Hétvégi melléklet

2019. április 13.

0413

Jelenlét

Vers

Babits Mihály: Szép kikelet…

Szép kikelet, kelsz hát, arcomba lehelsz hát,
újra, tavasz, onnan lelkembe lehelsz át,
lelkembe lehelsz, mely, úgy mint te, ezerszer
szúnnyad vala, s melyet táplálni te versz fel.
Táplálj is erőddel, sugaraddal, hőddel,
nyelni való, selymes, levegős szellőddel.
Légy te borom, búzám, légy te az én múzsám,
korai barkáddal fejem koszorúzván,
korai barkáddal, fiatal virággal,
nem komoly, örökzöld, virágtalan ággal

1906. márc.

Járják Tolnát-Baranyát

Itthon és otthon

„A fotós azonban, ha nem megy közel, ha nem elég kíváncsi, akkor nem is igazi fotós. És nem elég a kulcslyukon át leselkedni”

Vitéz Anita
Móser Zoltán: Mindenkinek, akinek vannak gyermekei és unokái, annak a család a fő műve, minden csak azután következik
Móser Zoltán: Mindenkinek, akinek vannak gyermekei és unokái, annak a család a fő műve, minden csak azután következik
Ficsor Márton


Első Illyés Gyula-megemlékezésére készül Bonyhádon Móser Zoltán, Balogh Rudolf-díjas fotográfus, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, aki három éve döntött úgy: Budapestről inkább visszaköltözik szülőföldjére. Az íróportré-sorozattal híressé és elismertté vált művésszel a kultúra, a bölcsészet és a vidék kapcsolatáról beszélgettünk régi-új otthonában.

– Kezdjük az elején. Itt vagyunk Bonyhád főutcáján, a Kép-Tár-Házban. Mi ez a ház, és honnan jött az ötlet, hogy Budapestről visszaköltözzön Tolnába?

– Két és fél éve vettünk itt házat a feleségemmel. A gyerekek már kirepültek, nekünk ez az utolsó út előtti állomás: tervünk a csend, amire nagyon vágytunk. Ettől kezdve visszahúzódva élünk, de nem fogunk unatkozni. A házban kialakítottunk egy Kép-Tár-Házat, egy Vendég-Házat és a Könyv-Tár-Házat, én pedig minden olyan ismerősi körbe, ahol számon tartottak, megírtam, hogy várunk mindenkit szeretettel, aki egy kis melegségre és csendre vágyik. Minden hónapban egy kis, tizenöt–húsz képből álló kamarakiállítást rendezek a fotóimból, irodalmi órákat tartunk, a tavaly átadott fotólaborban a gimnáziumban és a kollégiumban elindítjuk a fotóképzést. Meggyőződésem, hogy ez országépítés. Nekünk van egy „itthonunk” és egy „otthonunk”, mert Bonyhádon élünk, és Mecseknádasdon lakunk.

– Ennek megfelelően kijelenthetjük, hogy mindennap bejárják Tolnát-Baranyát…

– Úgy van. Bonyhád a szülőföldem, ter­veim szerint menedék, és a hátralévő néhány évre talán a nyugalom helye lesz, mondom ezt hetvenhárom évesen. A Rákóczi utca azért fontos nekem, mert ez vezet Tevel felé. Ha erre látok jönni vagy menni egy autóbuszt, mindig az ablakokban ülőket figyelem, mert úgy érzem, hogy ott vagyok én is. Pedig csak voltam ott, és ez a „volt”, azaz első tizennyolc évem nagyon fontos része az életemnek. Ez az érzés egy kicsit az öreg Arany szénásszekérére hasonlít.

– Az Eötvös Collegiumban tanult magyar–történelem szakos tanárnak, de mégis fotográfusként lett a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

– A Collegiumban mindenki tudta, hogy fotós leszek, csak én nem. Filmesnek készültem, felvételiztem is kétszer – a szintén collegista Péterffy Andrissal együtt –, csak engem nem vettek föl. De nem bánom! Úgy lettem fotós, hogy közben tanárként dolgoztam, huszonnégy évig a Kisképző kollégiumában, három évig Kolozsvárt, a Sapientián, tizennégy évig Piliscsabán tanítottam filmeseket és újságírókat. Olyan fotós vagyok, aki soha nem tanult, csak tanított fotózást.
A fényképezést a magyar középkorral kezdtem, aztán az íróportrékkal folytatódott, de közben, mert a Kárpát-medencét jártam, készítettem a néprajzi jellegű képeket is.

- Meséljen erről!

– Az íróportré-sorozat harmadévesen jutott először eszembe. Arra gondoltam, milyen jó oktatási segédlet lenne a modern magyar szerzőkhöz, ha kivetíteném az arcukat, és mivel nincsenek benne a tankönyvben, a diákok így megismerhetnék a szellemi élet köztük élő nagyjait. Másodéves bölcsészként, ezerkilencszázhatvanhét nyarán egy építkezésen dolgoztam, amikor nagyjából két hét alatt meghalt egymás után Kassák Lajos, Füst Milán és Áprily Lajos. És addigra tavasszal már eltemettük Kodályt. Ezeket az embereket én mind le akartam fotózni – mi lesz, ha mindenki meghal, mire odajutnék? Ekkor tűztem ki célul magam elé azt is, hogy a szülőföldemről származó Illyéshez mielőbb elmegyek.

- Ő volt az első?

– Nem. Ötödéves koromban, karácsony előtt, de már a vizsgaidőszakban volt egy amatőr képkiállításom Kassán. Magam sem tudom, hogy hogyan kerültem oda, de ha már ott voltam, fölültem egy buszra, és elmentem Stószra, hogy Fábry Zoli bácsit meglátogassam. A vádlott megszólal című regényét ismertem. Fábry olyan volt Stószon a maga korában, mint Kazinczy Széphalmon a magyar nemzeti ébredés idején. A Kilencek, ez az Eötvös collegiumi kötődésű fiatal költőcsoport néhány hónappal korábban jelentette meg az Elérhetetlen föld című antológiáját – decemberben épp ötven éve lesz ennek –, abból küldtek egy példányt Fábrynak általam.
Alig beszéltünk, de ebéd után, amikor ő lefeküdt pihenni, én sétálni indultam, és amikor visszajöttem, készítettem néhány felvételt. Fél évvel később Czine Mihály, a volt tanárom szólt, hogy Fábry Zoltán meghalt. És kiderült, én készítettem róla az utolsó fényképeket, így aztán minden nekrológhoz, cikkhez azokat közölték. Így indult az íróportré-sorozat.

„Kíváncsi voltam és mindig a járatlan utakon jártam, de sosem ragadtam le az államhatárnál, végig a Kárpát-medencében gondolkodtam”
„...Kodály fogalmazta annak idején: nem az a fontos, ki az Operaház igazgatója, hanem az, ki tanítja az éneket Kisvárdán”
„Kíváncsi voltam és mindig a járatlan utakon jártam, de sosem ragadtam le az államhatárnál, végig a Kárpát-medencében gondolkodtam”
Forrás: Ficsor Márton


– Az írók mellett Erdélyben is számos témát talált a képeihez. Mi vezette Erdélybe?

– Kíváncsi voltam és mindig a járatlan utakon jártam, de sosem ragadtam le az államhatárnál, végig a Kárpát-medencében gondolkodtam. Hatvannyolcban egy ötven köbcentis motorral elmentem Erdélybe, ahol egy évvel korábban a történész és néprajzos Kósa Laci járt előttem biciklivel. Vesszőparipám volt a középkor, azon belül is csak a román kor érdekelt. A román kor rusztikus, kemény. Egy román kori templom olyan, mint egy népdal, zárt és egész. Ez sokban alakított engem, más lettem általa. Kósa Laci tehát adott egy listát, mint ahogy Jékely Zsoli bácsi is, azokról a helyekről, amelyeket feltétlenül föl kell keresnem. Nem volt se telefonom, se térképem, se semmim. Ma már nem lehet kétszáz forinttal a zsebben, egy tábla szalonnával elindulni, akkor még lehetett. Ezután minden évben mentem, egy idő után barátságok születtek, kialakult a bizalom. Nem végeztem néprajz szakot, de ha már ott voltam, lefotóztam a csűrt, fejfát, házat, embereket, mindent, amit találtam, nem csak a román kori templomokat.

– Aranykor, de veszélyes aranykor lehetett ez…

– Bizony! Kallós Zoltán egyszer küldött velem három tekercs hangfelvételt, hogy hozzam el a Zenetudományi Intézetbe. De a határ előtt éreztem, hogy baj lesz, és visszafordultam Nagyváradra. Letettem a tekercseket egy megbízható helyre, és ez volt a szerencsém, mert mindenünket kikutatták, elvették volna a három hatalmas tekercset is. Tulajdonképp az mentett meg, hogy félős vagyok, de végül is ne akarjon hős lenni, aki nem annak való. Cs. Szabó László írta valahol: nehezebb Mikes Kelemennek lenni, mint Esze Tamásnak. Viszont mindkettőre szükség van.

– A napokban van ötven éve, hogy elkészítette az archaikus népi imádságokat fölfedező Erdélyi Zsuzsanna első interjúalanyáról, a kilencvennyolc éves, nagyberényi Babos Jánosné Ruzics Rozáliáról azt a portrét, amit decemberben e melléklet hasábjain is közzétettünk. Hogyan került kapcsolatba Erdélyi Zsuzsannával?

– Zsuzsa néni révén kerültem a Néprajzi Múzeum filmtárába, Boglár Buci, azaz Boglár Lajos etnológus volt a főnököm. A filmtárban egyébként ma Tari János, szintén Eötvös collegista dolgozik. Zsuzsa néni egyszer csak szólt, hogy Zoltánkám, gyere el Nagyberénybe. A nagyanyám somogyi volt, és nála aludhattunk Ságváron. Gyalog mentünk át Nagyberénybe, Rozi néni már ágyban feküdt. Meghívott a századik születésnapjára, nagyon készültem rá, de két hónappal előtte meghalt. Az utolsó fényképeket én készítettem róla. Tizennyolc forint ötven fillérért adtam el a múzeumnak a tekercset, amiből kijött egy vacsorám. Zsuzsa néni aztán többször megkeresett, létre akarta hozni a népi vallásosság múzeumát, mint Bálint Sándor.

– Nála is járt?

– Igen, de előtte azért egy barátom révén bejelentkeztem. Amikor bemutatkoztam, kiderült – és ezen megdöbbentem –, hogy ismer. Nagyon bizalmatlan volt az emberekhez. Egyedül az alsóvárosi ferences templom papjában bízott meg – és ő volt a besúgója. Elképesztő.

– Ha már itt tartunk, a szellemi élet kiemelkedő egyéniségeit és az erdélyi magyar falvakat fotózni negyvenöt után évtizedekig gyanús volt. Milyennek látta a magyar vidéken bekövetkező változásokat?

– Svábok, mátyusföldi magyarok és székelyek között nőttem fel. Nagyjából óvodás lehettem, amikor ötven–ötvenegy táján a Bonyhád környéki bukovinai falvak lakói kivetkőztek. Elkezdték szégyellni a viseletüket, igaz, meg is szégyenítették őket a beszédük miatt az iskolában. Eltüzeltek mindent, ami addig a tárgyi kultúrájuk része volt. Amikor Tevelről írtam könyvet, amely ebben az évben jelenik meg, akkor jöttem rá, hogy a bukovinai gyerekek élete, jövője másként alakult volna, többen mehettek volna középiskolába, egyetemre, ha két sikeres év után nem záratja be a miniszté­rium a szomszédunkban alakult Körösi Csoma Kollégiumot. A létrehozás Földi Pista bácsi érdeme, aki kézdivásárhelyi székely volt.

– Beszéljünk még egy kicsit az íróportrékról. Hogyan nőtt háromezresre a képek száma?

– Nemcsak fotóztam őket, hanem kerestem a társaságukat is. Ötvenéves koromig nem volt telefonom, úgyhogy mindenkihez mindig csak beállítottam – Csoórihoz, Jékelyhez, Mészölyhöz, Tornaihoz, Nemes Nagy Ágneshez –, ha volt egy-két órányi szabad­időm Budapesten. Ilyenkor gép sem volt nálam, csak beszélgettünk. Ez volt a kulcsa mindennek. És micsoda történeteket hallottam…! A legtöbbel örökre barátok lettünk. Ez jó is, meg rossz is, mert olyan közel kerültek hozzám, hogy ha beszélnem kell róluk, nem tudok elfogulatlan lenni. A fotós azonban, ha nem megy közel, ha nem elég kíváncsi, akkor nem is igazi fotós. És nem elég a kulcslyukon át leselkedni: be kell menni, jelen kell lenni. Nekem szerencsém volt a bölcsészkarral, mert így bárkivel könnyedén tudtam beszélgetni, ezért aztán egyből más minőségű kapcsolat alakult ki.

– A bölcsészkar tehát a magyarázat arra, hogy közelebb került a portréalanyokhoz, mint más fotósok?

– A bölcsészkar és az Eötvös Collegium. Úgy tudom, hogy Eötvös collegista fotós csak kettő van: Rácz István, a Kalevala-fordító és én. Rácz Pista bácsi „hívő” kommunista volt, ezért kétszer kellett elhagynia Magyarországot: a Horthy-korban és Rákosiék idején. Először Prágába emigrált, majd Helsinkibe költözött, és ezzel, ötvenhat karácsonyán végleg elhagyta az országot. Harminc év múltán járt megint itthon, amikor László Gyulával elkészítette a nagyszentmiklósi aranykincsről szóló albumot. Egyszer egy könyvesboltban találkoztunk – ott kávéztunk –, ahol a fotóalbumai kapcsán azt is megemlítette, hogy ezek készítésekor lényegében ő „fedezte fel” a finnek középkorát.

– A vendégszobában van egy régi, kissé megkopott, nagyméretű kép, ez kit ábrázol?

– A szépnagyanyámat, aki lengyel volt, úgyhogy harmincketted lengyel vér folyik az ereimben. De ezt csak utólag tudtam meg, addigra a lengyelek iránti szeretetem már megvolt. Mint a korosztályomból oly sokan, a hatvanas években elindultunk egy lányhoz. Ebből aztán öt könyv, album született két nyelven. Ebben sokat segített Kovács Pista, Szalai Attila és a mostani lengyel nagykövet, Jerzy Snopek.

– Illyés Gyula „földjén” vagyunk, a falon Illyés kezéről készült fekete-fehér kép lóg. Hogy jutott el végül is hozzá?

– Illyéshez félve mentem. Féltem, mi lesz, ha kidob. Flóra néni fogadott, nem tudom, hogy mit mondtam, de beengedett – kellenek a feleségek! –, én annyira izgultam, hogy alig emlékszem az első találkozásra. Később a visszaemlékezéseiben olvastam erről a napról és az első találkozásunkról, állítólag úgy kezdtem, hogy „Gyula bácsi, én is bonyhádi diák voltam”. Emellett Zolnay Lászlótól vittem egy könyvet, amit negyvennégyben dedikált. Kevesen tudják, hogy ő népi irodalmat is adott ki, mindenki csak a budavári ásatásokról és a gótikus szoborleletről ismeri a nevét. Ráadásként Fábry Zoli bácsi üdvözletét tolmácsoltam. Illyés nem dobott ki, de megkért, hogy jöjjek vissza később, mert hamarosan látogatói lesznek. Nem szerette a fotósokat, ennek ellenére hamarosan ötvenkét képet rendelt tőlem, és a bizalmába fogadott. Én pedig így lettem Illyés-mániás.

– Hogyan viszonyulnak most a tolnaiak Illyés tolnaiságához?

– Mészöly Miklósról, aki szekszárdi, és sokat köszönhetek neki is, a születésnapján minden évben volt megemlékezés, Illyésről viszont nem. Nehéz megmondani, miért. Minden azon múlik, hogy egy helyi közösség tud-e valamit kezdeni azzal, aki hozzá tartozik. A fő kérdés tehát az, mit tud kezdeni Illyéssel Bonyhád, mit tud kezdeni Tolna és mit Magyarország? Ezért is mondom, hogy tulajdonképpen sokkal könnyebb volt nyolcvankilenc előtt, amikor világosan elkülönült a jó és a rossz. Volt, akire felnéztünk és meghallgattuk a véleményét, másokat megvetettünk, kinevettünk. Illyésnek van egy érdekes hasonlata a római szekérről, amely nagyjából a nyolcvankilenc előtti állapotokra illik. Ez egy tengelyen forog, nincs csapágya, csak két együtt forgó kerék: az egyik a politika, a másik a kultúra. Ma ezt a hasonlatot kamionként, nyolc-tíz kerékkel tudom elképzelni, és mindegyik más sebességgel forog. És ebből csak az egyik a kultúra.

– Miért nem fontos Illyés a vidéknek?

– Röviden, ahogy Kodály fogalmazta annak idején: nem az a fontos, ki az Operaház igazgatója, hanem az, ki tanítja az éneket Kisvárdán.

– A könyvtárszobában négy nagyméretű kép látható, úgy sejtem, nem véletlen.

– Még csak terveztem a visszaköltözést, már akkor tudtam, hogy az egyik szobá­ban, ahol négy sarok van, kiteszem az Illyés Gyuláról, Lázár Ervinről, Mészöly Miklósról és Baka Pistáról készült nagyításomat, alatta a könyveiket. És megpróbálom majd a születésnapjukat itt megünnepelni. Mészöly, akivel jó barátságban voltam, könnyen ment, Baka kétszer sikerült, Lázár Ervin egyszer, Illyés egyszer sem. Ami keveset lehet, azt Illyéssel is megteszem, mert ez elvárható, ezért most április tizenötödikén, halála évfordulóján is tartunk róla egy megemlékezést itt, a Kép-Tár-Házban, valamint a gimnáziumban, ahol emléktáblája van, hiszen ide járt két évig.

– A Valahol, Európában című albumában európai városok és kis magyar falvak képei láthatók egymás mellett, és nem egymással szemben. Ez nagyon megfogott, de nem vagyok biztos benne, hogy jól értem.

– Úgy képzelem, térben kell gondolkodni, koncentrikus köröket kell rajzolni: legyen büszke valaki először arra, hogy teveli vagy kisdorogi, aztán arra, hogy tolnai, aztán arra, hogy magyar és európai. Ezek csak együtt adják a műveltséget, illetve annak alapját.
A térnek, a helyi identitásnak egyébként van vonzása, szükség is van a térre: nemcsak a szemeddel, hanem a füleddel is „látsz”, és ahhoz, hogy a szellem, az ember, az egyén kisugározzon, nem kell sok minden, csak mondjuk helyben lenni. Kétnapos konferenciát érne, hogy miért csak Budapesten történik minden. Meggyőződésem, hogy ezen segítene, ha azok közül, akik már például lezárták az életművüket, nyugdíjasok, sokan hazaköltöznének oda, ahonnan származnak. Semmi mást nem kell csinálniuk, csak lenni!

– Ezért jött haza?

– Igen. Bár amikor bejelentettem, hogy Bonyhádra költözöm, többen megpróbáltak lebeszélni erről, mert nem hitték el, hogy távol Budapesttől jól tudom érezni magam, pedig így van.

– Sokat változott a gyerekkora óta a kisváros?

– Hát persze, főleg az iskola, a kollégium. Amikor ide jártam, a kollégiumban mindenki ismert mindenkit, mert hetvenen
voltunk, ma háromszáz kollégista van, a gimnáziumban meg több mint félezren tanulnak. Apropó, kollégium: beszéltünk ugyan a környék híresebb szülötteiről, de van egy kéziratom, évek óta nem találom, amelyben összegyűjtöttem az egy településhez tartozó alkotókat, és volt egy másik kéziratom is, amiben számba vettem a magyarországi „kollégiumos helyeket”. Meggyőződésem, hogy kollégiumok a magyar kultúra bölcsői voltak.

– Mit tart élete fő művének?

– Nehéz ezt pontosan megmondani, száz év múlva majd kiderül. Mindenkinek, akinek vannak gyermekei és unokái, annak a család a fő műve, minden csak azután következik. Nyolcvankilenc előtt arra vágytam, hogy egy könyvem, albumom jelenjen meg, ezzel szemben – nem tudom megmagyarázni – hetven könyvem látott napvilágot mostanáig, és több mint hetvenezer képem van. De nem a szám számít. A kíváncsiságomnak köszönhetően sokkal többet tettem le az asztalra, mint amit bárki is elvárt volna tőlem. Szerettem az ismeretlen utakat, tájakat, kíváncsi voltam erre is, meg arra is – ebből születtek a tanulmányaim, esszéim –, és sosem felejtettem az Eötvös Collegium Keresztury Dezső-féle jelmondatát: Szabadon szolgál a szellem. És bizony, ezt minden iskolába ki kellene írni…

Válogatás Jókai Mór elbeszéléseiből

Mégsem lesz belőle tekintetes asszony

„Hidegebb a víz, mint itten, de melegebb a vér, galambom”

 (10.)

– Na fiam, Lajos – monda odakinn a fiatal honvédnek –, benne vagyunk a hínárban nyakig.

Ez a vadmacska odabenn attól fél, hogy megéteti valaki, s nem nyugszik, míg te is oda nem ülsz az asztalhoz, s minden ételből neked kell előbb bevágnod a magad porcióját, hogy lássa őkegyelme, miként nincs benne nadragulya.

– Jól van. Tehát bemegyek, s majd a szemébe nézek.

– De nem azt teszed most, fiam, amit magad mondasz, hanem amit én mondok. Tehát bejössz, és leülsz az asztalhoz; az már bizonyos. Hanem ott azután semminek se látója, se hallója te ne légy. Azt fogjuk mondani a muszkának, hogy nem tudsz németül. Tudod, csinálj olyan jó ostoba képet, mintha prókátor volnál, aztán a saját írásodra kellene mondanod, hogy nem ismered. No, egyszóval, te ne érts meg semmit abból, amit az beszélni fog akár hozzád, akár máshoz. Mert meglehet, hogy gyanút fogott ellened, s most azt akarja belőled kivenni, hogy ki vagy? mi vagy? No, hát, fiam, csak tedd magadat együgyű embernek. Mikor az asztalhoz leülünk, velünk együtt mondd fel az asztali áldást, ha még emlékezel rá gyerekkorodból. Ott Pesten tudom, hogy nem szoktál imádkozni, mikor a speiscedlit eléd nyomja a kellner. Hát csak viseld magadat parasztosan, mint mi, hogy a muszka ki ne olvassa belőled a tekintetes urat, se pedig a vitéz honvédkapitányt.

Lajos megígérte, hogy vigyázni fog magára, s amint Sárika feltálalta a levest, ő is leveté kötényét, abbahagyta a munkát, felvette a zöld zsírral fényesített mellényt, s úgy állított be az ebédlőbe, hol mindenkit becsülettudóan üdvözölve, elfoglalta a Kondor uram intésére neki szánt helyet az asztal végén.

A kozáktiszt Lajost majd átszúrta szemeivel, az meg csak jámborul belenézett a tányérjába, s fújta erősen a kanálba vett levest, mintha semmi a világon nem érdekelné más, mint az, hogy meg ne égesse a száját.

Kondor uram vevé észre, hogy milyen vasvilla szemeket vet a vendég úr az ő legényére, s odasúgott Sárikának, mikor az ételt felhozta, hogy üljön le a vendég mellé, hol üresen állt a helye, és beszéljen vele németül, ő legjobban tud, az majd félrevonja a figyelmét Lajosról. Azt már a konyhában tudatta Sárikával, hogy Kondor uram saját maga megfogta az ördögöt, s ide hozta a házhoz azt, aki Lajossal csak az imént verekedett odakinn a gyepen. Annak nem szabad Lajosra ráismerni.
Sárika szót fogadott, s szerényen elfoglalta helyét a tiszt mellett, s mit tehetett volna okosabbat a beszélgetés megkezdésére, mint hogy megkínálta a párolgó gulyáshúsos tállal: „tessék!”

– Hát az mind az enyim, amivel kínálnak? – kérdé a tiszt, mosolygásra fordítva mérges ábrázatját.

Sárika biztatta, hogy „igenis, csak tessék”.

– Akkor az a kéz is az enyim, ami a tálat tartja.

Sárika azt válaszolta rá, hogy az nem megennivaló.

Mire a tiszt esküvel állitá, hogy a szép kínálkozó maga is egészen megennivaló. Lajosban forrt a düh e beszéd alatt, több mérget evett, mint paprikát a gulyáslében.

Kondor uram pedig mellette ülvén, csak nyomogatta a lábát az asztal alatt, nehogy valami bolondot cselekedjék a fiú; s aztán, hogy maga is segítségére jöjjön a leányának, beleszólt a párbeszédbe.

– Van már annak a kéznek gazdája, óbester uram!

– Megveszem tőle! hogy adja? – szólt a tiszt tréfás hetykeséggel.

– Azt nem adják nálunk pénzért – viszonzá Sárika büszke elpirulással.

– Nálunk sem veszik azt pénzért; kezet kézért, szívet szívért. Jöjjön hozzám, lelkemadta galambom, én elveszem magát feleségül.

– Nem megyek én Muszkaországba, mert ott hideg van.

– Hidegebb a víz, mint itten, de melegebb a vér, galambom. Csak a muszka tud szeretni.

– Ha tud szeretni, szeresse egymást; – magyarnak magyar a párja.

Kondor uram újra megnyomta Lajosnak a lábát – megfelel ám ez a leány magáért, nem kell félteni.

Lajos csakugyan szerencsésen kiállotta az első próbát: hogy szeme láttára, füle hallatára egy idegen férfi, egy ellenség hízelkedjék eljegyzett menyasszonyának, azt feleségül kérje az ő jelenlétében. Nehéz kísérlet volt, de csak legyőzte nyugodt hallgatással. Sértett szerelmét nem hagyta kitörni.

Következett a második kísérlet.

A kozáktiszt az első pohár bor után a szerelmest játszotta; a második fogás, a második pohár bor után elkezdte játszani a hőst. Úgy tett, mintha folytatná az előbbi tárgyat; egyre Sárikához beszélt.

– Pedig ugyan van is miért hűségesnek lenni ezekhez a debreceni suhancokhoz, szép galambom; akik itthon ülnek a kályhasutban, mikor ott kinn a magyar sereg harcol, s az ágy alá bújnak, míg az ágyúzás tart. Mikor az ilyen tenyeres-talpas fickó, mint az ott az asztal végén! puska helyett csak a hurkatöltőt meri elsütni hazája ellenségei ellen, s mikor kardot hall csörömpölni, az asszonyok háta mögé bújik. Konty való az ilyen embernek, nem feleség.

Kondor uramnak ezalatt ugyancsak kellett ám rángatni Lajos dolmányát, nehogy dühében valamit kitálaljon a muszkának, ami nem megennivaló.

Hanem Lajos úgy viselte magát, mint igazi tüzér. Látta, hogy az ellenség csak demonstrál, s nem hagyta magát fedett állásából kicsalogatni.

A muszka tisztet ez még nagyobb dühöngésbe hozta. Már most egyenesen Lajosnak kezdett beszélni.

– Szégyen, gyalázat! hogy ilyen nagy kamasz, ilyen izmos karokkal, vállakkal, itthon süti a makkot anyámasszony köténye mellett, míg odakinn a csatatéren olyan fiatal gyerekek pazarolják életüket, hogy az ember sajnál rájok lőni. Ez meg a zsebbe dugja a két kezét, nem törődik se hazájával, se nemzetével; nem kell neki se szabadság, se dicsőség, csak ő sokat zabálhasson, s csak ő jól meghízlalhassa magát.

Most már mindenki előtt világos volt, hogy a muszka tiszt nagyon gyanakszik Lajosra, s csak azért beszél így, hogy kiugrassa rejtekéből.

Kondor uram fogta is erősen a dolmánya szélét; de még jobban fogta őt Sárika könyörgő tekintete, ki két kezét imára kulcsolva tekinte kedvesére, oly ékesen beszélő szemekkel, amik a szónál is jobban elmondják neki: „ó, ne halld meg ezeket, hiszen nem igaz, amit mondanak, de jobb neked, ha azt hiszik rólad, hogy gyáva vagy!”

Daczosné asszonyom pedig annyira oda volt félelmében, hogy egy német szó nem jutott eszébe Lajos védelmére. Az mind verítékké vált homlokán szörnyű szoron­gattatásában.

Lajos azonban nagyon jól viselte magát; amíg a kozák tiszt szidta, mint a bokrot, ő szép nyugodtan a fogát piszkálta, s egy vonás nem változott el az arcán.

– Nem tud ám ez a legény egy kukkot sem németül, óbester uram – szólt Kondor uram a tiszthez, mikor már látta, hogy Lajos a második nehéz kísértést is kiállotta.

– Elég hiba, ha nem tud – veté ellene az orosz. – A magyar nem akar tanulni semmit, azért nem tud semmit. Azt hiszi, hogy majd elvégzi azt, amit ő nem tud, helyette más. Miért is minduntalan másra szorul. Ebben a háborúban is, ha francia tüzéreik nem lettek volna, egy csatán sem bírtak volna helytállni.

– Ah, uram, azok nem voltak francia tüzérek! – vágott közbe hirtelen Kondor uram.

– No, bizony, magyar tüzérek nem voltak, mert azok oly gyakorlottan, oly pontosan, oly hidegvérrel lőttek, ahogy magyar nem fog tudni soha. Ó, uram, tudjuk mi azt jól, hogy titokban a francia kormány küldött ide tüzéreket.

– De uram, az nem valóság! – bizonyozott Kondor gazda. – Én jobban tudom, én ismerek akárhány, azazhogy (itt vette észre Kondor uram, hogy most mindjárt ő fog valamit kitálalni, ami nem megennivaló), azazhogy én olvastam
a neveiket a ‘Közlöny’-ben, mikor kineveződtek.

– Ah, az nem bizonyít semmit.

A magyar kormánynak volt annyi esze, hogy magyar neveket adott nekik, de franciák voltak. Franciák, ha mondom. Az a fickó, aki velem szemközt az üteget vezényelte, olyan biztosan a Szen-Klú-i iskolából való, mint ahogy én itt ülök. Egy lövést sem tettek az ágyúi hiába. Mellén a becsületrend keresztjét láttam távcsövemen keresztül. Egyszer egy gránát pattant el a feje fölött, ő lovával együtt lebukott, akkor elvesztette az érdemrendét. Akkor maga állt az ágyúhoz, és célzott. Mondhatom, hogy az remek lövés volt. Kuprianoff tábornoknak két lábába került; legderekabb
vitéze volt seregünknek, mondhatom.

Lajos arca e szavakra sem mutatott semmi változást. Midőn magát hallotta dicsértetni, s az elejtett ellenfél nevét kimondani, még akkor sem szökött a vér az arcába; tudott parancsolni magának.

Folytatjuk

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom