−Előd
Az ajtókat ma kulcsra zárom:
Legyen nyugalom idebent
És senki énrám ne találjon
S öleljen süket, tompa csend... –
Az ajtókat ma kulcsra zárom.
Befedek minden ablakot:
Legyen mélységes vak sötétség
És ne kísértsen alakod,
S maradjon kívül minden kétség... –
Befedek minden ablakot.
A csöndességtől szinte fázom
Nem lesz köröttem senki, csak
Pár láthatatlan, lenge álom
És zord-fekete, vak falak –
Az ajtókat ma kulcsra zárom.
1924. július. 28.
„Egyszerre nagyon zárt és nagyon nyitott szabályaim vannak, és ennek így is kell lennie. Minden mű genezise más”
A Kossuth-díjas képzőművész, Aknay János a posztgeometrikus alkotók egyik kiemelkedő, fáradhatatlan egyénisége. A hetvenedik életévét február 28-án betöltő festőművésszel, akadémikussal, az MMA rendes tagjával csendes, nyugalmat árasztó szentendrei műtermében beszélgettünk. Családi fényképek, rajzok, festmények, vásznak és rengeteg színes festék vett körbe minket. Szóba került a művész Szentendréhez fűződő kapcsolata, az alkotás folyamata, a nagy elődök művészete, az absztrakt angyalok születése és a születésnapján, jövő csütörtökön nyíló átfogó életműtárlata.
– Csaknem ötven éve él Szentendrén, a műtermét is itt rendezte be. A szentendrei képzőművészeti hagyomány folytatójának tartja magát?
– Művészi pályám kezdetétől a hagyományok tisztelője vagyok. Konzervatív beállítottságú emberként mindig az értékek megőrzése mentén alkottam, gondolkodtam, s nincs ez másként ma sem. Szentendrének óriási adottságai voltak ezen a téren. Trianon után ugyanis a Nagybányai Művésztelepről a festők egy jelentős csoportja érkezett ide, jórészt a Hollósy Simon köré csoportosult alkotók. A város segítségével ők alapították meg a Szentendrei Művésztelepet, bár ezt megelőzően is éltek itt művészek, például a Ferenczy család, viszont a művésztelep még inkább vonzotta az érzékeny látású embereket. Alkotott itt Vajda Lajos, Korniss Dezső, Balogh László, Barcsay Jenő és Deim Pál is. Ők emberi tartásukkal, szakmaiságukkal egyfajta iránytűt jelentenek számomra, hiszen magas színvonalú, egyéni művészetet produkáltak. A munkásságukat a tudatos képépítés és tisztaság jellemezte. Barcsayt és Deim Pált személyesen ismertem. Utóbbival jó barátságba kerültünk, a mentorom volt, és az ezerkilencszázhetvenes évek közepén sokat segített abban is, hogy bekerüljünk a művészvilág vérkeringésébe.
– Ez a közeg bizonyára sokat hozzáad művészetéhez. Miként inspirálja a város?
– Amikor ezerkilencszázhetvenben ide költöztem, a városnak teljesen más karaktere volt, mint manapság. A hetvenes évek végén az iparosodás, urbanizáció miatt Szentendre a természetes határait nagyon gyorsan elvesztette. Visszagondolva erre az időszakra, mégis azt mondhatom, hogy befogadott a város. Érdeklődő ember lévén végigjártam a város nevezetes épületeit, templomait, temetőit, amelyek mind inspirációt jelentettek számomra. Az utóbbi tíz-tizenöt évben festett képeim nagy részének a címe: Emlék. Azt a több évtizedet felölelő élményanyagot dolgoztam fel, amit a várostól kaptam.
– Az évtizedek során az élményanyagok formát és színt öltve beépültek művészetébe, de az ihletből hogyan lesz kész alkotás?
– Akkor festek, amikor van mondanivalóm. Ha erős belső késztetést érzek, azt rögtön megfestem. Magát az alkotás folyamatát nagyon élvezem. Fontos elmondanom, hogy amit képzőművészként csinálok, az nem árucikk még akkor sem, ha eladok képeket, illetve vannak magángyűjtő barátaim, akik szívesen megvásárolják egy-egy munkámat. Ha épp olyan kedvem van, akkor nagy, két- vagy három méteres képeket festek, és az, hogy megveszik-e vagy nem, majdhogynem indifferens, mert nem ezért csinálom, hanem magáért az alkotásért. A visszatérő formák hol letisztultabban, hol bonyolultabban épülnek be abba a képszerkezetbe, amely már a hetvenes évek végén kialakult, és teljesen kompatibilissé váltak. Ezt akkor éreztem igazán, amikor a nagy kiállításaimat rendeztük Szentendrén, vagy Debrecenben a MODEM-ben. Végignézhettem a munkáimat a kezdetektől fogva, egyben láthattam a képeimet, és nem volt hiányérzetem. Mostanában ezek a formák mintegy a tudatalattimból úgy jönnek elő, hogy rendre beépülnek az újabb alkotásaimba. Egy idő után rendszerint visszanyúlok a régebbi műveimhez, kiemelek egy-egy motívumot, amiből ismét kialakítok vagy épp hozzáteszek valamit. Így a képeim még gazdagabbá válnak, illetve az is lehet, hogy épp ezáltal egyszerűsödnek.
– Előtanulmányokat, vázlatokat szokott készíteni?
– Ritkán, nagyméretű képek esetében előfordul, hogy előzetesen kis vázlatot rajzolok.
– Alapító tagja volt a szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak ezerkilencszázhetvenkettőben.Ezt a napjainkban is aktív művészcsoportot hogyan pozicionálja a jelenkori kulturális térben? Sikerült-e megőrizni a korabeli Vajdát, vagy ez már egy másik társaságnak tekinthető a megváltozott körülmények miatt?
– Közel tizenöt évig voltam a Vajda Stúdió elnöke, amelynek az alapítói ugyan nem változtak, de a művészeti csoport körülményei máshogy alakultak. A posztot kétezer-kilencben átadtam a fiatalabb generációnak. Felnőtt egy új nemzedék, jelenleg több korosztály él és alkot egymás mellett. Természetesen azt nem lehet elvárni, hogy ha volt egy társaság, amely egykor tündökölt, ma is ugyanúgy tündököljön. Évtizedek teltek el, és mostanság mindenki a maga autonóm útját járja. Az én generációm nagy része ma ismert és elismert művésze Magyarországnak. Annak idején be voltunk skatulyázva a hatalom és a politika által, viszont nagy és bátor dolognak számított abban az időben, hogy deklaráltuk: művészek vagyunk.
– A hatvanas–hetvenes években nem néz - te jó szemmel az efféle bátor kijelentéseket a hatalom.
– Ez így igaz. Én valamilyen szinten már képzett voltam, amikor a pályára kerültem, ugyanis a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségiztem ezerkilencszázhatvanhétben. A katonaság után beleszólt az életembe a politika, nem végezhettem el a főiskolát, így e nélkül kellett boldogulnom. De annak ellenére, hogy fiatalok voltunk, határozott elképzeléseink voltak, tudtuk, hogy mit akarunk csinálni.
– Jankovics Marcell néhány éve egy kiállítás megnyitóján azt mondta: színt varázsol Vajda Lajosba és Barcsay Jenőbe. Az ő művészetüket valamiféle kiindulópontnak tartja?
– Mindkettejük művészetét nagyon tisztelem, de soha nem gondolkodtam azon, hogy „színt varázsoljak beléjük”. Emellett bizonyára van valamiféle igazság abban, amit Jankovics Marcell mondott, mert valóban vannak formai hasonlóságok, azonban alkotásaimban ezek a formák másként, más tartalommal jelennek meg. Barcsay Jenőt ismertem, de nem mester és tanítvány viszony volt közöttünk, hanem abszolút kollegiális – mindig ezt tartottam irányadónak. Tehát, ha felfedezhetők is hasonlóságok, párhuzamok az ő művészetükkel, ez a rokon formavilág bennem másképp absztrahálódott. A saját arculatomat kellett megtalálnom, megalkotnom, amitől Aknayévá válnak a képeim.
– Művészetének a lényege az absztrakció, amely a konstruktív-geometrikus művészeti hagyományhoz kötődik, ugyanakkor benne van a szürrealizmus, a nonfiguratív alakzatok, illetve a színek ereje is. Ebben a sokrétű művészetben a szín vagy a forma jön létre előbb?
– Amikor alkotok, abban rengeteg ösztönös dolog van. Ezt nem lehet patikamérlegre tenni, mert abból valami rideg jön létre. Például szeretem ütköztetni a színeket is: a kéket és a sárgát egymás mellé tenni néha nagy merénylet. Műveimben mindig jelen van a spontaneitás, az ötletek, olykor a szabályoktól való eltérés. Ám valójában benne feszül a szigorú struktúra, működik a nagyon kemény kontroll is. A munkám lehet teljesen monokróm vagy színekben tobzódó: lényeg, hogy ki tudjam fejezni azt a roppant sokféleséget, amely rám kezdetektől jellemző. Egyszerre nagyon zárt és nagyon nyitott szabályaim vannak, és ennek így is kell lennie. Minden mű genezise más.
– Egy művész számára fontos a nyilvánosság, hogy ne csak kiállításokon, hanem máshol is láthatók legyenek a művei, van erre lehetőség?
– Sok lehetőség kínálkozna erre. El tudom képzelni nagyméretű munkáimat nagy belső közösségi terekben, ugyanakkor sok szakrális témájú képem talált méltó otthonra templomokban is. Szomorúan tapasztalom viszont, hogy nincs erre érzékenysége és igénye a designereknek, téralkotóknak. Ehelyett feltesznek a falra valami ugyan dekoratív, de művészi szempontból igénytelen, sokszorosított képet, holott módjuk lenne bevinni ezekbe a terekbe a valódi, színvonalas, egyedi alkotásokat is. Ezen a téren még nagy út előtt állunk. Egyik nagy triptichonomat például megvásárolta a Skanzen, ahol a múlt tárgyai mellett a kortárs művészet alkotásai is jelen vannak, megférnek egymás mellett. Ebben az esetben volt igény és lehetőség erre.
– Alkotásainak visszatérő motívumai az angyal, angyalszárny, kereszt, bábu, ház, ablak. Miként illeszkednek ezek a szakrális és profán elemek a művészetébe?
– A felsorolt jelképek beépülnek a képeimbe. A művészetemben mindig jelen volt a dekorativitás mellett az angyal motívum. Már a hetvenes évek elején megfestettem a Szent Családot egy teljesen konstruktív környezetben, bábu formájában ott volt az angyal, mellette Mária a kis Jézussal – ez a kép már hordozta a saját világomat. A bábut mint ember formájú, szakrális elemet több művész megjelenítette valamilyen formában Barcsaytól Deimig.
– Szembetűnő, hogy az angyalokról rengeteg képet készít, különböző perspektívából ábrázolja őket. Az angyalmotívumnak hatalmas hagyománya van az ókeresztény kortól a reneszánszon át Chagallig vagy Ámos Imréig. De egy mai festő miért fordul az angyalokhoz?
– Van, ahol az angyalszárnyak oldják a kemény formákat, és van, ahol az angyalok valamilyen mértani formában jelennek meg a képeimen. Az, hogy mikor, hogyan jelenítem meg őket, a belülről jövő ösztönökön múlik, amelyek a képszerkezet részévé válnak. Valóban sokféleképpen ábrázolom az angyalokat: hasonlítanak egymásra, mégis mindegyik más. Mindig azt a lelkiállapotot tükrözik, amelyben elkezdem festeni a témát. Minden nyáron kimegyek dolgozni művész barátaimhoz az Érdi Művésztelepre, és ott három-négy nagyobb méretű képet festek. Megfigyeltem, hogy a zárt kompozíciójú, konstruktív jellegű képek után késztetést érzek, hogy ismét figurális munkát alkossak. Az architekturális elemek után visszatérek a figurális kompozíciókhoz.
– És ekkor fest angyalt?
– Igen, az épületek keménységét fel kell oldani valamivel. És hívő emberként mindig is próbáltam kapcsolatot teremteni az angyalokkal. Olyan ez számomra, mint egyfajta létra: én lent vagyok, de felnézek, mert keresem az igazat, a szépet és a jót – ez nálam kezdetektől fogva evidencia.
– A nyolcvanas évek második felétől festményein megjelentek a magyar rovásírásjelek, amelyekkel teljesen egyéni stílust teremtett. Hogyan jutott el ehhez az ősi, a nyolcadik század végétől ma is élő írásrendszerig?
– A gimnáziumban volt egy osztálytársam, Tálos Péter, aki nyelvész lett. Ő ismertette meg velem ezt az írásrendszert, bár én már gyerekként találkoztam otthon ezekkel a jelekkel László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete című könyvében, melyet szüleimmel gyakran lapozgattunk. Van olyan önarcképem ezerkilencszázhatvannégyből, ahol Szent Ivánnak festettem magamat, és az ikonszerű kép mellett rovásírásjelekből van kiírva Szent Iván neve. A képírásjelek formailag is nagyon érdekeltek, megfogtak. Ahhoz a szerkezethez, amit a konstruktív művészetemben kerestem s mindig próbáltam megtalálni és megalkotni, nagyon illettek ezek a jelek. A betűk formája gyakran háztetőt, angyalszárnyat vagy absztrakt angyalt adott ki, ugyanakkor így néhány dolgot el lehetett mondani kódolva.
– Miért kezdett foglalkozni a szobrászattal?
– Festőnek tartom magam, nem szobrásznak. Néha persze van úgy, hogy „elsül az ember keze”, csinál egy jó plakátot vagy grafikát, de ettől még grafikus sem vagyok. Szentendrén, a tizenegyes főút mellett található a Városvédő angyal című szobrom, amely, bár sok kritikát kapott, szerintem megállja a helyét. Az angyalszobor először műanyagból készült, de az elmúlt több mint húsz év alatt nem bírta az időjárás viszontagságait, ezért tavaly elkészítettem ismét, ezúttal vasból.
– Valamelyest olyan, mintha az évtizedeken át mindig vászonra festett absztrakt angyalok ebben a városvédő szoborban kelnének életre. Hogy tudta összeegyeztetni a térbeli és síkbeli ábrázolást, hiszen mindkettő más gondolkodásmódot kíván?
– Az a formarendszer, amit hosszú évek során kidolgoztam, kívánta a plasztikát. Úgy éreztem, hogy az oly sokszor megfestett absztrakt angyal leszállt a vászonról. Ez egy olyan spontán, természetes és kegyelmi állapot volt, ami talán életében egyszer történik meg az emberrel. Velem mindenesetre egyszer történt meg, és megismételhetetlennek tartom.
– Jelenleg két kiállítása is aktuális: hetvenedik születésnapján, február 28-án a szegedi Regionális Összművészeti Központban (Reök-palota) Égi és földi geometria címmel nagyszabású életműtárlata nyílik. A Szentendrétől Marosvásárhelyig – Aknay János művei a Szepessy-gyűjteményben című kiállításon márciusban Szentendrén is láthatók lesznek képei. Ezeken a tárlatokon korszakonként vagy tematikailag rendszerezi a műalkotásokat?
– Nátyi Róbert művészettörténész barátom –, aki a Reök-palota művészeti vezetője – mondta évekkel ezelőtt, hogy szeretne nekem kiállítást rendezni, és én hajlottam rá. Ezeket a kerek évfordulókat nagy kihívásokként élem meg, mert rengeteg munkát, előkészítést igényel egy ilyen kiállítás. Ezúttal több mint ezerhatszáz munkámból válogatott Nátyi Róbert. A tárlatot Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója nyitja meg. És örömmel tölt el, hogy a műveimen keresztül rávilágítunk az aktuális képzőművészetre. A másik kiállításról azt érdemes tudni, hogy Szepessy László nagyon jó barátom, Marosvásárhelyen ismerkedtem meg vele harmincnégy éve.
Ő akkor az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének munkatársa és Sütő András erdélyi magyar író barátja, egyik megmentő-
je volt. Szepessy a maga módján, szerényen gyűjtötte az erdélyi magyar művészek munkáit. Többször ajándékoztam neki a festményeimből. A kiállításon a nyolcvanas évektől láthatók majd képek egészen a mai napig. Nem tematikus gyűjtés ez, hanem egy magángyűjtemény bemutatása. Ha egy múzeum szervez kiállítást, akkor az úgy történik, hogy valamilyen szempont szerint szelektál, viszont egy magángyűjtő másképpen, szubjektíven gyűjt, más művekre figyel fel, sokszor érzelmileg kötődik egy cetlihez, egy kis képhez. Az ilyen tárlatokon rengeteg csodálatos, értékes dologgal szembesül a látogató. A kiállítást Markó Béla költő nyitja majd meg, aki korábban verset is írt az angyalos képeimhez. Most pedig ez a költemény megjelenik abban a kiállításhoz készült kiadványban, amely a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jött létre.
– Az életműtárlat alkalmat ad az összegzésre, a visszatekintésre és az emlékezésre. Mi az, amit ebből a termékeny művészi
pályából mindenképp meg szeretne osztani a látogatókkal?
– Az az ember vagyok, aki szeret kiállítani. És, bár komoly munkát jelent, nem utasítom el a kisebb kiállításokat sem. Öt-tíz
évenként szeretek egyfajta összegzést készíteni, megmutatni, hol járok éppen, és merre tartok. Ez szintén sok munkával jár, ugyanakkor öröm is, mert nagyon jó együtt látni az adott korszak anyagát. Szociális, baráti utazás is: ha tehetem, magam gyűjtöm öszsze az ilyen jeles alkalmakra a munkáimat. Sok-sok találkozásra, baráti beszélgetésre, az emlékek felelevenítésére is kiválóan alkalmas ez a gyűjtő körút.
„...Ha fázik, az én fiam fázik, ha éhezik, az én fiam éhezik...”
(3.)
Abban a levélben pedig az volt, hogy Lajos fölcsapott honvédnek.
Oda a prókátorság, oda a drága testimoniumok, oda a jus és filozófia: kard és puska a fiú kezébe! De még nem is kard és puska, hanem éppen ágyú: tüzérnek állt be a legény!
No iszen lett erre a szóra sírásrívás odahaza!
Daczosné asszonyom pedig éppen nem úgy fogta föl a dolgot, ahogy a költők meg a honatyák szokták versben és ékes beszédekben földicsérni a haza védelmében való meghalásnak mesterségét, hanem azt vette, hogy Lajoska neki egyetlenegy fia: ha azt meglövik, aztán itt maradhat felőle az egész szép világ!
– Katonává lenni! az egyetlenegy fiamnak! Hiszen ha korhely lett volna, naplopó, csavargó, kártyás, részeges, verekedő, éjszakázó; ha mindig szekundában lett volna, ha kicsapták volna az iskolából, s így lett volna katonává; de mikor mindig első eminens volt, szelíd volt, jó volt, itthonülő, istenfélő, józan keresztyén életű ifjú! Tükre lehetett volna a többi fiatalságnak. És most fölcsap katonának! Hát azért taníttattam én ki őtet keserves özvegyi keresményemből? azért voltam rá oly büszke, hogy most, mikor már kezében van az ügyvédi oklevele, beálljon közbakancsosnak, aki maga söpri a kaszárnya udvarát s viszi a zöldségeskosarat a platzmajorné szakácsnéja után! Hát azért csináltattam én neki huszonnégy fáin inget igazi rumburgi vászonból, hogy most a komisz kitlit öltse föl rá, s a szép, lakkos, újdonatúj topánkáját fölcserélje azzal a csúnya, fontos talpú bakanccsal, amit nem is az ő lábára mérnek! Mennyit fog koplalni, mennyit fog télen fázni, nyáron izzadni, mikor silbakon áll, szegény, szegény egyetlenegy Lajoskám.
Ilyen nótára aztán egész napon el tudott keseregni Daczosné asszonyom, csak az lett légyen, aki hallgassa.
Kondor uram pedig, már mint afféle férfi, egészen más üvegen keresztül nézte ezt az esetet.
– Lássa kigyelmed, szomszédasszonyom; azt nem úgy kell venni, mint más időben, hogy katonának csak a kicsapott diák való.
Most veszedelemben van a haza, minden jóvérű fiatalembernek kardot, puskát kell ragadni, hogy az országot védelmezze, mert ha nem védelmezik a fiatalok, majd idejön az ellenség, s a kigyelmed menyének szánt Sárikánkat is elviszi, sohase látja többet. Azért kell éppen a tanult fiatalságnak jó példát mutatni, hogy a közrendű ifjak lássák, hogy itt van ám a selyemposztós úrfi is, s együtt szenvedi a többiekkel a katonaélet sanyarúságait, s ha verekedni kell, ő sem tartja a bőrét drágábban, mint a másik. Aztán nem is olyan katonák lesznek ám ezek, mint a többi, gyönyörű kávészínű atilladolmányt kapnak a kormánytól, piros zsinórral, ezüst makkokra; a csákójuk piros lesz, azon is nemzetiszínű rózsa. Gyönyörűség lesz azokat nézni. Aztán ők csak a hazát fogják védelmezni. Nekünk csak egy hazánk van, ha ezt elveszítjük, hova a pokolba megyünk innen? Inkább vesszünk el valamennyien, ifjak, vének, minthogy nekünk itten rusnya, idegen nép parancsoljon; kigyelmetek aztán, aszszonynépek, menjenek majd férjhez a tülökorrú ellenséghez.
– Könnyen beszél kegyelmed; de volna csak megfordítva: a Sárika az én leányom, Lajoska meg a kigyelmed fia, tudom, hogy másképp beszélne.
– No, hát cseréljünk: legyen a leányom a szomszédasszonyé, a fia meg az enyim.
Daczosné asszonyom kapott a szón, s belecsapott Kondor uram tenyerébe, aki csak akkor vette észre, hogy szaván fogták, de már vissza nem húzhatta.
– Nem bánom. Legyen úgy – mondá a szomszédasszony, letörülve könnyeit. – Én hát viszem Sárikát magamhoz.
– No de én meg aztán ne halljak több sírást Lajoska miatt, mert ahhoz már most csak nekem van jogom.
A szomszédok tehát ilyeténképpen kicserélték gyermekeiket.
Daczosné asszonyomnak természetesen jólesett, hogy özvegysége magányában egy kedves, gondos, szófogadó leány jutott a házához, ki a gazdasszonykodás terhét is levette róla, hanem azért csak nem vehette ő azt olyan könnyen, hogy az a másik gyermek már most a másik ház gondja; s Kondor uram naponként rajtakapta, hogy már megint ki vannak sírva a szemei.
– No, már megint minek rítta agyon magát kigyelmed?
– Hát mikor most láttam azokat az új honvédkatonákat, akiket itt keresztülvisznek, hozzám is beszállásoltak belőlük hatot. Uram, teremtőm, micsoda fiatal nép! mind most szakad el az anyjától. De 'iszen beszélhet énnekem szomszéd uram arról a cifra, kávészínű mundérról, amit az ország szabója varr számukra; egynek sincs annak egyéb testi ruhája, mint egy vászonlebernyeg. Mind a hatnak ki volt szakadva a könyöke. Ha az én Lajoskám is ilyen rongyosan járkel a világban! Egész nap rájok foltoztunk Sárikával, s versenyt potyogtak könnyeink a rongyos ruhákra. Azok meg egész nap danoltak, mint akinek legjobb kedve van. De mikor azt a nótát énekelték, aminek az a vége, hogy a szegény katona „csillagot néz vacsorára”, akkor igazán elfacsarodott a szívem, s valamennyi tepertős pogácsám volt a háznál, mind kiosztottam közöttük. Hát az én szegény Lajoskámnak ad-e valaki valamit, ha megéhezik?
– Már megmondtam, hogy Lajoska az én fiam. Ha fázik, az én fiam fázik, ha éhezik, az én fiam éhezik, ha rongyos, az én fiam rongyos. Most azonban se nem éhezik, se nem fázik, se nem rongyos.
– Tán bizony levelet kapott tőle kigyelmed?
– Azt kaptam. Odalenn van a fiú Bánátban, a római sáncoknál fekszik.
– Fekszik? – kiáltá ijedten Daczosné asszonyom.
– No, ez csak olyan katonaszó; mikor egész nap állanak is valahol, azt mondják, hogy ott feküdtünk. Itt van nálam a levele.
Merthogy abban történt a megegyezés, hogy Lajos ezentúl az új
apjának írja leveleit, az pedig a neki írt leveleket Sárika által felolvastatja Daczosnénak, ki, mi tűrés-tagadás, bizony az olyan férfi macskakarmolást, amit a tudós emberek egymás között írásnak neveznek, nemigen tudta szemüveg nélkül elolvasni, szemüveggel pedig éppen sehogy sem.
Ebben az egyezkedésben pedig az a kegyes ravaszság volt Kondor uram részéről, hogy őkigyelme Sárikával összebeszélvén, Lajos leveleivel akként szedték rá Daczosné asszonyomat, hogy mikor Sárika valami rosszat talált a levélben, ahelyett mindig valami jót olvasott, hogy a szegény anya szívét ne terhelje aggodalom.
Bizony pedig a ravaszság Sárikára nézve is nagy próba volt, mert amit a levél fájdalmas részleteiből örvendetesre kellett lefordítania, annak a mérge elébb az ő szívén ment keresztül.
Hanem meg volt neki mondva az apjától, hogy csak tartsa magát: egy hentes leányának nem szükség mindjárt elpityeredni.
Sárika tehát olvasott a levélből fennhangon.
„Sok vidám nap után, melyet vendégszerető atyafiak közt töltöttünk, egészen megkedveltem a tábori szolgálatot. Ellátásunkról gondoskodva vagyon. Itt kenyeret is csinálnak a kukoricából, ami igen jól ízlik a friss sertéspecsenyére, ami úton-útfélen kínálkozik; a jóféle ital folyik, mint a tócsa.”
Ehelyett pedig körülbelül ez állt valóságban a levélben:
„A sok sanyarúság után, amit az ellenségtől elpusztított vidéken kiálltunk, végtére jutottunk egy olyan tanyára, ahol megélhet az ember. Egy nagy kukoricaföldön táborozunk, s mindennap sült kukoricával táplálkozunk, reggel, délben, este. Tegnap pecsenyénk is volt hozzá; egy árokban egy süldőt fedeztünk fel, melyről nem tudni, hogy mikor és minő halállal holt meg? Hanem jó volt; majd talán kenyeret is eszünk mellé holnapután, hogy meg ne ártson; mert a tócsából merített víz egészen hozzá való ital.”
– Jól van! – dörmögé helyeslőleg Kondor uram, kinek különösen megtetszett az, ahogy Sárika az árokban talált süldőt úton-útfélen kínálkozó pecsenyévé átváltoztatta.
– Tovább! – Sárika folytatta.
„Az időjárás itt igen jó, folyvást derült, szép napok járnak, úgyhogy a köpönyeget nem is tűrhetjük magunkon; éjjel jó puha vetett ágyban hálok, s addig el sem alszom, míg egyet nem imádkozom az otthon maradottakért.”
– A kegyes jó fiú! – sóhajta elérzékenyülten Daczosné asszonyom.
– Kondor uram pedig erősen kezdett hunyorgatni Sárikára, s köszörülte a torkát, mintha azt akarná neki mondani, hogy „te! ne igen hajigáld olyan messze a sulykot, mert majd észreveszik!”
Az állt tudniillik a levélben, hogy „már egy hét óta úgy szakad az eső, mint az özönvíz napjaiban; köpönyegeinket pedig a társzekerekkel az a marha biztos elindította a világ másik vége felé, a nyári köntös lerohad már rólunk, s ugyan jó, hogy éjszakára az ágyú lafétájára fektethetem a fejemet, mert így csak nyakig vagyok a puszta sárban; hej, meg is tanultam káromkodni úgy, mint a legkülönb granatéros.”
Sárika a káromkodást imádkozássá változtatta, amikor Daczosnénak olvasott a fia leveléből. Hanem következett azután valami, ahol neki is elmaradt a mást megtréfáló kedve; egyszerre csak öszszefutottak szemei előtt a betűk, amint tovább haladt, ajkai összekulcsolódtak a szívfájdalomtól, s akármilyen közel tartotta szemeihez a levelet, mégsem tudta élőszóvá változtatni, amit abban látott; utoljára Kondor uram, látva, hogy Sárika most mindjárt sírva fakad, s elárulja a jámbor csalást, maga vágott közbe:
– Nohát nem látod, vagy nem tudod olvasni? „ma éjjel neve napja volt a generálisunknak, nagy muzsikát csináltunk a tiszteletére, gerjesztettünk nagy illuminációt, reggelig tartott a lagzi. Én fújtam a nagy trombitát, ami annyira megtetszett a generálisomnak, hogy azonnal kinevezett tűzmesternek.” Nohát! Látod, én könyv nélkül tudom, mi van benne. Hát mi baja a szemednek? Tán egy szem porzó pattant bele a levélről?
Az ám! De az volt a levél végén, hogy az éjjel megtámadtuk Fehértemplomnál az ellenséget, elkeseredett csatánk volt, háromszor ostromoltuk meg a várost, végre elfoglaltuk azt. Az ágyúnál, hol én szolgálok, három ember esett el; én helytálltam emberül.
A tűzmesterré kineveztetés igaz volt.
Folytatjuk