Intimitás

„A világ legszebb szakmája a miénk! Az ember felnőttként bemegy egy terembe, játszóruhába öltözik, zoknit húz és táncol”

Juronics Tamás: Kutattam a családon belüli feldolgozatlan traumákban, hogyan hatnak ezek a következő generációkra és még azokon is túl, akár négy generáción keresztül is

Fotó: Papajcsik Péter

Juronics Tamás Kossuth- és Harangozó-díjas érdemes művész, az MMA levelező tagja februárban ünnepelte ötvenedik születésnapját, többek közt új darabja, a Credo bemutatójával a Nemzeti Táncszínház új épületében. Társulatával, a Szegedi Kortárs Balettel is kerek évfordulót ünnepelt tavaly, így összegzésre kértük. Hittételekről, traumákról, elbizonytalanodásról beszélgettünk vele, no meg táncról, és persze kislányáról is mesélt nekünk.

– Az olyan kerek születésnapoknál, mint például az ötvenedik, az ember végiggondolja az eltelt éveket, sikereket, kudarcokat, megpróbál előre is tekinteni…

– Nagyon sokrétű, amit az ember ilyenkor végiggondol, és valóban erre jó csak ez a kerek szám. Arra késztet, hogy összegezzünk, tervezzünk és számot vessünk az elmúlt idővel, illetve az értékekkel, amik körülvesznek, és ezáltal lássuk valahogy a következő időszakot. De ez nagyon széles spektrum. Egyrészről a legfontosabbnak azt éreztem, hogy az engem a múltban vagy a jelenben körülvevő emberek listáját nézzem át, kik azok, akik fontosak, akik velem együtt élték meg és alakították ezt az utat, ezt az ötven évet, mert nyilván rájuk lehet támaszkodni, amikor az ember az életét bonyolítja.

– Milyen következtetésre jutott, miután végigtekintett a listán?

– A jövőkép kialakítása szempontjából azt érzem, hogy nagyon jó erőben, alkotókedvben vagyok, és várom a kihívásokat. Azt érzem, hogy most jön még a jó idő: nem egy csúcs az ötven, amin vagyok, ahonnan mostantól csak lefelé tudok menni, hanem most van igazán jó alkotóerőm és vezetői tapasztalatom, hogy újabb kihívások elé álljak. És ezt az erőt a velem dolgozókban is érzem. Más jellegű összegzés a Credo című darabom, ami éppen a születésnapom környékén készült el. Nagyon sok minden benne van, amit én most gondolok magamról, a hitemről. A Credo egyfajta hittétel. A darab elsősorban a fogantatás misztériumáról szól, ami friss élményem, hiszen két és fél éves a gyermekem. A vele való foglalatosság létezésem központi témája egyrészt, másrészt ezzel a misztériummal való szembesülés alapve­tően változtat szerintem a férfin is, bizonyos transzcendenciák felé nyitottabbá tesz.

– Ha csak a Credo színlapjával, ismertetőjével találkozunk, már abból kiderül, hogy nagyon mélyreható, lelki kérdésekkel foglalkozik. Mennyire szándékos ez a bensőséges hangulat?

– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megtehetem, hogy az alkotásom valami igazán őszinte és személyes, mély ügyről szólhasson, ami nagyon kevés alkotónak adatik meg. Az a szabadság, hogy miközben játsszuk az Álomutazó darabomat, ami egy sokrétű, nagy játék és alapvetően szórakoztató mű, kijöhet a Credo, ami ennek majdhogynem a szöges ellentéte, hiszen csak belső ügyekről szól, olyan témáról, amiben az ember alapvetően szemérmes. Olyan darab vagy inkább mű, amit az ember leginkább a fióknak készítene, mert ki akarja magából mondani, írni vagy táncolni a gondolatait, de aztán mégis megnézik emberek, mert a mi műfajunk nem a fióknak készül. Szerencse, hogy ilyen intimitással, ilyen mélységben nyilvánulhatok meg, hogy az önkifejezésemnek megvan a formája, amikor oly sokan keresik az utat, hogy definiálni tudják magukat a világban. A Credo már-már zavarba ejtően intim, a visszajelzésekből tudom, nagyon magával viszi a nézőket, és az előadás után napokig dolgozik még bennük. Nagyon jó, hogy nem egyestés kaland.

– Mennyi ideig érlelte magában, amíg elkészült?

– Az elmúlt három év különböző bennem létrejött érzései és történetei álltak össze valamiféle koherens gondolattá a Credóban. Sok olyan élmény ért ebben az időszakban, amelyek meghatározták az alkotáshoz való viszonyomat, illetve a két legfontosabb alapmisztériummal, a születéssel és a halállal való találkozásom is diktálta, a darab miről szóljon.
Kutattam a családon belüli feldolgozatlan traumákban: hogyan hatnak ezek a következő generációkra és még azokon is túl, akár négy generáción keresztül is. Milyen hatásai vannak mindennek, hogy mennyire fontos foglalkozni a saját traumáinkkal, nemcsak saját magunk miatt, hanem a gyermekeink felé való felelősségünk is benne van abban a munkában, amit a traumákkal és azok feldolgozásával kell kezdeni. Ugyanakkor persze az ember traumák halmazából van összegyúrva, de nem mindegy ezek milyen jellegűek, és mennyire a saját traumáinkkal küzdünk vagy a hozott-kapott csomaggal.

– Nagyobb kitekintéssel az egész társdalomra is igaz lehet ez.

– Valóban, a huszadik század traumái minden családon nyomot hagytak, és ezáltal a társadalmon magán is, és azt érzem, ezek nincsenek feldolgozva, kimondva. Ezért folyamatosan rossz viselkedésmintákat, komplexusokat viszünk, adunk tovább a következő generációknak, ami szerintem nem jó. Sok probléma ebből adódik a magyar társadalomban most is. De ez a felvetés persze azt a hitünket is erősítheti, hogy létünk és tetteink jelentősen befolyásolják a velünk élők életét, ezáltal fontosak vagyunk, hiszen alakítjuk világunk jövőjét. Felelősségünk van tehát. A Credo az abbéli hitről is szól, hogy alkotóként szabad hagynom a bennem lévő gondolatokat, érzéseket áramolni, és biztos kapok hozzá olyan segítséget – amit nevezhetünk ihletnek –, olyan irány­adást, ami nem feltétlenül a saját tudásomból táplálkozik, hiszen az nagyon véges, nagyon kicsi. Ez a lényege. Biztosan hiszem, hogy – a pszichológia nyelvén fogalmazva – a kollektív tudattalan révén olyan közös tudásból is részesülhetünk, ami szélesebbre tárja az alkotásunk lehetőségét és igazságát. Nekem ebben vannak jó tapasztalataim, és azt gondoltam, a Credo is meg fogja kapni ezt a fajta energiát, áldást.

– És megkapta?

– Így is volt. Miközben tudtam, miről akarok beszélni, azt sokszor nem, hogyan fogom megvalósítani. Nagyon sokat alakult a darab a próbateremben együtt a táncosokkal, és nagyon sok dolog változott is az alkotás közben, mert jöttek jobb megoldások. Szóval, van egyfajta elengedés az alkotás közben, az alapvetően meglévő alkotói félelem, stressz
elengedése, illetve a bizalom abban, hogy pontosan az fog történni, amire én képes vagyok, amire én nyitott vagyok.

– Az előbb említett személyes vagy társadalmi traumák feldolgozásában, kibeszélésében a tánc vagy más művészeti ágak tudnak segíteni? Lehet-e ennek eszköze a tánc?

– Nagyon bátor mondat ez a részemről, de azt gondolom, a tánc a legalkalmasabb megnyilatkozási forma bizonyos tudatalatti vagy tudattalanban levő ügyekben. Hiszen alapvetően absztrakció. Azáltal, hogy nincsenek konkrét szavak, jobb a tánc, a mozdulat nyelvén kifejezni bizonyos állapotokat.
A Credóban is olyan állapotokat tudunk „kitenni” a test megnyilvánulására, amelyek egyébként nem jelennek meg a felszínen, hiszen valahol a lélekben játszódnak. A tánc szerintem nagyon alkalmas erre. De ez, amit most csinálunk, nagyon más, mint amit a néző bárhol megszokott vagy ért modern tánc alatt. A Credo ebből a szempontból nagyon sajátos, őszinte.

– Ha már itt tartunk, tisztázzuk egy picit a fogalmakat: mi a különbség kortárs és modern tánc között, hogyan lehet őket definiálni?

– Nehéz ezt megfogalmazni, hiszen már nincsenek izmusok, minden elmúlt. A kortárs művészet mint esztétikai irányzat, mint fogalom nincs már igazából, ahogy a modern is elmúlt, és jött a posztmodern. A kortárs tulajdonképpen a hetvenes–nyolcvanas években volt érvényes, csak még mindig így hívjuk az új törekvéseket, illetve az emberek is egyre divatosabban használják. Ez tévedés. A kortárs művészet egy teljesen más filozó­fiai alapokon álló ügy volt, lassan posztkortársnak kéne nevezni magunkat, vagy leginkább el kellene engedni ezt a fajta definiálást. Sokkal jobban szeretem, ha az adott stílus egy alkotóhoz köthető, saját formavilága, arculata van valakinek. Az az érdekes, hogy érvényes-e, ami történik a színpadon, hiteles-e vagy sem, ami a táncossal történik – ez pedig egy laikus számára is megállapítható. De nem akarok bölcsnek hatni, mert nem vagyok az, nem szeretem az okoskodást.

– Ennyi szakmai tapasztalat birtokában, ezzel a múlttal a háta mögött azért van némi rálátása…

– …arra, hogy egyre jobban tudjam, miről nem kell beszélni. Sokszor elbizonytalanodom. Annyi információt meg tapasztalatot gyűjtök be, amelyek egymással nem mindig konvergáló igazságot tartalmaznak. Ezért inkább kérdéseket fogalmazok meg, amelyekre még vagy húsz évig keresem a választ, mintsem hogy én legyek a megoldóképlet. Ez az elbizonytalanodás néha megriaszt, de nem feltétlenül zavar. Olyan sok megmondó­-
ember van úgyis, mindenki kinyilatkoztat a saját tapasztalata alapján, de tudás ritkán van mögötte. Én éppen ezt próbálom kikerülni, hogy azt mondjam: „Én úgy láttam, hogy így van, tehát ez az igazság.” Ebben akarok okos lenni, hogy felismerjem, a saját látószög nem a teljes kép. És ha a Holdról nézem, akkor sem biztos, hogy teljes képet kapok, de meg kell próbálni néha oda kiülni.

– Mi foglalkoztatja most leginkább a tánc­színházzal kapcsolatban?

– Engem nagyon érdekel az, hogyha egy átlag néző bemegy bármilyen táncelőadásra, akkor hogyan távozik onnan. Hogy ebben mekkora felelősségük van mindenkor az alkotóknak. Mert sajnos a tánc olyan műfaj, ami még mindig picit távolabb van a nézőktől, mint amennyire mi szeretnénk, és minden egyes pillanata misszió: a meggyőzésről szól. Ugyanúgy, ahogy egy szakmailag jól összerakott, erős gondolatokkal és/vagy formai világgal létrejött darab meggyőzheti a nézőt arról, hogy utána járjon táncot nézni, de egy ugyanilyen rossz tapasztalat, impulzus is elég lehet arra, hogy sok időre elvegye a kedvét az egésztől. Mert azt érzem, az átlag magyar ember nincs igazán felkészülve a tánc befogadására. Itt most nem a szórakoztató táncról beszélünk, hanem a tánc színházi irányáról, balettről például.

– Sokszor talán inkább elutasítással, távolságtartással vannak a nézők.

– Sajnos igen, mert nem értik, mit kell nézniük, nem kapnak jó kulcsokat arra, hogy megértsék az előadást. Amikor pedig értetlenül állnak egy helyzetben, az kényelmetlen nekik, mert úgy érzik, lemaradnak valamiről, nem elég okosak, és akkor feladják. Elveszítjük őket. Márpedig nagyon erősen építenünk kell a jövő nézőközönségét. Ez a felelősség elsősorban rajtunk van most, miközben már az oktatásban jelen kéne lennie, sőt már kisgyermekkorban el kéne fogadtatni velük a tánc kifejező lehetőségét, meg kéne szokniuk, és akkor felnőttként már alapvetően nyitottabban állnának hozzá. Ha megnéznek egy rossz musicalt, akkor nem megy el a műfajtól a kedvük, tudják, majd legközelebb megnéznek egy jót. De a táncnál, ha elmennek és rosszat, érthetetlent, értelmetlent látnak, akkor az átlagnézőt elveszítjük. A nagy színházak megtöltéséhez, ahol mi játszani szeretünk, pedig nézők kellenek. Befogadó nézők.

– Sokfelé járt már a világban, táncosként, rendezőként, tanárként. Mit tapasztalt, máshol is problémát jelent ez?

– Sok országban igen, de bizonyos nyugati országokban mindig is nagyon erős volt a tánckultúra. Míg mondjuk Franciaországban vagy Hollandiában a közönség együtt nevelődött a tánccal, nálunk kimaradt a fejlődési szakaszból jó negyven év. Akkoriban ez itthon nem természetes áramlatban zajlott, egy folyamatos kulturális fejlődésben, hanem meghatározott, a kultúrpolitika által diktált, szovjet klasszikus baletturalom volt, amiben kevéssé volt lehetősége a közönségnek saját fejlődést mutatni. Izraelben például –, ahová nagyon különböző kultúrákból érkeztek az emberek, és amikor alakult, még sok nyelvet beszéltek – a tánc a nemzeti összetartozás jelképeként vált fontossá, hiszen így tudták kifejezni szavak nélkül is azt az erőt, ami őket összeköti. Ezért ott a tánc a mai napig kiemelt műfaj, nem véletlen, hogy nagyon erős az izraeli behatás ma a táncban a világ minden részén. Rengeteg koreográfusuk dolgozik, és nagyon komoly trendeket alakítottak ki. A tánc könnyedén tud nemzeti identitást erősítő tevékenység lenni.

– A néptáncra gondol?

– Nem csak. A tánc önmagában. Ilyenkor azért gondolunk mi nagyon könnyen a néptáncra, mert nagyon kevés olyan nemzet van, ahol ennyire erős és sokrétű anyag a néptánc, mint nálunk. De ne feledkezzünk el arról, hogy amikor a nemzeti identitás újszerű megfogalmazásáról beszélünk, akkor mégiscsak a tánc újszerű formavilága és gondolkodása lehet az, ami legalább ilyen erősen tud hatni.

– Milyen a megítélése nemzetközi szinten a mai magyar táncművészetnek, –mű­vészeknek?

– Ez egy sokrétű kérdés. A gazdag országok küldik a saját kultúrájukat a világba, együtteseik nagyon jelentős támogatásokat kapnak, hogy utazzanak, mint az országukat reprezentáló, annak kultúráját bemutató társulatok. Nálunk is van erre törekvés, csak egyelőre kevés a pénz. Pedig biztos, hogy a tánc a legalkalmasabb eszköz arra, hogy megnyilvánuljunk külföldön, mert olyan nyelven beszél, amit mindenhol értenek. Teljesen evidens, amit mondok, de fontos. Tessék küldeni a táncot mindenhova a világba! Ebben élen járhat természetesen a néptánc, mint a népi kultúra, népművészet letéteményese, de a kultúra másik szeleteként a modern táncszínházi előadásokat is meg kell mutatni a megfelelő helyeken. Persze mindez szakmai minőséget is követel, amiről megint hosszan tudnék beszélni: oktatásról, életpályamodellről – ami nincs –, és hasonlókról.

– Mit gondol, miért nincs táncművész élet­pályamodell?

– Nem akarom azt szajkózni, milyen speciális szakma a mienk, de néha még én magam is elcsodálkozom, hogy például micsoda elképesztő munka, amit gyerekként egy balett-táncos beletesz a szakmájába, a testébe. Ez felfoghatatlan az átlagembernek, milyen alázatos és kemény munkát végeznek gyermekek azért, hogy aztán ezt a szakmát tudják csinálni. És ennek jelenleg még nincs meg a megfelelő fizetsége. Bár van pár kiemelt együttes, ahol már rendezték a béreket. Magam is rettenetesen küzdök azzal, hogy a nemzetközi szintű táncosaimat nem tudom tisztességesen megfizetni, így nehéz megtartani őket. Amit még hosszabb távon problémának látok, és a saját bőrömön is tapasztalok, hogy nemcsak táncos életpályamodell nincs, de alapvetően a társulati vagy alkotói előrelépés lehetősége is korlátozott. Megkövült struktúrák vannak, amelyekben nem lehet előrelépni, mert nincs hova. Huszonöt éve vezetem a Szegedi Kortárs Balettet, ami nagyon sok idő. Egyre kevesebben vagyunk, a huszonnégy főről tizennégyre süllyedtünk, mert szét kellett osztani a béreket ahhoz, hogy tudjam őket fejleszteni, és most nem látom esélyét annak, hogy a jól elvégzett, minden szempontból pozitív kritikával illetett munka előrelépést biztosítson, és újra lesz húsz táncosom, öt év múlva meg harminc, vagy hogy bármiféle előremozdulás legyen.

– A Szegedi Kortárs Balett tavaly ünnepelte fennállásának harmincadik évfordulóját. Mit jelent egy társulat életében három évtizednyi idő?

– Semmi különösebbet. Ez egy szép kerek szám, amivel lehet dicsekedni. Ami mégis fontos, hogy ennyi ideig láthatóan strukturálisan és művészileg stabilan tudott működni. Szeretném kiemelni, hogy ebből huszonöt év Pataki Andrással közös munkánk gyümölcse, ami óriási idő. Nagy dolog, hogy egy együttes, még ha néha nagyon nehéz körülmények között is, de sok érdemi, művészileg érvényes munkával mégis fenn tud maradni.

– A művészi fennmaradáshoz szükséges a megújulás, a műfajok, stílusok variálása?

– Én unnám meg leghamarabb – magamat is –, ha mindig ugyanazt csinálnám. Nagyon különbözőek a balettjeim és más darabjaim is: mindig ahhoz képest alakulnak, amit gondolok, nem a rutin viszi a kezemet. Bevallom, az összegző, új célok felé törekvő énem, amiről fentebb már beszéltem, nemcsak most, az ötvenedik születésnap kapcsán jött elő. Kollégáim pontosan tudják, minden évben eljön az a pillanat, amikor elképesztően türelmetlenné, izgatottá, elégedetlenné válok. Azt érzem, hogy többet kell csinálnunk vagy más irányba kell dolgoznunk, nem elégedhetünk meg azzal, ami van, amit elértünk. Például tavaly azt mondtam nekik, mivel a harminc év kapcsán rengeteget beszéltek, írtak rólunk, hogy ez a terület rendben van, tudják, kik vagyunk, ez most jó, úgyhogy akkor most koncentráljunk másra! Nézzük meg, hol van hiány, mely területeket végezzük rosszul. Mindig rágódom azon, hol nem végzünk jó munkát, a kollégáimat szoktam ezzel mószerolgatni. A bennem lévő izgágaság, türelmetlenség nem csökken a kor előre haladtával.

– Szóba került már kislánya, Míra. Jelen pillanatban mi a legfontosabb dolog, amit át szeretne adni neki, amire meg szeretné tanítani?

– Most bölcset kéne mondanom, és ez az, ami nem megy. Alapvetően klasszikus értékeket szeretnék átadni, ami nem divat a mai világban. Az embernek van egy világnézete, vannak könnyen elhangzó szavak tisztességről, becsületről, de sokszor nincs tartalom mögöttük. Ez most nem az a világ, ahol mindez nagy erény lenne, mert nem szolgálja feltétlenül az érvényesülést, miközben nagyon fontos értékek. Én kaptam belőlük rendesen a szüleimtől, és a lányomnak is szeretném ezt átadni. Szeretném, ha az én elemző gondolkodásomat is el tudná sajátítani, és ha fiatalon nem lenne olyan heves, mint én voltam.

– Táncos lesz majd a lányából? Vagy inkább egyáltalán nem szeretné, ha ezzel foglalkozna?

– Ezt biztos nem én fogom meghatározni. Két és fél éves, és egyfolytában táncol, szóval ez olyan determináció, ami ellen kár lenne küzdeni. És nincs érvényes mondatom arra, hogy miért ne táncoljon. Az igaz, hogy nem leszek kíméletes, ha azt látom, hogy nem jó, amit csinál, mert az is felelősség, hogy ne tápláljam a hitét abban, amiben rossz. Mindenképpen szeretném például, hogy nálam komolyabb zenei képzést kapjon. De nincs semmi okom, hogy lebeszéljem a táncról. Miért ne táncolna? A világ legszebb szakmája a miénk! Az ember felnőttként bemegy egy terembe, játszóruhába öltözik, zoknit húz és táncol. Nagyon fárasztó, de mégiscsak táncol, napi hét-nyolc órában. Hát van ennél csodálatosabb dolog?