Leképzés

„A festés az Isten teremtésének talán halvány ezermilliomod visszfénye, hogy az anyagból kicsit több legyen, mint anyag”

Kárpáti Tamás: De hova siessek? Hát ráérek, még csak hetvenéves vagyok!

Forrás: Papajcsik Péter

Közelgő hetvenedik születésnapja alkalmából kiállítással köszöntötte a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Kárpáti Tamás Munkácsy Mihály-díjas festőt, érdemes és kiváló művészt. A Pesti Vigadóban látható tárlat nem véletlenül kapta a Credo címet: Kárpáti tüzes narancsszínekből és meleg barnákból komponált képein és személyiségén is átsugárzik mély hite, de a művészet iránti szeretete is. Vargabetűkről, ars poeticáról, költészetről és zenéről beszélgettünk vele.

– Viszonylag későn, csak ezerkilencszázhetvennégyben diplomázott a Képzőművészeti Főiskolán. Milyen vargabetűk vezettek oda, hogy Kárpáti Tamásból festő lett?

– Már általános iskolásként is rajzszakkörbe jártam, akkor indult meg bennem az alkotáshoz való bármilyenfajta viszonyulás. Jelentkeztem egy képzőművészeti gimnáziumba, de végül az Eötvös Józsefbe vettek fel, ott is érettségiztem. Utána jelentkeztem a főiskolára, ahova elsőre nem jutottam be, illetve igen, de csak az esti, előkészítő tanfolyamra, amire szintén erős túljelentkezés volt. Azt befejeztem, és következő évben, hatvankilencben vettek fel nappalira. Sarkantyu Simon volt a festőmesterem – akkor így hívtuk –, illetve Barcsay Jenő tanított még anatómiát nekem. Utána aztán teljesen elragadott az egész, ez a nagy, csodálatos, boldog szenvedély. Úgy alakult az életem, hogy nem kellett elmennem tanítani, hanem viszonylag korán már egy-két gyűjtő vásárolt tőlem, aztán az állam is, és sosem voltam igényes anyagiakban, úgyhogy szépen éltem.

– Ezerkilencszázhetvenhétben megkapta a Derkovits Gyula-ösztöndíjat három évre, amivel talán háromezer forint járt havonta. Mit jelentett ez?

– Most fölfoghatatlan kimondani is, de abból akkoriban simán meg lehetett élni.
A harmadik év végén még a Derkovits-emlékplakettet is megkaptam, utána felvettek a Művészeti Alapba, a mai Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe, aztán később a Magyar Képzőművészek Szövetségébe is, tizenöt éve pedig az MMA-ba, ami akkor még nem volt köztestület, a Kecske utcában volt a székhelye. Ha valaki megkérdezi, tulajdonképpen azt kell mondanom, semmi nem történt velem egész életemben – ma is a műteremben töltöm a nap legnagyobb részét. Persze magánéleti történések voltak, utaztam ide-oda, ám nekem a központ mindig az volt, az éltetett, hogy ma is festettem valamit. Akkor is, ha csak folytattam egy előzőleg megkezdett munkát, hiszen elég hosszadalmasan dolgozom egy képen.

„Nekem állandóan dolgom van a műteremben, nem megyek kocsmázni, dumálni, szeretek a magam műhelyében, otthon vacakolni”

Forrás: Papajcsik Péter

– Erre még kitérünk, hogy miért fest sokáig, de előbb kanyarodjunk vissza kicsit a mestereihez. Mi volt a legfontosabb, amit tőlük megtanult?

– A művészetet tanítani nem lehet szerintem, viszont szakmai dolgokat igen: előbb gyorsan meg kell tanulni a képszerkesztést, képépítést, a színkontrasztokat, aztán pedig gyorsan el is kell felejteni, hogy az ember saját magát tudja adni. Mármint olyan értelemben, hogy az ember folyamatosan dolgozik, úgy alakul ki a saját világa, amikor már a saját anatómiáját és képépítését csinálja. Ehhez rengeteget kell dolgozni, és nem úgy, hogy folyóiratokat átlapozva valamilyen stílust átveszek, hanem ahogy az ember folyamatosan fest, akkor óhatatlan, hogy kialakul valami, ami csak az övé. Minden ember más, mindenkinek kialakul a saját valósága, világa. Öt évet jártam a főiskolára, de az ötödév már szabad volt, nem voltak elméleti tárgyak, csak műteremhasználat, ingyenfestékkel, modellekkel. Nagyon jó volt. Szerettem a Képzőre járni, olyan nagy dolog volt, mert a hatszáz jelentkezőből felvettek nagyjából huszonötöt. Ugráltam az Andrássy úton hazafelé, amikor megtudtam, hogy bejutottam, annyira örültem.

– Említette, hogy a rajzolás már kisgyerekként vonzotta. Mi fogta meg benne: a képalkotás önmagában vagy esetleg a gondolatok leképezésének lehetősége?

– Iskolai szakkörben az ember „csak úgy” rajzol: tárgyakat, fejeket, embereket. Ekkor, azt hiszem, maga a leképzés tetszett, annak van egy ilyen mámora, hogy amit látunk, azt megvalósíthatjuk a síkban. De ez csak az elején van így, amikor a „rajzszeretet van”, akkor tényleg öröm a mimézis, hogy le tudom másolni a természetet. Ez később megváltozik, mert az alkotás egészen más. Ott már a belsőt próbálja az ember megfogni.

– Mitől lesz – ahogy fentebb mondta – hosszadalmas ez az alkotási folyamat? Függ például a kép méretétől? Hozzájárul az, amit több elemzője is megfogalmaz Tamással kapcsolatban, hogy folyamatosan vázlatokat rajzol?

– Valóban rengeteg, egész kicsi skiccet vagy kompozíciós vázlatokat csinálok arról, ami éppen a fejemben forog, megfogott a HÉV-en. De amikor elkezdek festeni, nem ragaszkodom hozzájuk. Ez fontos, mert hagyni kell, hogy a vászon is visszabeszéljen, illetve én inkább a Teremtőnek vélem, hogy merre irányítja a dolgot – ha az ember túlságosan ragaszkodik az elképzeléseihez, akkor görcsös lesz. A festés ideje egyébként nagyon sok mindentől függ, a vázlatoktól is, de nálam inkább magától a konkrét munkától. Mert több rétegben dolgozom, aláfestek egy világos réteggel, azt jó pár napig hagyom száradni, utána egy híg, lazúros festékkel megyek rá, annak is száradni kell, aztán jön még egy réteg lazúros festék, és így alakul ki aztán a kép. Mert tubusból kikeverve egy szín teljesen más, mint amikor az ember két réteget egymásra tesz, és a fény átmegy a vékony lazúrrétegen, a világosról visszaverődik, és így alakul ki a végére. Összehasonlíthatatlanul más lesz: ugyanaz a szín, de van valami mámora, időtlensége, lelkisége.

– Mikor kezdte próbálgatni ezt a technikát?

– Már a főiskolán, Sarkantyu mesteremként pedig nem ellenkezett, hagyta, hadd csináljam. Utána még bele lehet nyúlni
a képbe sűrű fedőfestékkel, hogy izgalmasabb legyen a felület. Az ellentétek játékától zamatosabb lesz az egész. Van egyébként, amikor egy kisméretű festmény sokkal lassabban készül el, mert azt aprólékosabban dolgozza ki az ember. A nagy képeket inkább távolról nézik, ott meg széles ecsetekkel lehet megoldani, hogy egységesen zengjen az egész. Beletelik egy hónapba is, ha úgy van, mert egy képen nekem több kép van egymás alatt. Rengetegszer átfestem, ha nem vagyok megelégedve vele, és a rétegek száradása is idő, szóval ez ilyen hosszadalmas. De hova siessek? Hát, ráérek, még csak hetvenéves vagyok!

– Mivel nincs megelégedve ilyenkor, a tónusokkal, kompozícióval?

– Nem, inkább azzal, hogy ami belül van, azt nem érzem visszajönni. Olyankor bármennyire legyen is kész a kép, nem jó. Mert nem közvetíti azt a lelkiséget, ami bennem van. És akkor akármennyire kész vagy jó
a kép, akkor is átfestem. Volt, hogy úgy hagytam, megjárt egy kiállítást, reprodukálva volt, és azután festettem át. De hát ez a szép benne! Az ember küzd, küzd, és mindent megpróbál, hogy olyan legyen, és nem sikerül, és nem jó, és amikor már azt mondja, hogy abbahagyom, akkor egyszer csak húz pár ecsetvonást, aztán leül a döbbenettől, hogy ez most hirtelen miért állt így össze mégis. Csoda ez az egész! A festés az Isten teremtésének talán halvány ezermilliomod visszfénye, hogy az anyagból kicsit több legyen, mint anyag. És ha valaki hagy rá időt, hogy a lelkét is kinyissa, ne csak nézzen, akkor érzi, hogy az nemcsak festék, hanem valami onnan megzendül. Hívő ember vagyok, nekem nagyon fontos ez a szentség, fényesség, ami a képekből – remélem – előjön. A narancsos–vöröses, szenvedélyes arany színekből mindenképp, de a sötétekből is, csak az más lelkiség már: kicsit drámaibb, karcosabb.

– Ezt megfogalmazhatnánk úgy is, mint a nagypéntek, a kereszthalál sötétsége, illetve a feltámadás vagy a pünkösd fénye, tüze közti kontrasztot?

– Így van, ahogy mondja, az ellentétek kiegészítik egymást. Ez a fényesség, a szenvedélyes, vörös-narancs lángolás nekem rettenetesen fontos, nem tudok lemondani róla, ilyenkor olyan hihetetlen erő fog el… Nehéz ezt kifejezni. Ugyanakkor, ha mindezzel eltelik az ember, akkor nagyon jólesik egy fanyarabb hangzást csinálni. Ez is az ellentétével érvényes igazán, tényleg, mint a nagypéntek és a feltámadás.

– Életművét kezdetektől meghatározza a szakralitás. Ez elsősorban a hívő létből fakad vagy másból is?

– A hitnek ez a felemelő, szárnyaló csodája, ez a fényessége, amit igazán szeretek, szeretnék kifejezni ezekkel a narancsos–vöröses képekkel, a szent dolgokhoz való viszonyomat. Tulajdonképpen ezek inkább lélekillusztrációk. Nem a valóság – nem konkrétan Jézust akarom megfesteni meg Szent Pétert, hanem az egésznek a lényegét. Hiszen semminek sem az a lényege, ami látszik, ami leírható, hanem ami mögötte van. Még az irodalomban is, a szavak, betűk hangulata számít. A képeimnek címet is úgy adok, hogy festés közben jut eszembe, az is illusztrálja a kép lelkiségét, a szöveg hangulatával próbálom kifejezni a lényeget. Hiszek abban, hogy az embert a lelke teszi emberré. Minden más is létezik szépen persze, a tárgyak, a növény- és állatvilág, de lelke csak az embernek van. Amit nem lenne rossz használni, ha már kaptuk. Úgy hiszem, a kép azért születik, hogy felemelje a szemlélőt. Ne undort keltsen benne vagy keserűséget – bár azt még talán lehet –, de semmiképp ne valami ocsmányság legyen! Ma már ki se szabad mondani azt, hogy szép: az botrány! Miközben emberi kapcsolatok mennek tönkre azért, mert nem mernek bizonyos dolgokat kimondani.

– A kiállítás címe Credo, ami a latin misében a hitvallást jelöli. Egy művész esetében ilyenkor adódik a kérdés, hogy ez a hit, amiről az előbb beszéltünk, ars poeticaként is felfogható-e? Hogyan függ össze hite
a művészetről alkotott nézeteivel?

– Érdekes kérdés ez a kétféle hit, de nálam elég jól kapcsolódnak, összetalálkoznak. Ugyanis nemcsak abban kell hinnem, hogy emberileg meg tudom csinálni, amit szeretnék, de abban is, hogy meg tudom mutatni kifelé is a Teremtőbe vetett hitemet. A művészet feladata szerintem az érzés megmutatása, azt kifejezni, amit nem látunk, ami nem tűnik fel. Ahogy József Attila írta: „fecseg a felszín, hallgat a mély”. Az egész szépsége, hogy minden bizonytalan addig, amíg el nem készül a kép, mert akkor válik bizonyossá, hogyha valami megjelenik abból a rezgésből, ami az ember lelkében van. Azt mondom, hogy a Teremtő is vezeti az ember kezét festés közben, mert én hiába akarom, sőt minél jobban akarom, annál kevésbé lesz olyan. De ha hagyom magam, akkor beszivárog valami lélek a képbe is. Ez persze nem azt jelenti, hogy feladom, és jó lesz ez így is, vagy nem érdekes.

– Különösen pályája első korszakában volt központi elem a természet, de újabb képein is megjelenik. Miért fontos?

– Az első időkben csupa bokros, bukolikus tájakat festettem, ahova később figurák is bekerültek, de az irodalmi indíttatású volt: Csokonaiért rajongtam akkoriban. Még második, harmadik kiadású köteteket is vettem, szerettem nagyon. Mostanában sokkal oldottabb, nem annyira konkrét tájakat festek, azok is inkább csak lélekillusztrációk. Lassan húsz éve, kétezer körül kezdtem elengedni azt, hogy szakmailag tökéletes legyen egy kép, régen görcsösen ragaszkodtam ehhez, a mesterem mondta is, hogy ezt le kéne vetni, de nem tudtam. Aztán kétezerben, talán a betegségemhez kapcsolódóan elkezdett motoszkálni bennem, hogy nem a technika a fontos, hanem a kifejezés. Az elengedés folyamatosan jött, hogy kicsit lazábban fessek, kevesebbet mutassak meg egy-egy figurából, a színek áradása számítson.

– Csokonain kívül kit-mit szeret olvasni? A költészetet vagy a prózát kedveli inkább?

– A verseket talán kicsit jobban szeretem, de nyilván az fogja meg az embert, ami a lelkéhez közel áll. A pályám elején Csokonai volt a kedvencem, és Proust, Krúdy. József Attilától kezdve Kosztolányin, Babitson, Juhász Gyulán át Tóth Árpádig mindenkit olvastam. Dosztojevszkijt is nagyon szeretem például, pedig egész karcos, kemény dolog, lírában még Pilinszky János, Weöres Sándor fontos.

– Nem fordult meg a fejében soha, hogy hozzájuk csináljon festménysorozatot? Sosem inspirálták kedves versei, költői?

– A nyolcvanas években adtam képem címének Pilinszky-idézetet, és akkor az ahhoz való érzéseimet próbáltam úgy kifejezni. De úgy éreztem, az kicsit olyan, mint a „programzene”: nem a sajátom teljesen, hanem mintha csak illusztrálná, mi közöm a vershez. A képcímekbe vagy festésbe még talán a zenét tudnám leginkább beletenni amúgy: főleg a barokk zenét, bár a régi gregoriánokat is nagyon szeretem, és Chopint, Schubertet, Beethovent, Mozartot, Bachot. Mert a zene áll a legközelebb a lélekhez. Teljesen absztrakt, és mégis olyan felemelő tud lenni. Mindig szerettem volna muzsikus lenni, persze nem volt tehetségem hozzá, ám el is ájulnék, ha tudnék hegedülni, nem bírnám elviselni, olyan csodálatosan, olyan lélekkel tud megszólalni például egy Chopin-darab a zongorán!

– Szokott egyébként zenére festeni, például a fentiekre?

– Régebben igen, de aztán elhagytam, mert az ember vagy fest, vagy hallgatja a zenét. Úgy nem lehet Bartókot hallgatni, hogy közben nem figyelek oda. Munka közben inkább ilyen tinglitangli akármi megy, mert Szentendrén mindig építkeznek ott a környéken, és zaj van, szóval inkább hangfüggönynek használom.

– Feltűnt, hogy a Pesti Vigadóban látható kiállítás képeinek többsége az elmúlt három évben készült.

– Nem akartam egész korai, a hetvenes években készült festményeket kitenni, mert azok a képek olyan mások! Ahogy mondtam az előbb, akkor még görcsösen ragaszkodtam a technikához, nem tudott úgy elszállni a kép. Zavaró lett volna. Így egységes a tárlat, ami nekem nagyon fontos. Főleg, ha ilyen átlátható térben van, akkor kell, hogy a különböző nézetekből legyen valami egységesség. A narancsos, világosabb, szárnyaló darabokkal a karcosabb, sötétebb dolgok szerintem kiegészítik, nem pedig ütik egymást. Vannak nagyon erős, zöldes árnyalatú képeim, azokat nem is raktam ki, mert teljesen kiestek volna ebből. A kiállítás legyen egyben, zengjen úgy, mint egy nagyzenekar!

– Ez az egységesség a képalkotásnál is szempont?

– Mindig azt szerettem, ha színben egységes a festmény, és finoman egy-két helyen valami megoldja az egészet. A kép szinte monokróm, de valahol egy kis rész megadja az egész hangját. Ha végig ugyanazzal a színnel van festve, akkor monotonná válik, attól az egy kis megtöréstől olyan jellegzetes lesz.

– A tárlaton nyolc kisplasztika is látható, ami egészen új iránynak számít pályáján. Miért kezdett el bronzzal is dolgozni az utóbbi években?

– Eleinte csak ilyen kiegészítésnek gondoltam, és nem is sokkal több, mint játék. Öröm ugyanis néha a térbe átlendülni, hiszen a festő síkban dolgozik. Két éve volt talán az első úgymond szobrászkör, amin részt vettem, magángyűjtők szervezésében, akkor próbáltam ki. Azért jók az ilyen helyzetek, mert sokkal oldottabb az ember, ha csak játéknak fogja fel, és így talán jobban is sikerültek, mintha munkának fogtam volna fel.

– Említette, hogy Szentendrén él. A „hely szelleme”, művészeti élete, festői hagyományai vonzották, vagy csak a környezet?

– Ezerkilencszázkilencvenben költöztünk ki Szentendrére, akkori feleségem szeretett volna odamenni, én csak Pestről akartam kimenekülni.

– A városi nyüzsgésből?

– Nem, akkor közel sem volt még ilyen rohanás, tömeg Pesten. Viszont fölénk költözött egy hatgyermekes család, én pedig, aki otthon dolgoztam, egész álló nap a cipőik kopogását hallgattam, egy-két év után az agyamra ment már. Úgyhogy menekültünk. A szentendrei iskola egészen más volt mindig, mint amit én csinálok, a művészeti életben sem veszek részt, nem is vagyok olyan alkat. Nekem állandóan dolgom van a műteremben, nem megyek kocsmázni, dumálni, szeretek a magam műhelyében, otthon vacakolni. Az utcára sem nagyon megyek ki, persze köszönök meg udvarias vagyok, de ilyen zárkózottan érzem jól magam. Van egy kis százéves, öreg házikónk, annak a tetejét magasítottuk meg anno, és ott fenn tudok dolgozgatni, műteremnek nehéz nevezni, inkább padlás, viszont nyugalom van.

– Jól érzem, hogy Tamásnak a festés tulajdonképpen kikapcsolódás is? Hogy akkor él igazán, amikor fest?

– Igen, mert olyan örömmel jár, hogy tulajdonképpen felszabadít. Nem munka, hanem boldog létezési mód. Ha csak két napig nem dolgozom, már-már elviselhetetlen leszek, annyira az életem része. Sőt, mit része, ez az egész életem! Muszáj éreznem a terpentinszagot, kezembe vennem az ecsetet. De ez így jó, olyan, mint a szerelem: ha nem hevül az ember, nincs értelme. Mert mindent szenvedéllyel érdemes csinálni, és akkor az ember egész életében végig tudja csinálni.
És ez jó. Annak ellenére, hogy nem történt velem semmi, a legboldogabb és leggazdagabb életem van, volt.