – cikázó harangnyelv
S a fekete ég vészharangja megkondult félperccel utána.
Egyet ütött csak
És egyet dobbant rá válaszul lélekharangom:
Vészharang, köszönöm, hogy észrevettél!
Égi szikratávíró, köszönöm, hogy szerte küldted süllyedő hajómról a S.O.S.-t!
Dörgő menny, köszönöm, hogy elordítottad magad helyettem,
Talán meghallja mégis az Isten vagy más valaki:
Én csak ember vagyok, én hiába ordítanék.

Barack az út szélén

Fordított élet

„A forradalmat nyolcvankilenc előtt rajtam kívül senki sem írta meg. Utána persze megszaporodtak a szövegek...”

Vitéz Anita
Szalay Károly: Bölcs nem vagyok, csak kiöregedtem a hétköznapokból…
Szalay Károly: Bölcs nem vagyok, csak kiöregedtem a hétköznapokból…
Forrás: MH/Papajcsik Péter


A művész és tudós értelmiségi baráti kör, a szakmai kapcsolatok egy életforma volt számunkra annak idején, egyfajta szembenállás a fennálló hatalommal – mondta Szalay Károly író, irodalomtörténész, akivel gyermekkoráról, egyetemista éveiről, a Rákosi-kori pályakezdésről és az irodalom mai helyzetéről beszélgettünk.

– Májusban töltötte be kilencvenedik életévét, és ha írói munkásságára nézünk, négy tucat kötet szerzője. Milyen gyermekkorból indult ez az életpálya?

– Szerencsés és boldog gyermekkorom volt, anyai ágról gazdagparaszt családból, apai ágról görög bankárcsaládból származom. Apai nagyapám görög–latin szakos tanárként országos miniszteri látogató volt, ő ellenőrizte Nagy-Magyarország gimnáziumaiban a latin oktatását. Piaristákhoz jártam Kecskeméten, sokszor föl is emlegették ezt tanáraim, ha valamit nem tudtam. Legalább ugyanennyire meghatározó volt azonban a paraszti élet, egy-két élmény ma is élénken él az emlékeimben. Gyümölcsösünk volt, kilenc-tíz éves koromban lovas kocsival – ahogy akkor hívták, „széles­kocsival” – vittem be a barackot az első kecskeméti konzervgyárba, mert tőlünk mindig soron kívül átvették, a parasztoktól viszont gyakran csak nagyon nyomott áron. Volt, hogy nem sikerült megállapodniuk, és a parasztok elkeseredésükben az út két oldalára borították a gyönyörű, érett, finom barackot. Sárgállott tőle a Nyíri út két széle. Őrületes, de ezen a lehetetlen helyzeten Hitler változtatott. Ahogy hatalomra jutott, megjelent egy német Kecskeméten, aki azonnal fölépített egy konzervgyárat, és mindenkitől mindent fölvásárolt, készült a hitlerszalonna, és többet a parasztoknak gondja nem volt. Borzasztó, de ezeket az ellentmondásokat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Szintén meghatározó élmény volt a cséplés, lenyűgözött, hogy a sok homok közepette Kecskemét határában húzódik egy gazdagon termő, zsíros, fekete földsáv, amihez fogható csak Bácskában és a Csallóközben van. Tudja-e, mi van most azon a földön?

– Csak remélem, hogy még művelik…

– Hát nem. Ma a Mercedes gyára van ezen a földön.

– Milyen volt a kecskeméti piaristákhoz járni?

– Minden tantárgy szempontjából fantasztikus. Ehhez csak egy példát hadd mondjak: a tornaórákon nekünk az ezerkilencszázharmincas–negyvenes években olyan fölszerelésünk volt, amilyet aztán a hatvanas években az olimpikonokat edző margitszigeti sportcsarnokban találtam.

– Mégsem tornász lett.

– Nem. Sokat teniszeztem, eveztem, vívtam, céllövészetet tanultam, futottam, mégsem lettem sportoló, mint ahogy hiába nyertem meg minden szavalóversenyt, eszem ágába sem jutott színésznek menni. Festő akartam lenni!

– És miért nem lett?

– Nagyon komolyan gondoltam évekig, festettem is sokat, egészen addig, amíg egy képemet a Szent István körúti bizományiban viszont nem láttam. Az volt aláírva, hogy „Erdőrészlet, szignó nélkül, valószínűleg Vass Elemér műve”. Nagyon szerettem Vass Elemért, de annyira nem, hogy összekeverjenek vele. Az élmény hatására minden munkámat megsemmisítettem.

– Térjünk még kicsit vissza a gimnazista évekhez!

– Érdemes is, mert nekik köszönhetően közelebb kerültünk a falukutatáshoz legalább egy-egy népdalgyűjtés erejéig. Régi hagyomány volt, hogy Kecskeméten a piaristák és a református kollégisták mindenben versengtek, de inkább a minél magasabb eredményekért, mint a felekezeti jelleg miatt. Mindenesetre a piarista gimnázium felülmúlhatatlan volt, ha nevelésről és tehetséggondozásról volt szó. Latint, görögöt és németet tanultunk, ám utóbbit pont akkor kezdtük volna, amikor negyvennégyben a németek megszállták Magyarországot. Renitensek voltunk, összebeszéltünk, és megmondtuk a tanárnak, hogy ilyen viszonyok között mi nem vagyunk hajlandók németül tanulni, csak franciául.
Paptanáraink nyitottságára jellemző, hogy még ha Kecskeméten nem is találtak, mégis felkutattak nekünk egy ragyogó, Sorbonne-on végzett franciatanárt. Csodálatos ember volt, haláláig tartottuk vele a kapcsolatot. S hogy mi volt a csavar a történetben? Ateista volt. Hát ilyen volt a piarista oktatás: mindent megtettek értünk.

– A német nyelvtanulást még ki lehetett kerülni, de a megszállást nem. Hogy élte meg a háborút?

– Az apámat elvitték a németek, szinte elrabolták, nekem kellett megtudni, hol tartják fogva. Apám egyik régi, nagyváradi had­apródiskolai társa segített, akiből tényleg hivatásos katona lett, és addigra országos csendőrfőparancsnok és moszkvai katonai attasé volt. Ő intézte el, hogy kiengedjék.

– Hol tartották fogva?

– Kecskeméten, a László Károly utcában egy pincében. Itt volt utána az ÁVH fogdája is. És mit tesz Isten, rövidesen az ÁVH is elvitte az apámat ugyanoda. De tőlük is kiszabadult, úgyhogy mindezekkel együtt szép gyerekkorom volt.

– Mikor döntötte el, hogy egyetemre megy?

– Ez tulajdonképpen egy pillanatig sem volt kérdés, mert a családban evidens volt. Az egyetemhez elég volt egy gimnáziumi érettségi és a jelentkezési lap kitöltése. Beírtam a francia–német–történelem szakot, és azt, hogy mellette angolul szeretnék tanulni.

– Kik tanították az egyetemen?

– Tanári karom a régi Pázmányon a csodák csodája volt, csupa nagyszerű egyéniség. Történelemből Hajnal István káprázatos órákat tartott, nem adatokat, hanem a történelmi gondolkodást tanította meg nekünk, francia szakon pedig Eckhardt Sándor volt felejthetetlen. Eckhardt minden órán mondott egy alig ismert francia szót, ilyenkor megállt az előadásban, és kiszólt, hogy aki megmondja, mit jelent, azt biztosan átengedi a vizsgán – egy ilyen alkalomért kaptam meg én is a kettest végül. Másik kiváló tanáromra, Zsirai Miklós nyelvészre pedig úgy emlékszem, mint aki késő éjszakáig bent maradt miattam az egyetemen, csak azért, hogy levizsgáztasson, mert nekem a vizsga idejére volt koncertjegyem a világhírű karmester, Otto Klemperer Károlyi kerti Beethoven-hangversenyére. Aztán ott volt Horváth János, az irodalomtörténész, nála is felejthetetlen volt a vizsga­élmény. Nem tudtam beszélni a protestáns prédikátorokról, egytől sem olvastam semmit. Hát kit érdekel tizennyolc–tizenkilenc évesen ez?…

– …engem például érdekelt.

– Engem viszont a nők érdekeltek, nem a prédikátorok. Horváth János előlegként beírt egy jelest, és én úgy megszégyenültem, hogy aztán egész nyáron csak református prédikációirodalmat olvastam. Szalai Sándor szociológus is fantasztikus volt, amíg el nem vitte az ÁVH.

– Miért vitték el?

– Az előadásán azt mondta, hasonlítsuk össze az amerikai bűnözést a Szovjetunió bűnözésével. Mit lopnak Amerikában az emberek? Autót, ékszert, kincseket. És mit lopnak a Szovjetunióban? Vodkát – mert ott csak az van. Hát ennyi elég is volt. Szociológusként egyébként elég haladó nézetei voltak: Freudra reflektálva mondta, nem a nemi élettel van problémája minden társadalomnak, hanem azzal, hogy az emberek nem tudnak nemi életet élni, mert nincs hol… Ő ezért az intézetében kialakított egy szobát a diákjainak, ami orvosolta a problémát. A csukott ajtó mindig árulkodó volt, sokat kíváncsiskodtunk.

– Ki tanította még Hajnal Istvánon kívül történelem szakon?

– Domanovszky Sándor. Szintén felejthetetlen, főleg, hogy mi voltunk az utolsó évfolyam, akinek még tartott órát, de csak szemináriumot. Az előadásokat addigra már részben átvette tőle egy fiatalabb kollégája –, aki szintén nem volt már annyira fiatal –, Szentpétery Imre. Csodálatos középkori latin oklevélolvasás volt.

– A neveket hallva nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a sok, életre szóló egyetemi élmény, amit most elmesélt, mind az Eötvös Collegiumba vezet vissza: Eckhardt Sándor, Szentpétery Imre, Zsirai Miklós, Horváth János is Eötvös collegista volt. Domanovszky Sándor nem, de őt viszont gimnáziumban tanította az a Mika Sándor, aki a Collegium első történész szakvezető tanáraként éppen Szentpétery Imre mestere volt. Lenyűgöző ez a szellemi kisugárzás, ráadásul nagyjából egy nemzedék mind, Zsirai és Eckhardt fiatalabb csak, de ők meg szintén egy nemzedék.

– A hallgatók között is voltak különleges figurák. Petrovics Sándor, Petőfi egy rokona évfolyamtársam volt, és nyelvőrült. Az ő ötletére haussza-néger nyelvet tanultunk egy darabig.

– Milyen volt az államosítás az egyetemen?

– Akkortájt én Pázmány-kollégista voltam, ami viszont merőben más volt, mint az Eötvös Collegium, mert orvostanhallgató, matematikus, francia szakos szobatársaim voltak. A fordulat éve borzalmas volt, nyitott teherautókon fegyveres ÁVH-s katonák köröztek a Belvárosban, ordították, hogy „vesszetek burzsoák, kiirtunk benneteket”. Amikor megszüntették a Pázmány Kollé­giumot, átmentem egy népi kollégiumba a Ráday utcába, de nem vettek föl. Az egyetem alatt végig dolgoztam, így esett meg, hogy kollégiumi igazgató lettem egy napra a Ráday utcában. Volt ott még egy apácakollé­gium, az én feladatom lett volna igazgatóként, hogy az államosítást végrehajtva kitegyem őket. Csakhogy egy diákcsíny miatt – nálunk leszerelték a csapokat, a kollégista fiúk ezért átmentek mosakodni az apácákhoz – engem azonnal kidobtak. De így legalább nem nekem jutott osztályrészül, hogy utcára tegyem az apácákat.

– Mi változott az egyetemi oktatásban?

– Tulajdonképpen minden. Bóka László jobboldali szociáldemokrata volt, de belépett a kommunista pártba. Az egyetemre ezerkilencszázötvenben került, volt pár meghatározó élményem vele. Ortutayval jó viszonyban volt, aki államtitkárrá tette, de hamarosan „ejtőernyőzték” egy alacsonyabb szintre, ami államtitkár esetében az egyetemi katedrát jelentette. Negyedéves voltam, amikor Bóka megkapta a katedrát, és magyartanárom lett. Egy pikanté­riája volt csak a találkozásunknak: a családja kecskeméti, és két kereskedő felmenője az én bankár keresztapámmal együtt volt fogoly a kecskeméti városháza börtönében a kommün alatt. Bóka tudta, hogy ki vagyok, mert unokatestvére tanította otthon a húgomat. Amikor ez otthon kiderült, az unokatestvér a húgommal és velem üzente meg, hogy mit gondol Bókának az Ortutay-minisztériumban betöltött szerepéről: „Mondja meg az unokabátyámnak, hogy egy aljas kommunista, legjobb lenne, ha megváltoztatná a családnevét, mert az egész családunkra szégyent hoz!”

– Akkoriban ilyesmit még gondolni is veszélyes volt, nemhogy kimondani és megüzenni.

– Engem nem kellett félteni, megmondtam. Bóka csak annyit válaszolt, hogy ha legközelebb megyek, ne feledjem el átadni üdvözletét az unokahúgának. De a dolog itt nem ért véget, az unokahúga megint elmondta ugyanazt… Ötvenegyben lediplomáztam, utána ötvenhárom és ötvenhat között még három évig voltam nála aspiráns, és ez az üzengetés kitartott végig.

– Hogyan diplomázott le?

– Negyedévesen feketelistára kerültem, ez azt jelentette, hogy kirúgnak az egyetemről, és azonnal visznek munkaszolgálatra. December huszadikán Bóka László behívatott, és elém tett egy papírt, hogy képzeljem el az emberiség jótevőjét, aztán hexameterekben írjak egy dicsőítő verset róla, amíg ő elmegy órát tartani. Legalább húsz-huszonöt soros költeményt írtam, a hexametereket persze megkritizálta. Aztán behívta a titkárnőjét, Sárikát – szép nő volt, minden hallgatónak nagyon tetszett –, és kiadta neki, hogy gépelje le, engem meg hazaküldött. Másnap, amikor mentem be az egyetemre, mindenki mutogatott rám, és röhögött rajtam, záporoztak a letolások és megjegyzések, de fogalmam sem volt, mi bajuk. Valaki végre megbökött: „Nézd meg, hogy mit műveltél!” – és rámutatott a Sztálin születésnapjára földíszített faliújságra, amelynek legközepén ott virított hexameterekben írt költeményem „az emberiség jótevőjéről”. Szóval, írtam egy dicshimnuszt Sztálinról a születésnapjára, anélkül, hogy tudtam volna.

– Nem lettem volna a helyében!

– Igen ám, de pár nappal később ült össze az a bizottság, amely a feketelistásokról döntött. Sorba haladtak, minden kirúgáshoz formálisan Bóka engedélyét kérték. Az én nevemhez érve Bóka megjegyezte a párttitkárnak: „Mielőtt kirúgják, nézzék meg az ünnepi faliújságot, mert talán nem vetne jó fényt ránk, ha azt rúgnánk ki, aki Sztálin elvtárs születésnapjára verset írt.” Mindenki megijedt, én pedig megúsztam.

– Elhárult az akadály a diplomázás elől.

– A diplomám meglett, de a párttitkár nem felejtette ezt el, utánam nyúlt, és nem kaptam állást. Minden évfolyamtársam rég tudta, hogy hová helyezik el, amikor rólam még semmi hír nem volt. Az egyetem javaslatára bementem a minisztériumba az illetékes ügyintézőhöz, aki egy halálosan rémült, a Horthy-korszakból ottfelejtett kicsi ember volt. Határozott fellépéssel elmagyaráztam, hogy adminisztrációs hiba történt, mert én elvégeztem az egyetemet a nép költségén, és a nép érdeke azt kívánja, hogy tanítsak, de nem kaptam kinevezést. Végül Csepelen jutott hely egy általános iskolában.

– Éles váltás lehetett. Nem volt ez szellemileg visszalépés?

– Nem, mert az egész tanári kar politikai üldözöttekből állt, kemény és jó fejű társaság volt. Erdélyi menekülttől a konzervatóriumból elbocsátott vezető zenetanáron át az egyetemi kinevezéstől megfosztott történészig mindenki volt itt. A rendszer büntetésnek szánta Csepelt, de ez ott közösségi szinten ajándékká vált. Az említett történész kolléga például katonai viseletek specialistája volt, azt is megmondta, hogy Alaszkában mit hord egy őrmester. Amikor a magyar hadseregnek szovjet mintára új uniformist terveztek, behívták szakérteni a minisztériumba. Ő naivan adott egy lesújtó értékelést, miszerint az uniformis nem jobb a cári katonai egyenruhánál, úgyhogy másnap már nem mehetett be dolgozni, helyette került Csepelre. Másik kollégám meg, akinek két fia evezős volt, szerzett nekem egy munkát, hogy fordítsam le az első, kenuzásról szóló kanadai tanulmányt franciáról magyarra. A fiúk egyébként nagyon vagányak voltak, télen-nyáron edzettek, még késő este is. Ötvenhatban az egyik éjjeli edzés után négy pufajkás kötött beléjük, ők meg válaszul félholtra verték őket. Nem úszták volna meg. Apjuk, a kollégám segítségével még aznap hajnalban átszöktek a határon.

– Mikor történt mindez, a forradalom után?

– Igen, decemberben. Akkor már nem tanítottam ott, de tartottuk a kapcsolatot az egykori kollégákkal. Egyébként csepeli tanítványom volt Glatz Ferenc történész is.

– Mit sikerült akkor kihozni a csepeli tanításból?

– Közösségi életet szerveztem, úttörőújságot indítottam, és mindenféle programot csináltam a gyerekeknek. Például én szerveztem meg a fekáliagyűjtést az iskolában, amikor országos versenyt hirdettek belőle – és az én gyerekeim gyűjtötték a legtöbbet egész Magyarországon. Akkora siker volt, hogy még a Kossuth rádióban is bemondták másnap!

– Nem nagyon tudom elképzelni, hogy ez hogyan zajlott…

– Ó, nagyon egyszerű: beküldtem a gyerekeket a csirkeólba, hogy szedjék össze a kakát, és kaptak hozzá gyűjtőládát. Az eredmény százötven kiló csirketrágya lett, amelyet büszkén könyvelhetett el az iskola. Óriási volt az egészben, hogy a rádiós hír azzal a panelszöveggel zárult, mint minden hasonló szocialista verseny: „A derék úttörők munkájának kiváló eredménye benne lesz a jövő évi kenyerünkben.”

– Ez nagyon jó! Kicsit kilóg az eredeti témánkból, a pályakezdésből, de ha már szóba került, megkérdezem: hogyan élte meg ötvenhatot?

– A forradalom idején már kész volt a kandidátusi disszertációm, és mint a Szépirodalmi Kiadó szerkesztője dolgoztam. Két hétig kint voltam az utcán: nem lőttem, nem harcoltam, de végig figyeltem, mi történik – meg is írtam regényemben, a Párhuzamos viszonyokban. Erről nyolcvannyolcban az Élet és irodalom hasábjain azt nyilatkozta Kolozsvári Grandpierre Emil, hogy „végre egy regény, amiben tényleg ráismerhetünk ezerkilencszázötvenhatra”. A forradalmat nyolcvankilenc előtt rajtam kívül senki sem írta meg. Utána persze megszaporodtak a szövegek, és én kikerültem a pixisből, de őszintén szólva már nem érdekel a dolog.

– Pedig mégiscsak az írásból született az életmű legnagyobb része.

– Igen, de ezt sosem tekintettem munkának. Munka volt számomra, hogy elkészítsem a lakásom összes könyvespolcát, vagy hogy áthúzzam az ülőgarnitúrát… Az írás csak úgy jött, mert szórakoztat.

– Mit tekint hivatásának?

– Nem tudnám megmondani. Ma már inkább író vagyok, de irodalomtörténészként indultam. Negyvennyolc–negyvenkilencben sokat olvastam Karinthyt, a róla írt dolgozatért kaptam utóbb a kandidátusi fokozatot. A munkám máig hiteles, mert később elhallgatták róla, amit én megírtam, hogy antináci és antikommunista, és a revízió lelkes híve volt.

– Mit üzenne a mai pályakezdőknek?

– Jó kérdés, mert ma nincs irodalmi élet. Kettészakították a magyar irodalmat a balliberálisok és a nemzeti oldal szélsőségesei. Az irodalmi közélet elég sekélyes, a szépírók mostanában önmagukban fetrengenek, miközben elszigetelték magukat az irodalomtól mint közösségi tevékenységtől. Sok a klikk, de senki sem csinálja azt, amit az íróknak csinálnia kellene.

– Mit kellene csinálnia egy írónak?

– A nemzeti öntudatot fejleszteni! Hiszen egy írónak nincs is más feladata.

– És ez a Kádár-korban jobban ment?

– A Kádár-korban az irodalom és az irodalomtörténet egy fellegvár volt. A Magvető Kiadó például tele volt politikai üldözöttek leszármazottaival. Mára viszont az irodalom elveszítette a jelentőségét, mert az embereket sem érdekli már a mai irodalom, nem olvasnak.

– Mi fordíthatná vissza ezt a folyamatot?

– Semmi. Azt hiszem, tudomásul kell venni, hogy bizonyos dolgok lejárnak idővel.

– Az irodalom nem járhat le.

– Meglátja, le fog járni, átadja a helyét a filmeknek, az e-könyveknek. A legkisebb unokám mindenből kitűnő, mégis jobban érdekli az úszás és a karate. Az unokáim generációja a közösséghez is másként áll, vannak barátaik, de nincs baráti társaságuk.

– Mi változott akkor a szellemi életben?

– Ha csak az irodalomtörténetet vesszük, azt Kulcsár Szabó Ernőék tévútra vitték úgy huszonöt évvel ezelőtt, amikor szakítottak az irodalomtörténet-írás hagyományával, és valami ezoterikus szemléletű, belterjes világot kreáltak helyette.
A Magyar Művészeti Akadémia monográfiái egymás között születnek, jelentéktelen írókról szólnak. Most inkább a fiatal történészeket látom ígéretesnek, Szekér Nóra például egészen kiváló.

– Mit kéne tenni az értelmiség közösségi létének helyreállításáért?

– Őszintén szólva reménytelennek tartom az irodalom helyzetét közösségi szempontból. Mindenki elmagányosodott vagy egy szűk klikkbe tartozik, megszűnt a párbeszéd. Ma általánosan elfogadott magatartás, hogy úgy kritizálják egymást az irodalmárok, hogy egyébként a kritika alá vett művet nem olvasták. Nekünk még volt irodalmi és képzőművészeti közösségi életünk, igaz, ez annak idején egy életforma volt, szembenállás a fennálló hatalommal. Ma nincs mivel szembefordulni, úgyhogy ez a lehetőség is elúszott.

– Talán az ezerkilencszáznegyvenhármas szárszói találkozó lehet a kulcs. Ha ahhoz a szellemiséghez és közös gondolkodáshoz visszatalálna a magyar értelmiség, akkor talán lenne esély arra, hogy meginduljon valami.

– Jó helyen tapogat, ez tényleg ránk férne. Én azonban kilencvenéves elmúltam, már csak arra tudom szánni az erőmet, amit még szeretnék elvégezni. Fordítva éltem: fiatal koromban egy vad bohó voltam, sportoltam, nőztem, utaztam, mindent csináltam, csak nem irodalmat meg irodalomtörténetet. Most, vénségemre, amikor már nincs módom sportolni, nőzni, utazni és mindent csinálni, most szépen leülök az íróasztalhoz, és megírom, amit kell. Egy dologra törekedtem mindig, hogy olyat mondjak ki a könyveimben, ami azelőtt még senkinek sem sikerült. Minden regényemet maximális irodalom- és művészettörténeti kutatómunka előzött meg, amelynek eredményét történetté formáltam. Bölcs nem vagyok, csak kiöregedtem a hétköznapokból, és örülök, hogy még élek s láthatom az unokáimat. Valódi értelme egyedül ennek van.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Luca

„...a dajkamesékkel szíttam be a babonát, s hiszek benne”

A palóc nép babonás. Szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet; szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csudálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja, s azok hitté keményednek lelkében.

Én magam a dajkamesékkel szíttam be a babonát, s hiszek benne.

A tudomány világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el. Tisztán, világosan emlékszem mindenre; egyszer már igen közel voltam az ördöghöz, csak egy fal választott el tőle, máskor pedig láttam, amint egy boszorkányt kutyák téptek szét a temetőben.

Egy jóravaló kocsisa volt az apámnak: Palyus volt a neve.

Akkoriban még a magyar ember maga bíráskodott a cselédei fölött. A Palyus valami apró vétséget követett el. Apám bezáratta 24 órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, ahol egész nyugodtan töltötte az éjt, amint azt várni is lehetett egy olyan makacs, erős férfitől, mint aminő Palyus volt, ki katona korában szisszenés nélkül állotta ki az ötvenet, s holmi nyolc napi arestumot legföljebb pihenő órának nézett.

Az éjt nyugodtan állotta ki, reggel az én jelenlétemben ételt vitt neki a szolgáló. Palyus víg volt és fütyürészett, midőn az ajtót ismét rázártuk.

Alig múlt azonban el egy jó óra, amint az udvaron játszogattunk mi gyerekek, s egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallunk a kamrából: mintha egy bölönybika bődült volna el.

– Palyus, Palyus! – kiáltám az ajtót megzörgetve. – Mi baja van? Szóljon kend!

Semmit sem válaszolt.

Benéztem a kulcslyukon. Metsző szél vágódott a szemem közé s kénkőgőz tódult kifelé. Odabenn pedig dobogott a palló, mintha két ember viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló sziszegés vegyült olykor a zsivajba.

Valami ösztönszerű félelem fogott el. Apámért futottam, elmondva neki, hogy a Palyussal történik valami.

– Bolond vagy, fiam! Benneteket ijesztget a vén imposztor. Nincs annak annyi baja sem, mint a nagyujjamnak.

S hogy ezt mindjárt be is bizonyítsa, fölnyittatá a kamara-ajtót s visszaadta a Palyus szabadságát.

Az sápadtan, erőtlenül támolygott ki, mintha kilenc esztendeig szagulta volna a börtön penészét.

– Késő! – hörgé –, már késő van.

– Mi van késő, te vén szamár, te?

– Már aláírtam a kontraktust az ördögnek – lihegé és a fogai összevacogtak.

– Bolondokat beszél kend, Palyus – szóltam én közbe. – Már hogy írta volna kend alá, hiszen írni se tud kend!

– Kezem keresztvonását adtam a véremmel, – s ezzel fölgyűrte durva ingeujját s egy kis léket mutatott balkarján, melyen akkor is domborodott egy sötétpiros vércsöpp. – Innen buggyantotta a vért a sátán.

– Aztán mit írtál alá, te krokodilus? – kérdé apám jóízűen nevetve.

– Eladtam magamat egy rámás csizmáért meg egy piros viganóért, amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról… Csak egyetlenegy esztendőt engedett.

Mélyen az emlékembe vésődött ez a jelenet, melyre vissza nem tértünk többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, egyedül én vigyáztam az öreg Palyust, ki napról napra komorabb lett, vasárnaponkint pontosan eljárt a templomba, s napközben sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva levett kalappal imádkozni.

Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja!

Egy év múlva, egy viharos reggelen, mikor fölébredtünk, ott himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a fölső pántra: nagy bagariabőr csizmáinak csinos [!] két sarka hol-hol összeütődött, mintha a bokázót csinálná szegény Palyus.

Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött kontraktusára, amit olyan becsülettel beváltott.
Vissza lett idézve minden szava, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra vonatkozó megjegyzése.

Ez a Galandáné pedig egy ismeretes öreg asszony Szklabonya nevű faluban, ahol ez a dolog történt, s még harmadéve, mikor ott jártam, élt. Már régtől fogva boszorkány hírében állott a köznép előtt; a község teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha súlyos beteg lett valaki, az bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül; ha a tiszteletes úrnak gyomorgörcse lett és nem tarthatta meg az ünnepi prédikációt, vagy a határt a jég verte el, azt is mind Galandáné okozta.

Ez a Galandáné „mosott” a szegény Palyusra. Ez a szó: „mosott”, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy „viszony”. Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene. Az kísérő árnyéka, az becsüli meg, míg él, az siratja meg, ha meghal. Az egy házasság, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze.

A Galandáné kísérte ki a temető-árokba, ahova a szegény Palyust temették.

Ez úgy ősz elején történt. Kemény, makacs tél következett. Fehér lepedővel volt a föld beborítva, mint ahogy a poeták szokták mondani, a süvítő szélben a fák zúz­marás gallyai ropogtak, mint a csontok.

Aki valamikor Szklabonyán járt, annak bizonyára föltűnt azon excentrikus ház, mely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai a temetőre néztek. Anyám építette azt oda. Valakije volt ott a temetőben, akihez közel szeretett lenni mindég. Ebben a házban születtem. A temető volt amit szemeim legelőször megpillantottak s a temetőben folytak a gyermekjátékaim: talán azért lett belőlem olyan nagyon szomorú ember.

Valóban kemény hideggel köszöntött be a Luca napja, ez a nevezetes nap, melyhez annyi sok magyar szokás fűződik.
A juhászbojtárok ma fogtak hozzá a Lucaszék faragásához, melyen karácsony estéig mindennap dolgozni kell valamit, ha a jövendőbelijét akarja meglátni az ember.

A kocsisok pediglen fokhagymával akkora kereszteket pingáltak az istállóajtókra a gonosz boszorkányok hatása ellen, hogy két Ferenc József-kereszt is kitelnék egyből-egyből.

Estére vendégünk jött, a derék Dessewffy Pálné, kis, négyesztendős leánykájával.

A kis Pannika (tegnapelőtt volt benn a neve a fővárosi lapokban valami báli szépek között) megfázhatott időközben, úgyhogy édesanyja, mikor már mi mindnyájan lefeküdtünk is, aggódva virrasztott az ágyánál.

Éjfél táján azonban egyszerre mindnyájunkat fölrázott a Dessewffyné sikoltása.

Apám, anyám meg én, aki már nagyobbacska fiú voltam, a szobába siettünk azon hitben, hogy tán a kis Pannika halt meg.

A szép asszony egészen ki volt a képiből kelve és izgatottan figyelmeztetett a kívül történőkre.

Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly, vijjogás, jajveszéklés s mennydörgésszerű roppanások.

Kitekintettünk az ablakon.

A hold kísértetiesen világította meg a temetőt. A hóval borított sírdombok mint legelésző bárányok fehéredtek. Nyugalom ült a halottak földjén. Csak kriptánk magas oszlopa piroslott.

Távolabb azonban, a temető legszélén, ahol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott hosszú fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel, s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.

Rettenetes ütközet volt ez.

A szép leány márványhomloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett, karjáról az ing letépve, s délceg testéről cafrangokban lógott a ruha.

A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl melléből.

A vért piciny tenyerével fogta föl s a pokolbeli szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan ordítva ugrottak szét, hogy csakhamar új düh­vel ismét visszaforduljanak.

S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya kutya után támadt a fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan növekedők, mígnem idegreszkettető csaholással csörtettek soha meg nem fogyó falkában a Palyus sírjához.

Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket, anyámmal félájultakat, ágyunkhoz vonszolt.

Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Luca-éjjelén egy boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.

Miután mi is erősítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban bizottsággá alakult, hogy a helyszínén konstatálják az esetet.

Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupaktanáccsal mehessek.

Elöl a bíró őkigyelme (akit már megírtam az „Igazi humoristák”-ban) ballagott, utána Buga Istók uram poroszkált, nagy somfabotjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is, aki váltig állította, hogy boszorkányok nincsenek a világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet.

Folytatjuk

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom