−Előd
Ausztrálok, mind örvendjünk
Mert fiatalok és szabadok vagyunk
Földünk arany kincset ád munkánkért
Hazánkat a tenger öleli.
Természet ajándékában gazdag földünk
Melyek oly ritkák és szépségesek
A történelem lapjain mindig
Légy naggyá, Ausztrália!
Örömtől mámorosan énekeld
Légy naggyá, Ausztrália!
1984. április 19. óta
Peter Dodds McCormick (1834–1916)
1878-ban írt verse Ausztrália himnusza
„Soha-sohaföldön vagyunk, a van és a nincs határán. Vagy a van és a volt határán. Nehéz a varázslatból kiszabadulni”
Az embereket sokféle ok késztetheti kisebb-nagyobb utazásokra. Kíváncsiság más népekre, országokra, tájakra. Kalandvágy. Mindez természetesen békeidőben érvényes, a háborúk okozta népmozgások semmiképpen nem vezethetők vissza efféle okokra.
Mit visz magával, és mit hoz vissza otthonába az utazó? Képeket. A világ egésze, legalábbis az, ami abból egy ember emlékezetében megmarad, az mind-mind csupa kép.
A szavak, a zene, a képzőművészeti alkotások – ezek lényegében képek a képekben – az emberi képzelőerőre alapozva közvetítik azokat a képeket, amelyek megmutatják helyünket a világban. Mondhatnánk, világképet adnak. Látásmódot. A képekben történetek vannak a természet minden eleméről. Ásványokról, növényekről, állatokról, folyókról, tengerekről, felhőkről, csillagokról, ne soroljuk tovább, mert a mindenség részeinek lajstromának befogadására egyetlen, legyen bármilyen hatalmas is, ember alkotta szerkezet sem elegendő.
Amíg élünk, az ég és a föld között vagyunk. Útközben. Hogy előtte meg utána hol, nem tudni. A hol, honnan, hová kérdés az, amire sem eddig és vélhetően ezután sem fog tudni válaszolni senki. Senki azon kívül, aki ezt a világot megalkotta.
Az ég és föld közé szorított ember persze fickándozik, időnként kedve támad ide-oda menni a világban. Igekötőink ezt igen szemléletesen érzékeltetik: be, ki, le, fel, meg, el, át, rá, ide, oda, szét, össze, vissza.
Amit nem ismerünk, az a legtöbbször igencsak felpiszkálja kíváncsiságunkat, mi lehet azokon a vidékeken, amelyek nagyon messze vannak tőlünk, milyen ott az ég, és milyen ott a föld, kik és miért élnek arrafelé. Az emberek többsége idővel eljut odáig, hogy lehetőséget kap messzire, nagyon messzire utazni. Beszippantja a távolság. Ma már ez technikailag szinte szó szerint értendő, beülünk egy vagy két repülőgépbe, és néhány tucat óra alatt akár huszonötezer kilométerre otthonunktól, a föld másik végén találjuk magunkat.
Körülnézünk, és abban a másikfajta világban pillanatok alatt elveszíti magát, elveszejtődik, ott áll az ismeretlen közepén az ember árván. Nem a semmiben, hiszen minden ott van körülötte, ami az élethez szükséges, csak itt minden másmilyen, mint amit otthonában megismert és megszokott. Egyetlen tény a biztos: a távoli célban is ég és föld között van, csak ott igen súlyosan borul rá az égbolt.
Néhány nap elteltével aztán már azon spekulál, hogy vajon mit tud innen hazavinni, két hét elteltével őrületes honvágya van, aztán, amikor már a hazafelé tartó repülőgépen ül, arra gondol, jó lett volna még egy ideig Ausztráliában maradni.
Ausztráliában voltam tehát, azon a kontinensen, ahová harmincöt évvel ezelőtt olyan erősen vágyódtam, azt képzelvén, hogy ott mindenki számára kiteljesedhet a tökéletes szabadság. Akkor nem mentem, mehettem. Azóta velem is megtörtént az élet, ha ez nem így lenne, halottként nemigen lehetnék itt. Bár egyszer, ha már nem leszek, valami efféle, terra incognitaként nevezett helyre képzelem magam. Egy földrésznyi országba, ahol minden megvan, ami egykori hazámban, Magyarországon megvolt. Sőt.
Ausztrália a föld egyik legrégebben lakott területe. Az első emberek ötven-hatvanezer évvel ezelőtt Ázsiából jöttek ide, ám van olyan tudós, aki azt állítja, hogy már százhúszezer évvel korábban is laktak itt emberek. Egyes nézetek szerint Ausztrália benépesedésének oka a jégkorszak. Az eljegesedés az északi népeket barlangjaikból délre vándoroltatta, aminek következtében a déli népek meg még lejjebb mentek.
A tengerek szintje lecsökkent, a mainál lényegesen több földhíd alakult ki. Ausztráliába azonban sok jel szerint hajóval jöttek az első emberek. Valóságos paradicsomba csöppentek, nem volt gond az új környezethez alkalmazkodni. Vadászó-gyűjtögető népekként bőséggel hozzájuthattak a különböző magokhoz, bogyókhoz, gyümölcsökhöz, gyökerekhez és az erszényes állatok húsának beszerzése sem volt nehéz.
A régmúlt megnevezésére a bennszülöttek az Álomidő (Dreamtime) szót használják. Ez közös keretbe fogja össze a történelmet, a hagyományokat és a kultúrát. A világ teremtésének bennszülött változata elmeséli, hogyan alkották meg álomidőbeli őseik a csillagokat, a földet és az élőlényeket. Az Álomidő megmagyarázza azt is, hogy miért éppen olyanok a növények és az állatok, amilyenek, valamint megtanít harmóniában élni a természettel.
A különös teremtésmítosz szerint az ausztrálok ősei óriás kenguruk, emuk vagy kígyók voltak, akik dalaikkal alkották meg a tájakat, és adtak életet a növényeknek, állatoknak és az embereknek. A teremtés után eggyé váltak a Földdel, sziklákká és fákká változva vagy a természet más alakjait öltve magukra. Ezért tekint sok közép-ausztráliai törzs totemnek természeti jelenségeket: a hegyek, barlangok, források, folyók, dűnék, bokrok és csillagok mind a teremtésre emlékeztetnek, és az ősök útját jelölik ki, amelyet a ma élők újra és újra bejárnak, így védik meg a feledéstől az Álomidőt.
Sok törzsnél máig él az a szokás, hogy az emberek nekivágnak az őseik által kitaposott útnak, ezeken évekig vándorolnak, néha csupán azzal a céllal, hogy ismeretlenekkel találkozzanak. Ez a megmagyarázhatatlan, ám leküzdhetetlen vágyuk a mozgásra ma az egyik legnagyobb akadálya a bennszülöttek beilleszkedésének a fehérek közé. A vándorlásra hívó szó hallatán az őslakos ausztrálok hosszabb időre mindenféle bejelentés nélkül hagyják ott munkahelyeiket. A vándorlás tradíciója az ausztrálok legfontosabb jellemzője. Lelkükben és életvitelükben nomádok. A bennszülöttektől az auszik, a fehér ausztrálok is eltanulták-elkapták a misztikus vándorlási vágyat, rájuk is jellemző, hogy nem maradnak meg sokáig egy helyen. Ide-oda költöznek a hatalmas országban, vagy járják lakókocsijaikkal körbe-körbe a kontinenst.
A legújabb antropológiai kutatások szerint Ausztráliában vívták az első csatát a Földön, és a gondolatait is itt rögzítette először az ember – barlangrajzokon, ötvenezer évvel ezelőtt. A több száz színes sziklarajz arra utal, hogy a bennszülött törzsek közötti viszályok kezdete ekkortájra tehető. Az Ausztráliában élő bennszülöttek – nem mondhatjuk rájuk, hogy a földrészt benépesítő emberek, hiszen meglehetősen kevesen voltak – ötszáz törzsbe tömörültek. Egy-egy törzs harminc-negyven főből állt, benne nemek és kor szerinti munkamegosztás volt. A férfiak hegyes dárdájukkal, a kulatával és bumeránggal vadásztak, a nők és a gyerekek pedig gyümölcsöt, férgeket és lárvákat gyűjtöttek. Lényegében ők voltak a törzsek létfenntartói, ők szedték össze a mindennapi táplálékot.
A vadászatok eredménye változó és kiszámíthatatlan volt, a törzsek vándorló életmódot folytattak, követniük kellett a zsákmányállatokat, és egy-egy területre is a megfelelő időben kellett érkezniük, hogy leszüreteljék a gyümölcsöket. A nomád törzsek tagjai nem építettek kunyhókat, behúzódtak a fák lombjai alá, vagy primitív menedékhelyeket raktak össze ágakból és bőrökből.
Bár a világ többi részétől Ausztrália őslakosai elszigetelten éltek, törzseik azonban ismerték egymást. Nagy össztörzsi gyűléseiken, a corroboree-k alkalmaival találkoztak. Ezeken a zenés mulatságokon mutatták meg egymásnak táncaikat, cserélték ki dalaikat és gyermekeiket, itt állapodtak meg egymás szabad átjárásának garantálásáról a földeken. Az első hivatalos, 1778-ban készült népszámlálás szerint, ezt a brit gyarmatosítók készítették, háromszázezer bennszülött élt a földrészen. Újabb kutatások azonban másfél millióra teszik létszámukat. Ma is nagyjából ennyien vannak, míg fehér hódítóik és leszármazottaik huszonhárommillióan.
A kontinensnyi országban, a majdnem nyolcmillió négyzetkilométeren igen kicsi a népsűrűség, négyzetkilométerenként alig három fő lakik vagy kóborol.
A nagy földrajzi felfedezések fedőnevű gyarmatosító akció egészen a 18. századig elkerülte a földrészt. Tudtak ugyan valamit róla, keresték is a Terra Australis Incognitát vagyis az ismeretlen déli földrészt, amelynek aztán keleti partjaira a nagynevű brit hajós, James Cook szinte véletlenül bukkant rá 1770-ben. Cook az összes általa feltérképezett földet a brit uralkodó birtokának nyilvánította, és elnevezte Új Dél-Walesnek. Angliába hazatérvén aztán egy óriási, napos, termékeny vidékről adott jelentést, amelynek bennszülött népe „sokkal boldogabban él, mint mi, európaiak”.
Tíz évvel később az angolok úgy döntöttek, hogy a szabad telepesek helyett fegyenceket küldenek Ausztráliába az új kolóniák létrehozására, hiszen így megoldanák az elítéltek egyre súlyosabb elhelyezési problémáit. Végül, 1787-ben el is kezdődött a deportálás, ami nyolcvan éven át tartott. Ez idő alatt százhatvanezer fegyenc érkezett a már ismert déli földrészre. A 19. század első évtizedeiben azonban már egyre több szabad telepes is érkezett az ígéret földjére, Új Dél-Wales már nem viselte magán a büntetőkolónia bélyegét. A fegyencek előtt megnyílt a jó útra térés, majd az emancipáció lehetősége.
Az állam kormányzója fegyenceket nevezett ki például békebírónak vagy hivatalos építésznek. Az élet azonban Ausztráliában nem korlátozódott a keleti területekre. Az 1850-es évekre a kontinens nagy részét felfedezték, és további öt önkormányzattal rendelkező királyi területet hoztak létre. A gyarmatok 1901. január elsején szövetségre léptek, és megalakították az Ausztrál Nemzetközösséget, amely a Brit Birodalom külbirtokaként jött létre, élén továbbra is
– akárcsak ma – az angol uralkodó állt.
Kilépünk az ausztrál történelemből, és belezuhanunk a 2019. nyári – januári – Brisbane-jébe. A kétmilliós nagyváros Queensland központja. Úgy város, ahogyan csak Ausztráliában lehetnek városok, közepén néhány tucat üvegtorony próbálja karcolni a felhők alját, körülöttük pedig száz kilométernél is hosszabb és néhány tucat kilométernél szélesebb területen nagy kertekben ülnek a többnyire könnyűszerkezetes családi házak. A csendes falu, az álmos kertváros és az ezeknél lényegesen kisebb toronyházas, fékezetten nyüzsgő irodanegyed különös vegyüléke. A Brisbane folyó vágja ketté. Ezen a sétahajók is úgy száguldanak, mint máshol a versenymotorcsónakok.
A Csendes-óceánról súlyos, sós párákat suhint a városra a szél. Északra homokos fürdőzőhely, a Sunshine Beach várja a vakációzókat, délre az ötven kilométer hosszú Gold Coast, a csendes-óceáni szörfparadicsom jelenti a pihenésnek azt a fajta színterét, amit nekünk a Balaton. Az Álomidő szereplői többségükben elkerülik ezt a számukra nyilván túl mozgalmas helyet.
Hogy mégis találkozhassunk velük, jó ötszáz kilométernyit kell leautóznunk délre a Nagy-Vízválasztó-hegység és az óceán közötti úton. Szomorú tény, hogy óriási kengurut nem, ám jó néhány kisebb társukat elcsapták az autók, ott feküdtek a döglött erszényesek az útpadkán.
Bellingenbe, a különös hegyi üdülőtelepülésbe érkezünk. Fél évszázada ez volt a világ egyik hippiközpontja, ma trapéznadrágos nénik és kopasz, maradék hajukat hátul csutkalófarokba összegumizó bácsik igazolják ezt. Ám az idő ebben a városban sem állt meg, tiszta tekintetű fiatalok és idősebbek tucatjai járkálnak a szép, Bauhaust és vadnyugatot idéző századfordulós stílusú öreg házak főutcáján. Az országban nem szokatlan látvány a gondosan karbantartott köztereké. A házak előtt, az árkokban és parkokban mindenütt rövidre vágott a gyep. Ennek elsősorban praktikus oka van, a nagy fűben alig észrevehető az errefelé gyakori, halálos marású kígyó.
Bellingen többek között azért is kedvelt a mozgékony ausztrálok körében is, mert nagyon közel van az óceánhoz, mint ahogy néhány kilométerre ott magasodnak az esőerdő borította hegyek is. Akármelyiket választjuk, igen könnyen aboriginálnak, azaz bennszülöttnek álmodhatjuk magunkat.
Az óceán hullámainak robaja, a talpunk alatti forró homok, a szélzúgás és az egyre égetőbb napsütés pontosan tudatosítja bennünk, hogy abban a világban vagyunk, ahol, ha élni akarunk, meg kell találni a közös hangot a természet erőivel. Kalapot venni, óvatosan várni a sós vízgörgeteget, és mindig figyelni a lábunk elé, nehogy kígyóra lépjünk. Amikor meg az esőerdő fölé épített égi mólón lessük a felhőpipáló hegyeket, alattunk a negyven méter magas, több száz éves fákat, majd a dorrigói nemzeti park kilenc kilométeres körútját járva, vízeséseinél megállva, annak köveit bámulva igyekezhetünk kitalálni, vajon melyik ausztrál világteremtő néz vissza ránk a zuhatag alól.
Soha-sohaföld, Never Neverland, ugyanezt a nevet viselő folyója, a Never Never River elvezet azokhoz, akikhez jöttünk. A tiszta vizű, egyre nagyobb kanyarokat leíró és egyre szélesebb folyóra eukaliptuszfából készült híd feszül. Az idő csak nagyon sokára fogja tudni kikezdeni ezt a kemény anyagból épített szerkezetet. A folyó medrében hatalmas, lágy vonalúvá csiszolódott kövek hevernek. Az eukaliptuszerdő valamikor sok koalát táplálhatott, koala itt ugyan már nincs, nem alszik a lombok között, mint láttuk másutt. Soha-sohaföldön vagyunk, a van és a nincs határán. Vagy a van és a volt határán. Nehéz a varázslatból kiszabadulni.
Bellingenbe, szállásunkra visszatérvén kiállunk az út közepére, csillagokat nézni, azokat a csillagképeket, amelyek tőlünk nem láthatók. A fényes este hirtelen elsötétül, surrogó denevérek ezrei repülnek át köztünk és a csillagok között. Sem a repülő emlősök, sem a csillagok borította ég nem nehéz már Ausztráliában. Bennünk vannak a képek, bennünk vannak az álomidők titkai. Néhány nap múlva ezeket visszük haza Európába, Magyarországra.
„A fehérnép persze hogy majd megette aztán a hazatért fiút”
(9.)
– Hát a Lajos? A lelkem Lajosom! Hol ontották ki szép piros vérét? Hol gázolták össze a pogány kozákok? Alig ölelhettem meg, alig csókolhattam meg; alig egypár órája, és már soh’sem látom többet.
– Nászasszonyom! – csitítá az ekként jajveszékelő Daczosnét Kondor uram – nem illik így felverni a házat nagy sopánkodással; mikor még nem tudjuk, hogy érte-e Lajos fiunkat valami veszedelem? Várjuk el csendesen azt a veszedelmet, ami most mindjárt a nyakunkba szakad. Adja ide a pincekulcsot, a kamarakulcsot: hadd hordok fel az asztalra enni-innivalót; mindent készen találjon az ellenség.
Az ólból kifogok egy mangalicát, sebtiben leölöm; meg kell traktálnunk az átkozottakat magyarosan, ha már agyon nem vertük őket magyarosan. Kegyelmed pedig, mint jó keresztyén asszonyhoz illik, vegye elő a Szikszayt, s imádkozzék szép kegyesen; majd talán az Úristen, ha mást nem is, de kegyelmedet megsegíti.
Daczosné asszonyom úgy meg volt rémülve, hogy szót fogadott, s leült a belső szobába Szikszayt olvasni, Kondor uram pedig kiment a hidasba, s lefülelvén egyet a hízók közül, azon vevé észre magát, hogy sehogy sem tudja megölni; nem lévén hozzá férfisegítsége. Persze, a henteslegények mind elszaladtak világgá. Ő maga maradt az ártánnyal küszködni, s az mindig ledobta a hátáról, mikor már megfogta volna a fülét.
– Ó, uramistenem! – sóhajta fel e kínlódás közepett Kondor uram – csak most toppanna ide az a Lajos gyerek.
E rövid fohászkodásnak nagyobb sikere lett, mint az egész körmönfont hiszekegynek, mert abban a nyomban úgy zuhant valami élő alak a kerítésen keresztül Kondor uram nyaka közé, hogy csak a földön ismertek egymásra.
– Te vagy, Lajos fiam?
– Ide menekültem, apám.
– Ugyan jól tetted. Gyere csak, segíts lefogni ezt az ártányt, mert különben a kozák nem kap ma hurkát. Hanem vesd le az atillád, mert összetéped.
Pedig nem volt azon már mit jobban összetépni, mint ahogy a gránát meg a kozák meg a sok nádkerítés összetépte.
Lajos se mondatta magának a dolgot kétszer, hirtelen megértette, miről van szó, egy ingre vetkőzött, s Kondor urammal együtt lefogta az ártányt, melynek aztán vérét is vették.
E műtét alatt Kondor uramnak egy jó ötlete támadt.
– Te, Lajos. Itt meg ne kapjanak a kozákok mint honvédet. Vedd csak fel frissen a zöld pitykés mellényemet, tedd fel a sipkámat, s állj be hirtelen henteslegénynek, hogy senki se gyanakodjék felőled.
Lajos helyesnek találta a jó tanácsot, s elfogadta Kondor uram mellényét, melynek zsíros külseje nagyon tanúskodott gazdájának hivatala felől.
– Nini, véres a te inged. Tán megsebesítettek?
– Nem a. Csak a disznótól van.
Lajos mint kész henteslegény állított be anyja elé; a szegény jó asszony majd elájult örömében, ijedtében, mikor őt meglátta.
Sárikának kellett bizonyítania, hogy nem álmodik.
A fehérnép persze hogy majd megette aztán a hazatért fiút. Csakhogy ez megvan! A többi veszteség kitelik még a maga foltjából.
– No, hanem most már, Lajos fiam, te henteslegény vagy, s most én kommandírozok. Azért csak lássunk a sertés bontásához, s aztán mindent akképpen cselekedjél, ahogy én fogom parancsolni, mert most én vagyok a kommendánsod!
Kondor uram tehát így kommandírozott:
– Te, fiam, odaállsz a vágótőkéhez, és elkészíted annak rendi szerint a süldőt, ahogy már láttad elégszer idehaza. Ha valamit elfelejtettél volna egyet-mást a mesterségből a nagy tudományban, az anyád meg Sárika majd eszedbe juttatják. A két fehérnép segít a hentesnek, s ügyel a konyhában. Én meg magam majd kiállok az utcaajtóba, s fogok magamnak az ellenségből egy tisztet vendégnek. Mert tudjátok, ha tiszt lesz a háznál, akkor a közlegénység nem mer garázdálkodni.
A pater familias intézkedése minden oldalról helyesnek találtatott: ő maga kiállt az utcaajtóba, Lajos a vágótőkéhez. Az eléje kötött henteskötény eltakarta véres ingét, nem engedte anyjának és kedvesének észrevenni, hogy meg van
sebesítve. „Csigavér!”, mondta Kondor uramnak, mikor az figyelmeztette rá, hogy valami flastrom kéne oda, vagy mi.
Majd beheged.
Lajos már javában vagdalta két kis baltával a kolbásztölteléket, mire a harci áradat az ő utcájokat is eltölté. Kondor uram fogott is magának mindjárt muszkatisztet.
Jött biz azzal még vagy tizenkét kozák is; de azoknak amint a tiszt megtolmácsolá Kondor uram szavait, hogy lesz mindjárt „vutki”, amennyi kell, szépen felültek sorba a folyosó mellvédfalára, mint a varjúk a háztetőre, s várták a további parancsolatot.
Kondor uram aztán bevezette a belső szobába úri vendégét. A famíliáját ugyan kénytelen volt a konyhában mutogatni be előtte: ez a leányom, ez az asszonyom.
Németül történt az értekezés.
A muszka tiszt is törte, Kondor uram is törte benne a közös ügyet.
– Hát az ott kicsoda? – kérdé a muszka tiszt, Lajosra mutatva.
– Az a henteslegény – felelt Kondor uram, s nagy nyájasan betuszkolta a nagy mérges kozák tisztet, le is ültette a pamlagra; melléje ültette nászasszonyát, ki úgy reszketett, mint a kocsonya, s alig talált meg valamit abból a kevés német szóból, amit a pesti vásárokon egyszer-másszor elsajátított, hogy kedves vendégét mulattassa vele. Annyit mégis megértetett őnagyságával, hogy leánya nem jöhet be a konyhából, mert jó ebédet akar főzni.
Kondor uram pedig elébb az uraságot megkínálván szilvóriummal, aztán egy egész hordócska törkölypálinkát fogott nyalábra, s kivivé a kozák uraknak, kik odakinn vártak sorban ülve.
Mikor azokat megitatta, és visszajött, Lajos oda dörmögött hozzá:
– No, édes öregem: ugyan kedves vendéget hozott hevenyében a házhoz. Ezelőtt másfél órával ez alól lőttem ki a lovat húsz lépésnyiről. Úgy néztünk akkor egymás szeme közé, mint most mi ketten.
– Tyhü! lánchordtát! – fohászkodék paprikás szóval Kondor uram. – Ezzel hát ugyan megjártam. Szerencsére nem ismert rád a hentesi ruhában. Majd úgy intézem hát a dolgot, hogy beléd ne botoljék többet. Estére pedig átteszlek a másik házhoz. Addig pedig úgy leitatom a jámbort, hogy azt se fogja tudni, hogy hát ő maga ki katonája.
Ezzel a dicséretes szándékkal lépe be kedves vendégéhez Kondor uram; de nagy hamar vette észre csalódását. A kozák tiszt nem akar inni. Ott áll előtte a kis kupicába kitöltött szilvapálinka most is azon módon, még csak hozzá sem nyúlt. Tán azt hiszi, méreg van benne?
A’ biz egyenesen azt hiszi. Mert amint előjön a szolgáló, hogy a vendégséghez fölterítsen, s fölrak négy tányért és ugyanannyi evőeszközt az asztalra, a kozák tiszt azt kérdi nagy mogorván:
– Hát az ötödikre miért nem terítenek?
Kondor uram olyan képet akart e kérdésre csinálni, mint aki nem értette, hogy miről volt szó.
– Ki legyen amaz ötödik?
– No, hát ki legyen? A legény, ki odakinn dolgozik. Tán csak nincs Magyarországon más szokás, mint az egész világon, hogy a mester asztalánál az öreg legény együtt eszik a család tagjaival.
– Azt hittük: nem lenne illendő, mikor ilyen előkelő vendég van a háznál.
– Köszönöm a megtiszteltetést; de én azt akarom, hogy minden ember együtt egyék velem annál az asztalnál, ahol nekem tálalnak.
– Talán csak nem tetszik azt hinni, hogy valami mérget kevernek nálunk az étel közé? – szólt méltatlankodó hangon Kondor uram.
– Én azt hihetem, amit akarok – pattogott vissza nagy nyersen a főtiszt. – Én még le sem mostam kezemről az ellenség vérét, akinek az asztalához leülök. Tapasztaltam már sokat. Az emberek mindenre képesek.
– De nem a magyar emberek!
Aztán itt egy tálból mártunk mi a tiszt úrral, az asszony, én magam és a leányzó; aki az urat meg akarná mérgezni, az minket is meggyilkolna vele együtt.
– Az arra nézve mindegy lehet, aki el van rá szánva; két-három emberrel több vagy kevesebb, az nem vet a latban semmit. Az a fickó odakinn azt keverhet a hús közé, amit akar; ki veszi észre? Én semmi jót sem nézek ki a szeméből. Csak tessék neki ide teríteni az asztalhoz, és kikötöm, hogy minden ételből ő vegyen legelőször. Aki valamiből nem eszik, azt rögtön agyonlövöm! Ez az utolsó szavam.
Erre aztán Kondor uram kikotródott a szobából.
Folytatjuk