Hétvégi melléklet

2019. május 4.

0504

Önképek

Vers

Bjørnstjerne Bjørnson

Atyám, őrizze erős kezed
A játszó gyermeket a parton.
Küldd le hozzá szent lelkedet,
Életét elődbe tartom.

Sikos a part, a víz nagyon mély,
De karjaid közt nincs veszély.
Nem hal meg addig, élni fog,
A míg segíti malasztod.

Anyja beteg az aggodalomtól,
Nem tudja, a gyermek hol jár:
Utána kiált az udvar-ajtóból,
Hallgatózik s nyugtalanul vár.

De arra gondol, hogy bárhol van,
A Te közeledben van, Uram,
Jézus, a jó kis testvér,
Véle van, mig haza ér.

Versrészlet az Arne című elbeszélés
harmadik fejezetéből,
fordította Ritoók Emma

Nem csak krimi

Skandináv fikciók

„...a norvég irodalomban a négy nagy Henrik Ibsen, Bjørnstjerne Bjørnson, Jonas Lie és Alexander Kielland”

Péntek Orsolya

A norvég Karl Ove Knausgård volt a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége az elmúlt hét végén, ahol Norvégia irodalma is bemutatkozott. A Magyarországon kevéssé ismert európai kultúrákat bemutató sorozatunk záró részében ennek kapcsán beszélgettünk a skandináv prózáról Masát Andrással, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professor emeritusával, az ELTE Skandinavisztika tanszékének volt vezetőjével.

Henrik Ibsen
Henrik Ibsen
Forrás: AFP/Costa Leemage

– A köznyelvben Skandinávián nemcsak Svédországot, Norvégiát és Dániát értik, de Finnországot és Izlandot is oda sorolják, az izlandi bűnügyi regények Magyarországon például a „Skandináv krimik" sorában jelennek meg. Miként gondolkoznak erről a svédek, norvégok, dánok, finnek, izlandiak, netán a Feröer-szigetekiek? Van ezen országok népességének közös identitása, „skandináv tudata”?

– Finnország kivételével tulajdonképpen mindegyik felsorolt területet lehet skandinávnak tekinteni nyelvtörténeti, kultúrtörténeti szempontok alapján. Ők magukat inkább „északiaknak” szokták nevezni egy nagyobb összefüggésben. Az „igazi“ skandinávok a svédek, a dánok és a norvégok, akiknek nyelve annyira hasonló, hogy megértik egymást. Finnország már nyelvében is elkülönül, de ott jelentős számban él svéd kisebbség, azaz svéd-finn kétnyelvűek, sőt a svéd kisebbség egy darabig egyfajta elit – arisztokrata – társadalmi és kulturális értékhordozó réteget képviselt.

– A skandináv országok népei a tizenkettedik századtól kezdték magukat megkülönböztetni. A kalmari unióból először Svédország lépett ki ezerötszázhuszonháromban, majd szétesett a norvég-dán királyság is, a napóleoni háborúk után azonban Norvégia Svédországhoz került, míg Finnország csak az ezerkilencszáztizenhetes orosz forradalom után szerveződhetett állammá. Mikortól beszélhetünk külön svéd, norvég, dán és finn kultúráról?

– Ez nagyon fontos kérdés. Hiszen hajlamosak vagyunk egységesítő szemlélettel beszélni a skandinávokról, pedig az egyes országok történelmi fejlődése eltérő. A két – európai mércével mérve is – nagyhatalom mindenképp Svédország és Dánia volt. Norvégia a csaknem négyszáz éves dán uralom alól ezernyolcszáztizennégyben a napóleoni háborúk következtében „szabadult fel“, Európa egyik leghaladóbb alkotmányát szavazta meg, de Svédországgal kellett unióra lépnie, ami csak ezerkilencszázötben bomlott fel. Az óészaki, majd aztán a dán közös korszak után, tehát a tizenkilencedik században újra kellett gondolnia, rekonstruálnia kellett a nemzeti lét kontinuitását, mibenlétét. Óriási nemzeti összefogással az általuk „nemzetépítésnek“ nevezett időszakban egy korszerű állam jegyében alakították ki a nemzeti önképüket.

Linn Ullmann
Linn Ullmann
Forrás: AFP/Philippe Matsas

– Mit kell értenünk ez alatt?

– Egyszerűbben megfogalmazva, amíg a dán és svéd kultúra valóban nyelvében is önállóan fejlődött a kalmári unió szétesése után, addig a norvégok a dán birodalom részeként azok írásbeliségét átvéve csak részei lehettek egy dánok uralta közös kultúrának. Ezért jelent meg egy nemzeti, népi, dia­lektusokra épülő nyelvváltozat, amelyet hosszas nyelvvita után ezernyolcszáznyolcvanötben a dán-norvég mellett egyenjogúként ismertek el. Így tehát az újkori norvég irodalom egyértelműen a nemzetépítési politika és irodalmi szempontból a nemzeti romantika sugallta impulzusok talaján született újjá, és vált önállóvá ezernyolcszáztizennégy után. A svédeknél és dánoknál a fejlődés töretlen volt, folyamatos volt
a nyelvépítés, a modernizáció, az európai irodalmi formák átvétele.

– Hány norvég nyelv létezik ma?

– Abban az időben, amikor a norvég „nyelvújítás” zajlott, az egyik párt azt javasolta, a dán-norvég közös nyelvet tartsák meg, csak a kiejtéshez igazítva, így létre tud jönni egy nemzeti nyelv. A teljes önállóság mellett kardoskodó párt viszont ragaszkodott hozzá, hogy az írott, a dánhoz hasonló nyelv helyett nemcsak a kiejtéshez kell igazítani
a dán-norvég sztenderd nyelvváltozatot, hanem a dialektusok alapján konstruáljanak és rekonstruáljanak egy olyan nyelvet, amelynek abban a pillanatban írott változata nem volt, de a lakosság zömét alkotó parasztság beszélte. Végül az összes dialektust figyelembe véve alakítottak ki egy nyelvet.

Bjørnstjerne Bjørnson
Bjørnstjerne Bjørnson
Forrás: AFP/Roger-Viollet/Albert Harli

– Mikorra tehető ez?

– A romantika korában történt, amikor a „nép szava isten szava” elv érvényesült. Végül az új norvég nyelvet, ahogy említettem, ezernyolcszáznyolcvanötben egyenjogúsította a parlament. Ma törvény van róla, hogy ha egy hivatalba valaki új norvég nyelven ad be egy kérvényt, azon a nyelven is kell válaszolni rá. De továbbra is él mindkét írásos nyelvváltozat, a dán-norvég „birodalmi” nyelv és az új norvég, a dialektusok nyelve. Éppen ezért, ha valaki Noreg feliratot lát egy bélyegen Norge helyett, nem kincset talált, nem a bélyeggyűjtők álmát, egy nyomdahibás darabot fedezett fel, hanem az ország új norvég elnevezését. Az iskolákban a szülők határozhatják meg, mely nyelvváltozat legyen az elsődleges a diák oktatásakor, de mindkettőt meg kell tanítani. Egyébként a norvégok sem mindig értik egymást tökéletesen, ha egymással helyi dialektusukban beszélnek.

– A norvég irodalmat a magyar olvasók évtizedeken át Ibsennel és Knut Hamsunnal azonosították, újabban pedig Jo Nesbø krimiíró tett szert ismertségre. Pedig nemcsak Hamsun kapott Nobelt, de Bjørnstjerne Bjørnson is, ennek ellenére róla például szinte semmit nem tudunk. Rajta kívül kiket érdemes olvasnunk a tizenkilencedik századból, a nagyregények korából vagy a kortársak közül?

– A klasszikus és az irodalmi kánon szerinti a norvég irodalomban a négy nagy Henrik Ibsen, Bjørnstjerne Bjørnson, Jonas Lie és Alexander Kielland. Mindegyikük világirodalmi jelentőségű, és Európában, különösen a német nyelvterületen nagyon elismertek. A maiak közül pedig a krimiírók mellett Per Pettersont érdemes olvasni, akinek egy regénye le van fordítva magyarra. Rajta kívül Dag Solstadnak is – ő volt a volt hatvannyolcas generáció központi alakja – több regénye van lefordítva. Kjartan Fløgstad, Lars Saabye Christensen és Jon Fosse szintén olvasható magyarul, meg Jan Kjærstad, akiket személy szerint nagyon ajánlok, és természetesen Karl Ove Knausgård, aki a könyvfesztivál díszvendége volt. Utóbbi háromezer-hatszázhuszonkét oldalon írt, eddig hat kötetben saját életéről. A számos és kitűnő nőíró közül pedig Linn Ullmann, Trude Marstein, Anne B. Ragde, Eldrid Lunden vagy éppen az elmúlt év karácsonyán nagy sikert aratott gyermekkönyv-író, Maja Lunde – illusztrátora Lisa Aisato – és Gaut Heivoll ajánlható.

Jo Nesbø
Jo Nesbø
Forrás: AFP/Adrian Dennis

– A norvég irodalom egyik legvitatottabb figurája Knut Hamsun. Noha Nobel-díjas, és írói kvalitását nem szokás kétségbe vonni, a második világháborúban náci kollaboráns volt. Milyen ma a megítélése Norvégiában?

– A helyzetet jól jellemzi, hogy a mára már csendesedő vitában az egyik javaslat az volt, hogy nevezzenek el utcát az író Hamsunról, de ne Knut Hamsunról. Hamsun már a háború előtt is németbarát volt, több regényében az angolokat buta, gazdag turistákként jellemezte. Amikor a Wehrmacht lerohanta Norvégiát, a katonák hátizsákjában ott volt Hamsun Anyaföld áldása című regénye, egyfajta sajátos országismereti kulturális kellékként. Hamsun pedig annyira elkötelezett volt, hogy személyesen ment el Hitlerhez, amikor úgy érezte, a német helytartó nem váltotta be az ígéreteit, azonban Hitler otthagyta az ünnepelt írót a beszélgetés közben. A Nobel-díját Goebbelsnek ajánlotta fel – ma sem tudjuk, hol van a kitüntetés, lehet, hogy még mindig valahol a volt Reichstag alatti földben. Amikor pedig már tudni lehetett, hogy nagyon közel a vég, és mindenki az irháját mentette, nekrológot írt Hitlerről. A háború után felelősségre vonták. Az utolsó regénye, a Benőtt ösvények című, amit csak kétezer-kettőben fordítottak le magyarra, eredetileg ezerkilencszáznegyvenkilencben jelent meg. Hamsun ekkor kilencvenéves volt, már nem látott, nem hallott jól. Pszichiátriai megfigyelés után elítélték országárulásért és az egész vagyonát felemésztő kártérítésre kötelezték. Börtönt, megrendült szellemi és testi állapotára való tekintettel azonban nem kapott. A per után könyveit nem nyomtatták újra. Amikor a tárgyalás napjaiban írt naplóját ki akarta adatni, nem merték megjelentetni, végül egy svájci kiadó vállalta. A Hamsun-jelenségről pedig azóta is tart a vita, hiszen írói kvalitását nem lehet kétségbe vonni, bár irodalmi értelemben, szövegként utolsó regénye már inkább önmentség.

– Magyarországon a skandinávok közül a leginkább talán a svéd kultúra és irodalom kedvelt, amely a tizenkilencedik században, mondhatni, egy csapásra vált ismertté: August Strindberg és Selma Lagerlöf például máig olvasott író, nemcsak magyarul is. Mi bennük az aktuális ma, és mi volt bennük az aktuális egykor? Mit tudnak a svéd írók, amivel világszerte felkeltik az érdeklődést?

– Strindberg mindig új témákat dolgoz fel, hihetetlen részletességgel, mélységgel és mindenhez úgy szól hozzá, hogy azzal a svéd irodalmat és nyelvet megújítja. Drámáiban éppúgy, mint híres regényében, a Vörös szobában, vagy éppen novelláiban, amelyekben még Ibsen Nóráját is parodizálja. Lagerlöf nemcsak Nils Holgerssonnal, hanem már az ezernyolcszázkilencvenegyes Gösta Berlings sagával, tehát népi hitvilág feldolgozásával, vagy történelmi regényeivel is sikert aratott.

– A svéd irodalomról szólva sokaknak beugrik a gyerekirodalom. Lagerlöfön kívül Astrid Lindgren, Siv Widerberg vagy Britt G. Hallqvist neve is családiasan cseng akár Magyarországon is. Mi a titka a svéd gyerekíróknak?

Selma Lagerlöf
Selma Lagerlöf
Forrás: AFP/Collection Roger-Viollet

– A skandináv gyermekirodalom valóban egészen különleges. Művelőit éppúgy a „magas“ irodalom művelői közt tartják számon, mint a többi írót. Ezek a szerzők a gyerekeket nagyon komolyan veszik, nem dominál a nevelés, a tanítás kényszere náluk. Azt is figyelembe kell venni, hogy az északi irodalmakban mindig nagyon erős volt a pszichológiai áramlat, és azon belül vagy azon kívül, például az önéletrajzi, történelmi regényekben is a gyerekkor élményei, traumái iránti érdeklődés. Óriási befolyása van Ellen Key munkásságának is, aki ezerkilencszázban írta meg A gyermek évszázada című könyvét, amely nagy hatással volt az észak-európai iskolapedagógiára.

– A svéd irodalmi Nobel-díjasok a nyelvet beszélők számához képest viszonylag sokan vannak. Lagerlöfön kívül talán Tomas Tranströmer a legismertebb Magyarországon. Kik azok a kortársak, akikre érdemes odafigyelnünk?

– Az idősebb generációból Per Olov Enquist szövegeit fordították le magyarra. Szintén ajánlható a három éve meghalt, mély filozófiai érzékenységű Lars Gustaffson vagy Göran Tunström, az ezerkilencszázkilencvenkettőben elhunyt Sven Delblanc és a szintén huszonhét éve eltávozott Per Olof Sundman. Rajtuk kívül Torgny Lindgren, Kerstin Ekman és Lars Norén ismertebbek, míg a mai középgenerációból Anna Pleijelt említeném. És természetesen a négy éve meghalt Henning Mankellt, aki az egész északi krimiáramlatot elindította Sjöwall-Wahlöö nyomán.

– Ha Norvégia egyenlő Ibsen és Hamsun, Dánia egyenlő Andersen, Søren Kierkegaard és Nexo nevével. Van-e specifikuma a dán irodalomnak a skandinávok között? Kik a kortárs dán írók közül azok, akik
a leginkább elismertek?

– A legutóbbi időkben nemzetközi ismertségben talán kissé lemaradt a norvég mögött a dán próza, de általában jellemző rá
a könnyedség és az, hogy több „európaiság" van benne. Az idősebb generációból Susanne Brøgger, a középkorúak közül az ötvenhárom éves Helle Helle ismertebb, akit már harmadszor terjesztenek fel az Északi Irodalom-díjra, az idén a De (Ők) című regényével. Az újabb generációból Christian Grøndahl, Kim Blæsbjerg és a Knausgårdhoz hasonlítható Claus Beck-Nielsen ismertebb, utóbbival jelent meg a dán irodalomban az autofikció.

– Szó esett a divatos skandináv krimikről, amelyek nemcsak Magyarországon, de világszerte olvasottak. Jo Nesbø Harry Hole-sorozata, Jussi Adler-Olsen, Camilla Lackberg, Stieg Larsson és David Lagercrantz Millennium-trilógiája megannyi bestseller. Ön szerint valóban önálló irodalmi műfaj a skandináv krimi?

– Ha nem is önálló műfaj, a posztmodern irodalmi szövegek között jól megkülönböztethetők a skandináv krimik. Persze még mindig egyfajta északi egzotikumot is jelentenek a magyar olvasók számára. Megjelenik bennük az északi miliő, a másfajta társadalmi kötődések és szokások, vagy éppen eltérő reakciók az interperszonális kapcsolatokban. A legfontosabb jegye az úgynevezett skandináv kriminek érzésem szerint azonban az, hogy a tradicionális társadalomkritikai próza itt bővelkedik a cselekményekben, ugyanakkor pszichológiailag is megalapozott narratív struktúrát ad, amelyben a rejtély, a titok központi motívumként az emberi természet maga, mély bugyraival és irracionális reakcióival. És valahogy mindig ott van az üzenet is: a jóléti, szociáldemokrata északi államok társadalmaiban is vannak hiányosságok, elfojtott bűnök és kívülállók.

– Ha összefoglalóan kellene mégis jellemezni a skandináv irodalmakat, melyek azok a vonások, amelyek az itteni írókra inkább jellemzők, mint európai társaikra?

– Jelenleg elsősorban az autofikció, egyfajta fikciós önéletrajz, amely például a könyvfesztivál díszvendége, Karl Ove Knausgård hatalmas regényfolyamában is megjelenik. Ő olyan alaposan és monomániásan írta meg a történetét, hogy minden volt feleségével és ismerősével összekülönbözött miatta, apja, anyja, gyerekei, mindenki megsértődött. A sagairodalomban gyökeredző családregény-tradíció is erős a mai napig, a korábbi rövid történeteket azonban felváltották
a több generációs nagyregények. Ezen túl pedig, úgy tűnik, újraéledt a történelmi regény tradíciója is, Per Olov Enquisttől például több regény jelent meg magyarul, például Az udvari orvos látogatása. A történelmi eseményekre ugyanakkor a mostani írók a jelen tudásukkal reflektálnak.

Válogatás Jókai Mór elbeszéléseiből

Szolimán álma

„Kisded várak, apró hadseregek álltak ellen roppant hadainak”

 (2.)

– Ne légy irántam haragos, óh atyám. Én tudom, hogy a nap, miután delet ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arcokat, mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani, s a boldog kegyenceket nem láttam azontúl körüled. Nénéim egyikét nemrég Ajasz basának adtad nőül, aki első volt kegyenceid között, nemrég Ajasz basa a magyarok által megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik tőle, könnyez. Óh atyám, veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te nekem kérni hagytál országaidból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál, s kit legjobban szeretsz.
Szolimán elkomorult; tekintete azalatt, míg leánya beszélt, néma szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe. Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Szolimán pedig inte az ulemának, hogy hozza elő az alkoránt.

Az ulema lassú léptekkel közeledék a szultánhoz, a nehéz, zöld borítékú szent könyvet hozva két kezében, hosszú sovány arcán semmi vonás sem változott, úgy nyújtá a koránt Szolimán elé.

A szultán fölkelt, jobb kezét a koránra tevé, baljával leánya kezét fogta meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot érintve, s azon helyzetben maradva, míg a szultán esküvék, hogy Ibrahimot, amíg ő élni fog, bármi következzék az idők folytán, soha meg nem fogja öletni és megöletni nem engedi; azután Ibrahimhoz lépett, megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, míg Ahidalla lábainál foglalt helyet.

Az udvaroncok még egyszer lehajták magukat a földre, után mormogva:
„La illah, il Allah!”

Künn a tomboló néptömeg „Szolimán és Ibrahim” neveit üvölté kicsapongó örömében.

II.

A szultánnak rossz napja volt.

Egyik gyászhír a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak ellen roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisíték terveit. A Zrínyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen, a tengeren Dória János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott lettek vezérei árulókká, szövetségesei, vazalljai pártot ütöttek ellene.
A szultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt kiüríte minden börtönt, s másnap újra megtölté azokat, a halál minden nemei segítének pusztító haragjának.

Az emberek elbújtak házaikba, a Besestán bezáratott, az ápoló-házakból kiűzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek; jaj volt annak, ki a szultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző moccanásért nem fog-e megöletni.

Nagy, kemény bőjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a dervisek szakállukkal söprék a földet, ordítva: Allah, allah, Illeha Mahomed, rasul allah usár!! Sztambul utcáin járt a búcsújáró gyászmenet, zsákba öltözött papok, megtépett szakállal mentek legelöl, egy óriási ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézívekkel volt tetézve, nyomukban jött a hadsereg, vérrel fecskendett ruhákban, sírva és Allaht ordítva, s korbáccsal verve hátukat, utánuk a harcban elesettek üres lovait vezették halálraítélt keresztyén rabok, kik közül minden száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harcban elesett vezérek koporsóit hozták, kiáltozva: „Allah, Jeri, Muffa, Ai!” Tovább hangzott a szomorú ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksíráshoz hasonlít; itt egyszerre arcra borult az egész nép: oly látvány következék, melyet nem volt szabad látni a pórnép szemének, kétfelől kivont karddal mentek a csauszok, aki föltekint annak fejét rögtön elütendők; középen ment harminc basa, mezítláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat hordva, fejeik vérbe mártott kendővel körültekergetve és a basák között jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbe mártott kék kendővel becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a "veszély zászlóját", a másik kezében egy nádszál volt, mellyel saját fejét verve kiáltoza: „Affát millei Zaffái!” Körül ordított, sírt a nép, s a port csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva, melynek hátáról apró rézaspereket szórtak a nép közé; - befejezte az iszonyú jelenetet az őrjöngő dervisek csoportja, kik szédítő keringéssel ordíták: „Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Óh!” s meztelen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér körös-körül fecskendett róluk. Így járt a gyászmenet templomról templomra.

Végre rettenetes átkot esküdött a szultán, hogy azt, ki még egy gonosz hírt tudtára merészlend adni, a város legmagasabb hegyén húzatja karóba.

Az udvaroncok reszkettek és hallgatának.

Ekkor jött a híre: hogy Gritti, a szultán legkedvesebb megbízottja, ki alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által fiastul együtt lenyakaztatott.

Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy megmondja azt a haragjában beteg szultánnak?

A sápadt, sovány ulema volt az, aki elébe lépett. Szolimán megölő tekintettel pillanta rá fekhelyéről.

– Mi baj megint? Rossz hírt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás arany.

– Meghajtom fejem előtted, kegyelmes úr, tiéd az. Semmi sem jó, semmi sem rossz a nap alatt. Allah előre végze el mindent, s tőle rossz nem jöhet. Most hozatott hírül, hogy küldötted, és megbízottad, Gritti – a magyarok által megöletett.
A szultán felordítva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tűzben forogtak.

– Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hírt szemembe mered mondani.

– Nem uram, te a rossz hír mondójára ítéltél halált, az enyim nem az. Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.

– Nem hiszem.

– Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot, s szövetkezett, hogy téged trónodról letaszítson.

– Holtat rágalmazol, ulema! – Kivel szövetkezhetett volna? Kinek van a világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?

– Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.

– Nem értelek, – nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni.

– Nevét ki nem mondom, kegyelmes úr, mert lehet, hogy azt rossz hírnek vennéd, hanem íme olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt találtattak, s magad add tudtul a rossz hírt magadnak.

A szultán kezébe vette a leveleket, s végigfutott rajtok tekintetével. Arca elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.

– Ibrahim! – rebegé, kezét forró homlokára csapva; – „Ibrahim!” – hörgé újra s arcát dívánja vánkosai közé rejté.

– Ő volt az, – ő az, – viszonza az ulema –, ezért tért vissza a perzsa hadból parancsod ellenére.

Szolimán hörögve takarta el könnyes arcát, mintha egy halálra sebzett oroszlán sírna.

Azután fölemelé fejét, s egyszerre hideggé vált arccal fordula az ulemához.

– Megesküvém, – úgymonda –, hogy éltemben nem fogom, és nem engedem őt megöletni.

– Úgy volt, kegyelmes úr, az alkoránra esküvél.

– S az alkorán szent könyv.

– Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy amíg élsz, nem öleted meg őt; de e szent könyvben írva van e mondat: „aki aluszik, az nem él”. Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Így nem életedben öleted meg őt, mert a korán azt mondja: „aki aluszik, nem él”.

– Te mondád, – szólt a szultán, s elbocsátá az ulemát.

Este odajött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolinzenével űzve az ősz apa gondját. Szolimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről, megcsókolta homlokát s jó éjt kívánva neki, elbocsátá őt férjéhez.

Azután kioltottak minden mécset a szerájban, bezárták a kapukat, jeléül: hogy a szultán lefeküdt.

Az ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a müezzin az éjfélt énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a szultán?

– Ébren vagyok, – szólt Szolimán, meglátva a belépőt. Az ulema ismét csendesen visszahúzódott.
Mikor a müezzin a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az ulema. A szultán mégis ébren volt.
Az éj vége felé fordult már, a kakasok elkezdtek szólani, az ulema beüté fejét a szőnyegen. „Nem alszom!” hangzék elébe.
Már a hajnal látszott derülni. Az ulema fáradtan ült le a küszöbön és elaludt; nemsokára valaki felrázta álmából, felrezzent.
A szultán állt előtte egészen felöltözködve.

– Te aludtál el, nem én.

Szolimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.

Másnap a sors úgy hozta magával, hogy az egész napot családja körében töltse. Ahidalla, ki még most is kedvence volt, odaült apja ölébe s ősz szakállát cirógatva, játszadozott vele. Ibrahim még most is legdélcegebb, legderekabb volt mindazok között, akik ott körüle jártak. Szolimán úgy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet találni, de az uléma ott állt mindig háta mögött, s őrzé minden szavát, minden arcvonását.

És ismét eljött az est. Az ulema ott virrasztott a szultán hálószobája küszöbén. És ismét hiába. Szolimán egész éjjel nem tudott elaludni.

A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a szultán, még hallotta a müezzin dúdolásának első szavait, de már az utolsókat nem, akkora elnyomta az álom.

És álmodott.

Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez, kétségbeesett tekintettel, tépett ruhával, szétszórt hajfürtökkel.

– Mit akarsz? – kérdé az álomlátási képtől.

– Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy nem fogod őt megöletni.

– Bolond vagy. Ibrahim itt ül jobbomon. Ülj ölébe, csókold meg. Látod, hogy él.

A szultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halavány nőt tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. „A nagy úr aluszik”, mondának neki.

S a szultán újra álmodott.

Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát lábaihoz sikoltva: „Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne gyilkoltasd meg őt.”

– Nem hal meg, – monda a szultán – nem hittem, amit mondtak ellene; – ha igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza, és légy nyugodt.

S másodszor is elűzték a testőrök az alvó szultán ajtajától rimánkodó leányát, legkedvesebb kegyencét, a szerencsétlen Ahidallát.

És újra álmodott a szultán.

Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával rámutatott: „megesküvél” rebegé alig hallhatóan.
A szultán borúsan felelt.

– Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába. Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.

És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. – Siessetek! siessetek! – kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél kifeszíté vitorláit, a távol elnyelte alakját.
– Allah nagy! – sóhajta a szultán megkönnyebbült lélekkel – ők meg vannak szabadítva.

E percbe harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal, tépett öltönyben, kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja hálótermébe.  „A nagy úr aluszik”, mondának neki.

– Allah nagy! Én megmentettem őket – monda az álmodó szultán.

E percben lépett hálótermébe az ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst tálat hozva kezében.

A szultán felébredt. „Mi az?” – kérdé felriadva fekhelyéről.

Az uléma feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres, halavány fő bámult holt szemekkel a szultánra.

– Ibrahim! – hörgé eliszonyodva Szolimán, s visszarogyott fekhelyére.

1851

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom