Hétvégi melléklet

2019. március 9.

0309

Kripta

Vers

Arany János: Még ez egyszer…

Még ez egyszer, még útószor
  Hadd zendűljön meg dalom;
Mért sebeim' rejtegetni?
  Szégyen-é a fájdalom?
Tán könnyebbűl a nyilt érzés
  Ha sohajban rést talál:
Oh, ez örök benső vérzés;
  Oh, e folytonos halál!


Egyedűl a társaságban,
  Ezerek közt egyedűl…


(1878 körül)
 

Lyuk a mellényen

Tizenhat szarkofág

„...engedélyt kért, hogy hazavihesse a holttesteket Úri utcai otthonába. Egy évig feküdt a nappalijában tizenhat Habsburg...”

Vitéz Anita
„Elmúltak azok a politikai idők, amikor széthúztunk, itt az altemplomban pedig, ahol az évek előrehaladtával a családi kripta sajnos egyre népesebb, már mindenki békében nyugszik. Gondolom, hogy egy szép napon engem is itt találnak majd, ha fölkeresnek”
„Elmúltak azok a politikai idők, amikor széthúztunk, itt az altemplomban pedig, ahol az évek előrehaladtával a családi kripta sajnos egyre népesebb, már mindenki békében nyugszik. Gondolom, hogy egy szép napon engem is itt találnak majd, ha fölkeresnek”
Forrás: Papajcsik Péter


Titkos ajtó tárul föl a Magyar Nemzeti Galéria földszinti kiállításának falán: az ajtónyitást figyelemmel kísérő őr szótlanul bólint, amíg a kis csoport az aktuális látogatók döbbent tekintetétől kísérve levonul a budavári palota méreteihez képest szűk, fal mögötti lépcsőn. Az embernek olyan érzése támad, mintha egy hollywoodi filmbe csöppent volna magyar díszletek között, pedig ez valóság, csak hát negyven év kommunizmus után a magyar valóság 2019-ben éppenséggel ilyen. Mert a csoport, e sorok írójával együtt az 1960-as években csaknem elpusztított, befalazott bejáratú nádori kriptába igyekszik, ahová a lent nyugvó József nádor ükunokája, Habsburg-Lotharingiai Mihály kalauzolja vendégeit.

A kripta meglehetősen régóta áll itt. A budavári építkezések még a török uralom alóli visszafoglalás idején kezdődtek, a palota később, a 18. század folyamán pedig többszöri bővítésen esett át. Az egyik ilyen alkalommal építették hozzá a kápolnát – altemplommal és kriptával –, amelyet éppen idén kétszázötven esztendeje, 1769-ben szenteltek föl. Noha mostanra azt is kevesen tudják, hogy József nádor itt van eltemetve, a helyszín fontos szerepet töltött be az évszázadok során: sokáig őrizték itt, a kápolnában például a Szent Jobbot is. A kriptát kezdetben angolkisasszonyok, később budavári polgárok használták temetkezésre, igazi szerepét azonban a Habsburg-családból kikerülő nádorok Budára költözésével kapta meg.

„A családi kriptáról sokat lehet mesélni – kezdi a vezetést a hetvenhetedik évében járó Habsburg Mihály, akit a történeti magyar gyakorlat szerint királyi herceg, osztrák területen pedig főherceg megszólítás illet. – József nádorig, a magyar ág alapítójáig viszszamenőleg itt vannak elhelyezve az őseim. A kripta ebben a formájában az ezernyolcszázas évek elején készült el. A várkápolnát a második világháborúig használták eredeti funkciója szerint, azután viszont raktár lett belőle, és ettől fogva nem lehetett rendes úton, a kápolnán keresztül lejárni ide. Ezért jöttünk most mi is egy rejtett útvonalon, a kiállítótéren át. A háború után romos volt a kastély, nem is nagyon tudtak a kripta létezéséről, csak amikor a palotát helyreállították, akkor szembesültek a tizenhat Habsburg-szarkofággal.”

A hatóságoknak ez persze roppant kellemetlen volt, még a kripta lerombolása is fölmerült az 1960-as években, 1966 után például különösen durva rongálásokra került sor: betörtek, fölnyitották a szarkofágokat, kifosztották a sírokat, elvitték az értékesebb gyűrűket, kereszteket is. A szobrokra, többek között Zala György és Stróbl Alajos alkotásaira, gépfegyverekkel célba lőttek. Az ámokfutás utáni szörnyű állapotra való tekintettel az antropológiai vizsgálatokkal megbízott Kiszely István engedélyt kért, hogy hazavihesse a holttesteket Úri utcai otthonába. Egy évig feküdt a nappalijában tizenhat Habsburg földi maradványa.

„Kiszely Istvánt jól ismertem, sok érdekes dolgot mesélt az őseimről – mondja Habsburg Mihály. – Halottak által tudja megismerni az életet, mondogatta mindig. Felmenőim nyughelyétől és az ezzel kapcsolatos információktól mindeközben szüleimet, később pedig testvéreimet és engem évtizedeken át izoláltak.”

Csak 1980-ban látogathatott Magyarországra, a családból elsőként. Sokáig az sem volt biztos, hogy vízumot kapnak, hiszen 1944-ben menekültek Portugáliába. Az első alkalommal ezért feleségével, a gyerekekkel, kutyával együtt jöttek, annyira nem tudták, mire számíthatnak. Már a vízum intézése is beszédes volt: Németországban éltek, ott adták be 1979-ben a kérelmet. Egy kém házaspárt küldtek a megfigyelésükre, ám a német hatóságoknak persze hamar gyanússá váltak, ezért lekapcsolták őket, a házkutatás során talált dossziékban pedig minden adat megvolt Habsburg Mihályról, a családról, kertről, házról, kutyáról, autóról, munkahelyről.

„Első hazatérésünkkor természetesen eljöttünk a családi kriptához is, azaz csak jöttünk volna, mert a Nemzeti Galéria akkori főigazgatója ezt ügyesen kikerülte – emlékezik a királyi herceg. – Nem csak ezerkilencszáznyolcvanban, hanem később is minden hazatéréskor és beengedési kérelmemre egy emberét küldte csak értem, hogy kalauzoljon az épületben. Az végigvezetett a múzeumon, miközben egyetlenegyszer sem juthattam be a kriptába, így az évek alatt a Nemzeti Galéria összes képét megismertem, csak épp a lényeghez nem jutottam közelebb. Mindez persze nem volt véletlen, hiszen a kripta éppen ekkor volt legrosszabb állapotában. Megismertem viszont Kiszely Istvánt, akivel titokban, inkognitóban lejöttem egy alkalommal. Láttam még a Kalasnyikovok okozta lyukakat a falban, mert a helyreállítást csak később kezdték el.”

Végül is 1987-re lett kész a kripta, akkor visszatért a család, szentmisét mondattak az ősökért, és újra fölszenteltették az altemplomot. A rendszerváltoztatás körüli években – részben a pápalátogatásnak és Mindszenty József 1991-es esztergomi újratemetésének köszönhetően – aztán rendeződött az ügy.

„És ekkor hozattam ide a szüleim hamvait is – folytatja Habsburg Mihály. – S hogy kik nyugszanak itt? A legfontosabb kétségkívül a nádori kripta névadója, József nádor, az ükapám. Olyan korban élt és került Budára, amikor lehetősége volt sokat tenni az országért. Ahogy mondani szokták róla: Habsburgként született, és magyarként halt meg.”

József nádor 1776-ban született Firenzében a későbbi II. Lipót hetedik gyermekeként. Tizenhatan voltak testvérek, közülük bátyja, Sándor Lipót 1790-ben kapta meg a nádori méltóságot. Sándor Lipót volt az első a családban, aki állandó lakhelyül választotta a Budavári Palotát, ahol 1795-ig élt. Egy tragikus baleset vetett véget életének: lelkes, de amatőr kémikus volt, 1795-ben egy laxenburgi ünnepélyre készítette elő a tűzijátékot, amikor a melléképület fölrobbant, és két segítőjével együtt meghalt. Ekkor került nádori pozícióba öccse, a tizenkilenc éves József Antal, aki több mint fél évszázadon át volt a király utáni első ember Magyarországon.

József nádor szorgalmasan és boldogan végezte feladatát, pedig az élete tele volt tragédiával. Első felesége, Alexandra Pavlovna orosz nagyhercegnő volt. Előre elrendezett, politikai házasság volt ez, amelyre szükség volt a napóleoni háborúk idején. Szentpéterváron ismerte meg a tizenhét éves Alexandrát, a családi hagyomány szerint azt írta haza bátyjának, I. Ferencnek, hogy szép, okos és kedves lány, aki jobban örül a katolikus Habsburg-kérőnek, mint a protestáns svéd királynak, akinek korábban ígérték. Első gyermekük születésébe azonban Alexandra Pavlovna és a kislány is belehalt. Feleségét és lányát József nádor előbb a Fő utcai kapucinusoknál temette el, majd az ürömi birtokon építtetett egy kis ortodox templomot, és ott újratemettette őket. Tizennégy évig nem nősült meg.

Második felesége, az 1815-ben elvett Hermina Mária anhalti hercegnő 1817-ben ikreknek adott életet, ő azonban szintén belehalt a szülésbe. Gyermekei közül a fiú, István lett végül Magyarország utolsó nádora, Hermina Amália pedig apácaként halt meg Prágában, fiatal korában. Családjukban évszázadok óta nagyon erős volt a katolicizmus, ennek ellenére József nádor első felesége ortodox volt, a második a kálvini hitet, míg a harmadik a lutherit követte.

„Ebből a harmadik, Mária Dorottya württembergi hercegnővel kötött házasságból származunk le mi is – ismerteti Habsburg Mihály. – Mária Dorottya szigorúan és személyes hitén felülemelkedve katolikus vallásban nevelte gyermekeit, miközben evangélikusként saját felekezetét is bőkezűen támogatta. József nádor nem beszélt magyarul, amikor ide került – csakúgy, mint az én Eduard fiam, aki most szentszéki nagykövet, és kilenc hónap alatt tanulta meg a magyar nyelvet –, de Budára költözve magyarrá vált. Sok mindent lehet tudni róla, ötvenkét évnyi nádorságáról számos könyv született már, ezért most egy kevésbé ismert anekdotát mondok el inkább. Az egyik reformkori országgyűlésen történt, hogy egy reggel óta tartó, hosszú beszédekkel tarkított délelőtti ülésen az ebéd előtt, tizenkét órakor fölállt Jordánszky Elek püspök, történetíró, és szót kért. Mindenki tudta, hogy ez katasztrófa, őt ugyanis arról ismerték, hogy nagyon sokat beszél. A nádor átlátta a helyzetet, és amikor Jordánszky azzal indított, hogy »Nem is tudom, hol kezdjem el a beszédemet«, József nádor rávágta: »Hát, ha nem tudja, akkor üljön le!« És így elmehettek ebédelni.”

József nádor idején, 1838-ban lett a kripta a család hivatalos temetkezési helye. A nádor tizenkét éves korában elhunyt fia, az egykori kémikus báty nevét viselő Sándor Lipót volt az első, aki itt kapta meg végső nyughelyét. Ezután döntött úgy, hogy második felesége földi maradványait is áthozza a Kálvin téri református templomból. Első feleségének, Alexandra Pavlovnának az ürömi ortodox sír emléke addigra a Buda környéki rác lakosság zarándokhelyévé vált, így az ő újratemetése szóba sem került, csupán elsőszülött kislányát hozatta ide. Alexandra végül rövid időre mégis a családi kripta lakójává vált: 1981-ben kifosztották az ürömi sírt, ezért attól fogva 2004-ig itt nyugodott. Az ürömiek akkor visszakérték őt, csak a szarkofágja és egy róla készült festmény maradt Budán.

„Abban az évben itthon voltunk a családdal és Dimitri Romanovval, aki a cári családot képviselve érkezett – mesél tovább a
királyi herceg. – Miután kinyitottuk a szarkofágot nekem kellett kiemelnem őt, hogy áttegyük a koporsóba. Megható élmény volt. Alig tizennyolc évesen halt meg, egészen kicsi és törékeny volt még, gyönyörű, két méter hosszú, ezüstszínű ruha fedte a testét. Az ürömi kápolnában most is tisztelik, minden hétvégén ortodox szertartás szerint miséznek a sírja fölött.”

A nádor második feleségétől, Hermina Máriától született ikrek – István nádor és Hermina Amália – sírja szintén itt van. István nádor beteges volt, 1867-ben Mentonban halt meg, Nizza mellett. Korábban úgy tudtuk, hogy tüdőgyulladásban, de Kiszely István a mellényén és a szíve fölött lévő lyuk alapján arra következtetett, hogy agyonlőtték, szerinte azért, hogy ne lehessen jelen 1867-ben Ferenc József koronázásakor.

István halála után a következő családfő József Károly, Habsburg Mihály dédapja volt, ő is itt nyugszik feleségével, Klotild Szász-Coburg-Gotha-Koháry hercegnővel. Dédnagymamája öccse, Ferdinánd később bolgár cár lett, József Károly pedig a kiegyezés után a honvédség első főparancsnoka. Szenvedélyes botanikus volt, ismerte több mint hatezer növény latin nevét. Szerették, Palatinus Jóskának hívták, és sok anekdotát őriznek róla. Egyszer Arany János a kedvenc helyén, az akkor még főhercegi birtok Margit-szigeten időzött. A főherceg Arany háta mögül megleste a kapcsos könyvet, és látta, hogy a készülő vers A tölgyek alatt címet viseli. József Károly erre szólt neki, hogy a fák, amelyek alatt most ül, hársak, és ha tölgyeket szeretne, üljön egy paddal arrébb.

„Egy másik történet Alcsúton esett meg, még fiatal korában – anekdotázik tovább Habsburg Mihály. – Alcsúton van egyébként a családi temetőnk, bátyámat és bátyám feleségét, az én feleségem testvérét is ott temettük el nemrégen, s ha egyszer ott már nem lesz hely, ide fogják hozni a hamvaikat. Alcsúton történt tehát, hogy idegenek sétáltak el a kastély kerítése mellett, akik megszólították a munkaruhában foglalatoskodó dédpapámat. Azt hitték, ő a kertész. Megkérdezték tőle, igaz-e, hogy itt lakik a főherceg, ő pedig, miután igennel válaszolt, körbevezette őket a kertben, bemutatta a növényeket, és rengeteget mesélt persze a hercegi család mindennapjairól is. Épp csak nem mutatkozott be. A színes vezetés annyira lenyűgözte a vendégeket, hogy a látogatás végén adtak neki egy kis borravalót. Ezzel József Károly beszaladt a kastélyba a szüleihez, hogy elújságolja nekik, íme az első munkája, amivel pénzt keresett.”

József Károly híres volt arról is, hogy nagyon szerette a cigányokat. Főparancsnok volt a poroszok elleni háborúban, és még az 1866-os königgrätzi ütközet előtt történt, hogy a mai Csehország területén egy másnapi csatára készült. Tanyán szállt meg, de dolgozott még késő este, amikor meghallotta, hogy valaki dörömböl az ajtón, és kia bál, hogy a főherceggel szeretne beszélni. Egy fiatal cigány volt, a háziak rögtön leintették, hogy menjen aludni, de ő nem tágított, egyre azt ismételgette, hogy »Baj lesz, hívják ki a főherceget!«. József Károly erre behívta a cigányt, hadd beszéljen. »Mi baj van?« – kérdezte. – »Jöjjön az ablakhoz, megmutatom« – válaszolta a fiú. Odamentek, sötétség volt, nem lehetett semmit látni. De a cigány fiú nem tágított: »Nem, nem, ha elmennek a felhők, látni fogjuk a holdat, és akkor megmutatom« – erősködött. Amikor előbukkant a hold, meglátták az égen szálló rengeteg madarat. »Miért fontos ez?« – firtatta József Károly. A fiú pedig azt válaszolta: »Éjszaka a madarak is alszanak, de ha nem alszanak, az azt jelenti, hogy valami fölzavarta őket.« Ekkor esett le neki, hogy a poroszok megkezdték az előrenyomulást még éjjel, és közeledtek az osztrák állomáshelyek felé. József Károly gyorsan reagált, a saját csapattestét azonnal hátrébb vonta, megmentve így a cigány fiúnak köszönhetően az emberei életét is. A családi hagyomány szerint ez az eset indította őt arra, hogy foglalkozzon a cigányokkal. Megtanulta a nyelvüket, írt két szótárt is: egy cigány-magyart és cigány-németet. Megengedte nekik, hogy a saját birtokain – Alcsúton és a Gyula melletti Kisjenőn – letelepedjenek, építtetett nekik még házakat és iskolákat is, a cigányok azonban ennek ellenére mindig szívesebben maradtak a lovas szekereiken. Kisjenőn József Károly nagyon kérte őket, hogy költözzenek be a házba, erre azok úgy tettek eleget a kérésnek, hogy szétszedték a szekerüket, és fölállították bent, a házban.

„József Károly mellett fekszik László bácsi, azaz László Fülöp, nagypapám öccse – vezet tovább Habsburg Mihály. – Ő húszévesen egy vadászbalesetben halt meg, Stróbl Alajos készítette fehér márványból a szarkofágján található szép, fekvő szobrot. Nagypapám, József Ágost nagyon szerette őt, a legjobb barátja volt. Ő feleségével, Auguszta bajor hercegnővel együtt szintén idegen földön, sógora Thurn und Taxis herceg regensburgi kastélyában halt meg. Azóta nyugszanak csak itt, hogy ezerkilencszázkilencvenegyben engedélyt kaptam a hamvaik hazahozatalára. József Ágost hősként harcolt az első világháborúban, végig jelen volt az olasz fronton. Különös véletlen, hogy a feleségem olasz nagypapája is ott harcolt – csak a másik oldalon. Szerencsére mindketten túlélték, ma már csak nevetünk azon, hogy egykor egymásra lövöldöztek. Nagypapám ezerkilencszáztizennyolcban helytartó, rá egy évre két hétre kormányzó volt Magyarországon, emigrációban pedig a Vitézi Rend újjászervezője.”

Habsburg Mihály szülei, József Ferenc és Anna, az utolsó szász király, III. Frigyes Ágost lánya volt. Ők 1924-ben házasodtak össze. „Édesanyám húsz évig élt itt, gyönyörűen megtanult magyarul: olyannyira, hogy sem otthon, sem a portugáliai száműzetésben soha nem hallottunk tőle német szót – emlékezik a királyi herceg. – Nem tudtam németül még akkor sem, amikor megismertem a feleségemet, ezért angolul zajlott az eljegyzés.

Portugáliában angol iskolában tanultam, de otthon mindig magyarul beszéltünk. Portugáliában egyébként a kormányzó unokájával, Horthy Istvánnal jártam egy iskolába. Jóban voltunk, de aztán elsodort bennünket az élet, keveset hallottunk egymásról, és ötven évig nem találkoztunk. Amikor az édesanyja, Edelsheim-Gyulai Ilona kiadta az emlékiratait, akkor találkoztam Istvánnal megint, a magyarországi könyvbemutatón.

Mondtam neki, hogy kocsival megyek vissza Bécsbe, szívesen elviszem őt, így van időnk beszélgetni, Győrig majd ő meséli el, mi történt vele az elmúlt ötven évben, aztán pedig én. István olyan izgalmasan mesélt, hogy nem figyeltem a sebességkorlátozásra. Megállítottak a rendőrök, elkérték a papírjaimat, és amikor meglátták, hogy Habsburg van beleírva családnévnek, leesett az álluk. Rögtön azt kérdezgették, hogy van Ottó bácsi, kérték, hogy mondjak valamit a régi dolgokról. Meséltem egy kicsit, aztán földobtam a labdát, hogy ha már így érdekli őket a történelem, akkor elárulom, hogy aki itt ül mellettem, az a kormányzó unokája, Horthy István. Csodálkozva mondta erre a rendőr: »Egy Habsburg és egy Horthy egy autóban, ezt nem is hiszem el!«”

Változnak tehát az idők, ma már nemcsak egy Habsburg és egy Horthy utazhat egy autóban, de immáron a „magyar ág” és az „osztrák ág” sem feszül egymásnak.

„A mai család egy nagy, szeretetteljes család, amelynek épp a magyar ága a legnépesebb – zárja gondolatait Habsburg Mihály. – Elmúltak azok a politikai idők, amikor széthúztunk, itt az altemplomban pedig, ahol az évek előrehaladtával a családi kripta sajnos egyre népesebb, már mindenki békében nyugszik. Gondolom, hogy egy szép napon engem is itt találnak majd, ha fölkeresnek.”
 

Válogatás Jókai Mór elbeszéléseiből

Mégsem lesz belőle tekintetes asszony

„...azt a reggelit amit Sárika készít, aligha én fogom elkölteni...”

(5.)

Bizony, bizony, azt a napot, ami akkor következett, talán jobb lett volna mindnyájunknak egészen el is aludni.

Mire Sárika felköltögette Daczosné asszonyomat, s átkiáltozta a kerítésen édesapját, akkorra már Lajos is elkészült a magát kicsípéssel odabenn, hajdani kis szobájában, s jött az öregek elé.

Volt aztán öröm és hálálkodás. Senki se vegye rossz néven Daczosné asszonyomnak, hogy a főkötője megfordítva volt a fejére feltéve, a tarajával hátrafelé, míg Sárika észre nem vette, és helyreigazította, de azután meg végképp leesett a fejéről a nagy ölelkezés miatt.

– Bizony egy falatot sem hagy kigyelmed nekem a saját fiamból – dörmögé Kondor uram. – Mert ne felejtse el, hogy Lajos az én fiam.

– Hiszen majd lehet benne része! – nyögdécselé a jó asszony. – Majd estig, meg holnap meg holnapután. Ugye, sokáig maradsz most, kedves, egyetlenegy fiam?

– Egy egész óráig – volt rá az igen komoly felelet.

– Ó, bizony, te tréfálsz! Egy óráig? No. Ugyan ne bolondozzál velünk.

– Egy óráig maradhatok – ismétlé Lajos, s arcán nem látszott semmi tréfálási kedv. – Egy órára jöttem be a városba, hogy titeket lássalak, megöleljelek. Aztán mennem kell vissza ágyúimhoz; ott a helyem.

– De biz innen nem eresztünk! – szólt belecsimpajkózva fia karjába a hentesné. – Innen ugyan egy tappot sem mégy, amíg ki nem beszéltük magunkat. Majd bizony, egy órára jönni haza!

De már Kondor uram is beleavatkozott a dologba.

– Ne izéljen az ilyen izékkel, nász asszonyom! Azt maga nem érti. Katonának ott kell lenni, ahová parancsolják. Annak nem parancsol sem apja, sem anyja, csak a generális. Ha menni kell, hát menni kell.

Erre aztán Daczosné asszonyom kötényébe takarta könnyező arcát, s azt zokogta, hogy: látszik, hogy nem igazi apja kigyelmed.

– Azért sem látszik – tromfolt vissza Kondor uram. – Mert én ugyan nem hoztam számára egy tarisznya pityergést, hanem hoztam íme: – azzal kihúzott a ködmene alól egy jó csutorát, tele diószegivel. – Gondolván, hogy a katonaember szomjas ember, s nem kívánja, hogy az egerekkel együtt itassák. Sárika pedig azonnal lásson a konyhához; ha csak egy óránk van az együttlétre, azt használjuk fel okosan. Márpedig okosabb dolog nincsen annál, mintha az éhes embert tele tál mellé ültetik.

E nagyon gyakorlati felfogása a szülői szeretetnek általános tetszést nyert. Sárika futott a konyhába, s pár pillanat múlva a kellemesen biztató sistergés hangja hirdeté, hogy a jó reggelihez jó kívánsággal készülnek.

Hanem Daczosné asszonyomnak egész kedvét elrontotta az az egyórai szabott idő; nem tudott többé kijönni a zokogásból. Akármit tett, vett, csak egyre zokogott mellette. Kondor uram restellte azt nagyon. Miért is széket tolt a terített asztalhoz Lajos számára, teletöltött neki egy poharat, s unszolta, hogy üljön le hát, és igyék.

Annyi pedig bizonyos, hogy Lajos nemigen mutatta szomjas voltát. Csak félig hagyta tölteni poharát, a többit fölereszté vízzel.

– Józannak kell maradnom – tüzér vagyok.

S amint a nagy biztatásra a tele poharat szájához emelte, abban a pillanatban egy ágyúlövés hangzott a távolból.

A lövésre hirtelen felugrott a székről, letette a tele poharat.

– Isten áldjon meg benneteket. Ez lövés volt; nekem már ott kellene lennem.

Azzal hirtelen felcsatolta kardját, mit az imént leoldott derekáról.

– Csak nem akarsz rögtön elmenni? – sikolta Daczosné, elállva útját
az ajtó előtt. – Hol van még az óra?!

Lajos nem felelt, csak átölelte gyöngéden édesanyját, s fülébe súgta: „nemsokára visszajövök”.

Azzal kibontakozott az ölelő karok közül, a konyhán keresztül siet ve megcsókolta Sárika homlokát, annak is azt mondta, hogy nem messze megy, majd visszatér, csak készítse el a reggelit; hanem Kondor uramnak, ki őt az utcára kikísérte, azt súgá, hogy jöjjön vele, beszéde lesz hozzá, az úton ráér elmondani.

Kondor uram tehát visszaterelé az asszonyokat az utcaajtóból: „ejh mit! nem szabad katona után könnyes szemekkel nézni, mert elfogja az ellenség!”, azután sietett Lajost utolérni.

Lajos leendő apósa karjába fogódzva, sietés közben így beszélt hozzá:

– Kedves apámuram, azt a reggelit, amit Sárika készít, aligha én fogom elkölteni; hanem hamarább az ellenség. Mi utóhadát képezzük az előre ment tábornak, s hátunkon hozzuk az ellenséget. Ha ez az ágyúlövés nem csal, azt kell hinnem, hogy előőrseink már találkoztak. Meglehet, hogy nem lesz belőle valami komolyabb verekedés, meglehet, hogy azzá fejlődik. Azt most senki sem tudja. Meglehet, hogy ezek vonulnak vissza. Hanem annyi bizonyos, hogy mi az éjszakát már nem fogjuk itt tölteni. Ha győztünk is, vonulunk odább, s jönnek utánunk az oroszok. Azért viseljék magukat kigyelmetek okosan. Legyen helyén mindenkinek az esze. Aki katona, az verekedni fog tehetsége szerint, aki pedig nem az, az maradjon veszteg. Ásóval, kapával nem lehet nekirontani az ágyúnak. Ha az ellenség beront utánunk, adni kell neki enni és inni, s majd odábbmegy. A csatatéren van, aki megfeleljen neki. Csak nem kell az embernek eszét elveszteni. Legyen apámuram nyugodt.

Kondor uram pedig éppenséggel nem találta ezt megnyugtatónak.

– De hát lehetséges volna az, hogy a muszka bejöjjön Debrecenbe? Ide, Debrecennek a közepébe? Sohasem esett még hasonló szégyen ezen a városon. Hiszen cipóval agyondobáljuk őket.

– Az nem lehet, apámuram, mert nagyon sokan vannak. Mi is eleget dobáljuk őket, nem is cipóval, mégis sokan vannak. Csak amint mondtam. Kigyelmed okos ember. Már most csak térjen vissza, és maradjon a háznál, hogy valami baj ne
essék.

– Jobb szeretnék veled menni. (Már ekkor látható volt a magyar tábor.)

– Az nem lehet; forduljon kigyelmed vissza.

– Csak Sárika ne volna a háznál. Ármányadta kozákjai! Inkább kimegyünk valamennyien a tanyára.

– Ott még nagyobb veszedelembe jutnának.

– Hátha szekérre pakolnánk, s mink is a táborral mennénk?

– Hiszen most is az a veszedelmünk, hogy a sok menekvő szekértől nem bírunk mozdulni.

– Hát inkább puskát ragadok én is, anyád is, Sárika is! Vesszünk el együtt!

Lajos most katonás állásba helyezte magát, s vezénylő hangon kiáltott az öregre:

– Semmi okoskodás. Amint mondtam, úgy kell tenni. „Jobbra át!”, aztán „indulj!”

Az öreg megtanulta nemzetőr korában a szubordinációt. Erre a katonás parancsra ijedten szalutérozott, megfordult, és hazament. Hátra sem mert többet nézni leendő veje után.

Hanem az asszonyoknak egy szót sem szólt azokból a szép biztatásokból, amiket Lajostól hallott; inkább azt hazudta nekik, hogy Lajos majd nemsokára visszatér, s ha későn is, de itthon fog ebédelni.

Hanem mikor azt látta, hogy Sárika a konyhában hogy készíti délre a sok szép barátfülét, Lajoska hajdani kedvenc eledelét, a könny kicsordult szeméből.

„Szegény leány; kinek a számára sütsz-főzessz te mostan? Ki fogja a te süteményeidet elkölteni?” – sóhajtá magában, és iparkodott mosolyogni.

Augusztus másodika volt, forró nyári nap; a mező tele munkásokkal; de nem olyan munkásokkal, kik az élet számára kötik a kévéket; hanem akik a halál számára aratnak. A magas kukoricaültetvények között szerteszét villogtak a lesbe helyezett honvédek szuronyai, kik az oroszokra vártak.

Az orosz sereg előhada, tizenötezer ember, Újvárosnál táborozott; a magyar sereg utóhadának azt kelle feltartóztatni felényi erővel. A két ellenséges had alig három mérföldnyi síkság által volt elválasztva egymástól. Az ilyen forró időben könnyen megérzi előre az ember, hogy vagy égi vagy földi dörgés, de valami lesz.

Lajosnak elég ideje volt ütegéhez kiballagni, mely egy domb alatt foglalt helyet a balszárnyon; a dombot sűrű kukoricaerdő lepte, mely még jobban elrejté az ágyúkat az ellenség szeme elől. Ez ütegnek feladata volt rejtekben maradni.

A tüzérek a földön szerteszét letelepedtek, a lovakat beállították egy magas szőlőgarád árkolatába; Lajost az ütegparancsnok rögtön megérkezte után azzal bízta meg, hogy kússzék fel a dombra, és távcsövével kémleljen szét a síkon; s ha valamit vesz észre, neszte lenül térjen vissza, és tudósítsa a látottak felől.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom