Hétvégi melléklet

2019. május 18.

0518

Dermedés

Vers

Charles Baudelaire: Az ellenség

Ifjuságom sötét, fekete zivatar volt;
csak néha láttam egy kivillant sugarat.
A villám és a szél ellene tépve harcolt,
hogy kertemben piros gyümölcs kevés maradt.

S elértem végre így a Gondolatnak őszét;
most kéne fogni már ásót és gerebent,
s amit gödrösre túrt s úgy hányt a zord eső szét,
mint sír-vájt temetőt: ágyakká töltenem.

S ki tudja, misztikus erőit hátha majdan
ép e, vad part gyanánt vízmosta, roncs talajban
leli csodálatos álmom: az új virág? -

Óh, kín! óh, fájdalom! - Létünk az óra őrli
s a sötét Ellenség, amely szivünkbe rág,
vérünkből szív erőt, élni és nagyranőni.

(Babits Mihály fordítása)

Megtartó erő

Az avignoni rőf

„A város, ahol egy pillanatra beledermed a szív az időbe, és az ember fejét majdnem leveszi a történelem szele”

Dippold Pál
Megéledt a bibliai mondat: a pápák avignoni palotáját sziklára építették. Európa legnagyobb gótikus műemlékét sem a természet, sem  történelem viharai nem tudták elpusztítani
Megéledt a bibliai mondat: a pápák avignoni palotáját sziklára építették. Európa legnagyobb gótikus műemlékét sem a természet, sem történelem viharai nem tudták elpusztítani
Forrás: A szerző felvétele


Szerencsés az az ember, aki utazhat. Darab­időkre kiszakad megszokott környezetéből, elmegy világot látni, azután, amikor visszatér, összerakja magának azt az összefüggésrendszert, amit mindezek nélkül nem tehetne meg.

Térben és időben is mozog tehát az utazó, kisebb-nagyobb távolságokat dob a háta mögé, közben meg úgy szaladnak az órák és a napok, mint egy világbajnok rövidtávfutó. Hogy mi mindannyian ezt a sportágat űzzük, arra az ilyen alkalmakkor döbbenhetünk rá. A világ hatalmasságához és az idő hatalmához mérve még csak nem is percemberkék, hanem századmásodperc-figurák lehetünk. Ez egyébként egyáltalán nem szomorú dolog, ez tény, ha úgy tetszik, a teremtett világ rendje.

Az az időszak, amit földi életünkben itt töltünk, azonban mégiscsak óriási időtávlatokat mutathat meg. A jelenből akármeddig visszaléphetünk, évtizedeket, évszázadokat, évezredeket. Aki tudni akarja a múltat, például azért, hogy jobban tudja értelmezni jelenét és helyét a világban, annak előbb-utóbb vissza kell fordulnia az időben. Aki abban a csalfa hitben él, miszerint a jövőt éppen így lehet tudni, az hibbant, vagy a tudományos fantasztikus irodalom leírta jelenségeket, létezőként, valós tényként kezeli.

Mire jó tehát ez a fentebbi gondolatfutam Európa egyik legszebb vidékének meglátogatása után?
Nem másra, mint rácsodálkozni arra a rendre, és azokra a korábban figyelmen kívül hagyott összefüggésekre, amelyek rövidtávfutó létünk legtöbbször tudtunkon kívüli meghatározói.

*
Provence-ban voltunk. A régió területe harmad magyarországnyi, 31 400 négyzetkilométer, nyugati határa a Rhône folyó, keleti az olasz országhatár, délen a Földközi-tenger, északon kisebb, ám szintén nagyon szép francia tartományok határolják. A terület éghajlata mediterrán, különösen napos. Ha a teljes nevét leírjuk, egy hosszú betűsor következik: Provence-Alpes-Cote-d-Azur, ami a – magyarul legalábbis viccesnek ható – PACA mozaikszót adja ki. Amikor ott jártunk, felhős, esős idő volt, így a korábban idegondolt harsány színekről nem számolhatunk be. Fátyolos, kissé elmosódott körvonalú hegyek, mezők, fák, és települések fogadtak, a maguk piszkossárga és fakóvörös színeivel. A Marseille – a régió közigazgatási fővárosa – fölötti, a Rhône folyó környéki vidékre annyira jellemző hatalmas platánok és platánsorok az utak mellett még csak éppen felvették halványzöld lombruhájukat.

PACA hat megyéből áll, ebből kettőt volt szerencsénk megjárni, Bouches-du-Rhône-t és Vaucluse-t. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy mindkettő a francia forradalom alatt, 1790. március 4-én kialakított nyolcvanhárom eredeti départementhez tartozik.

*
A város, ahol egy pillanatra beledermed a szív az időbe, és az ember fejét majdnem leveszi a történelem szele, Avignon. Itt csaphat egy magyar emberbe az európaiság menny­köve, itt döbbenhet rá, hogy mennyire az európai kultúrához köti őt az elmúlt ezer év története. Nem szegény rokon, hanem teljes jogú és hagyományokban rendkívül gazdag tagja annak a kontinensnyi közösségnek, amelyet európai keresztény kultúrának neveznek.

Avignon természetesen nem keresztény városként került Kr. u. 1000 körül a térképekre. Évszázadokkal korábban egy Cavari nevű gall törzs alapította. A város északi, sziklás részén kelta erőd volt. A római hódítások idején már gazdag, virágzó település. Ezen nincs mit csodálkozni, minden, ami egy jól működő és védhető városhoz szükséges, itt megvolt. A Rhône vize, a magas, biztonságot adó sziklák, az ezek köveiből emelt védvonalak, a környék gazdag, mezőgazdasági művelésre alkalmas területei, és a biztonságos vízi és szárazföldi közlekedés lehetősége.

A Római Birodalom első Alpokon túli provinciájához, Gallia Narbonensishez csatolták a hódítások után. Később jöttek a gótok, aztán a szaracénok, majd a Kr. u. 9. századtól a Frank Birodalom egyik utódállamának, a Burgundiai Királyságnak vált részévé. Ezt 1033-ban II. Konrád német-római császár idejében a birodalmához csatolták. Érdekes adalék lehet, hogy Avignon a 12. században plebejusi egyszerűséggel köztársasággá alakult. Ennek aztán a keresztes hadjáratok idején, 1226-ban vetett véget VIII. Lajos francia király. Három hónapos ostrom után a város abbahagyta a köztársaságosdit, majd 1251-ben IX. Lajos testvérei vették át a hatalmat itt, 1271-ben pedig a Francia Királyságba tagolódott be.

Avignon városa leginkább arról híres, hogy hetven éven át itt volt a római katolikus egyház központja, azaz itt élt és uralkodott a pápa. Rómában sem a magas rangú papok, sem az óriási vagyonnal rendelkező egyház és szervezetei nem voltak biztonságban, az itáliai hatalmasságok, köztük a római patríciusok ádáz harcokat vívtak egymással, melyeknek tétje leginkább egymás vagyonának a megszerzése volt.

Az 1300-as évek elején az európai csúcshatalmat jelentő pápaság és a IV. (Szép) Fülöp király uralma alatt álló rendkívül erős Franciaország rossz viszonyban állt. VIII. Bonifác pápa összeütközésbe került a királlyal, akit, miután az megadóztatta az egyházi jövedelmeket, kiátkozott. Rosszat húzott. Fülöp megölette. Utódja, XI. Benedek rövid uralkodása alatt már érthetően szívélyesebb viszonyt igyekezett kialakítani Fülöppel. Ezután következett Bertrand de Got, Bordeaux érseke, akit Lyonban tettek meg pápának, és aki V. Kelemen néven már Avignonba, a korábbi pápai enklávéba költöztette 1309-ben a legfőbb egyházi hatalom intézményeit.

Annak ellenére, hogy Szép Fülöp elég erőszakosan igyekezett kezelni a lényegében városállamként működő pápaságot és Kelement – ennek egyik leglátványosabb eleme, hogy elérte a templomos lovagrend feloszlatását –, mégsem lehet a pápaságnak ezt a hetvenéves korszakát avignoni fogságként értelmezni. Igaz ugyan, hogy Kelemen után hat francia származású pápa kezében volt az egyházi hatalom, ám ez semmiféle értelemben nem minősíthető fogságnak. Ellenkezőleg.
Mint utóbb kiderült, az avignoni korszak kifejezetten használt a pápaságnak és jelentősen megerősítette. Kezdődött mindez azzal, hogy a költözködés után szinte azonnal nekiláttak – természetesen a pápák irányításával – az egyházi szervezet központosításának és hatékonyabbá tételének. Mindez ma is mindenki számára nyilvánvaló, aki Avignonba látogat. A város a pápák ittléte alatt hatalmas fejlődés részese lehetett. Fényes paloták és óriási katedrálisok épültek. Természetesen nem volt minden fenékig tejfel ebben az időszakban sem, az egyházban elterjedt és tekintélyrombolást hozott a főpapok világias és fényűző életmódja.

Már csak azért sem lehetett szó fogságról, mert a pápák maguk is átmenetként élték meg avignoni letelepedésüket. Több alkalommal meg is kísérelték a hazatérést Rómába, amit nem Franciaország, hanem az Itáliában uralkodó zűrzavar akadályozott meg. Kelemen utóda, XXII. János például megpróbálta, hogy hadsereggel vegye vissza a Vatikánt. Nem sikerült. Avignonban folyamatosan azon agyaltak, hogy miként mehetnének vissza Itáliába. V. Orbán pápa 1367-ben vissza is tért Rómába, de három évvel később a városban uralkodó életveszélyes hadiállapot miatt újra Avignonba ment.
Orbán pápa három évének annyi hozadéka mégis volt, hogy utódja, XI. Gergely legfőbb célja már az avignoni pápai székhely megszüntetése volt. Sok érv szólt emellett. A francia királyi hatalom meggyengült, Avignon nehezen tudott védekezni a százéves háború zsoldosseregeinek támadásai ellen, ráadásul az itáliai birtokokból nem jöttek bevételek, ez pedig csőddel fenyegette a pápai udvart. XI. Gergely kiváló külpolitikát folytatott: legyőzte Bernabo Visconti milánói érseket, és elszigetelte a pápai birtokokra szemet vető Firenzét. Így az 1370-es évek közepén már megvoltak a Rómába visszatérés feltételei. Végül 1377. január 7-én XI. Gergely pápa bevonult az örök városba.

A pápaság hazatért. Nem volt azonban idilli a helyzet, háború háborút követett, majd a zűrzavart lezárni akaró béketárgyalások közben meghalt a pápa. Ez tragikus következményekkel járt az egyházra nézve, az olasz és a francia bíborosok nem tudtak megegyezni a következő egyházfő személyében. Az olaszok VI. Orbánt, a franciák VII. Kelement emelték trónra, ami egyben azt is jelentette, hogy a katolikus egyház is kettészakadt. A francia Kelemen visszament Avignonba, Orbán maradt Rómában, és jó néhány évtizedig párhuzamosan igyekeztek irányítani az egyházat. Négy évtized után aztán az 1414-18 között ülésező konstanzi zsinat V. Márton megválasztásával vetett véget az egy­házszakadásnak.

A rendkívül erős, magas, nagy szikladarabokból épült kőfal szakaszonként nagy bástyákkal összekötve négy kilométer hosszúságban övezi Avignon városát. A Rhône folyó természetes védvonala mögött emelkedik, ennek egy-egy kapuján keresztülhaladva lehet bejutni a városba. Mindenhonnan látszik az a szikla, a Rocher des Doms, amelynek a pápák palotája, Európa legnagyobb gótikus stílusú épülete támaszkodik. Az épület egyben erődítmény is. Hatalmas. Alapterülete 15 165 négyzetméter. Két részből áll, a régi és az új palotából. Az előbbit XII. Benedek, utóbbit VI. Kelemen pápa idején építették. A palota térre néz az új rész homlokzata. Az Ellentmondás Termében ülésezett a szentszéki bíróság, ezután a Nagy Kihallgatási Terembe léphetünk. A pápai kápolnában az oltárkő igen fontos mérce is volt, hossza 1 méter 97,5 cm, ez az avignoni rőf. Egymást követi a szépen helyreállított freskókkal díszített Szarvas szoba, majd a pápák hálószobája. A régi palotába átérve napfényes belső udvar fogad, majd az épületben nagyterem és egy kápolna következik.

Belépővásárláskor a jegyhez adtak egy fejhallgatót, ebből különböző nyelveken az ember fülébe mondják a legérdekesebb információkat az éppen meglátogatott helyszínről, és adtak egy tabletszerű szerkezetet is, amit a nyakba akasztva vittünk az első teremig. Itt furcsa látvány fogadta a látogatót.

A tableteket úgy fél méterre a szemük elé tartva járkáltak a vendégek az óriási térben, nem egymást, nem is magukat az épületrészeket, hanem a készüléket nézve. Kiderült, hogy a szerkezetben minden helyszínen be lehet szkennelni azokat a képeket, amelyek a helyszín összes részletének eredeti, korabeli állapotát mutatják meg. Ha tehát ráközelítettünk egy sarokra, az apró képernyőn feltűnt egy pompás ágy vagy egy szekrény, vagy egy dúsan terített ebédlőasztal képe. Így benne érezhettük magunkat az avignoni pápák mindennapjaiban. Még csak az a fajta rossz érzés sem villant az agyunkba, mint a tableteket nyomogató fiatalok láttán, hogy nekik fontosabb a virtuális világ, mint a valódi.

A pápai palotában egyszerre voltunk benne mind a kettőben, a technika tehát lehet nem öncélú, hanem az élményt a lehető legapróbb részleteiben kiteljesítő is. Ráadásul, ez a kettősség nem elszigetelte egymástól a közönséget, hanem egyfajta spontán közösséggé tette őket, emberekké, akiket örömmel tölt el, hogy pontosan látják, mindazt, amit hétszáz évvel ezelőtti elődeik is láttak. Talán ne bonyolódjunk bele ennél a résznél az euró­paiságba, a látogatók jelentős része ázsiai ember volt. Úgy csodálkozhattak, gondolom, ahogy mi csodálkozunk Pekingben, például a Tiltott Város csodái között. Ráadásul ott, tíz évvel ezelőtt legalábbis, még nem nyomtak a kezünkbe tabletet.

Aki veszi magának a fáradságot, és felmászik a szikla legmagasabb pontjára, szép panorámaképet kap a pápavárosról. A palotatéren, mint szinte minden francia városban, a tavaszba kitelepült éttermek asztalai és székei. A teret övező kisebb-nagyobb házak majdnem mindegyike kora középkori. Színük, a halványsárga, erre honos terméskőé, ablakaikat falba épített, vaspántos deszkaspaletták védik. Érdekes fejlődés figyelhető meg a vasalatoknál: a nagyon régi zsanérok kapupánt csavarja kintről átütve, a vasalat lyukán hegyes, ezt aprólékosan visszakalapálták a deszkába. A későbbi megoldások között néhány helyen a szög helyett már anyacsavaros vagy szegecses megoldást találunk.

Avignonban nem cifrázták túl ezeket a nyílászárókat, négy-öt széles deszka egymás mellé szorítva, a zsanérokkal összefogva adta ki a nyílászárót. Jellemző színük a kék volt. Néhány más provence-i városban, főleg a nagyobbakban már a vékony lemezekből összerakott zsalugáterek voltak többségben.

A főtérről a folyóhoz vezető utcácskák igen keskenyek. Valódi kora középkori sikátorok. Nálunk talán nincs is ezekhez hasonló, ebből a korból Magyarországon alig maradt építészeti emlék. Persze Avignonban nem is volt annyi és olyan háború, mint nálunk.

A hatalmas várfal egyik kapuja az ország és a világ egyik legismertebb hídjára vezet. A Pont d’ Avignon, az avignoni híd a Rhône folyót ívelné át. Azért a feltételes mód, mert egy fél hídon lépkedünk, ugyanis a Rhône folyó áradásai annyiszor és annyira megrongálták az évszázadok során, hogy a franciák úgy döntöttek, nem harcolnak tovább a folyóval, és a 16. században csak az áradás után megmaradt, városhoz közeli kisebbik részét építették újra.

Az első, 1171 és 1185 között épült híd kilencszáz méter hosszú volt. A Rhône nem éppen a szelídségéről híres, sok-sok áradása többször lerombolta a két partot összekötő építményt, melynek eredeti huszonkét ívéből csak négy maradt. Érdekes, hogy egy pásztorfiú, Saint Benezet tervezte. Úgy szól a legenda, hogy megparancsolták neki az angyalok a hídépítést. Amikor nekikezdett, kigúnyolták kortársai, ám ő az isteni sugallat igazát bizonyította be azzal, hogy megépítette a hidat. Saint Benezetet a saját hídján temették el, sírja napjainkban is megvan a mai négy ív egyik kápolnájában. A híd védőszentje Szent Miklós. Az avignoni híd azonban nem elsősorban ettől világhírű.

A 16. században Pierre Certon írt egy dalt az építményről. Címe Sous le pond  d’ Avignon – az Avignoni híd alatt – volt. Ezt Adolphe Adam 1853-ban átdolgozta, ekkor kapta meg mai címét: Sur le pont d’ Avignon (Az avignoni hídon). A változás oka egyszerű, a középkorban a híd alatti partszakaszon lehetett csak táncolni, a hídon tilos volt. Az egyszerű dalocska aztán a modern korban elterjedt a világon, a 20. században sok helyen az elemi iskolások fújták az ének órákon, szövegét természetesen magyarra is lefordították, a dallam és a szöveg segítségével körjátékok alakultak ki. Ma már leginkább gyerekdalként tartják számon. Azok a felnőttek, legyenek fiatalok vagy idősebbek, akik ma az avignoni hídra lépnek, egészen biztosan eléneklik magukban.

A magyarok, akik eljutnak Avignonba, furcsa otthonosságot érezhetnek, némelyikük fejében érthetően szöget üt a gondolat, sok minden, talán túl sok minden ismerős nekem itt. Mi közünk lehet Avignonhoz? A látogató hazatérvén előszedi történelemkönyveit, és meghökkentő összefüggések szálait bogozhatja ki.

Először is például azt, hogy a pápákat végül is Avignonba költöztető-befogadó Szép Fülöp dédapja nem más, mint Árpád-házi II. Endre királyunk, nagyanyja pedig Endre lánya, Jolán. Ennek azonban semmi köze ahhoz, hogy Fülöp a római katolikus egyházfő VIII. Bonifác pápát, miután az kiátkozta őt, ne ölette volna meg 1303-ban, és többek között ezzel nem készítette volna elő a pápák avignoni letelepedését 1309-ben.

Magyarországon közben 1301-ben kihalt az Árpád-ház, és elkezdődött a trónviszály ideje. Magyarországnak ekkor formálisan három királya volt. Vencel cseh herceg, Ottó bajor herceg és Károly Róbert, akit Szép Fülöp nagy ellensége, VIII. Bonifác pápa támogatott. Károly Róbert egyébként Szép Fülöp rokona volt, V. István Árpád-házi magyar király dédunokájaként, aki Mária lányát a későbbi nápolyi királyhoz, II. Anjou Károlyhoz adta feleségül. Rokonságuk, ami mellesleg sem akkor, sem később nem volt szokatlan az európai uralkodói családok között, semmiféle hatással nem volt a későbbi avignoni pápák és a Magyarországon végül is a trónviszályból erőskezű királyként kikerülő Károly kapcsolatára.
Károlyt, magyarul Károly Róbertet – születési nevén Carobertót – háromszor is megkoronázták. De megkoronázták vetélytársait is, ezért 1307-ben Szép Fülöp embere, V. Kelemen pápa Gentilis bíborost küldte Magyarországra a helyzet tisztázására. Feladata többek között a magyar kiskirályok megnyerése volt Károly Róbert támogatására. A bíboros 1310 augusztusára érte el, hogy Károly Róbert harmadik megkoronázása minden szempontból érvényes legyen. Kelemen pápa ekkor már Avignonban élt.  

Ha mindezeket a tényeket szétszálazzuk és egymás mellé rakjuk, egy cseppnyi csodálkozni valónk sincs azon, hogy amíg Avignonban voltunk, nem lehetett véletlen az otthonosságérzet. Európában ugyanis akkor még, vagy akkor már a felelősen gondolkodó emberek pontosan tudták, a keresztény kultúra évezredeken át megtartó erő lehet.

Válogatás Jókai Mór elbeszéléseiből

A nagyenyedi két fűzfa

„Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák közé”

Beszély
(2.)

Az első szép, ártatlan, leányarcú, tizenhétéves ifjú, Gerzson úr különös kegyence, akiről azt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a tudományok könyvei közé, mintha tömlöcbe vagy spirituszba volna téve, örökké első eminens volt, mindenféle verseket írt akármely témáról, neki mindegy volt: hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus, alexandrinus vagy anacreo­ni; magától értetődik, hogy ezek között szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról, villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; emellett görögül, diákul, zsidóul és franciául folyvást beszélt, a csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, kémiai és fizikai experimentumoknál ő volt Gerzson úr segédje, s emellett oly jámbor érzelmű ifjú ember vala, hogy mikor a mitológiából azon istenasszonyt érdeklő paragrafust kellett felelnie, aki kevés öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.

A másik humanissime, Karassiay egy kissé nehézfejű ember vala, hat esztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérű ifjú, akit azért kedvele Gerzson úr, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő nem fordult, amiből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogy ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a fúrás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készítve mindenféle fizikai eszközöket a tanár úr számára s csupán olyankor adva tanújelét karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vakáció alatt az ifjúság a nagyteremben mitológiai drámai előadásokat tartott – természetesen férfiszemélyzettel, férfihallgatóság előtt, amidőn Karassiay játszá Herkulest, Zetelaky pedig Dejanirát, amidőn Józsefről senki sem mondta volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörűség volt nézni a Centaurusokkal való harcban, hogy vert egymaga harminc pogány félistent a földhöz.

Éppen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletű Tordai Szabó Gerzson uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint lesz a vízből levegő? mint ragad össze a kiszi­­vattyú­zott két félgolyó a levegőnyomástól? hogy lehet a levegőt meggyújtani? s a villanygép alatt papirosembereket táncoltatni? amik akkor még mind csodaszámba mentek.
Evégett átadá a fizikum múzeum kulcsait kiválasztottjainak, hogy ott működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két jeles ifjú már korán reggel ott van a múzeumban, s csak késő estve választja el őket onnan. Dicséretes, szorgalmas ifjak, mondá Gerzson úr, vegyetek rólok példát ti többiek, istentelen, hivalkodó, csizmakoptató korhelyek, hogy legyetek olyanok, mint ők.

Lássuk tehát, mit művelnek az ifjaink ott a fizikum múzeumban? Ennek a múzeumnak van egy elsötétíthető ablaka, optikai kísérletek előhozatalára, és ez az ablak éppen a nagytiszteletű úr udvarára nyílik; a mi két szorgalmas ifjúnk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s éppen egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyű nyílásába, azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet... Most éppen József néz bele nagy áhítatosan... „Ó, Istenem, milyen gyönyörű”, sóhajt, nem bírva magával... Talán mégis csillag?... „Most éppen egy rózsát szakít le, be szeretnék én az a rózsa lenni!” De ez már mégsem csillag!

A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak, naphosszat azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik távcsöveken keresztül; amíg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég csodáin fárasztják, ők azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát mindenüvé távcsővel kísérik, kertbe, szobába, konyhába és benne gyönyörködnek.

A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen odalett belé; nem bírt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott és mindent elfelejtett, amit olvasott, sőt Gerzson úr nagy megütközésére még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten járt az esze és a szép leánykán, aki a nyílt rózsaleveleket kicsi kötényébe szedi pici, fehér kezeivel.

Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte; tört, zúzott, ami a kezébe akadt, a foszforral való kísérletekhez oxigén helyett hidrogént adott: majd meglőtte vele az egész klasszist.

Gerzson úr el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiút? Kutatott, fürkészett – nem talált semmit; mire ő a hosszú folyosón végigkopogott, akkorra a múzeumban minden ismét a maga helyén volt, a teleszkópiumok ég felé fordítva, s munkában a görebek és légszivattyúk.

József pedig folyvást növekedni érzé szíve fájdalmait; a csalóka táv­cső oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit nyújtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba megüté, amin Áron kétakkorát nevetett.

E kínjai közepett annyira vivé a gonosz kísértő a jámbor ifjút, hogy egy délután leüle az asztalhoz s ijedség kimondani, szerelmes verset írt! A vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, ami a nap alatt terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében szebb versnek még csak hírét sem hallotta.

Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifjú a múzeum ablakában, s beszélgetett egymás között:
– Ha Klárika ezt a verset elolvashatná! – mondá Áron.

– Hm! – felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyű, mert nem volt még hét divatlap, ahol az ember kinyomathatta volna.)

– Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.

– De hogyan?

– Ledobnám innen a kertbe.

– Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik, s a nagytiszteletű úr kapja meg?

Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy „hm”.

– Úgy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva elrejteni a nyíló rózsák közé, hogy amint korán reggel kijő a rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el.

– Hát hiszen az könnyű – felelt Áron. – Innen az ablakból le lehet ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyű beugrani az ásott földbe, visszafelé aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a kötélen megint feljönni.

– Mit gondolsz? – szörnyedt el József, – én bocsátkozzam le kötélen a kollégium ablakából? én másszam át idegen kerítésen éjszaka?...

Áron maga is megijedt e szóra.

– Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy könnyű volna megtenni...
József elhallgatott egy ideig.

Egyszer csak megszólalt.

– Nem tudsz itt valahol egy hosszú kötelet?

– Tudok biz én, a régi csengettyűkötél itt van a padláson.

– Hozd elő.

Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe Józsefet beleültette, s a kötelet az ablak keresztfája köré csavarítva, izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lebocsátá Józsefet a kőfalig, ki egy percig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezéből kicsúszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt amitől rettegett, ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni.

Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák közé, s Áron markában újra felemelkedék a kötélen a múzeum ablakáig szerencsésen; a két ifjú csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen bolondot cselekvének?

Másnap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbé a látcsőbe. Mint aki valamely nagy gonosz, gyilkos dolgot követett el, még a bűnös helyet is félve kerülték, s dobogó szívvel hallák reggel a nagytiszteletű úr csizmáit a folyosón végigkopogni.
Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.

– Jöjjön egy szóra félre, humanissime.

Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.

– Csak azt akartam mondani, humanissime – szólt végre száraz hangon, –, hogyha máskor verset akar hozni, ne a kerítésen jöjjön be vele, hanem az ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. Különben nem rossz vers, amit írt, csakhogy egy helyen az adonicus sántít.

S ezzel markába nyomta a kér­déses verset. József nem bánta volna, ha e percben a kollégium vele együtt elsüllyed.

Folytatjuk

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom