Hétvégi melléklet

2019. május 11.

0511

Földbelátás

Vers

Guillaume Apollinaire: Szemeden

Szemeden e tengerszemen
Alámerül szegény szivem
   S a szerelem
S téboly vizében oldja bent szét
   A Bánat és az Emlék

(Somlyó György fordítása)

Az igazság működése

Csontból ereklye

„...Sándor István vértanút kerestük, de ő tulajdonképpen felszínre hozott még másik öt embert a jeltelen, »üres« sírból”

Vitéz Anita
Susa Éva: Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek az írott források mennyire fontosak
Susa Éva: Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek az írott források mennyire fontosak
Forrás: Papajcsik Péter


Beszélgetésünk megjelenése idején rendezik meg negyedik alkalommal az Emlékhelyek napját. A Rákoskeresztúri új köztemető látogatóközpontjában Boldog Sándor István szalézi szerzetes, a Rákosi-rendszer vértanúja lesz a téma, akinek földi maradványait évtizedes munka után néhány hónappal ezelőtt találták meg. Susa Éva antropológus, igazságügyi főtanácsos, a sír megtalálója lapunknak idézte föl, mi történt Boldog Sándor István azonosításáig, és hogyan vette kezdetét éppen harminc évvel ezelőtt a kegyeleti–régészeti feltárások sora, amely többek között Nagy Imre újratemetéséhez is vezetett.

– Emlékező időt élünk, ezen a tavaszon van a rendszerváltozással összefüggő exhumálások kezdetének harmincadik évfordulója, nem mellesleg pedig alig több mint egy hónapja sikerült azonosítani a szalézi vértanú, Boldog Sándor István földi maradványait. Hogyan kezdődött ez az út?

– Igen, szinte napra pontosan harminc esztendeje, Nagy Imre újratemetésével vette kezdetét egy nagy érdeklődési hullám, amelynek során a hozzátartozók a jeltelen sírba eltemetettek igazságügyi exhumálását kérhették. Már másfél évtizede az akkori Budapesti Orvosszakértői Intézetben dolgoztam, amelynek az igazgatóját kérték föl az exhumálásokkal foglalkozó szakértői csoport létrehozására. Nagy Imre és társai újratemetését készítették elő, amelyre az állam adott megbízást. Ezt követően a kevésbé ismert, de börtönkörülmények között meghaltak és jeltelen sírba temetettek exhumálását is lehetővé tették. Az újratemetés után befutott hozzátartozói kérések teljesítésére egy második szakértői bizottságot is fölállítottak, ennek a vezetését bízták rám. A munka, noha igazságügyi antropológiával foglalkoztam, mégis különbözött az addigi feladatomtól, ezért egy interdiszciplináris szakértői csoport állt össze, amelyben például régészek is voltak.

– Az ember azt gondolná, hogy a régészet azért nagyon más…

– Más, persze, de nekünk éppen erre volt szükségünk. Magát a folyamatot is kegyeleti–régészeti exhumálásként definiáltuk, azt hangsúlyozva, hogy itt másról van szó, mint egy temetői exhumálásról. A kegyeleti–régészeti feltárás során együtt gondolkodunk a hozzátartozókkal, gyakran ők is ott vannak a kihantolásnál. Erre nyilván nem kötelezzük őket, de ha ott vannak, az nagyban segítheti a munkánkat. Ez a dolognak a kegyeleti oldala. A régészeti meg arra vonatkozik, hogy a régész behozza a saját szakmája módszertanát: nemcsak lapátol, egyszerűen „másként lát a földben”.

„A feltárásainkat ugyanis minden esetben a rendelkezésre álló dokumentumok alapos átnézése előzi meg már ezerkilencszáznyolcvankilenctől fogva”
„A feltárásainkat ugyanis minden esetben a rendelkezésre álló dokumentumok alapos átnézése előzi meg már ezerkilencszáznyolcvankilenctől fogva”
Forrás: Papajcsik Péter


– Látom a falon a két áttekintő ábrát, a kétszázkilencvennyolcas és háromszázegyes számból világos, hogy az Új köztemető parcelláiról van szó, de annyira azért mégsem értem. Mi ez?

– A szakértői csoporttal hoztunk létre egy adatbázist, ahhoz tartozik a térkép. Minden téglalap egy sír, a valóságnak megfelelő, soronkénti elrendezésben. A két parcellában összesen körülbelül kétezer sír van. Attól függően van benne nyomtatott – vagy utólag kézzel beírt – szöveg a sír tartalmáról, hogy milyen írott és tapasztalati források állnak rendelkezésünkre arra vonatkozóan. A feltárásainkat ugyanis minden esetben a rendelkezésre álló dokumentumok alapos átnézése előzi meg már ezerkilencszáznyolcvankilenctől fogva. Erre kezdetben azért volt szükség, mert akkoriban ez
a két parcella még dzsungel volt, nem lehetett benne tájékozódni, ráadásul a parcellákra vonatkozó dokumentáció – a pártállami működés sajátosságai folytán – nem is volt egyértelmű. A köztudatban azért élt egy-két helyes adat az ismert szereplők sírjáról, és az ORFK-nak is volt egy „Darázsfészek-dossziéja”, amelyben rengeteg adat volt, de a „kisemberekkel” egészen más volt a helyzet. Az ő sírjukig a papírmunkán át vezetett a leggyorsabb út.

– Milyen forrásai lehetnek egy névtelen–jeltelen temetésnek, ahol a nyilvánvaló szándék épp a felejtés gyorsítása?

– Halotti anyakönyvek, börtönnaplók, temetői főkönyvek, levéltári és belügyminisztériumi adatok, börtönök és rabkórházak nyilvántartásai… Ezeket áttanulmányozva állt össze egy hallatlan nagy adatbázis mára, amelynek segítségével lényegében napra lebontva meg tudom mondani, hogy Budapesten vagy vidéken ki, hol, mikor és hogyan halt meg, valamint hogy hol, mikor és hogyan lett eltemetve. A háromszázegyes parcella a köztudatban „ötvenhatosok” temetőjeként él, valójában azonban már ezerkilencszázötvenkettőtől elkezdték feltölteni ezeket a sorokat. Sőt, most, ennyi idő távolából és ennyi tapasztalat birtokában már bátran mondhatom, hogy ezek a temetési dokumentációk sokkal tisztességtelenebbek voltak, mint a közvélemény szemében ismert, ötvenhat utániak. Ez persze semmit sem von le a két rendszer dicstelen múltjából. De ha például az ötvenhármas kivégzettekről beszélünk, amilyen a szalézi vértanú, Sándor István is volt, akkor az ő esetében nemcsak azt látjuk, hogy jeltelen sírban van, de ráadásul még sehol nincs is semmilyen dokumentációja annak, hogy kit helyeztek oda és milyen szisztéma szerint. Sándor Istvánt a Fő utcában végezték ki öt másik társával együtt, és gyakorlatilag egy tömegsírba temették őket együtt – mert hat ember belapátolása minden nyom nélkül egy gödörbe, az bizony tömegsír.

– Harminc év tapasztalata alapján azért mindig van egy nyom, amin el lehet indulni.

– Igen, de épp ezeket a nyomokat kellett összeszedni már az elején. Minden adat fontos volt, nemcsak arra a lehetséges sírra, amelyben az illetőt feltételezzük, hanem a mellette, előtte és mögötte lévő sírokra is, hogy ha leások, akkor egyrészt ne sértsem mások kegyeleti jogát, másrészt tényleg azt találjam meg, akit keresek.

– Itt, ahogy mutatja az adatbázis egy kivonatát, épp Meszlényi Zoltán nevét látom. Ez alapján készült akkor a falnyi ábra is?

– Pontosan. És a hatékonyságát mutatja, hogy közel száz embert azonosítottunk ennek segítségével, többek között Hóman Bálintot a váci rabtemetőből vagy a pálos szerzetes Vezér Ferencet a kétszázkilencvennyolcas parcellából. A kétszázkilencvennyolcas és háromszázegyes parcellában sosem volt szisztematikus, sorról sorra és sírról sírra haladó feltárás, csak véletlenszerűen történtek kihantolások. Ha most fölnéz az ábrára, látja a besárgított sírokat: ezek azok, amelyeket meg is ástunk, tehát pontosan tudjuk saját tapasztalatból, hogy mi a sír tartalma.

– Mások is ástak itt korábban exhumálási céllal?

– Bizony! Sok-sok kutatás után rábukkantunk egy olyan adatsorra is, amit aztán a tapasztalati tények megerősítettek, hogy bizonyos sírokba leásva úgynevezett másodlagos állapotot találunk. Tehát a sírt egyszer már felnyitották. Egy ezerkilencszázhatvannégyes legfőbb ügyészségi határozat rendelkezett közel négyszáz sír felnyitásáról, mert tizenöt szociáldemokrata politikust kerestek. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek az írott források mennyire fontosak. Szerencsére a levéltárak és a munkánkhoz kapcsolódó intézmények tudják, hogy ez nekünk jól jön. A Fővárosi Levéltár azonnal értesített, amikor átvette a Kozma utcai börtön irattári anyagát, és arra is volt példa, hogy az országos börtön pincéjét átrámolva találtak boncjegyzőkönyveket, és rögtön szóltak. Még egy fontos segédletünk van: tizenhat éve csináltattam egy geodéziai felmérést a kétszázkilencvennyolcas és háromszázegyes parcelláról, ami, noha nem az eredeti felszíni állapotot mutatja, szintén segített Sándor István keresésekor.

– Beszéljünk akkor egy kicsit az idei év eddigi legnagyobb szenzációjáról, Sándor István földi maradványainak megtalálásáról. Látom, hogy fél polcnyi mappán és irattartón az ő neve szerepel. Hogyan kezdődött ez a munka?

– A Sándor István-kérés nem most került elő. Először huszonhét éve fordult hozzám levélben a testvére, János. Kis túlzással azóta keresem, de az igazság az, hogy az adatsoraim akkor még nem voltak olyan állapotban, hogy a testvérének bármiféle érdemi választ adjak. Sándor István csak börtönadatokból volt ismert, szerepelt a neve a kivégzettek listáján, de ennyi, a temetéséről utána sehol nem volt egy szó sem. A testvérrel tizenegy évig leveleztem, mostanra sajnos meghalt. Tizennyolc éve jutottunk csak el oda, hogy az adatok alapján kimondhattuk, ennek az időszaknak a halottai a háromszázegyes parcella kettes sorába kerültek. Az adatgyűjtésnek köszönhetően ugyanis megtaláltuk a logikát és a törvényszerűséget a kivégzések és temetések között, azaz konkrétan lehet tudni, hogy az év valamely napján egy adott intézményben kivégzett személyt hová temették: egyfajta folyamatábrával leképezhető, hogy hová vezet a kivégzett vagy betegségben elhalt személy útja az adott év adott hónapjában. Ráadásul minthogy mi
a börtönviszonyok között meghaltakat kerestük, ezért nemcsak a politikai kivégzettek, de például a köztörvényesek is benne vannak az adatbázisban, akiknek rendszerint volt „nevük” a temetéskor.

– Mi volt a temetőkihasználás logikája?

– Nem igazán volt logika, néha egy sort még csak nem is az elején kezdenek el feltölteni. Azt tudjuk, hogy negyvenöt és ötvenegy decembere között a kétszázkilencvennyolcasas parcellába temettek, de nemcsak az időszak börtönviszonyok között meghaltjait, hanem úgynevezett „gratis” halottakat is temetnek ide, olyanokat, akiknek nincs hozzátartozójuk. A parcella ötvenkettő januárjára betelt, ekkor elkezdenek a háromszázegyesbe temetni. Itt akkor hangsúlyozni is szeretném, hogy ez a parcella bizony nem csak az ötvenhatos forradalom kapcsán eltemetetteket tartalmazza. Tehát ötvenkettőtől temetnek ide, az ötödik sortól jönnek kifelé, az egyes sor felé, és a tizenegyedik sortól kezdődnek az ötvenhatosok. Ez nemcsak az ötvenhatosok emlékhelye, hanem a Rákosi-kor áldozataié, a háborús bűnösöké, csendőröké is. A negyvennégy–negyvenötben kivégzetteknek is itt, a kétszázkilencvennyolcasban kell lenniük, nem véletlenül kötik ide Szálasi Ferencet. Van egy feltételezett huszonnégyes sor, úgy gyanítom, hogy ez őket tartalmazhatja.

– Térjünk vissza Sándor Istvánhoz.

– A háromszázegyes parcella második sorának harminchetes sírja az övé. Ha fölnéz a falra, ott láthatja, a csücsökben, hogy melyik a harminchetes.

– Üresnek van jelölve.

– Igen, mert névtelen és jeltelen a sír az ismert források szerint. Hat éve, amikor a szalézi rend kérte a keresését a boldoggá avatáshoz, nem tudtunk még semmit, viszont nem sokkal utána tapasztaltam példát többszörös temetésre, annak ellenére, hogy a temetői főkönyvben az adott sír üresként van nyilvántartva. Amikor tehát tavaly visszatértünk az ügyre, akkor már analógiák alapján sejthettük, hogy Sándor István kivel lehet egy sírban – annak ellenére, hogy erre semmiféle írott forrás nincs.

– Pontosabban…

– Sándor István esetében van tehát egy olyan sírhelyünk, amely a temetői főkönyv szerint teljesen üres, én viszont egy hatvannégyes jegyzőkönyv alapján tudom, hogy abban a sírban hat koponyának kell lennie. Akkor tehát a kérdés az: ki a hat koponya? Csak olyan halottaké lehet, akik abban az adott időszakban lettek eltemetve, mint amit már ismerünk. Itt kezdődik az a keresés, hogy melyik nap ki halt meg, és a fenti folyamatábra szerint hová vezethetett az útja aznap. És mit ad Isten, ötvenhárom június nyolcadikán hat embert végeztek ki, ha pedig így van, őket vélhetően egy sírba temették. Megvan a hat koponya, már csak azt kell megtalálni, hol kell leásnunk.

– Gondolom, itt jön képbe a geodéziai felmérés eredménye.

– Igen, amely alapján kijelöljük a kegyeleti–régészeti feltárás kutatóárkát, végül a sírhelyet. Elkezdtünk ásni, és szinte pontosan a sír felett törtük meg a földet. Valóban előkerült a hat koponya és hat – csaknem teljes – csontváz. Ez még mindig hat maradvány, és nem Sándor István. A DNS-vizsgálathoz morfológiai jegyek alapján kellett kiválasztanunk, hogy melyik csont és koponya lehet az övé. Ehhez kell tudnunk a biológiai adatokat, az elhunyt életmódját, fogazatát, mindent, amit csak lehet. Sándor Istvánról és a testvéréről is volt fotónk, és minthogy a hatfős sírból négyen huszonévesek voltak, és csak kettő volt harminc év fölötti, sikerült két maradványra szűkíteni a kört.

– Borzasztóan fiatalok…

– Négyen huszonpár évesek. Elkezdtünk tehát foglalkozni a két idősebbel, kinyertük a DNS-profilt a csontból, de itt még mindig kellett egy minta, amivel összehasonlíthatjuk.

– A testvére nem adott mintát?

– Huszonhét éve? Amikor még azt sem tudtuk, megtaláljuk-e valaha Sándor Istvánt? Nem. Viszont mégis ő volt a kulcs. Itt egy kitérőt engedjen meg a már említett Vezér Ferenc pálos atya megtalálásához, mert nála alkalmaztuk először azt a módszert, ami itt is sikeresnek bizonyult. Biológiai minta maradt a hagyatékában, Vezér Ferenc ugyanis a szerzetesrendek föloszlatása után világi munkát vállalt, szakszervezeti tag lett. A szakszervezeti könyvében volt egy bélyeg, amit ő maga „nyalt be” a könyvbe, erről – és ez kriminalisztikai érdekesség is – gyönyörűen kinyerhető volt a hatvan évvel ezelőtti nyálminta. Szóval Sándor János addigra már nem élt, nem is adott mintát, de sokat levelezett, és sikerült kinyerni az ő DNS-profilját is, sőt, az ereklyék között találtak egy borítékot Sándor Istvántól. Régi típusú, háromszög hajtású, hosszan lenyalható boríték volt. Innen sikerült a vértanú DNS-ét kinyerni. Ez, valamint Sándor János mintája és a csontminta egyezése igazolta, hogy az általunk ötösnek jelzett koponya valóban Sándor István szalézi vértanú földi maradványa.

– Most is üresnek van még jelölve a sír.

– Igen, de októberre a Nemzeti Örökség Intézete és a rend szeretne egy emlékhelyet fölállítani, addigra meglesz az oltárra emelés is, amikor a csontmaradványokból megkapja az ereklyéket a rend. Számomra ebben a történetben egyébként az a fantasztikus, hogy ugyan Sándor István vértanút kerestük, de ő tulajdonképpen felszínre hozott még másik öt embert, a jeltelen, „üres” sírból. Nevesítette a sorstársait! Pont ezért úgy gondolom, hogy ha lesz emlékhely a sír fölött, akkor a másik öt is megérdemli, hogy nevesítsük őket. A kiemelt maradványokat ugyanoda fogják visszatemetni, hiszen ott porladtak el, kivéve a koponyát, ami tudomásom szerint a Clarisseumba kerül majd.

– Kik a többiek?

– Mindannyian kivégzettek, összesen két koncepciós per áldozatai, akiket az köt össze, hogy egyazon napon ért véget az életük. Sándor István, Zana Albert és Farkas Ferenc volt az egyik perben, a másikban Zalatnai Gyulát, Káldi Gyulát és Hautzinger Józsefet vádolták fegyverrejtegetéssel és tiltott határátlépéssel. A Zana-per mint a „pártőrség pere” került be a dokumentumokba.

– Őket is azonosították?

– Nem, csak az adatok egyezéséből tudjuk, hogy nem lehetnek mások. A többiek egy részéről még fényképem sincs, nem is szólva arról, hogy ha hozzátartozó nem kéri az azonosítást, akkor erre nem kerülhet sor. A források alapján viszont teljesen biztos, hogy ők az a hat ember, akiket két perben, de egyazon napon végeztek ki. Nevesíteni kell őket, mert a munkánk legnagyobb eredménye, hogy a jeltelen sír jelzetté válik.

– Említette, hogy a sír másodlagos, tehát egyszer már felbontották. Miért?

– Hatvannégyben kerestek tizenöt szociáldemokrata politikust, erről volt írott forrás, és valóban, amikor megbontottuk a sírt, az igazolta ezt. Gyakorlatilag nem is sírból, hanem egy gödörből szedtük elő a csontokat, amiket visszahalmoztak. Csak feltételezni tudom, hogy az eredeti, ötvenhármas temetéskor a hat embert fejtől-lábtól, koporsó, láda vagy más egyéb temetési kellék nélkül dobálták a sírba. A hazai éghajlati viszonyok között tíz–tizenkét év alatt a holttest lágy részei lepusztulnak, csak a csont marad meg, esetleg temetési kellékek vagy ruházat. Mi viszont semmi ilyesmit nem találtunk. Nincs se egy koporsótöredék, se egy gomb, még ruhamaradvány sem. Ötvenhat kapcsán is tendenciózusan látjuk, hogy hasra fordították a holttesteket. Semmi tiszteletet nem adtak nekik.

– Hogyan lehet ezt a munkát lelkileg bírni?

– Negyvenhárom éve csinálom, ez szakma, sőt, hivatás, ami meghatározott körülmények között zajlik. Mint antropológus, természetes, hogy a csontmaradványt kézbe veszem, és ez semmit sem változtat azon, hogy embernek tekintem azt, akinek a maradványait tartom. Ami inkább megrázó, hogy minden áldozathoz más történet tartozik, és ezek a történetek az embert megérintik. Elterjedt szókapcsolat a „kommunizmus áldozatai”, de alig van kézzelfogható tapasztalatunk erről az áldozatról. Amikor azonban látom, hogy egy koncepciós perben elítélt, politikai okokból kivégzett honfitársat holtában megaláznak, jeltelen sírba és név nélkül, nyom nélkül temetnek el, mindennél világosabban mutatja a rendszer kegyetlenségét. Ennél nagyobb benyomás arról az időszakról aligha szerezhető. Ez megérint. A másik pedig a hozzátartozóktól hallott történetek. El sem tudjuk képzelni, mit érezhet a család, nagyon megható azt látni, hogy a hozzátartozók mennyire akarják, hogy a maradványok előkerüljenek. Megható az is, hogy mi, mint eljáró szakértők, egy hivatal vagyunk minden exhumálási esetben, mégis hihetetlen nagy személyes bizalommal fordulnak hozzánk az emberek. Azt hiszem, tematikus feltárás már sosem lesz, mert nincs erre politikai akarat, viszont ha egyszer kiadom az elmúlt harminc év során összeállított adattárat, az sok családnak, hozzátartozónak segíthet.

– Van, aki beletörődik?

– Persze, de ez is érthető. Viszont nem egy olyan esettel találkoztam, ahol a feleség inkább felejteni akart, de évekkel később a gyerek, az unoka mégis hozzám fordult, mert szüksége volt válaszokra. Ilyen értelemben a szolgálatunk sosem ér véget.

– Az egyetem után biológia–kémia szakos tanárként dolgozott egy ideig, többek között a Kaffka Margit Gimnáziumban tanított. Milyen emléke van erről?

– Általános iskolában tanítottam egy évet, majd utána jött a Kaffka Margit Gimnázium. Szerettem a tanítást, fiatalon könnyen megtaláltam a hangot a diákokkal, egyedül az adminisztráció szegte kedvemet, de minden megváltozott, amikor negyvennégy éve igazságügyi szakértőnek hívtak az Igazságügyi Orvosszakértői Intézetbe. Néhány esztendeje behívtak egy tévéműsorba, ahol szintén szóba került a Kaffkában töltött fél év, és az adás után az egykori gimnáziumi tanítványaim jelentkeztek, és nagyon kedves leveleket írtak nekem. Még olyasmit is fölidéztek, hogy milyen lendületesen és mekkora tettvággyal tanítottam őket. A tanítás tehát rövid volt, de így duplán kedves emlék.

– Mit kellett csinálnia igazságügyi szakértőként?

– Élő személyek morfológiai vizsgálatát, származásmegállapítást végeztem.

– Akkor ezek még nem csontok voltak.

– Legalábbis nem csontmaradványok. Azokkal Nagy Imre és társai újratemetése kapcsán kerültem kapcsolatba, korábban csak egy-két múmia került elém, de a történetiség izgalmas volt. Foglalkoztam például a váci múmiákkal, a Grassalkovich-kriptával és a budavári nádori kriptával is, de a harminc éve kezdődő exhumálásokhoz hasonlóra nem került sor korábban.

– Épp a közelmúltban mesélt Habsburg Mihály királyi herceg a nádori kripta sorsáról, tartott is egy szűk körű vezetést
a helyszínen. Hallatlan izgalmas volt, többek között azt is mondta, hogy a hatvanas években, a budavári felújítások idején szétrombolták a kriptát, ő pedig, amikor a háború után először tért haza, ezerkilencszáznyolcvanban, nem mehetett le családja sírjához. Csak évekkel később, szinte „álruhában” kerülhetett erre sor, amikorra már ismerte Kiszely Istvánt,
a nádori kripta maradványaival foglalkozó antropológust.

– Igen, Kiszely István vezette a feltárást, de pont az Igazságügyi Orvosszakértői Intézettől kért a kutatáshoz szükséges szakértőket és véleményezőket, köztük engem. Volt már tapasztalatom addigra, de azért még nagyon fiatal voltam. Emlékszem, hogy iszonyatos körülmények voltak a helyszínen, az egész kriptában rozmaringszag terjengett, mert kilötykölték azokat a hatalmas edényeket, amelyekben a belső szerveket őrizték.

– Mihály főherceg mesélte, hogy kalasnyikovval lövöldöztek a kripta szobraira. Mélyvíz lehetett ez úgy, hogy addig élőkkel foglalkozott.

– Igen, ráadásul fiatal voltam. De persze mennem kellett. A családtagok haláláról sok mindent gyanítottak, például mérgezést, amihez pláne szükség volt toxikológiai vizsgálatra. Emlékszem arra is, hogy kifosztották József nádor első felesége, Alexandra Pavlovna ürömi sírját, ezért a holttestet biztonságba kellett helyezni. Én hoztam el Pavlovna hercegnőt szolgálati gépkocsival Ürömről Kiszely István vári lakásába.

– Vannak ma is fiatal kollégák, akik folytatni akarják a rendszerváltozáskor – vagy ezek szerint már kicsit korábban – megkezdett, szinte történészi munkát?

– Igen, van egy fiatal kolléganőm, akit elég jól beavattam mindenbe, de sajnos a kezdeti csoportból mellőlem kiöregedtek, elhaltak a kollégák. Ilyen értelemben nincs iskolajellegű utánpótlás, viszont mindenképpen szeretném kiadni az elmúlt harminc évnyi kutatómunka eredményeként összeállt adattárat.

– Milyen tanácsot adna azoknak, akik ma kezdik az igazságügyi antropológusi pályát?

– Tudjanak jól analizálni, szisztematikusan rendezni, keressék a megoldásokat és próbálgassák a logikus összefüggéseket.
Az eredményeket pedig olyan szakvéleményben fogalmazzák meg, amely pont ugyanannyi érthető információt tartalmaz
a más tudományterületről érkező tanult embernek vagy egy hozzátartozónak, mint a pályatársnak. Tudom, nem könnyű közérthetően elmondani valamit, de lehet egyszerűen beszélni a tartalom csorbítása nélkül. Szerintem ez egy külön küldetés.

– És az emberi vagy kegyeleti oldal szempontjából mi a legfontosabb?

– Méltósággal és alázattal kell végezni ezt a munkát. Nemcsak azért, mert az emberi végtisztességgel függ össze, hanem azért is, mert egyedül kevesek vagyunk hozzá. Egy sikeres feltáráshoz olyan szakértői csoport kell, ahol a történésztől a régészen, a temetői munkáson, a laboratóriumi munkatársakon át az antropológusig mindenkire szükség van. Az a csodálatos, hogy ha a saját hivatásunkat jól gyakoroljuk, akkor az segít egy másik tudományt is. Ami pedig az emberi oldalt illeti, akármilyen köztörvényes vagy háborús bűnös lehetett valaki az életében, akkor is volt egy neve. Egy sírt, amin a neve áll, mindenki megérdemel. Megítélni más kategória, de ezzel is óvatos lennék, hiszen mit tudhatjuk mi, hogy ki, miért lett bűnös, vagy mit bánt meg. A jeltelen sírba temetés a legnagyobb bűn, elfogadhatatlan.

– Kerényi Lajos atya szokta mesélni, hogy kórházlátogatásai során egy haldokló öreg megkérdezte tőle, tudja-e, ki volt Olti Vilmos. Lajos atya azt válaszolta, igen, egy vérbíró. Erre a bácsi felsikoltott, hogy „ne mondjon ilyet, én vagyok az”! És a halálos ágyán meggyónt. A másik oldal pedig épp Sándor István alakja, aki úgy lett boldog, hogy azt sem tudtuk, hol a teste.

– Igen, ez valami őrület. De jól mutatja az igazság működését: az egyház előttünk jár, Sándor Istvánt fölemelték, megadták neki, amit megérdemel, ez nem függhet a földi maradványaitól.

Válogatás Jókai Mór elbeszéléseiből

A nagyenyedi két fűzfa

„...falkánkint jártak városról-városra, zsarolva, harácsolva...”

Beszély
(1.)

Felvinc és Enyed között egy kis bérci patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kőhíd van építve. A híd mellett kétfelől a patak oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának históriai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról-ivadékra szállt a történet, s máig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna...

...Éppen száz és ötven esztendeje annak[1], hogy a kuruc-labanc világ legszebb divatjában vala; ma
a kuruc, holnap a labanc osztott törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon.

A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, ahelyett, hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak voltak, és hallottak valamit azon stratégiai fogásokról, miszerint az ellenséget azáltal is meg lehet verni, ha a környéket élelmiszereiből kipusztítják. Ők ezt vevék gyakorlatba.

Mert míg a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi bandériumok, a szép daliás, farkasbőr-kacagányos huszárok, a válogatott hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harcoltak künn Magyarországon a birodalmi derékhadakkal, mik fényes, páncélos, tarajos lovasokból, hímzett bivalybőröket viselő dragonyosokból s célbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő kalandornép csavargott alá s fel, szemre-főre egymáshoz annyira hasonlatos, hogy máig is fennmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kuruc, melyik a labanc?

Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztított a háború, s kétségbeesés, nyomor és bosszúvágyból nem hagyott nekik más választást, mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucnak vagy labancnak, aszerint, amint egyik vagy másik fél katonái pusztították el.

Ezek azután falkánkint jártak városról-városra, zsarolva, harácsolva, ahol engedékeny népre akadtak; gyújtogatva, ahol megharagudtak, s szétszaladva, ahol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedéllyel folytatták a harcot; a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, úgyhogy Cserei Mihály bizonyítása szerint[2] akadt ember, aki négyszer-ötször volt kuruc, ugyanannyiszor labanc.

Ezen sűrű változandósága a minéműségnek nagy akadályára lehetett a dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hírt, nevet szerzett magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet akasztja fel, mint akire legjobban feni a fogát.

Úgy segítettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, ami legsűrűbben előfordult a labancoknál, kik iparkodtak maguknak olyan neveket adni, amit a bolond kuruc ki ne tudjon mondani, hacsak ki nem töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, amiket ők maguk sem értettek.

A kuruc basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni.

Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő városoknak egyfelől Balika, a kurucvezér, aki lakott a Torda-hasadék egyik barlangjában, melyet máig is Balika-várnak neveznek és másfelől a Mezőségen tanyázó két labancfőnök, akik közül az egyiknek az a furcsa neve volt, hogy „Trajtzigfritzig!”, a másik pedig ily regényesen hangzott: „Bórembukk!”

Amilyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is; majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről éppen annyi nevetségest tudott regélni a közhír, mint amennyi irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették síró gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csúfolták egymást pajkosságból.
Ezek a diákok, ó, ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiúk voltak.

Amint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy lúdtollból kalamust tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja vett neki egypár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a kollégium udvarán, pofonüté, megáldotta s otthagyta, rábízván, hogy legyen belőle pap, professzor, királybíró, főkapitány vagy tanácsúr. Azontúl nem is volt rá gondja többet. A fiú megnőtt, megszakállasodott, megtömték, meghízlalták étellel és tudománnyal, elzárták hermetice minden világi kísértetektől, gondot viseltek testére, lelkére, felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professzort, királybírót, főkapitányt vagy tanácsurat, amire esze és szerencséje volt, anélkül, hogy apja-anyja törte volna rajta a fejét; a kollégium volt nekik édesanyjuk.

Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matrónának, s több százezer forintra menő jövedelme ennyi szép fiú felnevelésére; legtudósabb professzorai, kiket a külföld akadémiái műveltek, világhírű könyvtára s mindenféle beneficumai, mik egyfelől amíg szorgalomra ösztönözék az ifjúságot, másfelől jó eleve hozzászoktaták azon jótékony öntudathoz, miszerint bármi szűken, de saját érdemük után tanultak megélni.

Vala pedig ezen időszerint a nagyenyedi kollégium rektorprofesszora, nagytiszteletű tudós Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy művelője, rendkívül békeszerető férfiú és a jó erkölcsök fáradhatlan oltalmazója.

Mert ha bevette magát iszonyú fóliánsai közé, azokba annyira el tudott veszni, hogy gyakorta kénytelen volt feleségétől megkérdezni, ha vajjon ebédelt-e ő ma már, vagy sem? tanítványai előtt pedig akként szólott, mint egy orákulum. Csak a csendes, békességes tudományokat kedvelé, mint a csillagászat és mechanika, nem szereté pedig a históriát, mint amely, az ő szavaiként, nem tanít egyebet, mint azoknak neveit, akik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi tetteit énekli bűnös, vérengző, kegyetlen embereknek, és hazudik véghetlen kiterjedésben, ahelyett, hogy a jámborok, jótékony és bölcs elmék példájával javítaná az utóvilágot.

Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék úr a neki nem tetsző históriai személyek ellen, hogy tanítványai lelki üdvére képes volt a történetet meghamisítani, ráparancsolván a história-professzorra, hogy Cleopatrát, Semiramist s más afféle szemtelen asszonyi személyeket úgy fesse tanítványai előtt, mint rút, útálatos szörnyetegeket, akikre gondolni is irtózat.

És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, tánc, hegedűszó s más hívságos dolgok örökre száműzve valának e körből; még a templomban is, nehogy a leányokra kacsintgathassanak, hátul valamennyi pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy külön hely rekesztve, ahol ott faragott fenyőszálakon ültek, hogy így fel ne érhessék fejeikkel az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a nagytiszteletű úrnak, hogy fiatalembernek addig, míg meg nem házasodhatik, tehát míg iskoláit nem végezte és amíg nincs mit aprítania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden, ami addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra.

Persze, hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézlet, amit csak a közjó kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer-másszor női alakot ne lásson, s tizennégyéves korától húszig az ember minden asszonyt szépnek talál.

Különösen nehezíté pedig Gerzson úrnak nevelési maximáját azon körülmény, miszerint őneki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan szép volt, hogyha az ember félesztendeig válogatott volna a városban, megint csak ő hozzá tért volna vissza.

Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hiába lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen visszaszökni, mint volt egy diáknak húsz lépésnyire juthatni Klárikához - ahogy a szép leányt nevezték.

Gerzson úrnak emeletes háza lévén a kollégium tövében, ő maga a földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcső rácsosajtóval volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifjú ember a professzor urat keresve tévedjen Klárika elé; aki elé különben is hiába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna előle.

Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professzor úrhoz, hanem kipróbált egyéniségeknek megnyitá háza ajtaját.

Ilyen két kipróbált egyéniség volt: humanissime Zetelaky József és humanissime Karassiay Áron.

Folytatjuk

[1] Az esemény 1704-ben történt. A beszélyt Jókai 1853-ban írta; a Délibáb című szépirodalmi hetilapban adta ki először, másodszor 1854-ben, az Erdélyi képek című novellagyűjteményében.
[2] Miklósvárszéki nagyajtai Cserei Mihály Históriája. 1661–1711.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom