Hétvégi melléklet

2019. június 8.

0608

Jelenlét

Vers

Shakespeare: Szentivánéji álom, részlet

PUCK
Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges Puck
A nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fulánk,
Jóvátesszük e hibánk,
Máskint a nevem ne Puck
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó’tszakát. –
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavitja magát.

(Fordította Arany János)

Levelezős beszélgetések

Alázat és gyalázat

„A színházhoz két elengedhetetlen dolog kell: az egyik a színész, a másik a közönség. Mindenki más csak segítőtárs”

Sárdi Krisztina
Bodrogi Gyula: Színészként tulajdonképpen egész életünkben tanulhatunk. Egyrészt a szöveget, amit muszáj megtanulni, másrészt az életet, amit nem muszáj –  de jó, ha odafigyelünk
Bodrogi Gyula: Színészként tulajdonképpen egész életünkben tanulhatunk. Egyrészt a szöveget, amit muszáj megtanulni, másrészt az életet, amit nem muszáj –  de jó, ha odafigyelünk
Forrás: Ficsor Márton


Áprilisban ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját, május végén pedig számtalan elismerése, Kossuth-díja mellé a Magyar Művészeti Akadémia életműdíjával is kitüntették. Jellegzetes hangjáról bárhol, bármikor felismernénk, legegyszerűbb mégis annyit mondani: Süsü, és rögtön egyértelmű, kiről van szó. Bodrogi Gyulával beszélgetni élmény. Mesélt nekünk felejthetetlen színészekről, a fiával való vadászatról, elmondta, mit gondol a rendezői színházról, de élete párja, Angéla legjobb receptjének titkát is megosztotta velünk.

– Kívánt valamit, amikor elfújta a gyertyát a születésnapi tortáján?

– Semmi különöset, csak azt, hogy tudjam egyszerre elfújni az összest.

– A Nemzeti Színházban rendezett ünnepi gála végén azt mondta, jó érzés maga mögött tudni ezt a nyolcvanöt évet…

– Meg az is, hogy ennyit foglalkoznak az emberrel, úgyhogy állandóan nyolcvanöt éves szeretnék lenni! A fiatalok mosolyogva néznek rám, az öregek azt mondják, jól van, jól van, az egyik azt mondja, szeretném megélni ezt a kort, a másik, hogy könnyű nekem, mert még csak nyolcvanöt vagyok. Érdekes helyzetek ezek.

– Azért ez nagyon szép kor, hosszú idő, ráadásul nem akármilyen pályával a háta mögött!

– Ha körülnézek, hogy a kortársaim közül milyen sokan nincsenek már, akkor mindig úgy elfacsarodik a szívem, mert hiányoznak. Nagyon hiányoznak. Mert remekek voltak, tanulni lehetett tőlük, jó volt velük játszani. Sajnálom, hogy már nincsenek itt.

„Ha körülnézek, hogy a kortársaim közül milyen sokan nincsenek már, akkor mindig úgy elfacsarodik a szívem, mert hiányoznak”
„Ha körülnézek, hogy a kortársaim közül milyen sokan nincsenek már, akkor mindig úgy elfacsarodik a szívem, mert hiányoznak”
Forrás: Ficsor Márton

– Kitől tanult a legtöbbet?

– Így, hogy legtöbbet, nem tudom megmondani – édesanyám, édesapám a legfontosabbak. Nem tartom számon, hogy ilyen nézést ettől, olyan járást meg attól tanultam, vagy egészen pontosan kitől, mit tanultam. Mindenkitől lehet tanulni, különösen a színésznek, akinek az a dolga, hogy mindenkit eljátsszon. Operaénekesként egy operával le lehet élni egy életet, artistaként egy számmal, de nekünk az a dolgunk, hogy mindig valaki mást játsszunk. Ha sok valakit ismerünk meg, sok valakitől tanulunk reagálásokat, nézéseket, gondolkodást, akkor színészként tulajdonképpen egész életünkben tanulhatunk. Egyrészt a szöveget, amit muszáj megtanulni, másrészt az életet, amit nem muszáj – de jó, ha odafigyelünk.

– Születésnapi köszöntésekor Vidnyánszky Attila említette, hogy szokott leveleket írni neki. Elárulja, mi áll bennük?

– Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy Kedves Attila… Arról van szó, hogy amikor dolgozunk, gyakran támad valami gondolatom, ötletem, de nem akarom feltartani a munkát, ezért otthon írom le, szerintem mit, hogyan kéne. Nem azért, mert el kell fogadni, csakhogy ne ott a próbán akadékoskodjak. Nagyon szeretem is ezt csinálni, nem kötöm ahhoz, hogy amit leírok, holnap aztán csináljuk is meg. Ez amolyan beszélgetés helyetti levelezgetés.

– Egyik legtöbbször idézett gondolata szóba került a nemzetis köszöntésen is: nincs pótolhatatlan színész, csak felejthetetlen…

– Ez egyszerű tény, nem tudom, miért, de így van. Hiszen egyrészt ugye ugyanazt a szerepet több színész is játssza egymás után, évtizedeken keresztül, viszont van olyan, hogy a mai napig megborzongatja a hátam, amint Bessenyei Ferenc az Othellóban azt mondta, vért, Jago, vért! Vagy sosem fogom tudni elfeledni, amikor Feleki Kamill térden járva ment ki a szubrett után a színpadról. Mint ahogy Básti Lajos, Várkonyi Zoltán, Major Tamás játékát sem, de a Tizedes meg a többiekben Sinkovitsot sem. Játszhatják még azt a szerepet sokan, de van pár színész, akiket nem felejtünk el soha. Hiába, hogy körülöttük százak, ezrek játszottak, mégis ők a felejthetetlenek. Vannak olyan előadások, ahol egy bizonyos színészre emlékszünk.

– Ilyenkor szokták mondani, hogy valakinek erős a színpadi jelenléte. Mit jelent ez, mi kell hozzá?

– Ez vagy megvan valakiben, vagy nem. Akiben igen, azt előbb-utóbb a pálya megtalálja, és felviszi a színpadra. Például a Sztankay semmit a világon nem csinált ezért, bejött a színpadra, és hiába voltak ott még nyolcan, mindig azt néztem, hol van ő. De mondhatnám az előbb említett Sinkovitsot, Bástit, Bessenyeit vagy Mészáros Ágit, Kiss Manyit – most így hirtelen – Tolnay Klárit, Darvas Ivánt, de biztosan maga is fel tud sorolni még legalább száz nevet, akire így emlékszünk. Van olyan színész, akit azért nézek, mert van ez a fajta sugárzása, és még tesz is hozzá: mint Latabár Kálmán. Akiben nincs meg ez az adottság, de mégis mindig színpadon akar lenni, arra mondják rosszindulatúan, hogy erőszakos ripacs. De ő maga ezt nem tudja, csak nagyon szeretné jól csinálni, és mindig akkor jönnek ezek az erőszakolt dolgok, amikor valakinek nem akar igazán sikerülni a szerep. Azt is könnyű lenne kiválasztani, akinek ez nem adottsága, ám rájuk is szükség van a színpadon. Nagyon kell, aki kérdez, aki hatástalanul okosakat mond. Mint ahogy a rendező is kell, nélküle nincs színház. Na de ha ő is így gondolja, az már viszont a világ vége.

– Miért?

– Abban a pillanatban, amikor a rendező úgy érzi, hogy ő majdnem a legfontosabb, abban a pillanatban a rendezésnek lőttek. Nem lesz rossz a darab, csak nagyon erőszakoltan fogom látni, és többször jut eszembe a rendező előadás alatt, mint ahányszor kellene. Csak az előadás végén szabadna eszembe jusson, mondván, milyen jó volt, vajon ki rendezte? Erre találták ki mostanában azt a kifejezést, hogy rendezői színház. De közben azt nem mondják, hogy rendezői film, mert ott ez a természetes. Mert a filmrendező azt mondja nekem, hogy nézz ide meg oda, és utána csinál egy képet egy kutyáról, akkor azt játszottam, hogy ott van egy kutya. A színházban viszont ez nem így van.
A rendező elengedhetetlenül fontos, csak ne látsszon! Mostanában viszont ez egy eléggé gyakori helyzet, sőt hallottam már olyat, hogy például Shakespeare-t is megváltoztatják, volt olyan, aki büszkén mesélte, hogy megcsinálta a Rómeó és Júliát erkélyjelenet nélkül. Az más, ha valaki elejétől a végéig ír egy darabot, akár felhasználva az eredeti technikáját, jelenetsorát – de az más, akkor ő írta, és akkor minden változtatás szabad. Viszont amikor másnak a szövegébe beleváltoztat úgy, hogy valami egész más lesz, na az a rendezői színház.

– Nekem úgy tűnik, mindennek köze van az alázathoz, hogy akár a rendező, akár a színész mennyire tud tisztelettel lenni az adott darabhoz…

– Ez nagyon igaz, mert ha nincs bennem alázat, vagy nem hiszem azt, hogy azt a darabot elő kell adni, akkor miért csinálom? Nekem, mint színésznek szinte nincs is olyan, hogy miért adunk elő valamit. Azt a szerepet szeretném megfejteni, amit játszom, aztán ez vagy sikerül, vagy nem. Hozzáteszem, van, amikor csak később, amikor folyamatában megy, és minden este eljátszom a szerepet, akkor érzem meg, hogy már az elején másképp kellett volna kezdeni.
Na de hát ilyen az élet! Mindenesetre ez nagyon fontos. Úgy is mondhatnám, ha nincs alázat, az gyalázat!

– Van olyan szerep, amit egyáltalán nem lehet megfejteni, vagy amikor egyáltalán nem sikerül?

– Olyan azért nincs, mert valami mindig alakul, az ember közben is lavíroz. De azt végig érzi, hogy nem jó. Játszottuk a Csin-csin című olasz komédiát, ami egy érdekes darab volt, hat helyen ment a világban, ebből háromszor óriási sikerrel, a másik három meg csendes bukás volt. Ebből az egyik a mienk volt. És ezt már közben lehetett érezni, ahogy az előadás folyamán egyre inkább hagyott el minket a közönség. Ahogy távolodtak el tőlünk – nehéz ezt szóban kifejezni, olyan nagyon rossz érzés volt. Ilyenkor egy ügyes színház leveszi műsoráról a darabot gyorsan. Ehhez képest mi eljátszottuk vagy harmincszor – ez gyakran fordul elő.

– Mennyire érzékeli egyébként a színész előadás közben a közönség reakcióját?

– Az előadás a közönségre tartozik, ezt pedig el szokták felejteni. Hogy a színházhoz két elengedhetetlen dolog kell, az egyik a színész, a másik a közönség. Mindenki más csak segítőtárs. Ugyanis ha nincs közönség, az már nem színház. Azt nem lehet csinálni, hogy nem baj, mi játszunk, ők meg unatkoznak vagy nem értik. Amikor megy a suttogás, hogy te, anyu, mit mondott? Ez most melyikkel van? Jó-jó, nem beszélek, hagyjuk, de te tudod melyikkel van? Szóval, ez olyan erősen érződik a színpadon. Nem látjuk és nem halljuk igazából, csak érzi az ember, amikor nem fogta meg őket. Arra a színházra, ami nem a közönségnek készül, szokták mondani, hogy kísérleti színház. Ez is egy…

– …divatos mai kifejezés?

– Igen, de nagy átverés. Mert, ha a néző kísérleti pénzért venné meg a jegyet a kísérleti színházba, akkor semmi gond nem lenne, senkinek semmi kifogása nem lehet. De az igazi színházba már a kísérlet eredményét kell bevinni. Mert a próbán szabad kísérletezni, hajjaj, sőt egymásnak ellentétes formában lehet elpróbálni egy-egy jelenetet, vagy áttenni hangosból halkba, és fordítva. De amikor megvan az eredmény, vagy legalábbis amire mi azt hisszük, hogy eredmény, azt kell bemutatni. És ha érdekli a nézőket, akkor azt kell játszani.

– Szereti amúgy a próbafolyamatot?

– Kifejezetten szeretek próbálni – ha tényleg próbálunk. Próbán előadni, azt nem nagyon szeretek. Mert ez is egy divat, hogy a rendező úgy ül be, ő már megcsinált, kitalált mindent, hogy ki hol álljon, és a többi. És akkor próbán végigjátsszuk a darabot. Ami kötelező ugye, előbb-utóbb meg kell nézni, hogy megy egyben. De amikor megint és újra végigjátsszuk az egész darabot, és a rendező egy nézőként helyettesíti az összest, az már nem ugyanolyan. Azt szeretem, mikor egy jelenetet próbálunk, és megmondják nekem, hogy itt nem az a hangsúly van, ezt nem jó ilyen lassan mondani, tehát ha engem piszkálnak, az abszolút nem zavar. Csak próbáljuk elérni a jó helyzetet.

– Hogyan tanul szöveget? Van valami különleges technikája?

– Sokszor olvasgatom, abból egy része megmarad. Ami nem marad meg, azt pedig, hogy úgy mondjam, hozzátanulom. Ez minden szerepnél, darabnál, valamikor minden próba után más. Abszolút változó dolog. Gyerekkoromban a verset úgy tanultam, azt se tudtam miről szól. Gyakran látom, amikor előadnak gyerekek, ők is pont így csinálják, fogalmuk sincs, mit mondanak, csak a szavak legyenek pontosan egymás után. Azért fordul elő néha, hogy úgy bakiznak, a magánhangzók megmaradnak, csak a mássalhangzók esnek ki a szóból.

– A Nemzetiben most elég sok pályakezdő kollégával dolgozik együtt, milyen a fiatalokkal játszani?

– Jó, csak én egy kicsit hiányolom a vitatkozásokat. Még akkor is, ha engem idegesítenek a legjobban. Persze, ha mondjuk nagyon gyorsan kell megcsinálni egy darabot, mert valamilyen okból be kell mutatni, és nincs idő rá, akkor mindegy. De amikor játék van, meg kell kérdezzem, ha én vagyok Othello, hogy miért gondolja a rendező, hogy nem néger. És akkor azt mondja, mert más is lehet féltékeny. Szükség van az ilyen típusú vitára, szeretem, ha a rendező meg tud győzni arról, miért nem néger, és akkor már csak arról kell meggyőznie, Shakespeare miért írta annak.

– Jelenlegi szerepei közül van olyan, amelyik a szívéhez kifejezetten közel áll?

– Nincs. Nekem jó most, mert kértem a direktort, hogy kicsi, jó szerepeket kapjak, mert öreg vagyok én már ahhoz, hogy az egész darab a vállamon legyen. És ilyeneket is játszom, például a Caligula helytartójában a zsidó királyt, Goldonitól a Házasság Palermóban című darabban Pantalonét, ezeket nagyon szeretem, sőt az Egri csillagokban Szulejmánt is, akit behoznak, kiirt egy-két magyart, aztán kimegy.

– Legutóbbi bemutatója az Egy ember az örökkévalóságnak volt, Robert Bolt műve, Csiszár Imre rendezésében, amiben Wolsey bíborost játssza…

– Na az egy nagyon jó és fontos szerep is. A jelenet is fontos része a drámának: mert ott ül velem szemben Thomas More (Rátóti Zoltán – a szerk.), akiről én már tudom, hogy van benne valami, azt is tudom, hogy haragszom rá. Jó játszási lehetőség, nagyon szeretem.

– Átevezve kicsit a film területére, de témánál maradva: rengeteget szinkronizált, melyik a kedvenc szerepe?

– Hát Süsü, a sárkány, imádom! De érdekes egyébként a véletlen, hogy születik egy adott időszakban, mondjuk, nyolcvankét gyerekmese, és abból egy lesz sláger. Ki tudja, melyik. Csukás István lelke olyan szerintem, hogy átmegy a gyerekekbe. Úgy, hogy a gyerekek még csak most hallják először
a Süsü-nótát, de ha elkezdem énekelni, az összes felnőtt is énekli velem.

– Hogyan lesz valamiből ilyen sláger?

– Nem tudom, valamitől jobban megragad a dallama, mert kvázi ugyanaz a „blőd” szöveg mindegyik, nem is szabad, hogy más legyen, mert nem egyetemi előadások vagy disszertációk. Az egyikből sláger lesz, a másikból meg nem. Azt mondja például Szenes Iván, hogy kicsit szomorkás a hangulatom máma, vagy Zsüti egykoron (G. Dénes György – a szerk.), hogy csi-ni-csiniba-csinibaba, a másik meg azt írja, hogy csinos az a kislány – és utóbbiból nem lesz semmi, miközben ugyanolyanok. Valami megkapja az embereket. Illetve amelyik igazi sláger, az nem csak két hétig az, hanem éveken keresztül. A Villa Negra nem apácazárda, ezt például egy igazi költő, Garai Gábor írta, de más slágere nem volt, csak ez az egy. Mert egy cipőt meg lehet tudni csinálni sokszor egymás után, egy slágert nem.

– Visszatérve a Süsüre, év elején hallottunk arról, hogy három új rész készülhet…

– Csukás nekem is mondta, hogy tervezi, de konkrétumot még nem tudok. Azt mondta, a fejiben megvan az egész, de még nem írja mert, mert mindjárt valaki ráharap.

– De ha megcsinálják őket, vállalja, hogy ismét megszólaltassa Süsüt?

– Boldogan, én nagyon szeretem! Hát azért az nagyszerű dolog, hogy a hangom után odajön hozzám az utcán a gyerek, és azt mondja, te vagy a Süsü. Ez is hozzátartozik, például a Colombo Szabó Gyula hangja nélkül nem is biztos, hogy érdekelne. De a szinkronja annyira pontos! Viszont az is lényeges, hogy amikor a Rozsdatemetőben Hábetlert játszotta, mindenki elfelejtette, hogy ő Doktor Bubó is.

– Unokáinak nem volt furcsa, hogy Süsü a nagypapájuk hangján szólal meg?

– Nem, mert a nagypapával hamarabb találkoztak, mint Süsüvel. Megszokták. A fiam is, Ádám, például nehezen törődött bele, aztán mégis megszokta, hogy mi mindig játszani megyünk a színházba. Neki a játszás egész mást jelentett. Hova mentek? – kérdezte, mi meg mondtuk, hogy a színházba. És mit fogtok csinálni? Játszani. Hát jó – zárta a kérdezősködést. De elege volt a színházból már négyévesen. Most szállodás, sőt éppen új vállalkozásba kezdett, kitalálta a Dupla Lecsó Bárt, azt hiszem, már be is mutatta. A dupla lecsót még én találtam ki véletlenül, régen, ő meg továbbfejlesztve csinál belőle egy franchise-t. Jó lenne, ha ez sikerülne, ha jól indul, akkor másoknak is megéri átvenni. Korábban ugye volt már Pesten étterme, de azt eladta, hogy továbbfejleszthesse a Bodrogi Kúriát.

– Bár színészként nyilván hozzászokott, hogy a nevét ismerik, de milyen érzés volt először meglátni egy kastélyhotelen?

– Azért volt furcsa, mert amikor először elvitt Inárcsra, és megmutatta, hol lesz majd a szálló, azon a harmincnégy parcellán, amit megvett, csak homok volt és nyiszlett akácfák. Akkor elmesélte, hogy na, papa, itt megcsináljuk az utat, ott vezetjük a vizet, én meg néztem és bólogattam. Aztán legközelebb akkor vitt ki, amikor megvolt az alap, már jó húsz centire kiemelkedett a földből. Olyan nagynak tűnt nekem. Elhinni igazából akkor kezdtem, amikor a falak megvoltak, és azért akkor is voltak még fenntartásaim. Olyan dolgokat hozott ott össze! Nagyon szívesen járnak oda a vendégek, esküvőket is tartanak ott. Valamit tud, amiért visszajáró vendégei vannak. Mondtam is neki, hogy ebben teljesen egyformák vagyunk, mert nekem is az a vágyam, hogy a néző azt mondja hazafelé, anyukám, ide máskor is eljövünk. És az ő szállodája, vendéglője is ilyen. Amire elfelé menet azt mondják, ide máskor is el kell jönnünk, mert ez nagyon jó, az az igazi. Ennyiben mi is vendéglátósok vagyunk, és ő is színházas.

– Sajnálta valaha, hogy Ádám nem művészi, színházi pályát választott?

– Nem, mert nem úgy jött ki a lépés. Mindig csinált valamit, nem az a fajta, aki csak ül, és mondja, hogy jaj, itt nem lehet élni. Először nyitott egy vicces tárgyak boltját, társasági marhaságok voltak benne, utána gyártott fehérneműt, és szép lassan valahogy átment a szállodaiparba. Mindig csinált valamit, sosem kellett azt sem mondanom, hogy kis­fiam, legalább gyere be statisztálni.

– Járnak még együtt vadászni?

– Hogyne! Őneki ilyen szempontból elég sok dolga van, viszont akkor csinál szabad­időt, amikor akar, én pedig be vagyok osztva, a színháznak nem én mondom meg, hogy mikor érek rá. De megyünk, ha úgy adja a lehetőség. Nekem a vadászat különben is olyan, hogy kimegyek, és ott más a levegő, az emberek, a fegyelem, minden. Az az igazi… nem is kikapcsolódás, inkább átkapcsolódás.

– Melyik kategóriába tartozik a főzés?

– Nem tudom, mostanában nem nagyon főzök, mert Angéla nem enged be a konyhába. Azt mondja, hogy én rendetlenül főzök.

– Ez igaz?

– A legnagyobb baj, hogy igen. Mert ha Angéla főz – és nagyon jól főz – akkor már eszünk a tányérból, és még mindig rend van. Na most, ha én főzök, akkor még nem jutottunk el a tányérig, és már rendetlenség van. Tényleg nagyon jól főz egyébként, eleinte még tanítgattam, de már túlnőtt rajtam.

– Születésnapjára főzött valamit?

– Nem tudom, arra sem emlékszem már, hol voltunk. Legutóbb csinált egy tojásos lecsót rántott hússal, jégsalátával, jót ettem belőle. Van egy találmánya, a kemencében sült leves. Cserépben készül, olyan alapanyagokkal, mint az Újházy-tyúkhúsleves, de lehet fácánból is készíteni. Hús, zöldség összerakva, fedővel lefedve mehet be a kemencébe, két óra múlva kell kivenni, és nézni, ahogy a vendégek ájuldoznak.

Válogatás Jókai Mór elbeszéléseiből

A nagyenyedi két fűzfa

„Egy perc alatt a falnak lett szorítva a labanc-sereg...”

Beszély
(5.)

Egyszerre világos lőn előtte minden: a labancok csak azt várták, hogy a népség házaiban, szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek… Klárika egy percet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba, hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentőgondolattól, belekapaszkodék az ötvenkét mázsás harang kötelébe, hogy azt meghúzva,
jelt adjon az egész városnak.

Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a durva kötélbe fogódzva, meg­lóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig bírt meghúzni két férfi, s mielőtt a csoport a várost elérhette volna, egyszerre megkondult a vészharang a város fölött, s azon pillanatban talpon volt minden ember, s mintegy összebeszélésre az asszonyok és öregek ismét futottak ki az erdőkre, a férfiak a templom bástyái közé, úgyhogy mire a labancok a városba értek, ismét üresen találtak minden házat.

Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszásra, s parancsot adott, hogy rögtön tizenkét helyen fel kell gyújtani a várost.

De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labancvezér káromolt Istent és ördögöt e bosszúságért.

Reggelre virradva, ismét kijöttek eléje a nagytiszteletű rektor és a városbíró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan csalárd hazug kutyák, akik rászedik a becsületes embereket, és erősen esküvék, hogy négy ágyújával porrá lövi az egész várost, a templomot és kollégiumot, kardélre hányatja a lakosokat, és a hajadonokat kiosztja katonái közt, hacsak ő neki azt az egyet ki nem adják, aki a harangot meghúzta.

– Azon egy éppen az én leányom, kegyelmes úr, – felelt leverten Gerzson úr –, de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára átadom őt néked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én fejemet elébb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák.

– Azt megkapod! – vígasztalá őt Trajtzigfritzig, s e biztatással egyszerre elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga nagybüszkén lován ülve, kötőfékjét a főbíró kezébe adá, s úgy vezetteté magát az utcán végig, míg Bórembukk a professzor nyakába ült fel, s nevetséges iszonyattal viteté magát a piacig, sarkantyúival illetve a tisztességes ősz férfiú oldalait.

A diákok mindezt látták a kollégiumból, mert a menet éppen előttük állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson úr tette be a zsebébe.

Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt leányzót, a rektor leányát, Klárikát, s mint emeli azt nyergébe Trajtzigfritzig.

De már ez mégiscsak több volt, mint amennyit diákszívvel el lehet viselni.

– Megölöm az egész világot! – ordítá Zetelaky magánkívül –, megölöm egymagam valamennyit, – s hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön; utána Áron és utána a többiek mind; egy perc alatt ki volt sarkából vetve a bezárt kapu, s a másik percben mint a bolygatott méhköpű raja, ömlött ki a diákság a templom körét elfoglalt labancokra.

Nem volt kezökben egyéb, mint fűzfadorongok, de amíg a labancok kanócos puskáit haszonvehetlenné tette a sűrű zápor, az ő kezeikben súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy perc alatt a falnak lett szorítva a labanc-sereg, s az első ordításra vérszemet kapott csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.

A megszorult két vezér nem vette tréfára a dolgot; amint meglátták, hogy labancaik ugyancsak dülöngnek a diákok csapásai alatt, hátat fordítának a csatatérnek, s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig átkarolta az ölébe tett leánykát, s vitte magával, szemeivel majd felfalva annak martalékul esett bájait. Bórembukk pedig galléron ragadá Gerzson urat, s úgy hurcolta őt magával, roppant lábait futásnak eresztve.

Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden részei felé a labanc-sereg; alig harmincad magával futott Felvinc felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyűrt ökleikben nyers fűzfadorongok, hosszú fekete tógáik öveikbe akasztva; nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.

Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat, egy-egy párjára talált a futásban, s elmaradt magára tülekedni, végre ketten maradtak egymásnak, elöl Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban bízott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló, s amint az említett kis patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a fellegszakadás árja elhordta a hidat, s a víz túlömlik a parton.

– No, labanc! – kiáltá Áron utolérve az egyiket – itt a világ vége.

Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr gallérját s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogy ha félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák a doronggal, s úgy talált a labanc körmére ütni, hogy rögtön kiesett a kezéből a tagló; erre a labanc vadállati dühvel ugrott neki puszta kézzel az ifjúnak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül, hogy meghajolt bele a bot, s a labanc feje egyszerre cipóvá dagadt: mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst, s ki akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt két kézzel, s ilyenformán nagyokat rántottak egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a kettő kifáradt, s akkor farkasszemet kezdtek nézni.

– No, diák, – szólt fogcsikorgatva a labanc –, most akadtál emberedre: tudod-e, hogy most ki fogott meg? az én nevem Bó-rem-bukk!

– De annál még az én nevem is cifrább – felelt Áron –, az én nevem pedig Ka-ras-siay!

– Ka-ras-siay! – kiálta fel elszörnyűlködve a labanc; – no iszen hát akkor jaj neked is, nekem is: s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy mindkettőjük felett összecsapott a víz.

Folytatjuk

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom