Hétvégi melléklet

2019. március 23.

0323

Visszatérés

Vers

Juhász Gyula : Nagyvárad

A kőrösmenti Párizs régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.


A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.


Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,


Ki virraszt most melletted régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!

Suttyó Újvidéken

Repülőtanárok

„Itt fogadjuk ezen a helyen, hogy a magyar labdarúgás százezres tábora minden magyar értéket segít , támogat ”

RR
Ellentétben más vidéki csapatokkal, a nagyváradiak nem ijedtek meg a fővárosban sem. Bodola Gyula veszélyezteti fejjel a Gamma, illetve Tóth György kapuját
Ellentétben más vidéki csapatokkal, a nagyváradiak nem ijedtek meg a fővárosban sem. Bodola Gyula veszélyezteti fejjel a Gamma, illetve Tóth György kapuját
Forrás: Magyar Sportmúzeum

Hetvenöt évvel ezelőtt különleges végeredménnyel zárult a magyar labdarúgó-bajnokság 1943–1944-es idénye: először győzött vidéki csapat, ráadásul egy olyan, amely a visszatért területekhez tartozott. Mi több: a bajnok Nagyváradi AC mögött harmadik lett az egyébként a Ferencváros ellen kupadöntőt is vívó Kolozsvári AC, hatodik pedig az Újvidéki AC. Mit adtak a bécsi döntések a magyar labdarúgásnak?

A történelem alakította a magyar futballtérképet is. A Felvidék már az első bécsi döntéssel, 1938. november 2-án Magyarország része lett. Ahhoz ellenben már túlságosan későn, hogy az ottani csapatokat be lehessen kapcsolni az 1938–1939-es idényben a magyar bajnoki rendszerbe. Áthidaló megoldásként a Magyar Labdarúgók Szövetsége (MLSZ) kiírta az úgynevezett Felvidéki Kupát, amelynek eredménye alapul szolgált a következő idény csoportbeosztásaihoz. A legjobb felvidéki együttes, a Kassai AC automatikusan a Nemzeti Bajnokság A csoportjába, azaz a legmagasabb bajnoki osztályba kapott besorolást.

A felvidéki magyar futballnak szép hagyományai voltak már a század addigi négy évtizedében is. Elsősorban Pozsonynak, amely ellenben az első bécsi döntést követően nem lett újra magyar, hanem a Jozef Tiso irányította Szlovák Köztársaság fővárosa lett. Mindazonáltal érdekes, hogy hajdanán éppen pozsonyi volt a magyar labdarúgó-válogatott első vidéki játékosa, a korábban a MAFC-ból is beválogatott Nirnsee Gyula, a Pozsonyi TE csatára.

Az első csehszlovák korszakból két játékos nevét érdemes kiemelni: az Újpesten nevelkedett Priboj Istvánt, aki 1923-ban magyar gólkirály is volt, de pályafutása jelentős részét pozsonyi és prágai csapatban töltötte, a negyvenes évek elején pedig a szlovák szövetségi kapitányi posztot is betöltötte. A másik Kocsis Géza, akinek itthon szintén az Újpest volt a fő csapata, egyébként egyike annak a négy futballistának, akik csehszlovák és magyar válogatottak is voltak.

A szlovák futball nem volt rossz a harmincas évek második felében, de a cseh erősebbnek számított. A visszatért területek labdarúgása pedig sokkal gyengébb volt, mint a pozsonyi, így leginkább politikai döntésnek minősíthető, hogy a Kassai AC azonnal a legmagasabb osztályba kapott besorolást. Nem is tudott megkapaszkodni az élvonalban, csak a tönkrement, és a kilencedik forduló után visszalépő Nemzeti SC végzett mögötte.

Már a Kárpátalja jelentős része is viszszatért 1939 tavaszán. A következő szezonra, az 1939–1940-es, háromcsoportos Nemzeti Bajnokság B Felvidéki csoportjába olyan együtteseket vezényelt az MLSZ, mint az ungvári SK Rušj (a mai írásmód szerint Rusz), a Kassai SC, az Ungvári AC, a Losonci AFC, a Munkácsi SE, a Beregszászi FTC és a Füleki TC. A Dunántúli csoportba kapott besorolást az Érsekújvári SE. Kárpátalján élt a legkisebb létszámú magyar közösség, nem meglepő, hogy az ottani magyar futball volt a leggyengébb. A régió legerősebb csapata, az SK Rušj a csehszlovák időben egyszer még az ottani élvonalba is bekerült, legjobb játékosa, a kapus Boksay Sándor bekerült a csehszlovák válogatottba, illetve 1937-ben a prágai Slaviában a világhírű František Plánička utóda lett.

Különleges csapat volt az SK Rušj, amelyet – mivel nagyrészt tanáremberek alkották, akik Európában elsőként, többnyire repülőgéppel mentek az idegenbeli mérkőzésekre – repülő tanároknak becéztek. Az 1939 és 1945 közötti magyar időszakban Kárpátalja legjobb csapatává az Ungvári AC emelkedett. Az onnan származó legjobb játékosok közül Kalocsay Géza (aki az első magyar anyanyelvű futballista, aki vb-érmet kapott, 1934-ben, a csehszlovák keret tagjaként) Boksayhoz hasonlóan már régen elhagyta szülővárosát. Beregszászról előbb Prágába, majd Franciaországba ment, de 1939-től már Magyarországon játszott.

Az UAC-ot 1910-ben alapították, az első világháború előtt erős csapatnak számított, 1914-ben megnyerte Kelet-Magyarország bajnokságát, mégpedig a Nagyváradi AC-val szemben. Újabb fénykora a negyvenes években jött el, amikor előbb sikerrel szerepelt a magyar második osztályban, de „csak” második lett, majd a következő idényben már kiharcolta a feljutást.

Akkoriban Pesovnik-Megay László személyében egy egyébként a városban felnőtt, korábbi válogatott futballista volt a település polgármestere, de egyetlen ungvári visszaemlékező vagy dokumentum sem emlegette a későbbiekben, hogy az elöljáró támogatta volna a labdarúgókat.

Az akkor már az édesanyja családnevét használó Pesovnikot háborús bűnök miatt 1945 után távollétében Budapesten halálra ítélték, de nem bűnhődött, mert mi után Ungvárról Komáromba helyezték, majd amerikai hadifogságba került, 1950-ben kivándorolt Ausztráliába. Ott hunyt el az évtized végén. Emlékét szeretnék az ungváriak kitörölni az emlékezetből, a mostani városházán szinte minden korábbi városfő portréját kiállították, az övét nem. Éppen akkoriban helyezték át Komáromba, amikor a város csapata története első és egyetlen magyar élvonalbeli szezonjára készülődött.

Akár kvízkérdésnek is feltehető, melyik az a csapat, amelyik szerepelt is a futballunk legmagasabb osztályában, meg nem is. Az Ungvári AC, amely az 1944–1945-ös idényben három mérkőzést lejátszott, majd viszszalépni kényszerült. Rögtön az első fordulóban, augusztus 27-én elmaradt az Ungvári AC–Újvidéki AC találkozó, miután délelőtt légitámadás érte a kárpátaljai várost. A vendég délvidékiek közül a bombázás alatt életét veszítette Mészáros István (ugyancsak korábbi válogatott futballista), a csapat edzője, s elhunyt a két partjelző, Halácsi és Benedek, amikor találat érte a szállodát. Megsérült két kitűnő játékos, Csillag János és Kulinyi Ferenc is, akiket aztán elszállítottak Budapestre, a Sportszanatóriumba. Csillagnak térd fölött amputálták a lábát.

Ha már az újvidékieknél tartunk, rúgjuk fel egy picit a kronológiát, hiszen a történelmi Magyarország területei közül a Délvidék tért vissza a legkésőbb, 1941 áprilisában. Az Újvidéki AC az első világháború előtt már szerepelt a magyar bajnoki rendszerben, a Déli kerületbe beosztva, 1941 nyarán pedig az úgynevezett Hazatérés Bajnokságba sorolták, a többi délvidéki csapattal egyetemben. Ez a sorozat döntött arról rövid idő alatt – az idő, az új bajnokság kezdete sürgetett –, hogy a Magyar Labdarúgók Szövetsége a futballpiramis melyik szintjére osztja be őket.

Ez a sorozat is hozott futballtörténelmi kuriózumot: az Apatini SE csapatában bemutatkozott az akkor már 34 éves, cseh klasszis, Antonín Puč, aki így az első nem magyar anyanyelvű világbajnoki érmes lett a magyar bajnokságban. Az 1934-es, római világbajnoki döntőben gólt is szerző csatár már erősen leszálló ágban volt, egyedül nem tudott csodát tenni. Az élvonalra vele sem volt esélye az apatiniaknak, nem úgy az Újvidéki AC-nak, amely megnyerte a Szabadkai VSE elleni döntő mérkőzést, és feljutott a legmagasabb osztályba 1941 nyarán.

Az Újvidéki AC végül három teljes és egy csonka idényt töltött a magyar élvonalban. Előbb a tizenkettedik, majd a tizenegyedik, végül – története legjobb évében – a hatodik helyen végzett a Nemzeti Bajnokságban. Többnyire vajdasági játékosokat igazolt le és szerepeltetett, de játszott a soraiban három mérkőzést Turay József, a Ferencváros, majd a Hungária csillaga, világbajnoki ezüstérmes, akit előbb Suttyónak, majd Császárnak becéztek.

Ugyancsak az anyaországból igazolt Újvidékre Hargitai-Sziffert Nándor, aki a Ferencvárosban és a Dorogban is játszott az élvonalban és Somlai-Stolzparth Rezső, aki a Kispest profi játékosa (is) volt. A helyi játékosok közül Pálfi Béla nevét érdemes kiemelni, aki 1948-ban olimpiai ezüstérmet szerzett, míg 1950-ben világbajnoki résztvevő volt a jugoszláv válogatottal.

Az újvidéki Magyar Szó így emlékezett hatvan évvel a csapat szétesése után a gárdára: „Az UAC kék-fehér színeiben együtt futott a zöld gyepre, a magyar Pálfi, Csillag, Takács s Hargittai, a szerb Avramović, Marjanović, Živković és Jovanović, a horvát Medarić, valamint a német Welker s Platz társaságában. Sikert sikerre aratva, egymásra utalva beutazták a magyar vidékek zegét-zugát. S a magyar játékosoknak eszébe se jutott, hogy szerb csapattársaik ellenében valamit is tegyenek, amikor azok a pálya közepén nem mondták a többiekkel kezdés előtt, hogy „hiszek Magyarország feltámadásában”. Sem akkor, amikor negyvenháromban a pravoszláv húsvét alkalmával beszeszelten félerővel rúgták a bőrt, minek következtében együttesük hazai pályán súlyos vereséget szenvedett, de akkor sem, amikor negyvennégy tavaszán dr. Medarić a Fruška gora-i partizánokhoz szökött. Itt jegyezzük még meg, hogy az említettek, a békesség kedvéért, félretéve nemzeti büszkeségüket a köz s természetesen saját érdekükben, elviselték a csúfos, kötelező névváltoztatásukat, minek következtében Avar, Máriás, Zsoldos, Mézes és Jánosi néven kellett önmagukat szerepeltetni.

Végül sajnálattal említjük meg néhai Szuszedszky urat, akit Újvidék rég elfelejtett, pedig mint az UAC ügyvezetője kijárta,
hogy magyar játékosai itt helyben töltsék le katonaidejüket, miként a nem magyarok is, hogy elkerüljék a biztos halált hozó oroszországi munkaszolgálatot. Tegyük azonban még hozzá, hogy a szerb játékosok is karakánul viselkedtek a világégést követően, nem okoztak kellemetlenséget egykori csapattársaiknak, bár nem tették részükre lehetővé, hogy a Slogában, majd a Vojvodinában kergessék a labdát.”

A három bajnoki idényben számos kiemelkedő mérkőzése volt az Újvidéki ACnek. De mind közül kiemelkedett, amikor az első szezonjuk tavaszán, 1942. március 15-én, az ünnepen, a vidéki magyar futballban akkor kiemelkedőnek számító, hatezer fős publikum előtt 3:2-re legyőzték a Horthy Miklós sporttelepen a Ferencvárost.

Ha lehet rangsort felállítani, a magyar labdarúgás Észak-Erdély visszacsatolásával nyerte a legtöbbet. A Trianon után már romániainak számító klubokban ringott az ottani futball bölcsője. Kiemelkedően erős volt a temesvári labdarúgás, az első, 1921–1922-es bajnoki döntőt a románok által Kinizsiről Chinezulra, Kínaira átnevezett lila-fehér gárda nyerte, a kolozsvári Victoriát legyőzve. Temesvár talán még erősebb csapata, az európai léptékkel mérve is acélos Ripensia, mivel profi játékosokat foglalkoztatott, 1932-ig nem vehetett részt a bajnokságban. Ahogyan Oroszhegyi Károly, az immár közel három évtizede Magyarországon élő, erdélyi születésű futballszakíró fogalmazott hajdanán: „A monarchia szétesése után – az elcsatolt területekkel és a lakossággal együtt – Románia a sportágat is megörökölte. Ilyen körülmények között a labdarúgás úgymond kisebbségi sportág lett, bár a húszas években ez még egyáltalán nem számított hátránynak.”

Az első román válogatott még tele volt magyar ajkú futballistával, köztük volt Rónay Ferenc, aki 1944-ben magyar bajnoki címre vezette a Nagyváradi AC-t. Ebben a kontextusban furán hatna szinonimaként a nemzeti tizenegy, maradjunk hát a szóismétlés ódiumát is vállalva a válogatottnál, amelynek tagjai közül aztán többen is, mint Wetzer Rudolf, Ströck Albert, Tänzer (Táncos) Mihály, Auer (Avar) István, Barátky Gyula, később Dobay István, Marosvári Béla és Kovács Miklós is szerepelt aztán a magyar élvonalban, nem erdélyi csapat játékosaként.

Ha a romániai karriert nézzük, a világháború előtti mindhárom világbajnokságon szereplő Kovács Miklósé nevezhető a legtündöklőbbnek, hasonlót a világon mindössze négy további játékos mondhatott el magáról. Ám még az ő hírnevét is túlragyogta az öccse: Kovács István edzőként kétszer is megnyerte a Johan Cruijff nevével fémjelzett nagy Ajaxszal a Bajnokcsapatok Európa-kupáját.

A harmincas évek végére megerősödtek a bukaresti klubok is, több kiváló magyar játékos is a fővárosba költözött. A legjobbjuk, Bodola Gyula már a harmincas évek elejétől a román válogatott történetének gólkirálya volt, s meg is tartotta ezt a titulust egészen 1997. szeptember 10-ig. Akkor előzte meg Gheorghe Hagi.

Ám a második bécsi döntés a bukaresti magyar futballsztárok életében is nagy változást hozott.

„A magyar, a székely szív mindig hevesen dobogott bennem. A kínok kínját éltük át, amikor 1936 majd 1939 októberében Bukarestben a román válogatott mezében kellett játszani a magyar fiúk ellen. Képzeljen el egy olyan csapatot, amelyikből a magyar himnusz akkordjai alatt, heten, ott a pálya közepén hangosan sírtak. Úgy hívtuk egymást, székelyesen, hogy lelkecskéim. Ha valami baj volt, összebújtunk a pályán, mint télen a kismadarak. Lelkecskéim, legyetek legkedvesebb játékunk, örök szerelmünk Csaba királyfiai!” – idézte büszkén édesapja egykori nyilatkozatát a blogján a tragikusan fiatalon elhunyt, nagy tehetségű grafikus és karikaturista, Bodola György.

Miután Észak-Erdély visszatért, kényszerhelyzetbe került az MLSZ, gyorsan kellett cselekednie a korábban a román bajnokságban szerepelt együttesek integrálásával.

Szeptemberben (1940. augusztus 30-án írták alá a második bécsi döntést) már nem lehetett az addig kialakított struktúrát felrúgni, a már folyó bajnokságokat „újrakezdeni”. Az Országos Sportközpont (OSK) szeptember 11-én keltezett körlevélben tudatta: „A visszatérő országrészek sportjának bekapcsolása központilag nem oldható meg. A legcélravezetőbbnek az a megoldás látszik, ha ezt a fontos feladatot minden egyes szövetség a saját hatáskörében, sportbeli sajátosságainak szem előtt tartásával oldja meg. Kívánatos az is, hogy a visszatérő egyesületek sportvonatkozású ügyes-bajos dolgaikkal közvetlenül a sportáganként illetékes országos szakszövetséghez forduljanak.”

A futballban kialakult helyzetet az úgynevezett kolozsvári értekezleten igyekeztek megoldani. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium, az OSK és az MLSZ illetékeseinek részvételével megtartott egyeztetésen a következő fontosabb döntések születtek: a második bécsi döntéssel visszatért területekről az 1941–1942-es idényben két csapat szerepel az NB I-ben, ezek kilétét az ideiglenesen életre hívott erdélyi és székelyföldi bajnokság első két-két helyezettje dönti el egymás között 1941 tavaszán körmérkőzéses rájátszással. Az 1941–1942-es idényben három NB II-es csoportot alakítanak, ezek közül az egyik az 1940–1941-es erdélyi bajnokság nem feljutó egyesületeiből és egyéb kelet-magyarországi klubokból áll majd. Nagyváradon, Kolozsváron és Marosvásárhelyen alszövetséget és alosztályt hoznak létre. Szeptember 29-én és október 6-án budapesti és vidéki együttesek játszanak Erdélyben (a házigazdáknak csak a készkiadásaikat kell állni), megrendezik az Erdély Napot, amely során „minden jelentkező városba és faluba ellátogatnak az anyaország csapatai”. Az egyesületeknek egy évig sem tagsági, sem más díjat nem kell fizetniük. A különböző szervezési költségeket a Magyar Labdarúgók Szövetsége állja, utazási segély is igénybe vehető.

A Kassai AC kiesése után az 1940–1941-es idényben nem szerepelt visszacsatolt országrészbe való egyesület az élvonalban, viszont a kényszerből ötcsoportosra bővített NB II-ben (ekkor hívták először a második vonalat így) annál több. A második bécsi döntéssel ismét Magyarországhoz tartozó csapatok közül a legerősebbeket a Kolozsvári csoportba sorolták be, itt szerepelt a Nagyváradi AC, a Nagybányai SE, a Kolozsvári AC, a Kolozsvári Bástya SE, valamint a Szatmárnémeti (később Szatmári) SE és a gyengécske Nagyváradi Törekvés. Két külön csoportban (Észak és Dél) szerepeltek a székelyföldi csapatok, míg a kárpátaljai és a felvidéki klubok a Tisza csoportban szorgoskodtak.

A negyvennégy második vonalbeli együttesből tizenkilenc tartozott a visszacsatolt területekre. (Ami a teljes bajnoki rendszert illeti, csaknem száz együttes versenyeztetését kellett megoldani.)

Csak viszonylag későn, 1940. október 20-án indult a bajnokság az utólag létrehozott, második vonalbeli csoportokban. Nem jelentett ez gondot, hiszen kevés csapat versengett, könnyedén le lehetett játszani két kört. A Kolozsvári csoportban a Nagyváradi AC minden mérkőzését megnyerte. Ám a KAC-ot megelőzte a Nagybányai SE, s ez nagyon nem tetszett az MLSZ vezetőinek, illetve a hivatalos sportpolitika alakítóinak, beleértve Gidófalvy Pált.

Gidófalvy (május 8-ig miniszteri biztos, utána a Magyar Labdarúgók Szövetségének elnöke) a vidéki labdarúgás elkötelezett hívének s az új politikai helyzetben az erdélyi alakulatok lelkes támogatójának számított. Az 1940. október 14-i, kolozsvári Erdély–Ferencváros mérkőzés előtt elmondott ünnepi beszédében megindultan hangoztatta: „Az MLSZ és százezer magyar labdarúgó hódolatát, tiszteletét hozom ide, a nagy magyar Alföld, a Dunántúl, a visszatért Felvidék és Kárpátalja labdarúgóinak soha szét nem szakítható találkozását. Itt fogadjuk ezen a helyen, hogy a magyar labdarúgás százezres tábora minden magyar értéket segít, támogat. Mátyás király, nagy magyar király, köszönt téged és Erdélyt a csonka haza minden fiatal labdarúgója a magyar labdarúgás jelszavával: Szebb jövőt!”

A nagybányaiak néhány hónappal később már nem igazán érezték a magyar labdarúgás százezres táborának támogatását, miután kiderült, hogy hiába előzték meg nagy fölénnyel a Kolozsvári AC-t, mégis osztályozóra engedte a szövetség a KAC-ot is. A valóban kiemelkedő tudású, akkorra már a magyar válogatottban is bemutatkozott játékosokkal tündöklő NAC-ot automatikusan az első osztályba irányították. Az 1941. május 20-án megjelent Nemzeti Sport címlapján közölte a tabellát, amely elárulta, hogy a zöld-fehérek pontvesztés nélkül teljesítették a távot, tíz fellépésükön elért 58:6-os gólarányuk lenyűgöző volt. A székelyföldi labdarúgás dolgában megtartott konferencián Gidófalvy Pál a küldöttek tudtára adta, hogy „a Nagyváradi AC nem fog játszani selejtezőt, hanem egyenesen felkerül az NB I-be.”

A jól időzített bejelentés Nagyváradon hangzott el… Négy csapat (a Nagybányai SE, a KAC, valamint a székelyek északi csoportjában győztes Marosvásárhelyi SE és a déli csoportban első Sepsiszentgyörgyi Textiles) osztályozót játszott. A Kolozsvári AC alig leplezetten azért kapott még egy lehetőséget, mert az MLSZ politikai kérdésnek tekintette, hogy a két legnagyobb visszatért város, Nagyvárad és Kolozsvár képviseltesse magát az első osztályban. A KAC javára legyen írva: a pótvizsgát nem hibázta el, a Marosvásárhelyt 3:1-re, a Nagybányát egy vitatható tizenegyesből lőtt góllal 2:1-re legyőzte, s ezzel – immár, az újabb területek, így 1941 áprilisában Szabadka és Újvidék viszszatérése után, az automatikusan a legmagasabb osztályba beosztott Újvidéki AC és természetesen a NAC társaságában – bekerült a Nemzeti Bajnokság I. osztályának 1941–1942-es mezőnyébe.

Attól kezdve a NAC az ország legerősebb csapatai közé tartozott. Az 1941–1942-es idényben ötödik lett, a következőben viszont már második a csepeli Weiss Manfréd FC mögött. Jól szerepeltek a kolozsváriak is, akik a tizedik helyen végeztek. Aztán következett az 1943–1944-es idény, a NAC diadalmenete. A Vécsey – Mészáros, Onódy – Perényi, Juhász, Deményi – Lóránt, Barna, Sárvári, Bodola, Tóth III tizenegyből heten is játszottak pályafutásuk során a magyar válogatottban. A játékosok egy része Budapestről és környékéről került a Pece-parti Párizsba, Vécsey (eredetileg: Wéber) Kispestről, Mészáros és Tóth III Újpestről, Onódy és Barna (Stibinger) az Elektromosból igazolt a NAC-hoz. Közülük a balszélső békési, a jobbhátvéd felvidéki születésű volt. Barna kivételével mindannyian már legalább két klub színeiben szerepeltek az élvonalban, mire Nagyváradra kerültek.

A másik mag a visszacsatolás, illetve a Nagyváradra szerződés előtt romániai egyesületek tagja volt. Szegedi (Simatoc) a bukaresti Carmenben, Perényi (Pecsovszky) a temesvári Kinizsiben (vagyis a Chinezulban), Juhász, Bodola és Deményi (Demetrovits) a bukaresti Venusban, Kovács II a ploieşti Tricolorban, az egyébként nagyváradi születésű Sárvári (Spielmann) pedig Resicabányán futballozott. (A teljesség kedvéért: Juhász Gusztáv csak egyetlen idényt töltött a Venusban, előtte éveken át már a NAC-ot erősítette.)

A Sporthirlap 1944. januári összeállítása mindenkinek megemlíti a polgári foglalkozását is. Vécsey hegesztő, Mészáros vendéglős, Perényi és Barna műszerész, Kovács II villanyszerelő, Sárvári mázoló, míg Onódy, Szegedi, Juhász, Lóránt és Bodola magántisztviselő volt. Deményit és Tóth III-t fakereskedőknek írták (őket a klub segítette ilyen mellékálláshoz). Lóránt (Lipovics) Gyula a kivételt jelentette, tudniillik ő nem volt erdélyi, illetve partiumi, és nem játszott korábban budapesti gárdában sem. Az 1944-es bajnokcsapatban a Szombathelyről igazolt húszéves játékos, a majdani Aranycsapat középhátvédje jobbszélsőként szerepelt.

A NAC óriási fölénnyel, tizenhárom pontos előnnyel nyerte meg a bajnokságot. Kitett magáért a Kolozsvári AC is, amely bejutott a Magyar Kupa döntőjébe, sőt az első mérkőzésen, a Hungária úti, akkori nevén MOVE-pályán döntetlenre végzett a Ferencvárossal. Más kérdés, hogy aztán a „megismételt döntőt” a hazai Egyetemi pályán, tízezer néző előtt elveszítette.

Ki tudja, meddig tartott volna az erdélyi klubok tündöklése, ha nem éri el a front az országot, s nem kerül a váradi játékosok többsége Budapestre.

A régi idők soha többé nem tértek vissza.
 

Válogatás Jókai Mór elbeszéléseiből

Még sem lesz belőle tekintetes asszony

„... most Lajos háromszáz lépésnyi távolban állítá fel ágyúit ...”

(7.)

Hanem egyszer, mintha a pokol repesztett volna lyukat az égen, hogy minden villámot kiontson rajta, oly csattanással pukkant szét éppen Lajos ágyúja fölött az orosz gránát, s a kábító zuhanatban Lajos azt hitte, az egész világ szakad rá, s mikor felocsúdott, azt látta, hogy a földön fekszik.

Azt nem is kereste, hogy maga meg van-e sebesítve, csak azt, hogy az ágyúja megvan-e még? Az ágyúban nem történt baj, hanem az átkozott gránát elég sok kárt tett az emberekben; két tüzér sebet kapott, a tűzmester karját elszakítá egy golyóforgács, másik darab Lajos jó hóka lovának a koponyáját zúzta össze, s neki magának a mellét zsurolta végig egy vasszilánk, letépve posztóstul az érdemrendet róla, s egy hoszszú karcolással hasítva végig a bőrét.

Csak bőr! Ki venné ezt észre? Csakhogy csont nem törött!

– De’jsz, ezt nem adom oda ingyen – mondá Lajos, s odarohant az ágyúhoz, megtöltötte golyóra.

Ez a golyó az ellenséges gránátvetőnek volt szánva. Lajos célba vette az ellenfélt, s nyugodtan irányzott felé.

Az orosz hadsorban nagy örömriadal hangzott fel e sikerült lövésre. Maga a tábornok a hadsor elé lovagolt, egész kíséretével, s kalapot emelt a győztes ágyú tüzérei előtt. Azt hivé, az ellenágyú el van hallgattatva.

Amint az orosz tábornok az ágyú elé lovagolt, Lajos azt mondá: „annál jobb, ha te is jössz!”, s most már nem az ágyút, de az almásszürkét vette célba.

– Tüzet! – vezényelt abban a pillanatban, melyben a tábornok kalapját megemelte tüzérei előtt, s a dördülés után ott hevert az almásszürke a földön, s alatta az orosz tábornok, ki nem állt lábára többet, mert mind a két lábát elhordta a golyó.

Amint az orosz tábornok elesett, túl az ellen táborában, az elszörnyedés zavargó riadala, a magyar csapatok közt pedig a lelkesedés örömkiáltása hangzott fel: „előre! előre!”, harsogott végig, mint az erdő sudarain végigzúgó szél az egész balszárnyon; a gyalogság tömegekben indult meg az ellenséges had arcvonalának megostromlására; a huszárok lópatkói alatt ismét remegni kezdett a föld; az ágyúkat előrevontatták. Előre! előre!

Lajos ismét lóra kapott; egy tartalék vezeték lovat adtak alá, abban a percben az ütegvezetési parancsnok sebet kapott, s az egész üteg Lajosra maradt.

Csak előre!

Az ágyúkat hirtelen felcsatolták talyigájokra, a fogatok egy állóhelyökben megfordulva, rövid kanyarodással előrevágtattak az ellenség felé. Eddig nyolcszáz lépésnyiről lövöldöztek egymásra, most Lajos háromszáz lépésnyi távolban állítá fel ágyúit, s onnan nyitá meg a tüzelést. Két ágyú kartáccsal lőtt a tömegek közé, kettő pedig tele golyókkal rombolta az ellenség ütegét.

Hatalmas ágyúzás volt! az ellenség ágyúi egymás után elhallgattak a mieinktől találva; ha a huszárok rohamra indultak, akkor tömegbe állott az oroszok hada, s ilyenkor utcákat seprett közöttük a jól irányzott kartács. Az ágyúdörgés, a rohamra hívó dobszó, a buzdító trombitaharsogás, az ádáz ordítás közepett, lőporfüsttől és felvert portól környezve, nem látott az ifjú hős egyebet, mint a szemei előtt bomladozó ellenséget; nem hallott egyebet, mint annak tehetetlen ordítását; nem vehette észre, hogy más kiáltás is hangzik már a csatatér másik oldalán, s egy szomorú porfelleg kezdi körülölelni a csatatért. E porfelleg a győztes ellenség rohamának hírnöke volt. Lajos nem láthatta azt saját harcai között.

Midőn leghevesebben osztja parancsait, vágtatva jön elő egy futár a vezértől, s messziről kiált, kardjával intve.

– Hagyjatok fel a tüzeléssel, bajtárs! vissza kell vonulnunk. A jobbszárnyat tönkretették. Maga Paskievics negyvennyolc ágyúval nyomult Korponay ellen. Az ütközetnek vége. Siess az ágyúkat megmenteni.

– Megértettem – szólt rá Lajos, s azzal az utolsó kartácsot kilövetve ágyújából, parancsot adott valamennyi ágyúszekerésznek, hogy a lovakat hirtelen fogják a lövegek elé, s aztán utasítást adott az altiszt nek, hogy merre vonuljanak a városon keresztül, nehogy a visszavonulás zavarában megrekedjenek. Ő maga csak aztán kérdezősködött a futártól az ütközet esemé nyeiről, mikor már ágyúi teljes robajjal gördültek a síkon tova, a város felé.

– Az egész derékhad a nyakunkon van. A jobbszárnyon fut, aki merre lát. Tielőttetek még nyitva az út, hanem sietni kell, mert Paskievics két ezred lovast indított üldözésünkre. De vigyázz magadra, pajtás, mert te magad is meg vagy sebesítve.

A futár figyelmezteté Lajost öszszetépett atillájára, mely alól az ing véres rongyai látszottak elő. Lajos csak akkor vette észre, hogy megsebesült.

– Nem tesz semmit! csak karcolás.

– Nohát, Isten veled! én megyek a tábornok után.

Folytatjuk

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom