Hétvégi melléklet

2019. április 20.

0420

a Csend

A szeretet aratása

„Már vártalak”

„Nagyon nagy élmény nekem, lelkipásztornak, hogy már a gyerekeket megtanítottam arra: a fájdalomnak is van értéke”

Kő András
Lendvai Zoltán János: Az ember térdelve, imádkozva a legnagyobb!
Lendvai Zoltán János: Az ember térdelve, imádkozva a legnagyobb!
Forrás: Papajcsik Péter

Rédics Zala megye délnyugati vidékének kicsiny települése, egy kilométerre a szlovén határtól. A község lakóinak lelki gyámolítója, a hit őrzője Lendvai Zoltán János plébános. A nevére aligha kapja fel a fejét az olvasó, ellenben, ha azt írjuk, hogy a „gördeszkás pap”, sokak számára ismerősen csengenek a szavak. Emlékezetes napot töltöttünk a társaságában, hol egy padon, hol a teljes átalakítás alatt álló plébánián, hol a templomokban. Egy kivételes személyiséggel találkoztunk, aki úgy tartozik a faluhoz, mint fához az árnyék. Akinek mindenkihez van egy jó szava, akibe éppen belebotlik, vagy aki éppen feléje jár. Különös karizmával megáldott pap, őrangyal, biztos pont egy olyan településen, ahol az ott élőknek minden emberi megnyilvánulásra szükségük van. Vele beszélgettünk.

– „Hogy mi a húsvét? – teszi fel a kérdést Pilinszky János, és Simone Weil szavaival felel rá: – »Az embernek meleg csend kell, és hideg tumultust adnak neki.« Nos, pontosan ez a »meleg csend«: Isten dicsőségének, föltámadásának, eljövetelének és minden egyes látogatásának elvéthetetlen ismertető jegye. Pontos ellentéte annak a »hideg tumultusnak«, amit az ember oly gyakran kap, s amit maga is esztelen módon hajszol.”

– A csend az ember életében az egyik legfontosabb, mert ekkor érnek meg a gondolataink. A „termékeny csendben” a legtöbbet tehetünk önmagunkért és embertársainkért. Sajnos, sokszor éretlenül jönnek ki belőlünk a szavak, amit aztán nehéz helyrehozni. A szentírás így mondja: „Légy késedelmes a szólásra, légy késedelmes a haragra, s légy készséges a hallgatásra.”

– A bölcs ember kétszer gondolkozik, mielőtt egyszer megszólal – tartja a mondás.

– Azért van két fülünk és egy szánk, hogy legalább kétszer annyit hallgassunk, mint amennyit beszélünk. Egyébként az ember életében a nagy eseményeket mindig csend előzi meg. Jézus életében is a legnagyobb dolgok csendben történtek. Csendben történt a születése, a halála pillanata és a feltámadása is, amely az egész világot átalakította. Ezeket a csendes perceket százszor és ezerszer elimádkozzuk. Mikor gyerekkoromban megkérdeztem a nagymamámat, miért kell olyan sokszor elmondani, hogy „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között…”, azt mondta: „Azért kisfiam, mert ezzel kezdődött a megváltásunk.” Valaki egyszer arról faggatta az emlegetett Pilinszky Jánost, hogy hisz-e Jézus feltámadásában, s ha igen, miért? A költő így felelt: „Mert olyan csendes volt… A feltámadás számomra épp csendességében – isteni.” A húsvét azt az üzenetet hordozza, hogy találjuk meg magunkban ezt a csendet.

– A nagypéntek kulturális értékkel rendelkező ünnep, amely rabul ejti az embert.

– A nagypéntek is a csendről szól. Hogy az Isten fia meghal és eltemetik. De érdekes ez a csend, mert Mária, a mi égi édesanyánk ott áll csendben Jézus keresztje alatt. Ő volt a világító mécses, a gyertyafény a sötétségben, a fájdalomban és a szenvedésben. Gondoljunk bele: egy édesanyának van-e nagyobb fájdalma annál, mint mikor látja szenvedni és meghalni a gyermekét. Ráadásul Jézus nem balesetben halt meg és nem betegségben, hanem koholt vádak alapján ítélték halálra. S ezt ő némán végignézte. Azért példaképem a legsportosabb pápa, Szent II. János Pál, mert a címerében, a kereszt alá odatette az M betűt, Máriának a jelét. És ezzel azt sugallta nekünk, hogy Mária nem csak Jézus keresztje alatt állt őrt, hanem mindany­nyiunk keresztje alatt számíthatunk rá. A legnagyobb fájdalmunkban is.

 – Azon töprengek, miben különbözik az idei húsvét a korábbi években megtapasztaltaktól, és mi benne az állandó?

– Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Feltámadása a hitünk alapja. Ha nem támadt volna fel – mondja Szent Pál apostol –, akkor semmit sem érne a hitünk. Mi nem elvont, elavult igazságokban hiszünk, hanem az élő Jézus Krisztusban, aki szenvedett értünk, meghalt, de feltámadt, és ma is él. Ez a mi reményünk. Hogy miben különbözik az idei húsvét a korábbiaktól? Mindenkinek másban. Aki ebben a szent időben, tehát a nagyböjti negyven napban elvégzi a szentgyónást, annak sokkal szebb lesz a húsvétja. Vannak, akik évek, évtizedek óta halogatták a bűnbocsánat szentségéhez való járulását, és azt veszik észre, hogy nyolc, tizenöt, húsz év is elmúlt, és nem ünnepelték meg igazán a húsvétot. Pedig a szentgyónás Jézus húsvéti ajándéka. Amikor húsvétvasárnap este megjelent a tanítványoknak, így szólt hozzájuk: „Békesség veletek! – Rájuk lehelt, majd folytatta: – Vegyétek a szentlelket; akinek megbocsát­játok bűneit, az bocsánatot nyer…”

– Azt mondják, az emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztulhat el, s van benne emberi anyag, amely rettenetesen tud szenvedni. Az ember nemegyszer megkérdezi magától: örömre születünk, és mégis: nagyon sok testi-lelki szenvedés részesei vagyunk. Hogy van ez?

– Jézus nem ígérte meg, hogy ha hiszünk benne és követjük, akkor nem fogunk szenvedni. De azt megígérte, hogy velünk marad életünk minden napján. Tehát velünk lesz a szenvedéseinkben is. Nagyon nagy élmény nekem, lelkipásztornak, hogy már a gyerekeket megtanítottam arra: a fájdalomnak is van értéke. Lehet belőle imádság is. Minél idősebbek leszünk, nemcsak fizikai, hanem lelki szenvedéseink is gyarapodnak, s ha valaki tud a fájdalmaival mit kezdeni, akkor egyre jobban úrrá is lesz rajtuk. Korzenszky Richárd bencés szerzetes, tihanyi perjel fogalmazta meg egy helyütt, hogy amikor a feltámadást ünnepeljük, megsejtünk valamit abból a valóságból, amit Jézus sírjának elhengerített köve és az üres sír láttán az asszonyok és az apostolok megéltek. Minden embernek van keresztje, akár elfogadja, akár nem. Halálos életünkön ott van még a súlyos kő. Vajon elhengerítik-e egyáltalán? Mert bármennyire nyomasztó és nagy is ez a kő, az élet erősebb, mint a halál. Húsvéti prédikációmnak ez lesz a fő mondanivalója. És az, hogy békéljünk ki Jézussal és önmagunkkal, ne álljunk harcban a világgal.

– Ferenc pápa szerint a prédikációnak életszerűnek kell lennie. A papok ne beszéljenek el az ember feje fölött. A prédikáció akkor hiteles, ha életközeli, ha a valóság ismeretéről árulkodik. Valamelyik püspök mondta: „Úgy kell prédikálni, hogy a kés megálljon a levegőben.”

– Elfogadom, de befolyásolja a mondanivalót, hogy az ember kiknek beszél. Gyerekmise van, vagy idősebb korosztály van jelen a templomban. Ettől függően más hasonlatokat, más képeket és más történeteket használok. Egészen másként kell prédikálni napjainkban egy kis faluban, Rédicsen, a határszélen, ahol ezer lélek él, mint mondjuk Pesten, a Ferenciek templomában. Elég nehéz a hatást hosszú távon megtartani, de természetesen minden lelkipásztor azon töri a fejét, hogy megfeleljen a kívánalomnak. Hogy az embereket felébressze szendergésükből, mert szó szerint is igaz, hogy többen elalszanak prédikáció közben. Én mindig arra biztatom a híveket, hogy nem is a prédikációra kell elsősorban figyelni, az csak egy gondolatelindító, inkább hallgassunk arra, ami megrezdül a szívünkben.

– Az időérzék is fontos a prédikáláskor, mert nem jó, ha túl hosszú a beszéd.

– Sajnos néha én is elvesztem az időérzékemet, ezért aztán segítségre szorulok. Megkértem a kántorokat, hogy ha már nyolc-tíz percnél többet beszélek, jelezzék nekem. Először szolid fényjelet adnak a telefonjukkal, majd ha az kevésnek bizonyul, akkor az orgonán megszólaltatnak egy-egy sípot. Mielőtt már a füstjel következne, gyorsan megkeresem az áment.

– Kik járnak Rédicsen templomba?

– Jó kérdés. Gyerekek és fiatalok is, de inkább középkorúak és idősebbek. A gyerekek közül országos szinten csak azokkal találkozunk, akik elsőáldozásra vagy bérmálásra készülnek. Utána sajnos elmaradnak a templomból. Én például minden szentmisét köszönettel és hálaadással így fejezek be: Jézus nevében köszönöm mindnyájatoknak, fiataloknak és régebb óta fiataloknak, hogy félretettétek sok munkátokat, és úgy osztottátok be az időtöket, erőiteket, hogy most együtt imádkozhassuk ezt a szentmisét.

– A templom bejáratánál felfigyeltem egy mondatra. Ez áll rajta: „Már nagyon vártalak.”

– Gyönyörű történet. Egy állami gondozott fiatalembert, Orsós Zoltánt öt évre befogadtam a rédicsi plébániára. A győri papnevelő szemináriumba járt, és a tavaszi, nyári és a téli szünetben itt lakott nálam a plébánián.
A nevelőszülőktől elvágyódott, és egy plébániára akart költözni, én pedig püspöki engedéllyel befogadtam. Ez a mondat az ő gondolata volt. A szemináriumban kiírta magának az íróasztalára – figyelmeztetésül, hogy többször menjen be a kápolnába: „Már vártalak.” A köztünk élő Jézus mindig vár minket, tehát amikor eljövünk a templomba, vele találkozunk. Ezért fogad bennünket ez a felirat az ajtóban: „Már nagyon vártalak.”

 – Önről csak úgy beszélnek országszerte, de most már több helyütt külföldön is, hogy a „gördeszkás pap”. Talán nem is tudják a becsületes nevét. Ez pejoratív vagy dicsérő jelző?

– Ezt már nem tudom lemosni magamról, de szívből örülök neki. A Szentlélek ajándéka, karizma. Ahogy Bosco Szent János, a Szalézi Társaság férfi rendjének megalapítója egyensúlyozott a kötélen, és ahogy Szent II. János Pál pápa síelt, úgy én a gördeszkával egyensúlyozok. Ez is művészet. Valamikor szertornáztam, a gyűrű volt a kedvencem, de szerettem a korlátot és a nyújtót is. Percekig tudtam egy helyben kézen állni és a korláton is. Megtanultam és megtanítottam sok társamat hátraszaltózni a betonon.

– Egyszer úgy nyilatkozott, hogy „elég, ha keresztet vetek a bemelegítéskor”.

– Igen, az én bemelegítésem a keresztvetés, amivel mindjárt hálát is adok Jézusnak apai nagypapámért, akitől a laza izmokat örököltem. Az én izmaim, hála Istennek, az ötvenen túl is lazák. Mindennap hálát adok érte.

– Plébános úr, hová valósi?

– Majdnem Zalaszentmihályon születtem, egy kukoricaföldön. Ha kicsivel korábban jövök a világra, most Kukorica Jánosnak hívnának. De időben beértek velem a zalaegerszegi kórházba, így azt írták be az igazolványomba, hogy zalaegerszegi vagyok. A nagymamám azonban nem akarta, hogy megszülessek. Amikor meghallotta a hírt, hogy édesanyám áldott állapotban van, nehéz súlyokat emeltetett vele, hogy vetéljen el. Túl korainak tartotta a jövetelemet. De hála Istennek édesanyám és édesapám vártak engem. Anyám egyébként annyira ügyes lány volt, hogy mindig a fiúkkal mászott a kötélre, távolt ugrott meg futott velük. Édesapám a pécsi területi versenyen a százméteres síkfutásban nyert aranyérmet. A szüleim a hivatásomban is támogattak, jóllehet, amikor édesanyámnak tizennégy évesen elmondtam, hogy pap szeretnék lenni, annyira meglepődött, hogy egy pofonnal válaszolt.

– Igaz, hogy mindkét nagyapja is szerette a sportot?

– Az apai nagyapám még hetvenéves korában is tekebajnokságokat nyert. Pedig nagy állóképesség és rugalmasság kell ehhez a sportághoz. Azt is hallottam róla, hogy fiatalon futásban, távolugrásban, magasugrásban, gerelyhajításban, tehát sokféle sportágban jeleskedett. Több aranyérme volt a kis körzetében. A másik nagyapám eredetileg kovácsmester volt, de több szakmában is ügyeskedett, például jó bognárként tartották számon. Sajnos alkoholbeteg lett. Tőle meg azt tanultam nagyon fiatalon, hogy soha, soha ne igyam meg az alkoholt. Ez lett a fogadalmam. Mikor kínálnak, mindenkivel koccintok, a számhoz is emelem a poharat, aztán otthagyom az asztalon.

– És a misebor?

– Az más. Az már Jézus vére. Egy-egy fél deci. Ki sem mutatja a szonda. Sajnos a papok szeretik a bort. Foglalkozási ártalom, mert mindenhol kínálnak bennünket. A híveim azonban tiszteletben tartják
a fogadalmamat.

– De az ünnepeken csak megtisztelik egy-egy üveg finom borral.

– Kezdetben a kereszteléskor, a házasságkötéskor jobbnál jobb italokat hoztak a rokonok, de kértem őket, hogy inkább gördeszkát hozzanak. Így jelenleg hatvan-hatvanöt gördeszka van a gyűjteményemben. A kezemben lévőre az van írva: „Mihálytól és Anitától.” Én eskettem őket, és ezt hozták ajándékba. Az áll még rajta: „Pax Tecum.” Béke veled!

– Mennyibe kerül a legdrágább deszka?

– Pontosan nem tudom, talán harminc-negyvenezer forintba. De nem én vettem őket, hanem valamennyit ajándékba kaptam. Méghozzá több helyről a világból: Oroszországból, Dél-Koreából, Norvégiából, Lengyelországból, az Európai Unió legtöbb országából is kaptam gördeszkát.

– Melyik a legértékesebb az ön számára?

– Az egyik legértékesebbnek azt tartom, amelyet Gyenesdiáson kaptam egy gördeszkapálya-avatón. Nagy kerekű gördeszka, amely bilinccsel van összekötve. Ez a kedvencem. A fiatalok szájtátva szokták figyelni, ahogy beleállok a nagy kerekek közepébe. Ez fejleszti legjobban az egyensúlyérzéket.

– Elmarasztaló megjegyzéseket is kapott?

– Nem nagyon. Inkább csodálják az emberek, amit művelek. Sok helyütt jártam a világban Milánótól Torontóig. Milánóban meghívtak az expóra is, és hála istennek eljött velem a gellénházai plébános. Bevallotta, hogy elsősorban nem is a bemutatómat figyelte, hanem az emberek arcát, akik először meglepődtek, de utána átszellemültek. Szerinte én nem is gördeszkázom, hanem zenére táncolok a gördeszkán. És ez egy imádság, evangéliumhirdetés, preevangelizáció – az evangélium hirdetésének első lépcsőfoka.

– Ha nem a gördeszkával kötött volna életre szóló kapcsolatot, lenne ilyen népszerű?

– Egészen biztos, hogy nem is hallottak volna rólam. Az embereket nem hozzák lázba a szokványos dolgok: a pap misézik, prédikál, látogatja a betegeket, vigasztalja a gyászolókat, és a többi. De ha pingpongozik, síel vagy futballozik, urambocsá’ gördeszkázik, arra már odafigyelnek. Az a tény, hogy ötvennégy évesen még öt-hat féle gördeszkával tudok egyensúlyozni, ez maga a csoda. Ha egy átlagember bemelegítés nélkül rááll egy ilyen gördeszkára, azonnal elszakad valamelyik lábínja vagy –izomzata.

– Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök például futballozik. A katolikus válogatott kapusa.

– Valójában minden pap sportol. Nem a szó legszigorúbb értelmében, de mindnyájan lovagolunk a szavakon. Sőt, néha azonban elvetjük a sulykot. Túl messzire is dobjuk. Aztán az is egészen biztos, hogy néha autóversenyzőt játszunk, mert a szentmisék között nincs elég idő, hogy az ember az egyik településről átérjen a másikra, és ha egy rend­őrrel találkozunk, illik meghallgatni az intelmeit. „Gyorsan jött!” – mondja a közeg. Mire én: „Mi egyenruhások tartsunk össze.” Erre megenyhül. Én is szolgálatban vagyok, ő is, de megesik, hogy rálépek a gázra.

– Hány település tartozik a rédicsi plébániához?

– Tizenkettő.

– Ez nem kevés. Autóval közlekedik?

– Igen. De az már előfordult, hogy az elcsatolt területekre mentem misézni, és három kilométerrel a templom előtt elromlott az autóm. Elővettem a kocsi csomagteréből a gördeszkát, és azzal értem be. Igaz, hogy késtem öt percet, és a plébános azt kérdezte: „Mivel jöttél, hogy így kiizzadtál?” Mert beleadtam apait-anyait.

– Az elcsatolt területek közelsége az összetartozást erősítheti a magyarok között.

– Közeledik Trianon centenáriuma, ezért Rédicsen, itt a trianoni határon, egy Trianon- és egy gördeszkamúzeumot szeretnék építtetni. Az épület már áll, alapítványunk is van. A leendő múzeum falára felhelyezett molinó is hirdeti: őseink jelrendszerét, a rovást is tanítom a fiataloknak. Tartozik hozzám egy trianoni, revíziós templom, amely annak idején egész Zala vármegye összefogásából épült. Olyan kegyetlenül húzták meg a határt, hogy teljesen elszakították a családokat, a rokonságot. Jugoszláv területre szakadt a templom is, és öt falu kétezer lelket számláló közössége templom nélkül maradt. A lendvavásárhelyi (ma dobronoki) templom helyett épült meg hat kilométerre Rédicstől, Gáborjánházán az új templom.
A márványtáblán olvasható a története.

– Csoda, hogy a márványtáblát nem verték le az ötvenes években.

– Ez az akkori plébános érdeme volt. Elektromérnöknek készült, de az olasz fronton megfogadta, ha túléli, pap lesz. És az lett. Teljesítette a fogadalmát. Az egyetemista társai mind meghaltak. Ezt mesélte az akkori hittanosoknak. Pap létére az embereknek tojásért, tyúkért, kakasért javította a rá­dióikat. Nagyon szerették. Ha megállok a gáborjánházi templomnál, az emberek engem is úgy várnak, ahogy őt várták akkoriban: szatyrokkal. Ki sem tudok szállni még a kocsiból, már mondják: „Plébános úr, ha nem sértjük meg, hoztunk egy kis tojást, süteményt…” És a misepénzt rágumizzák a tojástartóra. „Sértegessenek csak nyugodtan – felelem –, nagyon szépen köszönöm. A jó szokást sokáig őrizzék.”

– Ez általában így van, vagy csak az ünnepeken?

– Minden vasárnap. Itt nagyon szeretik és megbecsülik a papot, de ez az elődömnek, Nemes Istvánnak köszönhető. Amellett, hogy javította a rádióikat, talán az elsők között volt motorja. Volt hittanosai mesélték, még a lányokat is megtanította motorozni.

– Mit gondol, önt miért szeretik az emberek? Mi a titka?

– Nem tudom. Amikor Körmenden voltam káplán vagy Szombathelyen, ott is szerettek az emberek. A közvetlenség a legfontosabb. A másik, ami nagyon fontos: az embertársainkat tisztelni kell. A katonaságnál a legnagyobb vagányok voltak a barátaim. Ők vigyáztak rám. Azt mondták: „Ne bántsátok a kispapot, mert velünk gyűlik meg a bajotok.” Én semmi különöset nem tettem, csak tiszteltem és szerettem őket.

– Hírlik, hogy jó viszonyban van a gyerekekkel. A felnőttszívekhez a gyerekek szívén keresztül vezet az út. A közelmúltban kapott Magyar Fiatalokért díj is ezt példázza. Mondják, a játék a legjobb pedagógiai eszköz. Schiller szerint „Az ember legnagyobb, mikor játszik”. Kosztolányi azt írta: „Mindnyájan játszunk, s lelkünkre csak emelőleg hat a játék.”

– Az ember térdelve, imádkozva a legnagyobb! Esztergomban jártam gimnáziumba, ahol Lukács István magyartanárom a kezembe nyomott egy könyvet, amely Bosco Szent Jánosról szólt. Ebben a könyvben olvastam arról, hogy a játék segítségével milyen jól meg lehet szólítani nemcsak a fiatalokat, hanem a régebb óta fiatalokat is. Azt tapasztaltam, hogy amit hittanórán hónapokig nem lehet megértetni a gyerekekkel, ha együtt játszunk velük, könnyebben megértik. Fel szoktam vinni őket a templomtoronyba, és meghúzhatják a harangot, ami életre szóló élmény. Felengedem őket a szószékre is. Ünnepi alkalmakkor én is szószékről prédikálok. Ha meghívnak lelkigyakorlatra, mindig kérem a plébánost, hogy fel szeretnék menni a szószékre. Az válaszolja: „Kérlek, ne menj fel! A szószéken mindenféle takarítószer van.” De tovább kérlelem, amíg hozzájárul. Nota bene: a gördeszka is szószék! A rédicsi templomban megmaradt a szószék, de Gáborjánházáról és Resznekről eltávolították.

– Nem fordul elő a mise alatt, hogy megszólal a mobiltelefon?

– Előfordul, de nem zavar, ahogy a gyereksírás sem. Bár a falu összes gyereke rosszalkodna a szentmisén, és ötven mobiltelefon szólalna meg, mert ez azt jelentené, hogy annyival többen vagyunk.

– A fővárosban, a Baross utcai templomban egy évben egyszer misét celebrálnak a hajléktalanoknak. A plébános prédikációja közben az egyik hajléktalan felkiáltott: „Nem úgy van az, plébános úr!” A plébános csak annyit jegyzett meg: „Most én beszélek, és mise után majd megbeszéljük a dolgot.” És folytatta a prédikációt. Valamikor a pap egy település fontos láncszemének számított.

– Szerintem ma is nagy ajándék, ha egy faluban ott lakik a pap, mert sajnos egyre kevesebben vagyunk. Ezen a vidéken nincs posta, a legtöbb helyen az iskola is bezárt, s ahol pap sincs, ott ez tényleg a falu végét jelenti.

– A rédicsi plébániához tartozó tizenkét település közül melyik a legkisebb?

– Több kicsiny falu is van. Lendvajakabfán vagy Lendvadedesen csak harmincan-negyvenen élnek. Az elmúlt évtizedekben a határsáv teljesen tönkretette ezeket a falvakat, a fiatalok építési engedélyt sem kaptak, nem jutottak munkahelyhez, s így el kellett költözniük Lentibe, Zalaegerszegre, Pécsre vagy Budapestre. Gáborjánházán viszont, amely szintén kihalóban lévő falu, hét-nyolc ministráns van az oltár körül! A városokban sincs ennyi ministráns. Ez a Szentlélek csodája.

– Hogyan alakul egy vasárnapi miserend?

– Háromnegyed nyolcra Belsősárdra megyek misézni, ahol Jézus szíve-kápolna van, kilenc órára Gáborjánházára, és negyed tizenegykor a rédicsi Szentlélek-templomban van a mise. Délben pedig Reszneken.

– Nem fárasztó ez az igénybevétel?

– A gördeszkának köszönhetem, hogy a hátam és a lábam még nem fáj.

– Meddig akarja művelni ezt a sportot?

– Én is kíváncsi vagyok arra, hogy meddig bírom. Szeretném minél tovább. Remélem, hetven–hetvenöt éves koromban is tudok még menni velük két-három kört, talán sokak örömére, és akkor ez hungaricum lesz.

– Melyik templom volt a legnagyobb hatással önre?

– A Szentlélek-templomok. Talán nem véletlen – ez az isteni gondviselés csúfneve –, nagymamám falujában, Nemeshetésben – híres kegyhely, Búcsúszentlászló mellett –, aztán Körmend mellett, ahol káplán voltam, Horvátnádalján és itt, Rédicsen is Szentlélek-templom van. Ez külön ajándék. És a templomot körülvevő térnek Szentlélek tér a neve.

– Mondják, a hit kegyelem. A lélek legbensőségesebb állapota. George Santayana amerikai filozófustól való az idézet: „Kolumbusz egy új világot fedezett fel, és csak olyan térképe volt, melyet a hite rajzolt fel az égboltozatra.” Hányszor látjuk, hogy a futballista keresztet vet, vagy a gólja után az ég felé emeli mindkét kezét.

– Ilyenkor a sportoló ezzel a mozdulatával prédikál, hirdeti az evangéliumot. És amit nem látunk messziről: keresztet formálnak a mutató- és a nagyujjukból, és ezt a keresztet csókolják meg, s utána mutatnak az ég felé. Kitől kérnénk segítséget, és kinek mondanánk köszönetet, ha nem a mi Teremtőnknek?

– Freund Tamás agykutató mondta nemrég egy interjúban: „Hitvallókra mindig szükség van a mai világban, és ha azok hiteles emberek, esetleg tudósok, nagyobb a megnyilatkozás súlya”. Ugyancsak ő nyilatkozta, hogy nem mond ellent egymásnak a hit és a tudomány. Egy tudós is lehet hívő, hiszen a hit olyan kérdésekre keres válaszokat, amelyeket a természettudomány fel sem tehet magának. Mi az élet értelme, eredete és célja? „Szerintem az ateisták is hívők a maguk módján, mert abban hisznek, hogy valami nincs” – vallotta a tudós.

– Úgy tudom, a legtöbb tudós hívő volt, mert lehet, hogy a tudomány poharából ivott első korty ateistává tesz, de ha átlátjuk az összefüggéseket, rátalálunk mennyei Atyánkra, aki mindezt megtervezte és beprogramozta.

– Mikor tudatosult, hogy tud beszélni az emberek nyelvén?

– Elég korán észrevettem, hogy a szívükig eljut az üzenetem. De ez is – a gördeszkához hasonlóan – a Szentlélek ajándéka. Karizma. Szemináriumi elöljáróm mondta Győrött: „Neked az az ajándékod, hogy lehet valaki gyerek, egyszerű munkás vagy egyetemi professzor, te öt perc múltával megtalálod a hangot velük. Meg tudod szólítani és nyitni őket.”
– Mióta él Rédicsen?

– Huszonkét éve.

– Kérte, hogy ide kerülhessen?

– Nem. A püspök úr behívott, és azt mondta, válasszak: Nova vagy Rédics. Azt feleltem, válasszon ő, mert akkor nem magamat fogom szidni, ha véletlenül nem jön be. „Akkor legyen Rédics – mondta a püspök –, mert aki ott van, úgyis szeretne elmenni.” És nagyon érdekes – ezt feltétlenül vegye bele az írásba –, egy idős néni megjegyezte. „Plébános úr, maga majd szeret itt lenni nálunk?” „Ezt miért kérdezi?” „Mert az eddigi papok nem szerettek.” Ez a dialógus nagyon megérintette a szívemet.

– Nem fordult meg a fejében, hogy elmenjen egy nagyobb településre?

– Lett volna rá többször is lehetőség, és szóba is került, hogy elhelyeznek, a hívek azonban kikönyörögték Konkoly István püspök úrtól, hogy maradhassak. „Zolikám, minden sztornó – mondta a püspök atya –, de mondd meg a híveidnek, hogy többé ne telefonáljanak!”

– Jó érzés lehetett.

– Nagy elismerés. Ha az ember szeretetet vet, szeretetet is arat.

– Mit gondol, jó hivatást választott?

– Én boldog vagyok, hogy pap vagyok.

Válogatás Jókai Mór elbeszéléseiből

Mégsem lesz belőle tekintetes asszony

„Te siratod azt, hogy vesztettél, én siratom azt, hogy győztünk”

 (11.)

Az orosz folytatá a kísértést.

– S még ezután az én franciám ismét lóra ült, s csaknem a szájunkba jött az ágyúival, olyan közelről lövöldözött belénk. Ah, azt csak egy francia tehette. Végre midőn vissza kellett vonulni, mert a túlsó szárnyon elveszett az ütközet, az én franciám észrevette, hogy elveszté az érdemrendét. Mi üldöztük, s ő időt vett magának, hogy leszálljon a lováról, s ott, ahol a földre bukott, szemünk láttára fölkeresse a lehullott becsületrendet. Ah, uram! azt csak francia tehette. Hogy mutogatta fennen azt a megtalált kis piros szalagot. Egy magyar bizony nem szállt volna le egy kis darabka veres szalagért olyan veszedelemben, hanem vágott volna le egy darab szalagot a szeretője hajából.

De már kezdett a Lajos arca lángvörösre válni.

– Én mindenáron el akartam fogni ezt a tisztet folytatá az orosz. – Szükségem volt élő tanúbizonyságra, hogy a magyar hadseregben francia tisztek vezérelnek. Üldözőbe vettem jó arab lovamon. A tüzértiszt alatt rossz, fáradt tüzérló volt. Két ló hosszára beértem már, akkor hidegvérrel visszafordult rám, s egész csapatom szeme láttára úgy lőtte keresztül jó ezerrubeles arab lovamat, hogy én lovastul együtt bukfencet vetettem. Ily vakmerőségre csak francia képes. Ha magyar lett volna, szaladt volna előlem, mint a nyúl.

– Elég volt! – ordítá az ifjú honvéd, s kirúgta maga alól a széket, és olyat ütött öklével az asztalra, hogy ahány tányér, ahány pohár volt azon, mind táncra kerekedett.

Nem ügyelt már sem Kondor uram rángatására, sem kedvese összekulcsolt két kezére, sem anyja remegő alakjára, sem saját józan eszére.

Elég volt!

– Elhallgattam, kozák, hogy jegyesemet nyájas szavaiddal beszennyezted; elhallgattam, hogy gyávának neveztél; de nemzetemet ne gyalázd, mert azt nem tűröm el! Én voltam az, magyar volt az, ki tábornoktokat tönkrelőtte, magyar volt az, ki rendet kaszált hadsoraitok közt! (Ezzel felszakítá a keblén mellényét és véres ingét.) Itt a seb, amit kaptam, még be sincsen kötve, még nem is tudom, hogy fáj-e, mert van, ami jobban fáj, s itt az a kis veres szalag, amit a halál lábai alól szedtem fel, és ez a magyar érdemszalag. Én lőttem ki alólad szép fehér arab lovadat, piros serénye volt, ugye? És most kiáltsd be kozákjaidat, hogy vágjanak össze, mert élve e szobából engem ki nem visz senki!

A fiatal honvéd e kitörő szavainál a muszka főtiszt haragos arcán valami szomorú mosolygás kezdett elderengeni; csendesen lecsatolta kardját oldaláról, s székéhez támasztotta.

Mikor aztán fegyvertelen volt, felállt székéről, odament Lajoshoz, vállára tette kezét, s halk hangon így szólt hozzá:

– Ne félj semmit, bajtárs! sem össze nem vágatlak én téged, sem rabságra nem vitetlek. Lengyel vagyok én: szerencsétlen nemzet fia, mint te. Jól rád ismertem én, csak azért beszéltem így, hogy igazi alakodban megjelenni kényszerítselek. Ne utáld kezemet elfogadni, borulj keblemre, és sírd ki magadat velem együtt. Te siratod azt, hogy vesztettél, én siratom azt, hogy győztünk…

A lengyel híven szavát tartá; amíg az oroszok Debrecenben tanyáztak, nem bántotta senki Lajost, sem szülői háza táját. Mikor eltávoztak onnan, ezt a jó tanácsot adta Lajosnak:

– Maradj itt, míg a magyar tábor visszajön helyedbe; ha nem jő vissza, akkor nem is találsz rá többé soha. Itt, e ruhában, jó helyen vagy. Tartsd magadat, míg elmúlik a vész.

A vész, tudjuk, hogy nem múlt el.

Lajos nem látott visszatérő magyar tábort többet, ott maradt az anyai házban, a hentesi ruhában. Később nehezebb idők jöttek, mindig több terhet rakott az újév a magyar ember vállaira; ritka, aki le nem roskadt a türelem keresztje alatt.
E ritka emberek közé tartozott Lajos. Egy szép napon beletörülte a henteskést az ügyvédi diplomába.

„Akit a két keze el bír még tartani, az nem térdepel le a hatalmasok lábaihoz kegyelmi morzsákért. Idegen törvények, bélyeg, alázatos könyörgés, gyűlölt bírákkal való komázás nem egészséges gyomornak való. Leszek iparos, ami
apám volt.”

S az ügyvédből, a vitéz honvédből lett hentes.

Még most is abban van, s igen jól érzi magát benne. Van szép háza, gazdasága, van jó felesége, egészséges gyermekei, van becsülete és megelégedése.

És így Kondor uram csakugyan elérte, hogy leánya mégsem lett tekintetes asszony! amitől úgy borzadt teljes életében.
És erre a történetre nagyon sokan emlékeznek Debrecen városában, s ismeri mindenki azt a férfit, aki, ha a világ fel nem fordul, most talán városbírája lehetne, s ha még egyet nem fordul a világ, talán tábornok lehetne; de aki most mégis több mindazoknál: – mert most boldog ember.

(1867)

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom