Hétvégi melléklet

2019. március 16.

0316

Férfijáték

Vers

Karinthy Frigyes: Derengés

Vak voltam – látom a szemed
Süket voltam – hallom a hangod
Néma voltam – gügyögni kezdek,
Légy csendben, hallod?


Hallod? Torkomba zümmög
Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
De messze, messze, de régi, de mély –
Hogy sír! Mi az?


Asszonyt igéző férfi búg,
Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
Rossz voltam. Verj meg.
 

Borzongás az antikváriumban

Vadászösztön

„Ez egy kicsi ország , kicsi piaccal, nem bírja el a specialitást. Valaha volt műszaki antikvárium, de tönkre is ment”

Kő András
Bálinger Béla: Annyira szeretem ezt a munkát, hogy sokszor úgy érzem, szinte felháborító, hogy amit csinálok, azért fizetést is kapok
Bálinger Béla: Annyira szeretem ezt a munkát, hogy sokszor úgy érzem, szinte felháborító, hogy amit csinálok, azért fizetést is kapok
Forrás: Papajcsik Péter


A Központi Antikvárium Budapesten, az Astoria Szálló közelében, a Múzeum körúton – fogalom. Mint egy mágnes szippantja magához az olvasókat, akik a könyvben életük boldogítását látják. Aligha van művelt fővárosi, aki nem járt a falai között, jóllehet napjainkra a látogatók száma megcsappant. Használt könyv és régiség ölelkezik itt össze, és mintegy varázsütésre feltűnnek a polcokon olyan papírlapok, kéziratok és kötetek, amelyek régen kimentek a használatból, mégis megdobogtatják a szívet. Az antikvárium vezetőjével, Bálinger Bélával idéztük fel az elmúlt évtizedeket.

– Milyen érzés régi könyvek és dokumentumok között élni és naponta meglepetésekre várni?

– Fantasztikus világban élünk… Itt olyan dolgokat láthat az ember, amit tényleg csak közgyűjteményi dolgozók láthatnak a levéltárak valamelyik zugában. Nálunk azonban megvan a varázsa annak, hogy mindig új dolgok bukkannak fel, amiket esetleg nem látott senki. A Központi Antikvárium azon kevés könyves cég közé tartozik, amely a tizenkilencedik század végén jött létre, és megváltozott formában, más tulajdonosokkal ugyan, de napjainkban is fennáll. Magyar József, aki Révai Sámuel tanítványaként Eperjesen sajátította el az antikváriusi-könyvkereskedői szakmát, ezernyolcszázkilencvenegyben alapította antikváriumát a Múzeum körút tizenhárom szám alatt, amelynek a Központi Antiqua rium és Könyvkereskedés nevet adta. Ezerkilencszázötvenkettőben felszámolták a teljes magán könyvkereskedelmet, és antikváriumunk az egy évvel korábban megalakult Állami Könyvterjesztő Vállalat harmincnegyedik számú antikvár könyvesboltja lett. Ebben az időben költözött jelenlegi helyére, és lett Magyarország legnagyobb antikvár könyvkereskedése. A ma is működő, önálló Központi Antikvárium káefté húsz éve jött létre.

– Mindig Központi Antikvárium volt a neve?

– Igen. A rendszerváltozás után megtámadtak bennünket, hogy milyen alapon használjuk a „Központi” elnevezést, de könnyen tudtuk igazolni az ezernyolcszázkilencvenegyes eredetet.

– Mi ma a bolt profilja?

– Nincs profilja. A Múzeum körút tizenhárom–tizenöt szám alatt, a több mint kétszáz négyzetméter alapterületű üzletet két bolthelyiség egyesítésével alakították ki. Lent találhatók a használt könyvek, a naponta forgó anyag, és mi itt az emeleten a régiségekkel foglalkozunk. Mindennel, ami papír alapú régiség. Ez egy kicsi ország, kicsi piaccal, nem bírja el a specialitást. Valaha volt műszaki antikvárium, de tönkre is ment. A lomtalanításokból régen sok csoda került elő. Még az én harmincéves pályafutásomban is kuriózum volt, amikor Anjou-korabeli oklevelekre bukkantak.

– Azt tartják, a véletlen elkerülhetetlen esemény, amely mögött az élet vastörvényei állnak.

– Vélhetően az történt, hogy Trianon tájékán, amikor a Felvidékről nagyon sokan elmenekültek, valamelyik nemesi család tagja a családi levéltárból elvitt magával okleveleket, és Pest környékére költözve, a második világháborús front elől befalaztatta őket. Aztán vagy meghalt ezerkilencszáznegyvenötben, vagy nem volt örököse, az azonban tény, hogy pár évvel ezelőtt lebontottak egy házat, és a segédmunkások megtalálták ezeket a pergameneket. Bevitték egy cigány régiségkereskedőhöz, aki tízezer forintot ígért darabjáért.

– Hány darabból állt a kincs?

– Tizenhat darabból. Volt annyi eszük, hogy nem hagyták az okleveleket a kereskedőnél, hanem behozták ide. Behoztak egyet, és utána behoztak tízet, és aztán még ötöt. Mondtam nekik, hogy két út áll előttük: az egyik az, hogy a veretes latin szöveget a levéltárral el kell olvastatni, s ha nagyon izgalmas az anyag, akkor még többszörösére is rúghat a pénz, a másik az, hogy most megvesszük őket, darabját százezer forintért. Pár percnyi tanakodás után az azonnali kifizetés mellett döntöttek. Biztos voltam abban, hogy ezt választják. Egyébként korrekt árat ajánlottunk. De abban is bíztam, hogy jól el tudom majd adni az okleveleket.

– Nem jelent konkurenciát, hogy itt a Múzeum körúton több antikvárium is van?

– De igen, s ez tragédia! A két világháború között is volt itt egy antikvársor, de akkor a kereslet és a kínálat összhangban volt. Most mindegyik bolttulajdonos úgy gondolja, hogy ha meg akar gazdagodni, akkor ide kell jönnie. De mindenki döglődik, mert a kereslet kicsi. Mindenki a túlélésre játszik és ügyeskedik, ami senkinek sem jó. Nincs semmilyen kritérium: aki antikváriumot akar nyitni, az nyithat.

– Feltételezem, hogy az elmúlt évtizedek során nagyon sok papír alapú dokumentum ment keresztül a kezén. Beszéljen
egyikről-másikról, amely lázba hozta!

– A kollégám most is dolgozik József Attila első verseskötetével, a Szépség koldusával, amely háromszáz példányban jelent meg ezerkilencszázhuszonkettőben. A következő olvasható benne az ajándékozó kézírásával:
„Kedves Lacim! Szóltam talán már József Attiláról, aki még most járja nálunk a hetedik osztályt. Olvasd el kötetét, - hiszem,
hogy hamarosan többet is olvasunk tőle. Ha elolvastad, esetleg írhatnál róla valahová. Az én levelemre pedig mindenesetre
válaszolj! Karácsony és Újév közt hol leszel? Makón, 1922. december 20. Ölel barátod Galamb Ödön.”
Még nem tudjuk, ki volt Laci, akinek az ajánlás szólt, de Galamb Ödönről tudjuk, hogy a makói gimnázium tanára volt, József Attila mentora, majd később barátja. József Attila nyomában című könyvében megható módon mondja el visszaemlékezéseit azokról az időkről, amiket együtt töltöttek a makói internátusban. Radnóti Miklós gondozásában verskísérletek és ifjúkori kiadatlan József Attila-versek is vannak benne.

– Istenem, Radnóti… Nem sokkal Gyarmati Fanni, Fifi néni halála előtt egy rá diós barátom társaságában összeakadtunk vele a Margit hídnál, a Pozsonyi úton, ahol lakott. Ekkor hangzott el tőle az a mondat: „Megmondtuk Miklóssal, hogy József Attila a legnagyobb!”

– A Szépség koldusában jelent meg József Attila Parasztanyóka című költeménye, amelynek az utolsó sorát lehagyta a szedő, és a költő – íme, a vers – ceruzával odaírta a „Macskája vén, már régen nem dorombol.” sor alá a következőt: „Az öreg anyó olyan szomorú”. Ez is különlegessé teszi a szerzeményt. Ezen kívül még létezik három hasonló példány. Itt már olyan magasságokban vagyunk, hogy az döbbenet! Az ezerkilencszázötvenes években az első kritikai kiadás
még nem ismerte ezt a sort. Utána azonban Péter László szegedi irodalomtörténész tanulmánya rávilágított a szedő hibájára.

– Az érem másik oldala, hogy az ötvenes években, a József Attila-kötetekben több vers pontatlanul, meghamisítva jelent meg…

– Vele kapcsolatban még egy szenzációs példányt tartok a kezemben. Tudjuk, hogy a Szép Szó című folyóirat szerkesztője egy időben Ignotus Pál mellett József Attila volt. Amikor a költő meghalt, egy emlékszámot adtak ki, amelyet most egyik kollégánktól, egy másik antikváriustól vettünk. Az emlékszámban olvasható József Attila Altató című költeménye, amelyet Ottó Ferencnek ajánlott, akinek annyi köze van a vershez, hogy egyéves unokaöccsének írta a költő a verset. És a vers mellé később beragasztották „kis Balázs” eredeti katonakori fényképét. Ottó Ferenc jeles zeneszerző volt, József Attila barátja, aki egyebek mellett kantátát írt az Altatóhoz, és férfikarra zenésítette meg a Favágót. A zeneszerző egyike azoknak, akiknek az életművét a kommunista diktatúra annulálni akarta. Hetven éve a népi demokrácia elleni szervezkedés vádjával életfogytiglani börtönre ítélték. Kiszabadulása után, ezerkilencszázhatvanhatban, államellenes izgatás miatt újabb egy évet töltött börtönben.

– Tudomásom szerint a Terror Háza Múzeum jelentős mennyiségű kézírásos, ceruzával jegyzett partitúráját őrzi, amelyet a művész a Váci Fegyház és Börtön falai között vetett papírra ezerkilencszázötven és ötvenhat között… De visszatérve arra, amit mondott, az is előfordul, hogy valamelyik kollégájuktól vásárolnak?

– Hogyne. Ez egy kis szakma, és kevesen vannak, akikben az ember megbízik. Szerencsére akadnak néhányan, de ők vannak kisebbségben. Mivel a régiségekben nagy pénzek mozognak, mindenkinek megmutatkozik a jelleme.

– A sok értékes dokumentum között volt-e olyan, amelyik a magyar történelemhez fűződik?

– Mindig az első, ami ilyenkor eszembe jut: Nagysándor József aradi vértanú búcsúlevele. Négy-öt éve jutottunk hozzá.

– Feleségének írta?

– Nem. Nyilván többet is írt, de ez a búcsúlevél eladdig ismeretlen volt. Nagybátyjának, Nagysándor Imrének szánta, aki a kalocsai érsekségen dolgozott orvosként. Hermann Róbert történész barátomnak adtam oda, hogy készítsen ismertetőt róla. Nála jobban senki sem ért az ilyen dokumentumokhoz. Azért volt igazán lélegzetelállító a búcsúlevél, mert nem október ötödikén, egy nappal a kivégzés előtt íródott, hanem a kivégzés napján, október hatodikán hajnalban! És nem remegett Nagysándor József keze. Gyönyörű szép betűkkel fogalmazta meg utolsó gondolatait.

– Kötélidegei lehettek…

– Az embernek hideg futkos a hátán.

– Hogyan került elő a búcsúlevél?

– Egy magánszemélytől. Azért érdekes a történet, mert levélben keresett meg minket, elmondta, hogy mi van a birtokában,
küldött képeket is, aztán három-négy évre eltűnt. Pedig fűt-fát ígértünk neki, de nem jelentkezett. Utóbb gyanút fogtam, mert rengeteg búcsúlevelet hoznak be hozzánk, amelyek mind másolatok. Azt gondoltam, ez is az. Elküldtem a levelet és a képeket Hermann Róbertnek, aki biztosított arról, hogy eredeti. Három-négy év elteltével az illető jelentkezett megint, és akkor megkötöttük a szerződést. Méltó helyre került a dokumentum, a Nemzeti Múzeumban megtekinthető.

– Azt hiszem, felelősség nélkül nem lehet tisztességesen művelni ezt a munkát, és a felelősség azokhoz gravitál, akik képesek viselni a súlyát.

– Aki megtisztel a bizalmával és odaad valamilyen tárgyat, hogy bocsássuk árverésre, azt gondolja, én vagyok a szakma. Tehát az én felelősségem, hogy ötvenezer forintot fog kapni vagy ötszázezret. Felszóltak a pénztárból, hogy régi könyveket hoztak. Három Bolyai-kötetet tett le két idős hölgy elém. Bolyai Farkas majdnem fél évszázadig dolgozott a marosvásárhelyi református kollégium matematika-, fizika-, és kémiaprofesszoraként. Elég sok matematikakönyvet szerkesztett, de fő matematikai műve a Tentamen, amelynek két kötete ezernyolcszázharminckettő–harmincháromban saját kiadásában jelent meg. A három behozott könyv közül az egyik volt a Tentamen. Bolyai Farkas neve is ércesen cseng, de valójában a fiáé, Bolyai Jánosé, aki a magyar tudomány egyik legnagyobb alakja, a „geometria Kopernikusza”. Appendixe, az egyetemes matematika egyik sarokköve, a mindössze huszonhat oldalas kis kötet eredetileg Bolyai Farkas Tentamen című művének első kötetéhez volt fűzve, azaz appendixként készült a marosvásárhelyi református kollégium nyomdájában. Téves megjelölések alapján abban a tudatban voltam, hogy az Appendix a második kötetben található, éppen ezért arra kértem a hölgyeket, keressék meg a második kötetet, mert akkor sokkal többet érnek a könyvek. Nem valószínű, hogy meglesz – mondták –, mert apukájuk ezt a három könyvet hagyta rájuk örökül. Így aztán az Appendix nélkül kötöttük meg a szerződést. Amikor elmentek, elkezdtem lelapozni a könyveket, és legnagyobb meglepetésemre az első kötetben megtaláltam a keresett művet.

– Ekkor is érvényesült az örök igazság, hogy csak nagyon kevés dologban lehet teljesen biztos az ember.

– Így van. Azonnal telefonáltam nekik, hogy van egy kis gond. Módosítani kell a szerződést. Kétségbeesve kérdezték: mi történt? Megvan az Appendix – mondtam. Idő múltával, a katalógus nyomán bejelentkezett telefonon egy dán antikvárius – aki mellesleg szakosodott –, és hajlandó volt licitálni a Bolyai-műre. Viszont akadt egy magyar gyűjtő is – mellesleg mindene Radnóti –, megtetszett neki a Tentamen, és huszonnégymillió forintért övé lett a Bolyai.

– A két idős hölgy mennyi pénzhez jutott?

– A huszonnégymillió nyolcvan százalékát kapták meg, nagyjából húszmillió forintot. Ott ültek egyébként az árverésen, figyeltem őket, láttam rajtuk, hogy se élők, se holtak nem voltak, nagyon izgultak. Amikor utána bejöttek hozzánk, az antikváriumba, azt mondták: „Apa fentről segített.” Elmondták azt is, hogy hárman voltak testvérek. Fiútestvérük kapott egy lakást, ők meg ezt-azt és a könyveket. Most már megnyugodtak, mert a papa igazságosan osztotta el a vagyont a testvérek között. Egyébként matematikatörténettel foglalkozott.

– Feltételezem, hogy szembe kell nézniük a hamisításokkal is.

– A huszadik században már markáns írásképek vannak, viszont a tizenkilencedik században nagyon hasonlítottak a kéziratok egymásra. Tehát egy Petőfi-kézirat és egy korabeli másolat nehezen különböztethető meg. Most is van egy ilyen ügyünk. Az írásszakértői vélemény azonban egyértelművé tette, hogy a vers nem Petőfi írása, jóllehet az aláírás nagyon hasonlít a költőéhez. Abban az időben nagyon sok vers kéziratos formában terjedt, egy mai embert, egy laikust könnyen megtévesztheti. Elég nagy áruk van a dedikált köteteknek, ez hozta magával, hogy elkezdtek hamisításokat gyártani, ami már bűncselekmény. Ha az ember másol, akkor nem ír, hanem rajzol. Az o betű sokszor sokszögű, mert a hamisítónak elakad a keze… De hát vannak jól sikerült hamisítványok is, amelyekkel pár éve szembesültünk.

– Nemcsak a könyveknek, a dedikálásoknak is megvan a sorsuk, a történetük. Miért dedikáltatják az olvasók a könyveiket?

– Ha az ember szeret egy költőt vagy egy írót, személyesebbé válik a kötete azáltal, hogy a kedvenc szerző keze írása is benne van a könyvben.

– Vagy a gondolata.

– Az már egy felsőbb szint. Amikor nemcsak az áll benne, hogy Micikének szeretettel, hanem több ennél. Karinthy Frigyes
például nem tudott egy sima dedikációt leírni. Mindig valamilyen szellemesség foglalkoztatta. „Kimondhatatlan izével” – ez áll a Tóth Árpádnak szóló kötetben, ami ott lesz a következő árverésen. Most van egy másik kötetünk is tőle, azt írta bele, hogy: „Alázatosan jelentem, megírtam ezt a könyvet. Karinthy Frigyes póttartalékos.”

– A humor a bölcsek esernyője – mondta egyszer Karinthy.

– Karinthy zseni volt! A kedvencem. Kedves anekdota vele kapcsolatban, hogy a Hadik kávéházban Hatvani báróval ült egy asztalnál, amikor Hatvani odaintette a fizetőpincért, kifizette a cechet, majd széles gesztusokkal hatalmas borravalót adott neki, és hozzátette: „Osszák el!” Karinthy erre elővette a pénztárcáját, elkezdett benne kotorászni, majd elővett belőle egy fémpénzt, és azt mondta: „Szorozzák meg!”

– A színhely London. Nagy könyv- és kézirataukció. Az árverésen kalapács alá került Sztravinszkij egyik korai ba lettjének eredeti partitúrája is. Egy kitartó kliens mindenáron meg akarta szerezni az anyagot, mind feljebb licitált, egészen háromezer fontig, s ekkor birtokába is került a partitúra. Az újságírók körülvették a csekk jét kiállító új tulajdonost, és kérdésekkel ostromolták. „Igor Sztravinszkij vagyok – mutatkozott be általános meglepetésre, majd így folytatta: – Soha el nem tudtam volna képzelni, hogy valaha kétszer annyit fogok adni partitúrám kéziratáért, mint amennyit annak idején az egész ba lettel kerestem.”

– Mutatom a Bernát Gáspár-könyvet. A szerző a tizenkilencedik század közepén kiváló író, költő, humorista, ügyvéd és dalszerző volt. Jóízű tréfáival s adomáival országos hírnévre tett szert. Volt egy kötete, amelynek a Kaczagányok címet adta. A következők olvashatók benne: „Karinthy Frigyesnek, aki tudom, hogy egyszer meg fog születni, Bernát Gáspár 1857.” Megjegyzem, azért kevés az olyan személy, akinek a dedikációja komoly kereskedelmi érték. Már a tizennyolc-tizenkilencedik században is voltak dedikált kötetek, de nem ez volt a jellemző. A dedikálás huszadik századi, polgári divat. A tizenkilencedik századi dedikálások majdnem mindegyike ritka. Például egy Arany- vagy egy Petőfi-kötet. De ez azért rossz példa, mert se dedikáció, se kézirat nincs.

– A huszadik században kik voltak azok a magyar írók, akik sokat dedikáltak?

– Móricz például rengeteget dedikált. Beült a könyvsátorba, és aki nem került elé, annak a könyvét is ellátta kézjegyével. Sok dedikált Móricz-kötet van, ebből eredően nincs értékük. De például Csáth Géza, Krúdy, Szerb Antal vagy Ottlik keveset dedikált.

– Érdekes, hogy Krúdyról – akiről Márai azt írta: „Nagy író volt, minden sora ragyog, mint egy pénzdarab” – azt hittem, sok ifjú hölgy és szépasszony őrzi az aláírását.

– Krúdy nem dedikált egy pofa sörért, pedig szerette a kiskocsmákat, ahogy történetesen Berda József is. Nincs olyan Berda-kötet, amelyben ne fedeznénk fel a kézírását. Weöres Sándor szintén sokat dedikált, de sok kézirata is fennmaradt. Pilinszkynek ma nagy divatja van, egy-egy dedikációja nyolcvan-, százezer forint. Pedig ez általában nem jellemző az ezerkilencszáznegyvenöt utáni írókra. Ugyanennyit ér egy Babits- vagy Kosztolányi-kézjegy.

– Van olyan tárgy, amiben csak reménykedik, hogy egyszer valaki bekopog vele?

– Persze. Egy Corvina, Mátyás király könyvtárából, amely ősnyomtatványokat és díszes kiállítású, kézzel írt, illetve festett kódexet tartalmazott. Bármikor előbukkanhat egy Corvina… Talán egyszer valaki bekopog egy tizenhatodik századi magyar nyelvű könyvvel is. Sok olyan kötet van, amelyről tudjuk, hogy megjelent, vagy feljegyzés árulkodik róla, de nincs belőle példány. Bármilyen tizenhatodik századi könyvnek, amely a magyar könyvnyomtatás első tízhúsz évében született, nagyon tudnék örülni.

– Az internet megjelenése mennyiben változtatta meg az antikváriumok életét?

– Az internetnek sok előnye van, de a használtkönyv-piacot tönkretette és halálra ítélte. Ha egy könyv kétezer forintot ér, de a Vaterán meg lehet venni háromszázért, akkor ott fogják megvenni. Fordítva is igaz. Én is szoktam vásárolni a Vaterán: valamit árulnak háromszázért, és harmincezret ér. Óriási ezen a téren a káosz, viszont az internet olvasókat visz el. A régi könyveket mindig gyűjtötték, és a jövőben is fogják gyűjteni. Lehet, hogy hullámhegyek és hullámvölgyek lesznek, de mindig lesz rá igény. Ez más. Ebből tartjuk mi is fenn a boltot. Ez az élvezet része. A használt könyv már nem.

– A Központi Antikvárium könyvárverései rangot vívtak ki maguknak, az eseményeknek mindig nagy a visszhangjuk.

– A könyvárveréseknek a két világháború között volt a virágkoruk. Volt egy olyan réteg, amely megengedhette magának értékek vásárlását, és volt egy kereskedelmi réteg, amely biztosította a lehetőségeket. Ebben az időben már ajánló jegyzékeket készítettek, és a hagyatékokban is sok izgalom volt. Mi most a százötvenedik árverésünkre készülünk, ami közvetlenül pünkösd előtt, június hetedikén lesz. Nagy energiákat fordítunk arra, hogy méltó módon ünnepeljük meg a jubileumot. Másfél éve gyűjtjük az anyagokat, jelenleg a száztizenötödik tételnél tartunk. A századik aukció is különleges volt, de a mostani még inkább az lesz.
Én az ötvenkilencediknél érkeztem. Akkortájt nagyobb kínálat volt. A kilencvenes évek végén kezdtek felfutni az árverések, úgy, hogy milliós árak is születtek. Hihetetlen dolgok kerültek elő. Most sem panaszkodhatunk, jó időszakot élünk minden téren, viszont annyi árverés van, mint eső után a gomba. Ezek nem túl magas színvonalat képeznek, de konkurenciát jelentenek. Eladókat és vevőket visznek el. Többen úgy gondolják, mivel nem tudnak megélni, az árverések majd kihúzzák őket a slamasztikából.

– Ön hogy került be a könyvszakmába?

– Már gimnazista és főiskolás koromban is jártam antikváriumokba, de szakmailag csak harmincnégy éve kerültem a könyv közelébe. Vendéglátóipari Főiskolát végeztem, üzemgazdász vagyok. Hogy ennek mi a jelenté- se, ma sem tudom. Matematikából és történelemből felvételiztem, és az volt a szempont, hogy nem kellett készülni. A főiskola végén azonban már láttam, hogy ez nem az én világom, és ott álltam útirány nélkül. Egyik barátom itt dolgozott a Múzeum körúton, és ő hívott, miután a katonaságtól leszereltem. Így kerültem az antikváriumba, és itt ragadtam. Az elején még sajnáltam, hogy nem történelemtanár lettem, de ma már nem sajnálom. Annyira szeretem ezt a munkát, hogy sokszor úgy érzem, szinte felháborító, hogy amit csinálok, azért fizetést is kapok.

– Mit gondol, mi kell ahhoz, hogy valakire azt mondják: jó antikvárius?

– Az alap az általános műveltség. Kell hozzá egy hosszú, szakmában eltöltött idő. A gyűjtés és az ezzel való foglalkozás jellemzően férfijáték. Alapítanak könyv-, térkép- vagy kéziratgyűjteményt, és az özvegyek, a gyerekek eladják, amit rájuk testáltak. Ennek is megvan a természetes forgása. Nők ellenben nincsenek a szakmában. Sem a gyűjtés, sem az eladás oldalán. A jó antikváriusban a vadászösztönnek is érvényesülnie kell. A másik elől megszerezni, felhajtani valamit, amellett hogy az ember becsüli az értéket, amihez hozzájut, de irányítani tudja, hogy az adott tárgyat ki kapja meg; mennyiért vegyek meg valamit, és mennyiért adjam el. Normális körülmények között is sok pénzt lehet keresni, de az arányokat nehéz megtalálni. A normális haszonból is meg lehet élni, de ezt kevesen hajlandók belátni. Nem gondolom, hogy jó kereskedő vagyok, de szeretek venni és eladni. Nem az a fő szempont, hogy menynyit keresek, hanem az izgalom, ami vele jár. Megvettem valamit, itt van, tudom, hogy ő ezt keresi, akkor neki is örömet szerezhetek, mi több, közösen gyűjteményeket építgethetünk, úgy, hogy adott esetben én szólok a gyűjtőnek, vagy közvetítek. A kapcsolatrendszer is nagyon fontos, szóval összetett dolog, hogy ki a jó antikvárius.

– Amikor leültünk beszélgetni, mindjárt egy Radnóti-verset emlegetett.

– Erről még nem tudok nagyon sokat mondani. Az Első eclogáról van szó. Ez megint olyan, mint a közelmúltban a Járkálj csak, halálraítélt című versének egyetlen fennmaradt kézirata – egy törölt, de általunk megfejtett sorral –, amely tízmillió forintért kelt el. A vers kézirata önmagáért beszél. Fantasztikus dolog. A költő három sort törölt, majd felülírt. Megint megpróbáljuk majd megfejteni, hogy mi volt a három eredeti, törölt sor. Remélhetőleg újfent felfedezők leszünk. Radnótira az volt a jellemző, hogy amit nem talált késznek meg jónak, azt megsemmisítette. Azért satírozta át, hogy ne olvashassa el utólag senki. Az irodalomtörténész, akinek a segítségét kértük, azt mondta, hogy azért nehéz rekonstruálni a költő alkotói folyamatát, mert csak a végső stádiumot hagyta meg.

– Tehát akkor az Első eclogának ez a változata piszkozat?

– Ha sok javítás lett volna benne, vélhetően széttépi, és újraírja, de csak három sort változtatott meg. De így is hátborzongató a verset kézbe venni! Ez fénypontja lesz a júniusi árverésnek.

Válogatás Jókai Mór elbeszéléseiből

Mégsem lesz belőle tekintetes asszony

„Mert valóban vitézi próbatétel volt ez a magyar tüzérségnek...”

(6.)

Lajosnak a tengerisorok között csúszva kellett előhaladnia a legutolsó kukoricasorig, s ott fekve maradnia. Távcsövét odahelyezé egy kupac tetejére, s úgy feküdt ott mozdulatlanul, figyelve több óra hosszat. Neki egy örökkévalóságnak tetszett ez az idő. Tüzérnek lenni, ágyúdörgést hallani, és nem szólhatni közbe. A síkon folyvást látta a fel-feltünedező, majd előre–, majd hátrahaladó porfellegeket. Azok ott lovas csapatok, amik egymást üldözik vagy csalogatják.

A magyar hadsereg balszárnyáról négy század huszár vonult nagy csendesen a közelgő porfellegek felé, nemsokára azokból sem látszott egyéb egy távozó poroszlopnál, melyet egy forgószél felkavargatott az égig.

Távol, Fegyvernek felé látszott egy ágyú füstje, s hangzott utána a tompa dobbanás, melyet a földön fekve még jobban lehetett hallani.

Beletelt fél óra, míg a két egymáshoz közeledő poroszlop összetalálkozott, s a két porfelleg akkor egymásba kavarodott.

Ez nem tartott sokáig; néhány perc múlva a porfelleg ismét kétfelé vált, s aztán egyenesen közeledett a magyar tábor felé.

Lajos visszatért az ütegparancsnokhoz, s elmondá neki, mit látott.

– A huszárok nagyszámú ellenséges lovasságra bukkantak az újvárosi úton, rövid összeütközés után vonulnak visszafelé, az ellenséges lovasság üldözi őket.

– Jól van – mondá az ütegparancsnok. – Most adja ön ide a távcsövet, s fogja ezt a másik perspektivát addig, míg én visszatérek.

Az a másik perspektiva egy nagy darab szalámi volt, melyből addig a parancsnok falatozott, most pedig Lajos látott hozzá. Jólesett neki, ebéd ideje volt, délután két óra felé, s mint tudjuk, még ma nem evett. Biz ennél jobb ebédre várták otthon, hanem hát ez is jó ilyenkor. A közelgő lovasság dübörgése pedig már hallatszott a távolból.

Ó! nincs valami ilyen vérizgató látvány több, mint ez a dübörgés! Ezernyi paripának patkódobogása a rezgő földön. Az ujonc katonának erre a hangra kapja meg a szívét a láz, kezeit a görcs, szemei előtt elborul a világ, vagy vérbe, vagy homályba; ha gyáva, hátrafut, ha bátor, előrerohan; ez a moraj elveszi józan eszét.

Hanem a vén katona már mindezt föl sem veszi. Az a fiatal fickó, ki ott az ágyútalpra ülve, rakja szájába a szalonnát, falatonként metélve kenyere hátán, bizony elmondhatja magáról, hogy ő vén katona, mert tizenhat csatában hallotta már azt a paripadübörgést.

Egyszer aztán az ütegparancsnok is visszajött. Csendesen kiosztá a parancsokat, kartácsra töltetett, a tüzérek ágyúikhoz álltak égő kanócokkal, s mindenki várta nyugodtan a közelgő robajt.

Nemsokára láthatók lettek a huszárok. Rendben közeledtek; nem voltak soraik megbontva. Mind a négy század szakaszonként vonult vissza.

Hanem mögöttük egy egész ezred orosz lovasság zúdult előre. A Konstantin dzsidásezred volt az.

A dzsidások egy szakasza sebesen vágtatva közeledett a domb felé, mely a rejtett üteget eltakará; ezeknek az a világos szándékuk volt, hogy a négy század huszárt a várostól elvágják.

– Kár, hogy homloksorban közelednek – szólt Lajos a tűzmesterhez –, milyen derék volna, ha oldalt kaphatnók őket.

Ezen a kívánságán is segítve lett, mert mire a dzsidások sebesebben közeledtek feléjök, egyszer csak a szőlők közül egy másik rejtett üteg megszólal, s négy ágyúval a lovasok közé tüzel.

Erre az üldöző szakasz visszahátrál az ezred zöméhez, folyvást veretve a szőlőkerti ütegtől, onnan hatfontosokkal lőttek rájok, s minden lövésre felbukott hol egy ló, hol egy lovas.

– Mi ez az idvességre? – dörmögé magában Lajos, irigyen nézve, hogy kergeti el a másik üteg keze ügyéből az ellenséget.

Az orosz lovasság azonban erre nemhogy visszavonult volna, hanem kétfelé vált, s egy részével a huszárokat üldözé tovább, másikkal pedig a szőlőkerti üteg ellen fordult.

Most láthatta Lajos őket oldalt fordultan, egészen kapóra.

Az ágyúk hirtelen az előttök elvonuló ellenségre irányoztattak; mint sortűz, úgy hangzott egyszerre valamennyinek a lövése, s amint a lövés után elkapta a szél a füstöt, a síkon csak egy összezavart futó lovas tömeget lehete látni, s az elhagyott téren vergődő lovakat, halállal küzdő lovasokat. Olyan szomorú hang a csatatéren meglőtt lovak nyerítése, a kínlódó hadfiak halálkiáltása. Ki ér rá ezt ilyenkor meghallani?

E csapás után a dzsidásezred másik fele is megfordult, s összetört szakaszait fedezni indult, mire a huszárok ismét arccal fordultak elleneik felé, s üldözőkké váltak.

Most kezdett fejlődni az ütközet.

Az orosz lovas osztály mögött lassanként felvonult két gyalog hadosztály, és egy újabb lovas osztály, a lovasok mozgó ütegei megnyiták a tüzelést a magyar harcvonal ellen, s a magyar ágyútelepek bátran fogadták el a kínált vitézi próbatételt.

Mert valóban vitézi próbatétel volt ez a magyar tüzérségnek, s ha a győzelem a túlnyomó erőé lett is, de a dicsőség osztályrésze a harcban nekünk maradt.

– Fel a dombra! – hangzott a parancsszó. – Most nem rejtekből, hanem szemtől szembe kezdődjék a viadal. Ágyúcső ágyúcső ellen; ember ember ellen. Senki a fejét se kapja félre, mikor a golyó elcsap füle mellett!

S minő elszánt küzdelem! Az ágyúcsövek keresztültüzesednek a sűrű lövés miatt, a föld körös-körül fel van már szántva az ellenség golyóitól; egy-egy tüzér összeroncsolva fekszik már ágyúja mellett, s öltönyébe harap fogaival, hogy nyögéssel ne zavarja társai nyugalmát.

A tüzértisztek mind lovaikon ültek, legjobb céltábla az ellenségnek.

Lajos szivarra gyújtott, úgy osztá parancsait. Remekül lőttek a fiúk; ők már négy ágyút összetörtek az ellenség szemközti ütegéből, s az még egyet sem sértett meg az övéik közül. A muszka tekék vagy fejeik fölött süvöltöztek el, vagy messze előttük csaptak le a földbe. Néha két ember közt úgy vágtak le, hogy mind a kettőt érte a szele.

Ekkor újabb haderő kezdett kibontakozni az orosz hadvonalon. A megroncsolt ágyúkat visszavontatták, s a megtizedelt dzsidásokat felváltotta négy szakasz testőr kozák, s két szakasz muzulmán lovas.

A kozákok vezetője fehér arab - faj lovon ült, melynek sörénye és farka pirosba játszott; az egész működő hadosztályt pedig egy tábornok vezényelte, kinek almás - szürke lova volt, legrosszabb szín a rácélozónak.

Az új orosz ágyútelep közt volt egy vet-üteg (Haubitz-Batterie), mely eleinte minden siker nélkül kezdett el játszani a magyar üteg ellen.

Igazán csak játék volt. A tüzérek nevetve nézték, hogy pattant el minden gránátja a levegőben, mielőtt a földre leesett volna. Ők csak egy kis gömbölyű fehér felleget láttak belőle, meg a durranást hallották, egyéb kárt nem tett.

Folytatjuk
 

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom