Hétvégi melléklet

2019. március 2.

0302

a Mese

Vers

Hans Christian Andersen: Ha gazdag lennék!

„Ha gazdag lennék!” – hányszor áhítottam,
már kétarasznyi kislegény koromban.
Ha pénzem volna! Tiszt lennék,
bizony, kardom volna, sujtásos zubbonyom…
A tiszti rangot megadták az évek,
de én maradtam templom egerének –
segíts meg, istenem!

Ó, ifjú emlék, szívem altatója!
Ó, zsenge lányka félénk, tiszta csókja!
Mások zsebe a tallértól dagadt,
de én meg mesét tudtam ám, sokat!
A lány beérte ezzel – hát meséltem,
és boldog voltam így, gazdag-szegényen
tudod jól, istenem!

„Ha gazdag, lennék!” – ezt szövöm imámba,
mert hajadon lett az a zsenge lányka,
olyan okos, szép, jó, mint senki sem.
Ó, hogyha tudná, mit rejt a szivem!
A legszebb mesét: ő meg én…
Hiába: magam ítélem ajkam hallgatásra,
te mondtad, istenem.

Ha gazdag lennék – legalább vigaszban,
nem írnék verset, melyben csak panasz van.
Hervadt levélen röpítem felé,
ó, régi lány, a régi szép regét:
az éj majd elnyeli borús mesémet.
Jövőm sötét: nem látlak benne téged.
Áldjon meg százszor az én istenem.


(A szerencsetündér sárcipője című meséből)
 

Boribon és Annipanni

Valóságdarabok

A mese mint műfaj érdekes kérdés, többet kéne gondolkoznom rajta. Talán valami, ami nem olyan, mint egy novella, ami a valóságnak egy darabja, valami, ami annál több, elvontabb, képszerű, nem azt mondom, hogy mindenképp legyen benne csodás elem, mert anél

Sárdi Krisztina
Marék Veronika: A Kockásfülű nyusziban nincs például mobiltelefon
Marék Veronika: A Kockásfülű nyusziban nincs például mobiltelefon
Forrás: Ficsor Márton


Bár interjút már keveset ad, mert nem szereti ismételni magát, velünk kivételt tett Marék Veronika. A Kockásfülű nyúl és Boribon édesanyjának mesélőkedve szerencsére töretlen, így nemcsak azt tudtuk meg, hogyan születtek ikonikus figurái, illetve hogy ő maga mit olvas szívesen, de arról is beszélgettünk, vajon milyen is a jó mese.

– Már tizenhét évesen megjelent első könyve, ám érettségi után mégis az Iparművészeti Főiskolát végezte el…
– …dehogy végeztem! Bábtervező akartam lenni, de kidobtak egy év múlva.

– Aztán végül csak kikötött az Állami Bábszínháznál.
– Miután kirostáltak, jött egy év zokogás, utána kerültem a Bábszínházhoz, ahol színészi diplomát is szereztem. Mellette levelezőn végeztem az ELTE magyar szakát.

– A Bábszínházban eltöltött négy év hatott a képzeletére, képi világára, későbbi figuráira?

– Talán annyiban, hogy mondták már: bábszerűek a rajzaim. Egyébként az a négy év óriási csodaiskola volt: megismerkedtem a színházzal. Ahol iszonyú a fegyelem, mint valami katonai egységben. Van egy próbatábla, azon van a „napi parancs”, amit mindennap meg kell nézni, és ha valaki elmulasztja, annak iszonyú következményei vannak. Ha elmész Budapestről, arról szólni kell. Az előadás maga is olyan halálosan pontos és szent dolog, ahol mindennek a helyén kell lennie, bábjátékban ráadásul nemcsak a szereplőknek, hanem minden kicsi kelléknek: oda kell készíteni, egymásnak oda kell adni.

– Csodálatos összjáték zajlik tehát a bábparaván mögött.

– Amikor egymáshoz préselődve áll három ember feltartott kézzel, játszanak, tehát fölnéznek, de közben figyelniük kell egymásra és a tárgyakra, amelyeket a másik kezébe kell adni, és közben balettoznak, hogy egymást ne vágják fejbe – tényleg gyönyörű. Jó is, hogy beszélünk róla, mert sokszor eszembe jutott, erről filmet kéne csinálni, hiszen senki a világon nem látja, nem tudja, mi folyik ott. Nem baj, majd egyszer még javaslom a fiataloknak… Csak az ilyen ötletekkel könnyen elkésik az ember, mert ma már nem így megy a bábozás, nagyon más stílusban játszanak. Visszatérve, a színháznak van ez a varázsa, ami rabul ejt minden fiatalt, ahogy a fiatal Arany, Petőfi és mindenki más is megkísérelte, hogy a színpadot kipróbálja. Aztán persze, akinek volt önkritikája, az otthagyta, mert rájött, hogy nem erre vágyik, többre vágyik, vagy hogy van nála tehetségesebb is. De jó volt a színpad azért is, mert megadja azt a látásmódot, hogy mitől lesz valami fordulatos, érdekes, ami nagyon jól jött például a forgatókönyvírásnál.

– Említettük már, hogy első meséjét, a Boribon, a játékmackót még gimnazistaként írta. Mit szóltak hozzá a szülei?

– Apukám maga is írt orvosként ismeretterjesztő könyveket, ismert is volt, és kislánykorom óta figyelte az irodalmi működésemet, amire rettenetesen büszke volt. Neki köszönhetem, hogy eljutott a kiadóba a mesém, ő vitte be, mert én nem mertem bemenni. Mondta, hogy majd akkor ő! Felfigyeltek rám, behívtak – így kezdődött. Ezt az első mesét magam írtam és mindjárt meg is rajzoltam, ez egyszerre jött, akkoriban már más szerzők is csinálták ezt. Arra gondoltam, hát ezt én is meg tudom csinálni!

– Melyik a nehezebb a kettőből, az írás vagy a rajzolás?
– A rajzolás macerásabb, sok mindenre kell figyelni közben. Az írásban a kitalálás a nehéz, hogy legyen eleje, közepe, vége, szóljon valamiről, és legyen poén a végén.

– Gondolt valaha arra, hogy nem illusztrálja a meséit?

– Éppen a legutóbbi kötetemnél történt meg. A bohóc és a kismajomnál rájöttem, hogy ha ki kell várni, amíg én megrajzolom, akkor ebből soha nem lesz semmi. Megkértem ezért rá Pásztohy Pankát, aki nagyon édes, derűs rajzokat készít. Nem olyan, mintha én illusztráltam volna, de a sugallat, a hangulat, ami jön belőle, az jó. És nagyon boldog vagyok, hogy vele dolgozhattam.

– Boribonból hogyan lett végül sorozat, miként került hozzá Annipanni?

– A Boribon név nagyon kedves volt nekem, és amikor sok-sok esztendő után újra gondolkoztam mese-képeskönyvön, akkor rögtön megjelent egy mackó, akinek egy kislány a tulajdonosa – olyan, mintha a nővérkéje vagy az anyukája lenne –, a mackót pedig úgy neveztem el, ahogy régen, mondván, az első Boribonnak ehhez semmi köze, az szürke volt és két fiú játéka volt. A kislánynak az Annipanni nevet találtam. Ők ketten sokféle kalandban tudtak együtt megjelenni, kérdéseket megoldani, úgyhogy nagyon jól sikerült páros lettek a végére.

– Akik a mai napig nagyon népszerűek, a róluk szóló könyveket folyton újranyomják. Biztos nem könnyű erre válaszolni, de
gondolkozott már azon, vajon mitől kortalanok a történetei, hogy generációk tudják őket szeretni, továbbadni?

– Azért, mert maga a fejlődés, a változás inkább a külső dolgokat érinti, a divatot, az eszközöket. A lényeges dolgok viszont az emberek közti kapcsolatok, azok ugyanolyanok, annyi a különbség, hogy az ember vezetékes telefonon, mobiltelefonon vagy személyesen kommunikál – legalábbis én úgy érzékelem. A Kockásfülű nyusziban nincs például mobiltelefon, nem is létezett még akkor, de ez lényegtelen, mert ha fontos lenne, akkor a gyerekek kinevetnék, hiányolnák. Akkor kortalan, ha elfogadják ezt a különbséget. Legalábbis a mostani generáció még elfogadja a Boribont is úgy, hogy nem a telefon, hanem Annipanni mesél neki. De amikor egy anya a kicsi gyerekével van együtt, ő se használ semmi ilyesmit, kettejük kontaktusa, az, ahogy megöleli, simogatja, csiklandozza, beszélget vele, ugyanolyan ősi, mint tízezer évvel ezelőtt. Szép és örök dolgok ezek.

– Miért célszerű visszahozni ugyanazokat a figurákat több történeten keresztül?

– A világ legjobb dolga, amikor egy meséből sorozat lesz. Hasonlít a commedia dell’artéra kicsit: ha talál egy jó karaktert az ember, azt sok mindenre lehet használni. A mesehős akkor lesz sorozathős, ha sokféle helyzetben tudja megállni a helyét. Ilyenkor lehet róla sok történetet írni. Ez különösen a televízió korában jó, így lehetett sorozatot írni a kedvenc figuráinkról, például a Kockásfülű nyúlról. Például ott is mindig négy karakter volt, akiknek volt sajátos jellemük, és ezek mindig új meg új variációkban tudták továbbvinni a mesét.

– Honnan jött a kockás füleivel repülni tudó nyúl ötlete?

– Eredetileg az volt a címe, hogy a Nagyfülű. Amikor gyerekek kérdezik, nekik szoktam mesélni, hogy egy nagymama nyuszit akar készíteni karácsonyra az unokájának, de mivel a nagymamának rengeteg dolga van, összevissza kapkod, és hiába van készen a nyuszi, a füle hiányzik. A nagymama talál egy kockás anyagot, megvarrja a füleket, és amikor elkészül, akkor látja, hogy baj van. A fülek sokkal nagyobbak a kelleténél! Azonkívül nem fölfele állnak, hanem a nyuszi húzza őket maga után, és ha megfordul, hasra esik a saját füleiben. A nagymama rájön, hogy ezek a fülek tulajdonképpen nem jók. Akkor elrakja a nyuszit azzal, hogy majd húsvétra újracsinálja. Így elkerül a padlásra egy öreg bőröndbe, ki van dobva sok vacak közé – de ott életre kel. Kimászik a bőröndből, és akkor kiderül, hogy ez a nagy fül mi mindenre jó. Hogy ezzel repülni is lehet.

– És így, kalandos úton született meg a nyuszi.

– Igen, amire a Pannónia Filmstúdió műteremvezetője, Imre István azt mondta, hogy szerinte nagyon jó ötlet, írjak meg tizenhárom részt, és akkor beviszi a rajzfilmgyárba. Bevitte, megtetszett nekik, elkezdték gyártani, kellett írnom újabb tizenhárom részt. Richly Zsolt lett az alkotótársam, a tervező és a rendező. Ő igazi főnyeremény, rajzaiból gyermeki tisztaság sugárzik, ettől ilyen kedves, ami történik a vásznon. Az ő figurái segítettek a sorozattá válásban. Kriszta, aki fiús lány volt, és ezáltal megkülönböztette magát az összes többi kislánytól, a Menyus nevű művészlélek fiúcskánk, aki el tudott szállni a realitástól, Mozdony volt az erőszakmatyi, akinek kevés az önkontrollja, és persze Kistöfi, aki óriásira tudta tátani a száját, és bőgött, ha valami nem tetszett neki. Ezek a karakterek nagyon szépen működtek együtt, jó volt dolgozni velük.

– Nem jelentett nehézséget a szövegnélküliség?

– Dehogynem, nagyon komoly erőpróba volt olyan történetet kitalálni, ahol nem mondják, hogy holnap meg tegnap, nem beszélnek arról, mit szeretnének, csak a képek mesélnek. Igénybe vette az ember képzelőerejét, képalkotó képességét.

– Mennyi idő alatt készült el?

– A két sorozat összesen két év alatt, ami akkoriban elég gyorsnak számított, persze akkor még nem digitálisan készültek a rajzfilmek. A Pannónia virágkorát élte, volt egy külön faház, és ott a sok rajzoló folyamatosan ezt csinálta.

– Sosem volt más neve a nyuszi figurájának?

– Nem, a Kockásfülű nagyon édes becenév volt. Bár nagyon érdekes, amikor Japánban tervezték, hogy foglalkoznak vele, ők csak Kockának nevezték.

– Ha már Japán szóba került, Veronikának óriási rajongótábora van ott régóta. Hogyan alakult ez ki? Tudja, melyik könyvét szeretik a legjobban?

– A Laci és az oroszlán ötvennégy éve folyamatosan megjelenik japánul, már a hatszázezredik példányon is túl van, és még
most is minden évben kinyomtatják. Nemrég találkoztam egy japán hölggyel, aki csak azért utazott Magyarországra, hogy megismerjen, és amikor kinyitottuk a könyvet, sírva fakadt. Őket ez a történet anynyira szíven üti, megrázza, hogy rengeteg könny folyt a könyv miatt. Ötven éve próbálom megérteni, miért van az, hogy nálunk senki nem sír ezen a könyvön, hanem örül a végén, hiszen az oroszlán megtanította Lacit a bátorságra. Náluk viszont zokogás és szomorkodás van, mert ők megszeretik az oroszlánt. Mi úgy kezeljük, mint a mondásban: „A mór megtette kötelességét, a mór mehet.” De nekik rettenetesen fájdalmas, ahogy a kis oroszlán elbúcsúzik Lacitól, és elmegy. Annyira szép, hogy ennyire kötődnek hozzá. Nagyon érdekes, én is csak nemrég jöttem rá, mennyire másképp látják így az egész történetet. Ami persze a kulturális különbsé geinket is jól szemlélteti. Ennek hatására aztán más könyveimet is kiadták, de Laci messze vezeti a listát.

– Ami az ismertséget illeti, mennyire fordul elő, hogy az utcán vagy egy kávézóban felismerik, megszólítják?

– Amikor dedikálok a Könyvhéten a Vörösmarty téren, akkor szoktak ilyeneket mondani, hogy köszönjük a gyerekkorunk meséit, a gyerekeink meséit, meg jó egészséget kívánunk. Annyi-annyi szeretetet sugároznak! Amúgy nem élek a nyilvánosság felé nyitottan, erre vigyáztam, tehát arcról nem ismernek meg könnyen, hál’Istennek. Szörnyű lenne, ha az ABC-ben folyton rám köszönnének.

– És megkérdeznék, mikor lesz újabb mese…

– Hát igen. Éppen tegnap voltam a könyvtárban, ahol rám ismertek anélkül, hogy bemutatkoztam volna, ami meghatott – de nekik ez a szakmájuk, nekik szabad.

– Miért ment a könyvtárba? Mit olvas egy író szívesen?

– Tulajdonképpen rengeteget olvastam gyerekkoromban is, és most is sokat olvasok. Nincs különösebb terület, amit ne szeretnék, de leginkább a verseket, a klasszikus római irodalmat kedvelem. Én vagyok az a hülye, aki kiveszi a könyvtárból az Aeneist, amin mások csodálkoznak, hogy mit akarok vele. Aztán nagy örömmel elolvasom, és gyönyörűnek találom. Érdekelnek ugyanakkor minden kor bestsellerei is, hogy akkoriban milyen könyveket olvastak szívesen az emberek. Néhányat sikerült így előszedni, például az olaszoknál van a Gerusalemme liberata, azaz Torquato Tasso Megszabadított Jeruzsáleme, amit a tizenhetedik-tizennyolcadik századi Velencében az evezősök a gondoláikban is énekeltek.

– Mi tetszett ebben?

– Annyi minden jó elem van benne, például Tankréd és Clorinda párviadala, aztán varázslónők, lovagok – egyszerűen gyönyörű. Pláne azon a szép olasz nyelven. Az ember nem csodálja, hogy imádták és énekelték. De mára megszűnt, és eltűnt. Persze van olyan is, amit nem tudok utolérni egy életen át, hiába próbálkozom vele, de nem baj. Azt is utólag tudtam meg, a magyar iskolákban a tizennyolcadik-tizenkilencedik század elején létezett egy úgynevezett Nagy Sándor-regény, a figura pedig csodálatosan beleivódott az akkori gyerekekbe. Akkoriban nem sok ifjúsági regény volt, de ez mindenkit fellelkesített, még Arany, Petőfi is olvasták. Próbáltam minden korba belekóstolni, még a Cilike könyveket is olvastam – bár sokat nem lehet kibírni belőle. Aztán volt egy időszak a hetvenes években, amikor nagy science-fiction rajongó voltam, felfedeztem magamnak Asimovot például. A mai napig szeretem ezt a műfajt, hihetetlen ötletekkel van teli. Olyan szempontból viszont lemaradtam a mai világtól, hogy filmekben nem tudtam követni a gyerekeimet, sem az unokáimat. Még A Gyűrűk Ura-filmeket láttam – Tolkient szeretem, olvastam is – , a Harry Potterre is sor került, de a Csillagok háborújából már csak kettőt-hármat láttam, tehát hatalmas műveltségbeli hiányom van. Meg kellett kérdeznem a múltkor az unokámat, hogy mi az a Marvel-birodalom, fogalmam nem volt, csak a Disney-t ismerem. Elmagyarázta nekem, ám itt érzem a törést, hogy én már ezt nem tudom követni. Szóval van még mit bepótolnom, ha marad rá idő. Most épp Michelle Obama remek önéletrajzát olvasom.

– A mesének mint műfajnak komoly irodalomelméleti-kritikai kutatása van napjainkban. Rengeteg tanulmány született a
szerkezetéről, elemeiről. Veronika szerint mi az, ami sosem hiányozhat egy meséből? Hogyan definiálja a mesét?

– Nem tudom, miként lehet ezt röviden megfogalmazni, mert annyiféle mese van a világon. Tulajdonképpen Andersen a nagy példakép, aki a társadalmi szatírától a lélektani finomságokig mindent meg tudott írni valamilyen képben, történetben, nem véletlen, hogy az ő meséi elsősorban felnőtteknek szólnak. A mese mint műfaj érdekes kérdés, többet kéne gondolkoznom rajta. Talán valami, ami nem olyan, mint egy novella, ami a valóságnak egy darabja, valami, ami annál több, elvontabb, képszerű, nem azt mondom, hogy mindenképp legyen benne csodás elem, mert anélkül is van mese, de belefér a csodás elem, a szürreális figurák is.

– Mitől függ, hogy jó-e a mese?

– Egy japán nő mondta nekem egyszer: „Veronika, a te meséid fontos dolgokról szólnak.” Ez nekem egy életre megmagyarázta, hogy csak arról szabad írni, ami fontos, érdekes. Nem szabad hülyeségeket írdogálni, felületes mesét, hanem kell, hogy legyen valami tétje, konfliktusa a mesének, kell legyen valami probléma abban a történetben.

– Mit gondol a kortárs mesékről, gyerekkönyvekről?

– Nem szeretem ezt a kérdést, mert a kortárs irodalmat próbálja olvasni az ember, de nem tudja behozni a hátrányát, nem tudok belőle annyit olvasni, hogy véleményem legyen. Ezt egy anyuka tudja megmondani vagy egy pedagógus. A szabadidőmben nem szoktam gyerekkönyveket olvasni, inkább azokat, amikről beszéltünk. De hát vannak csodák, sok a tehetséges fiatal, imádom például a Kuflikat (Dániel András Egy kupac kufli című könyve és folytatásai – a szerk.), gyönyörűek. Szeretem őket, mert a semmiből keletkeztek, most hirtelen vannak, és rengeteg jópofa mese keletkezik belőlük. Harcos Bálint Szofi-meséit is élvezem, s már harmadszor olvasom el Molnár T. Eszter varázslatos könyvét, a Kóbor Szállót.

– Kilenc esztendeje József Attila-díjat kapott, tavaly novemberben pedig a magyar gyermekirodalom kiemelkedő jelentőségű alkotójaként felnőtteket és gyermekeket egyaránt magával ragadó, több mint hat évtizedes írói munkássága elismeréseként Budapestért díjat vehetett át. Meseíróknak ritkán adnak ilyen elismeréseket. Mit jelent ez Veronika számára?

– Azt hiszem, az életemben két ilyen nagy esemény volt, tizennégy éve Oszakában egy életmű-kiállításom, az volt az első pillanat, amikor rájöttem, ki vagyok én tulajdonképpen. Egy nagy galéria két emeletén minden ki volt rakva, amit én csináltam valaha, és hozzá japán nyelvű ismertető szövegek. Ez hihetetlen volt. A József Attila-díj teljesen váratlanul ért. Nagyon vicces volt, hiszen a Szépírók Társasága javasolt, aminek akkor még nem is voltam a tagja. Nagy szeretettel őrzöm mindkét elismerést, mert nagyon sokat jelentenek. Annak a harcnak a győzelmét, amivel mi, gyerekírók negyven-ötven éve küzdünk, hogy a gyerekirodalom is irodalom, csak annak specifikus változata. Nem lehet azt mondani, hogy a gyerekirodalom az más, egy pedagógiai vagy pszichológiai műfaj, ugyanúgy művészet, ugyanúgy kell megítélni és beilleszteni a magyar irodalomba. Nem külön világ. A József Attila-díj ezért kifejezetten erre a sebre csodálatos gyógyír volt. Mert nagyon fájt az embernek, amikor a magyar honorárium-rendszerben, ha gyerekeknek dolgoztál, a felét kaptad, mintha felnőtteknek írtad volna a könyvet. Ezt a szemléletet sikerült végre megszüntetni.

– Tegyük fel, valaki azzal a kérdéssel fordul Veronikához, hogy gyermekíró szeretne lenni. Mit tanácsolna neki?

– Az tud gyerekíró lenni, aki őriz magában valamit a gyermeki lélekből, és halálosan komolyan veszi a dolgát. Ez a lényege. Innentől eleve ki van zárva a gügyögés, az édeskés stílus, a konfliktusmentesség. Úgy kell kezelni, mint bármilyen művészi alkotást, és meg kell mérni az értékét.

– Hogy lehet megmérni az értékét?

– Ez nehéz kérdés. Mérték lehet, ha az ember hozzáértőnek mutatja meg – például
nekem most Kovács Eszter, a Pagony kiadó főszerkesztője a mérlegem –, aki nem átallja megmondani, hogy mi nem jó benne. Ezt mindenkinek meg kell keresni, mert kell a kontroll. Lehet, hogy a gyereked ilyen jó mérleg, lehet a nagymama, de egy pedagógus is jól ítélheti meg.

– Milyen tervei vannak?

– Sajnos rengeteg tervem van, ha húszéves lennék, már most be lennék táblázva egy életre. Tavaly Kovács Eszter nagy-nagy szeretettel elkérte azokat a meséimet, amik folyóiratokban jelentek meg, ezek az örök enyészeté lettek volna, ha ő nem találja ki, hogy csináljunk belőlük könyveket. Nekem hihetetlen csoda, hogy nem a papírkosárban végzik, hanem három-négy-öt kis kötet lesz belőlük, és tovább folytathatják az életüket. Persze komolyan megnézzük, jók-e ezek a történetek. Egy már megjelent, A bohóc és a kismajom a címe, a második is kész van, hamarosan jön a harmadik is. Ez nagynagy öröm az ember számára, hogy amit elveszettnek hitt, új életre kel.
 

Válogatás Jókai Mór elbeszéléseiből

Mégsem lesz belőle tekintetes asszony

„Minden ember azzá lesz, amivé maga tudta magát megtenni”

(4.)

Hanem azt szerette volna Daczosné asszonyom megtudni, hogy mi az a tűzmester?

– No, hát az, aki a tűzre vigyáz, mikor a bográcsban fő a menázs – magyarázá Kondor uram.

– Jaj, csak meg ne rontaná az a fiú a mellét azzal a nagy trombitával.

Merthogy ez ideig még nem tudta meg Daczosné asszonyom, hogy fia éppenséggel honvédtüzér lett; no mert ha még azt is megneszelte volna, hogy az ő fia ágyúk körül jár, azokkal trombitál, akkor lett volna még csak keserves világ!

Utoljára mindent megszokik az ember, még a háborút is.

Csodálatos idők voltak azok! Békés, munkához szokott jámbor polgárok fogták a puskát, a mangalétát, odahagyták műhelyeiket, búcsút vettek családaiktól, s elmentek messze földre – embert ölni.

Lassanként még Daczosné asszonyom is hozzászokott a háborúhoz. Egészen rendén valónak találta, hogy még leendő nászurát is veres pántlikás kalappal lássa végiglovagolni az utcán, mint debreceni lovas nemzetőrt, s később nagy dolgokat halljon tőle elbeszéltetni, miket az erdélyi hadjáratban megért, mikor Bem apóval körülkerülte a szomszéd testvérhazát, s verekedett némettel, muszkával, móccal; koplalt szász vendégszeretet és magyar élelmezési biztosok gondoskodása alatt; segített városokat felgyújtani, s aludt aztán a leégett romok között; teleszedte kalapját golyóbissal, amit mind rálövöldöztek el, s eltemette két keresztkomáját, kik mellette estek el a csatán.

És ezeket a történeteket úgy hallgatta Daczosné asszonyom, mint amiknél semmi sem természetesebb a világon. Mellette tépést készített egész nap Sárikával együtt; ez volt akkor a legáltalánosabb asszonyi mulatság.

Fiától azonban hónapokig nem kapott levelet, még csak hírt is ritkán hoztak róla. Nemigen volt postajárás. Debrecenben magyar kormány székelt, de a Tiszántúl cifra világ volt; mindenfelé portyáztak, verekedtek. Hanem aztán ha egyegy futár a felső táborból odavetődött, az nem kerülheté el Kondor uram figyelmét, ki mindig a városháza körül leste a napot, s azoktól sok minden új dolgot megtudott Lajoska felől, ki az alvidéki táborból felkerült a felvidékibe.

Lajoska kemény gyerek lett. Senki sem hitte volna róla, hogy prókátorból egyszerre olyan katona váljék, mégpedig tüzér. Több csatában kitüntette magát, már hadnagyi rangot is kapott, mégpedig érdeme után, nem barátságból. Kondor uram aztán hordta haza a városházánál elfogott híreket az aggódó anyának, hogyan vonult Lajoska Szélaknánál föld alatti úton keresztül az ellenség lába alatt, ágyústól, seregestől? hogyan vágtatott fel torony irányában a branyiszkói hegyen? hogyan lőtte le – egy hajszál híján – Schlick tábornok fejéről a tollas kalapot a tarcali kápolna mellett? hogyan szerezte vissza Kápolnánál az ágyúit, miket már majd elvettek tőle? hogyan lőtt bele Isaszegnél az ellenség lőporos szekerébe.

Szegény fiú! ha prókátor marad, annyi pört nem nyert és vesztett volna el egy év alatt, mint amennyi megnyert és elvesztett ütközetben részt vett mint katona.

És ezt mind a hárman olyan természetesnek találták: anyja, menyasszonya és leendő ipja.

Kondor uramnak különösen azt tetszett leginkább az egész állapotban, hogy a leánya ilyenformán csakugyan nem lesz tekintetes aszszony. Most minden ember „polgártárs”, „polgárnő”, nincsenek többé címek. Nem is lesznek ezután. Minden ember azzá lesz, amivé maga tudta magát megtenni. Az ügyvédet fogják híni ügyvéd úrnak, semmi tekintetes hozzá; a kapitányt kapitány úrnak, minden nagyságolás nélkül. Lajoska természetesen fel fogja vinni kapitányságig, s miért ne lehetne időjártával őrnagy? Az már aztán elég tisztességes állás. S ha egyszer valakit a kormány kapitánynak, őrnagynak kinevez, azt azután e hivatalától senki sem foszthatja meg többé.

Lehetett-e más hitben valaki?

Csakugyan megérték, hogy Lajoska főhadnagy is lett. Tüzér főhadnagy! Ezt már saját leveléből tudták meg hozzátartozói. Ugyanabból a levélből azt is megtudták, hogy írt ő már nekik vagy ötven levelet is a téli hadjárat alatt; de az egy sem került kézhez, ki tudja, ki csinált belőlök a puskába fojtást.

Csak már egyszer meg is láthatnák őt! Milyen szép lehet abban a délceg egyenruhában. Valami debreceni diák, ki rajzolni tudott, s most vele együtt szolgált, le is festette őt ily katonás viseletben; az is bele volt a levélbe téve. Rettenetes szép volt az, mert senki sem ismert rá; hanem azért Sárika mégis üveg alá tette, és koszorút kötött rá örökzöldből.

Végre aztán az a nap is elkövetkezett, melyen újra meglátták egymást.

Csakhogy az a nap már nem tartozott az örvendetes napok közé.

A felvidéki sereg vonult Arad felé; szép kis kerülőt tett: Komáromtól Debrecennek. Hanem hát ágyúval kellett maga előtt tisztogatni az utat, s nagyon sok útonállóval volt dolga.

Már napok óta vonultak keresztül hadcsapatok, ütegek, társzekérvonatok Debrecen főutcáin; aki mindenkit sorba kérdezett, az Kondor uram volt. Meg is tudta, hogy Lajoska az utóhadnál van; ő fedezi az egész hadsereg visszavonulását. Bezzeg melege lehet. Mindennap ő fűt a muszkának ágyúval; őneki meg a muszkák.

Pedig különben is olyan forró napok voltak, hogy forróbbat nem kívánhat magának az olyan ember, aki a hátán viszi a borjút meg a puskát meg hatvan ellenség kioltására szolgáló töltényeket. A szegény honvédek meg voltak főve ebben a pogány melegben, mégiscsak megálltak, szembefordultak, és harcoltak az ellenséggel.

A két szomszéd háznál tehát mindennap várták a hazaérkező fiút, s minden trombitaszóra, minden nehéz szekérzörgésre futott az ablakhoz asszony, leány: azt hitték, az ő ágyúi jőnek.

Egyszerre hazaérkezett, mikor éppen nem várták; korán hajnalban, trombitaszó nélkül. Szerencse, hogy Sárika korán szokott kelni, már akkor meg is volt fésülködve, s kinn osztott a baromfiaknak holmit az udvaron, mikor az ajtón betoppant a régen várt kedves.

Pedig ezúttal nem volt valami nagyon csinos alakja.

Egy torzonborz katonát látott Sárika maga felé közeledni, a barna-piros zsinóros honvédfőhadnagy öltözetben; hanem annak az atillának a színe alig látszott a portól, s a piros zsinór sok helyt le volt szakadozva róla, a hajtóka arany paszomántja fekete volt már inkább, mint veres, s a két könyöke a vitéz hadfinak eltitkolhatatlanul ki volt szakadva, lábaira hosszú, combig érő lovagcsizmák voltak húzva, azok is végig sárral befecskendve. Ki tudja, melyik gázlónál szedte fel még azt a sarat gazdájuk. A fején volt egy kicsiny sapka, melynek már az izzadságtól nem volt színe; s arca fekete volt a napsütéstől és a portól, mint a sátoros cigányé.

Hanem azért, ha olyan piszkos, szurtos volt is az arc és dolmány, ott ragyogott a dolmány mellére tűzve a vitézség érdemjele, mit a hadvezér maga tűzött az ifjú hős keblére, s ott ragyogott ez arcon a büszke öntudat és szeretet mosolygása.

E mosolygásról ráismert Sárika. Hirtelen eldobta kezéből a szakajtót, s kedvese elé sietett, és nem szólt neki semmit, csak a nyakába borult, átölelte két karjával, megcsókolta poros arcát, és sírt, mint a zápor.

– Isten áldjon, Sárikám lelkem – szólt a hadfi gyöngéden –, ne érj most hozzám, olyan szennyes, piszkos vagyok.

Bánta is az, csak azért is megölelte, megcsókolta még egyszer és még harmadszor. Mit neki az a kis por! Hátha hat láb mély föld födné kedvese arcát, nem csókolná-e meg azt a földet?

– Én ilyen szennyesen is rád ismerek; de édesanyánk ne lásson meg így, mert a szíve megszakadna érted. Jer, öltözzél át; ő még alszik, mire fölkel, akkorra átjöhetsz hozzá.

– Bizony, Sárikám lelkem, tíz nap óta nem volt rajtam tiszta. Málhám ott veszett a vadkerti csatában.
– Boldogságos isten!

Azzal Sárika átvezette Lajost hajdani tanulószobájába; hozott neki friss mosdóvizet, tiszta fehérneműt, s aztán magára hagyva, sietett Daczosné asszonyomat fölkelteni, ki még akkor hajnali álmát aludta.

Folytatjuk
 

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom