Talpkövek

„Lábunkon fényesítetlen bakancsot, fejünkön pedig fehér kalapot viseltünk. Ezt az egyenruhát lábvasak egészítették ki”

Mottó: „Felejteni. Micsoda
szó. Iszonyú, vigasztaló
és kísérteties! Hát lehet
élni felejtés nélkül? Csakhogy
ki tud eleget felejteni?
Az emlékezés salakja összezúzza a szívet. Igazán csak
az lehet szabad, akinek
semmije sem maradt már
abból, amiért élt.”
(Erich Maria Remarque)

A 17–19. századi történelmi események emlegetése során gyakran idézzük Munkács, Spi(e)lberg, Kufstein, Olmütz, Theresienstadt, Josefstadt, Arad, Komárom fogházait és börtöneit, ahol hazánkfiai büntetésüket töltötték. A haza vértanúinak neve ismerős előttünk, de hosszú listájuk van azoknak is, akik megúszták ugyan a kivégzést, de éveken át szörnyű körülmények között sínylődtek. Egyáltalán hogyan néztek ki a politikai rabok fenti intézményei, a bosszúhadjárat talpkövei? Jelen írás kísérletet tesz arra, hogy felelevenítse a börtönök helyszínét, légkörét, és elvezesse az olvasót a falak mögé.

A munkácsi vár Kárpátalja legnevezetesebb műemléke, fontos szerepet játszott a magyar történelemben. A honfoglalástól kezdve lakott és védett területnek számított, 1635-től a Rákóczi családé lett, s alattuk élte fénykorát. II. Rákóczi Ferenc így írt róla: „Munkács… sziklán épült, melyet csak kevés föld takar, e sziklahegy rónaságából emelkedik föl úgy, hogy egy jó mérföldnyire nincsen közelében semmi magaslat.”

A legnagyobb részén áll a fellegvár, amely egyben a legrégebbi része. A hat méterre lejjebb lévő teraszon találjuk a középső várat. Az alsó vár a tíz méterrel alacsonyabb platón helyezkedik el. Az erőd néhol 3,8 méter vastagságú falait nyolc külső szögletes, úgynevezett olaszbástya és három körbástya erősíti.

Petőfi Sándor is megcsodálta a várat, és ekképpen emlékezett meg róla A munkácsi várban című versében:

„Itt tüzé föl piros zászlaját a
Szabadságnak Zrínyi Ilona?
A szabadság hősinek tanyája
Íme, íme most rabok hona.
Semmi más, mint dönthetetlen kőfal,
Semmi más, mint lánccsörömpölések –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön... ettül félek.”

A várnak nagy szerep jutott a Habsburg-ellenes mozgalmakban. Zrínyi Ilona vezetése alatt, az 1685 és 1688 közötti években hősiesen ellenálló várőrség utolsóként kapitulált a Thököly-felkelés idején. A Habsburg uralom alá került várat ezután fogházzá, majd börtönné alakították át. (Fogház: a szabadságvesztés-büntetés legenyhébb végrehajtási fokozata, melyet a bíróság határoz meg ítéletében. Börtön: a szó eredete szerint a berten, proszlo, bördő, bordó alakokat is magában foglalta.)

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején ismét a szabadság vára volt, az utolsók között tette le a fegyvert, majd 1855-ben I. Ferenc József polgári fegyintézetté alakította át, s mint ilyen, 1897-ig fennállt.

A nevezetes munkácsi rabok listáján a 18. században Forgách Simon (1669–1729) császári és királyi tábornok, majd kuruc tábornagy neve is olvasható, ugyanis II. Rákóczi Ferenc itt tartotta fogva. Előbb a kurucok ellen harcolt, I. József császár ifjúkori bizalmasa volt, utóbb – és ezzel megdöbbenést keltett – átszökött a kurucokhoz. Majdnem az egész Dunántúlt meghódította Rákóczi számára, aztán a fejedelem katonai mulasztással, írásban kiadott utasítása megszegésével vádolta, és 1706. november 22-én letartóztatta.

Forgách először Krasznahorkán, majd a szepesi várban raboskodott. Itt egy éjjel meg akart szökni, de a lábát törte. Ezután került Munkácsra, ahol 1710. november 16-ig volt a vár foglya. Újabb fordulat az életében: az elszenvedett fogság ellenére követte Rákóczit az emigrációba… Mi több, 1906-ban felmerült, hogy Rákóczival együtt őt is Kassán temessék el, de földi maradványait a sírrablók fosztogatásai miatt már nem lehetett azonosítani.

A magyarok számára szomorú emlékű kufsteini Császártorony. Ott raboskodott többek között idősebb báró Wesselényi Miklós (1785–1789), majd a jakobinusok, köztük Batsányi, Verseghy, Kazinczy, 1848 után pedig Czuczor Gergely, valamint számos hős hazafi. A sort a híres betyár, Rózsa Sándor zárta (1859–1865)

Fotó: Kazinczy Ferenc rajza

Munkácson töltötte fogsága napjait gróf Koháry István (1649–1731) országbíró, hadvezér, politikus és költő is, aki 1667-ben hazatért, és Fülek várkapitánya lett. A Koháry név rettegett volt a török előtt. A törökkel szövetséges Thököly ostrom alá vette Füleket, de nem tudta bevenni. I. Lipót császár közben királyi kamarás, belső tanácsos címet adományozott Kohárynak, és ezredessé nevezte ki. Újabb ostrom után azonban a törökök felrobbantották a várat.

Koháry nem kért kegyelmet, ezért először Regéc várába vitték, ahol Zrínyi Ilona nagylelkűsége segített neki elviselni a rabságot. De Koháry a rabságban sem hajolt meg Thököly előtt, ezért Munkácsra került, ahol 1683 őszén sikertelen szökési kísérletet hajtott végre. Ezután Tokajba, Sárospatakra, majd Ungvárra szállították. Amikor Thököly hatalma leáldozóban volt, és Ungvárt is elvesztette, Koháry kiszabadult. Több ezer költeményét tartja számon az utókor.
*
Munkács emlegetésekor még Ormai (Auffenberg) Norbert (1813–1849) honvéd ezredest, vértanút kell megemlítenünk, aki 1828-ban hadapródként lépett be a császári hadsereg 31. (Leiningen) gyalogezredébe. Már hadnagyi rangban szolgált 1840-ben, amikor a galíciai lengyel hazafiakhoz fűződő kapcsolatai miatt letartóztatták. Hét év vizsgálati fogság után 1847-ben tizennégy évi várfogságra ítélték. Munkács várában töltötte büntetését, ahonnan a forradalmárok szabadították ki. Kossuth mellettőrnagyi rangban őrparancsnok, később szárny segéd lett, 1849 márciusától alezredes, majd ezredes, a honvéd vadászezredek főfelügyelője. Császári fogságba 1849. augusztus 12-én esett.

Haynau levele Schönhals tábornoknak 1849. augusztus 24-én: „…tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli ezredben, aztán ezredes és Kossuth segédtisztje. – Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey stb. is követni fogja, mihelyt megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben.”
*
Kazinczy Ferenc író és költő – mint ismeretes – a Martinovics-összeesküvés vádlottja volt. Először Budára vitték (1794–1795), majd Brünnbe (Spielbergbe, 1795–1796), utána Obrovic következett (1796–1799), Kufstein (1799–1800) és Munkács (1800–1801). Végül 2387 napi fogság után szabadult.

Spielberg a Monarchia legszigorúbb börtöne volt Brünnben, éppen ezért a „nemzetek börtöné”-nek is nevezték. Az első írásos emlékek az 1277–1279-es években említik a várat. Az eredetileg gótikus stílusban épült 13–15. századi várból alapelrendezésén kívül semmi sem maradt fenn. II. József császár döntése nyomán 1783-ban megszüntették Spielberg várában az erődbörtönt, és polgári börtönné alakították át. Fegyházzá elsősorban az erődrendszer legkevésbé használt részét jelölték ki. A magyar jakobinusok tizenöt tagú csoportja – a már említett Kazinczy Ferencen kívül – szintén itt raboskodott. I. Ferenc József császár 1855-ben felszámolta a polgári börtönt, és miután három évvel később az utolsó fogoly is elhagyta Spielberget, laktanyává alakította, és akként is működött a következő száz évben.

Kazinczy írta a Fogásom naplójában: „A várba, Spielbergbe följutván átadás után a profósz [börtönfelügyelő, tömlöctartó, katonai börtönőr – K. A.] levitt az alsó sorra. Azon szobát, mely e folyosón 4-ik vala megnyitotta. Elijedtem, meglátván penésztől annyira általevett ajtaját, mint a pinczéké lenni szokott s a mint benyitván az ajtót, megcsapott a penész bűze. Mióta a vár áll, soha ezt ki nem meszelték… ki nem álhatnám a bűzt s mentem az ablakhoz: – Mit akar nagyságod? – Nyissa ki! elszédülök a bűztől! – Az ablakot nem lehet kinyitni. – Miért? – Itt semmit sem szabad kérdezni.”

A spielbergi várban a politikai foglyokkal a 19. század második tizedében még mindig barbár módon bántak. A fenyítő ház igazgatását Bécsből a császár irányította. Klaszszikus tanú erre Silvio Pellico hírneves olasz költő, aki folyóiratának forradalmi hangja miatt nyolc évet töltött itt, és Börtöneim című könyvével egész Európában ismertté tette Spielberget. Tőle idézünk: „Spielbergbe 1822. április 10-én érkeztünk meg, ahol akkor körülbelül 300, többnyire tolvaj és zsivány fogoly őriztetett, némelyek kemény, mások igen kemény fogságban. A kemény börtön azt jelenti: dolgozni, láncot hordozni a lábakon, puszta deszkákon feküdni, s a képzelhető leggyarlóbb ételt kapni. Mi állami foglyok kemény börtönre voltunk ítélve.

(…) Elhozták rabruhámat. Ez állt: egy nadrágból, mely igen durva posztóból készült, s melynek jobb szára szürke, a bal pedig barna volt; aztán ugyanoly színű mellényből és zubbonyból, csakhogy az utóbbinál a jobb oldal barna, a bal pedig szürke volt. A harisnya durva gyapjúból készült, az ing pedig szálkás darócból – nyakkendőül egy darab darócot adtak. Lábunkon fényesítetlen bakancsot, fejünkön pedig fehér kalapot viseltünk. Ezt az egyenruhát lábvasak egészítették ki, melyeket egy lánc kötött össze.”
*
Kilenc politikai foglyot, köztük Kazinczyt 1799. június 22-én három szekéren, katonai őrizet mellett, vasban szállították Kufsteinbe, ahová két hét múlva érkeztek meg. Igaz, nyár volt, de aligha volt kéjút ez a tizennégy nap. A ma „Tirol gyöngye”-ként emlegetett Kufstein az Inn folyó völgyében, a város közepén magasodó sziklafejről (Kopf stein) kapta a nevét. A csúcsára épült várerődítményt az oklevelek először 1205-ben említik. Vaskos, komor tornyai a 16. századból maradtak fenn.

Számunkra, magyarok számára a legérdekesebb a szomorú emlékű Császártorony (Kaiserturm): ott raboskodott többek között idősebb báró Wesselényi Miklós 1785-től 1789-ig, majd a jakobinusok, köztük Batsányi, Verseghy, Kazinczy, 1848 után pedig Czuczor Gergely (1800–1866) bencés szerzetes, nyelvtudós és költő, valamint számos hős hazafi. A sort a híres betyár, Rózsa Sándor zárta (1859–1865).

Kazinczy sorai: „A várba 452 grádics [lépcsőfok – K. A.] viszen, s a status foglyai ott egy toronyban tartatnak, mely 13 rekeszeket foglal magában. A Dachstuhl (oszlop, mely a fedél közepét tartja) oly vastag, hogy 3 ember összvefogott kézzel nehezen ölelhetné körül. E körül fut el a folyosó. Minden két szobának egy pitvara van. A szoba alacsony, az ablak nagyocska s párkányát elérheti a térd. Az ablak falában nemcsak rud van, hanem drótból font rostély is. A szoba ajtaja, s a parányi kemence egészen elfogják a négy fal egyikét (itt báró Wesselényi Nro 7 lakott talán ötödfél esztendeig, egy püspök és egy zsidó közt.)”

Kemény Zsigmond írta Wesselényiről: „A kufsteini várban egy sötét börtönszobába hurcoltatott, mely a léget és világot csak kisded ajtóablakból nyerte. S Wesselényi, ki a szenvedés poharát szintoly makacssággal kívánta fenékig üríteni, mint a szilaj örömöket, még azon enyhítéseket is megveté, melyek a legszorosabb bánásmód mellett is előkerültek. Büszke lelke irtózott a kegy és könyörület alamizsnájától. Sőt a sanyar végleteiben, az elhagyás és magány iszonyaiban gyönyört s vad álmainak táplálékot keresett. Börtönét kisepretni sem engedte.”

Kufsteinben raboskodott a „múlhatatlan ragyogású” Teleki Blanka (1806–1862), a magyar nőnevelés úttörője, a művelődési egyenjogúsítás híve. Fiatal korában Barabás Miklós irányításával Münchenben és Párizsban festészetet tanult, ennek tudható be, hogy több rajzon is megörökítette fogságukat. A legnagyobb hatással nagynénje, Brunszvik Teréz, az első magyarországi óvodák megalapítója volt rá.

Teleki Blanka 1846-ban magyar tanítási nyelvű leánynevelő intézetet nyitott Pesten (a mai Szabadság téren), ahol Leövey Klára (1821–1897) tanár és nevelő volt. Világos után mindketten forradalmárokat rejtegettek, szegény sorsú honvédeket gyámolítottak, segélyeztek, lázító könyveket osztogattak.

Telekit Bécsben fogták el, először az Új-épületbe szállították, majd Spielbergbe, Olmützbe, végül 1853-ban került Leövey Klárával Kufsteinbe. Őket is a Császártoronyban helyezték el. Alacsony, boltozatos és az ajtó felé mindinkább keskenyedő két szobácskába kerültek, melynek egyetlen előnye az volt, hogy a két szoba ajtaja egy kis közös pitvarba nyílt, és így a két nő legalább nappal társaloghatott egymással. Éjjelre elkülönítették őket.

A várparancsnok Nehiba József (1796–1853) Bács megyeimagyar ember volt, aki korábban a császári seregben az alezredesi rangig vitte. Kufstein várparancsnoka 1851-ben lett. A Nehiba-korszak a legkedvezőbb volt Teleki Blanka és Leövey Klára hosszú fogsága alatt. A parancsnok ugyanis engedélyezte például, hogy olvashattak, rajzolhattak, kézimunkázhattak. A legnagyobb engedélye az volt, hogy naponta két órát sétálhattak a vár legtágasabb udvarán. Nehiba azonban két év múlva meghalt, és az új parancsnok megnehezítette az életüket. Külön szobába zárták őket, nem olvashattak, papírt, író- és rajzeszközöket, könyveket nem tarthattak, és a szabad levegőn sem sétálhattak. Harmadik kufsteini parancsnokuk, Josef Mercandin alezredes (1800–1874) azonban könnyített megint a sorsukon, mert visszakapták olvasmányaikat, és sétálhattak. A politikai foglyokkal való bánásmód mondhatni annyiféle volt, ahány intézet és ahány parancsnok.

Leövey Klára ötéves fogsága 1856-ban letelt, és Teleki Blanka egyedül maradt. A laibachi (ma Ljubljana) fellegvár citadellájába helyezték át, amely egy ideig Magyarország első miniszterelnökének, gróf Batthyány Lajosnak is börtöne volt. A grófnő 1857-ben szabadult.
*
Kilenc magyar politikai foglyot szállítottak el Kufsteinből 1800. június 30-án. Mielőtt útnak indították volna őket, Kazinczy még azt a szobát akarta látni, ahol Wesselényi szenvedett. Vajon milyen gondolatok járhattak a fejében, amikor a cellába lépett? Ötvennyolc napos megpróbáltatás következett. Kufsteinből hajón vitték a foglyokat az Inn folyón Rosenheimig. Utána szekérrel szállították őket Salzburgon, Linzen, Prágán keresztül Kremsig. Bécs érintésével ismét hajón utaztak, amíg eljutottak Pestig. Onnan különböző járműveken (tengelyen) tették meg az utat Munkácsig.

Idézzük ismét Kazinczyt: „A Major felkísére szobámba, s nagyon szívemre kötötte, vigyáznék, hogy a falfestékek kárt ne szenvedjenek, s követe, hogy nekem kedvezést nem fog nyújtani. Öt esztendeje, mondám, hogy szenvedek, tudom, hogy a kedvezés a felvigyázóra veszélyt von, s így örömöket nem kérek, hanem lopok; azt fogom tenni itt is…”

Hétévi raboskodás után, 1801. június 28-án szabadult Munkács várából.

„Mint az istállóból szabadult csikó, úgy futottam be a réteket, melyek a vár alatt nyugotra fekszenek” – írta.
*
Olmütz vagy Olomouc, archaikus magyar nevén Alamóc Morvaország középső részén, a Cseh Köztársaságban található. A Morva folyó mentén fekszik. A második világháború végéig németek lakta város volt. Az olmützi börtönben brutálisan bántak a foglyokkal. Itt szenvedtek rabságot az Almásy-féle összeesküvés elítéltjei.

Nedeczky István 1864-ben kezdett szervezkedni Almásy Pállal és Beniczky Lajossal, hogy – az 1848-as törvények alapján – helyreállítsák Magyarország függetlenségét. A szervezkedés országos méreteket öltött. A vezetőket 1865. március 15-én tartóztatták le, és még abban az évben döntöttek sorsuk felől. Nedeczkyt és Beniczkyt kötél általi halálra ítélték, de kegyelemből büntetésüket húsz–húsz évi várfogságra változtatták. Almásy minden indoklás nélkül húszévi börtönbüntetést kapott. A szervezkedés többi résztvevőjét is börtönnel sújtották.

Keszi Hajdú Lajos (1813–1901) egykori református népiskolai igazgató-tanár a tanítás mellett komoly publicisztikai tevékenységet fejtett ki. Például, 1849. július elsején iskolájának ablakából lelkesítő beszédet intézett a szentesi néphez, és általános felkelésre buzdított. Szózatát kinyomtatta, és a nép között osztogatta. Kötél általi halálra ítélték, amelyet húsz év vasban töltendő várfogságra és teljes vagyonelkobzásra változtattak. Olmützben 1850 és 1852 között szenvedett.

„Olmützbe érkezett meg a fogolyszállító vonat – írta visszaemlékezéseiben. – A fogda a Katalin nevű várkapu mellett nyúlt el, mintegy 40-50 ölnyi [egy öl = 1,89 méter – K. A.] hosszúságban; legnagyobb szélessége alig 2 öl. Ez volt a nagyszabású fogolysereg zárdahelye. A foglyok a vár kazamatáiban laktak. A nagyobb szobákban 7–8-an, a kisebbekben 3–4-en. A kisebb kazamaták szűk ablakaiból a Morva vizére és a magas bástyafalakra van kilátás, a nagyobbak sűrű vasrostélyos ablakaiból az Orsolya-apácák zárdafalai láthatók.”
*
Theresienstadt (ma Terezin) csehországi település volt a Habsburg Birodalomban. II. József építtette 1780-ban az Ohre két partján, az elbai torkolatnál álló erődöt, és saját anyjáról, az abban az évben elhunyt Maria Terézia magyar királynőről nevezte el a települést. Az erőd egy végvárrendszer része lett volna, de ennek kiépítése sohasem fejeződött be. A déli „kis erődben” katonai börtön működött, később politikai foglyokat is őriztek benne. Az annalesek azt írják, hogy a 19. században hírhedt politikai
börtön volt.

Lakatos Ottó (1802–1881) minorita rendi áldozópap, később házfőnök, gimnáziumi tanár és kormánytanácsos 1855-től raboskodott itt. Naplójában olvashatjuk: „Terézvár kettős erődítés. A nagy vár és a kisded menedék várból áll. E kettőt az Elba választja el egymástól. A nagy Terézvár a hasonnevű és csínnal épült várost zárja falai közé, az ő tágas utczáival. A hídon át, a folyam jobb partján, százados hárs és vadgesztenye fasor alatt, messze elterülő ostromárkok közt jutni a menedék várba. Számtalan ágyúrés tátong a fasor és az ostromárok felé. A várkapuk mellett vannak a kazamaták, a földfödte bástyák üregében. Ott szenvedte ki számtalan lelkes magyar a hazaszeretetért rá mért embertelen büntetést. [Akiket tudniillik nem várfogságra, hanem sáncrabságra ítéltek – K. A.]

A menedék vár belseje kis négyszög, két egyemeletes épülettel. Tiszti lak az egyik, fogház a másik. Ennek falai közt kellendett leélnem szorongatott napjaimat. (…) Párhuzamba véve a sáncbörtönt a várfogsággal, ez boldogságot nyújtó menyország, amaz valódi pokolkín, kivált művelt egyénnek.”

Később arról írt, hogy üdvös volt sátoros ünnepeken barátok és ismerősök üdvözlésére sietni. Ekkor tért be Duschek Ferenc (1797–1872) lakába. Duschek a pénzügyminiszter Kossuth mellett államtitkár volt, majd a forradalmi kormányban átvette a pénzügyi tárcát. A temesvári csata után ő is menekülni kényszerült, de az arad–lugosi országúton feltartóztatták, s így a vele lévő irattal és kincstárral megadta magát az osztrákoknak. Haditörvényszék elé állították, de csak rövid ideig szenvedett fogságot Theresienstadtban. Kossuth nagyon elégedett volt vele, és nem kétséges, hogy a forradalom alatt a lehető legjobban kezelte a pénzügyeket, a régi osztrák bürokrata pontosságával és lelkiismeretességével.

A theresienstadti politikai foglyok azt mondták Lakatos Ottó előtt Josefstadtról – amely 1850-től tartozott Bécshez –, amikor odaszállították őket: „Itt ketten-ketten lakunk kényelmesen, ott öten-hatan. Itt nyílt, szabad a kilátás, ott napfényt kizáró kosárral födvék az ablakok. Itt csekély díjért sáncrabok vannak rendelve szolgálatunkra: ott a fogoly szobát seper, vizet hord, fát vág stb.”

Akadtak azonban olyanok, akik a josefstadti fogda előnyeit sorolták: „Ott – mondták – a szobák ajtajai egyszerre nyílnak meg, s 200 fogolynál több sétál együtt a tágas bástyafokon, ahonnan a kilátás a regényes Poroszországba elragadó; itt négyet-ötöt vezetnek naponta egyszerre a világtól különzárt sánc közé. Ott hetenként kétszer megy a székesegyházba a városon keresztül a fogolycsoport, és édes anyanyelvén énekli a magasztos egyházi énekeket: »Áldd meg országunkat, mi magyar hazánkat«; itt szűk, sötét kazamatákban némán, buzgóság nélkül nézi az egyházi ténykedést. Ott lapról választ étkeket; itt: vendéglős hiányában a sáncosok kavargatnak össze csömört okozó ízetlen tápszert. Ott nyáron az Elba vizében fürdik a városon kívül az összes fogolycsoport, itt soha, sehol.”

Lakatos Ottó, aki Josefstadtban is megfordult az írta: „Akként találtam, amint az optimisták regélik a terézvári fogdában.”
*
Az aradi vár a Maros kanyarulatában elhelyezkedő szigeten épült. Az építkezés 1783-ban fejeződött be. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során az aradi polgárok hosszú ostromot követően 1848. június 28-án elfoglalták a várat. A szabadságharc elbukása után itt tartották fogva és ítélték halálra az aradi vértanúkat. A vár ezután is börtönként működött.

Libényi János huszonkét éves szabólegény 1853. február 18-án sikertelen merényletet hajtott végre Ferenc József ellen – tőrével nyakon szúrta a császárt, de a fegyver megcsúszott az ing kemény nyakán és nem okozott halálos sérülést –, amit Aradon, a politikai foglyokon bosszulták meg.

S ez így volt akkor is, ha az osztrák kormány diplomáciai vereséget szenvedett. A kazamatákban még nappal is olyan sötét volt, hogy gyertyavilágnál kellett olvasni. A levegő olyan nedves és dohos, hogy melegebb nyári időben egy éjszakán megpenészedtek a csizmák és a cipők.

Galsai Kovách Ernő (1825–1915) honvéd őrnagy, aki 1849-ben zászlóaljával csatlakozott Perczel Mór hadtestéhez, Aradon raboskodott. Kötél általi halálra ítélték, amelyet később tizenhat évi várfogságra mérsékeltek. Amnesztiával szabadult 1856-ban Aradról. Naplót vezetett ő is, amelyben az áll: „A kaszamátába, melyben magamat helyeztem, kaptam a porkolábtúl egy szalmazsákot a földre téve, egy szalma fejvánkost, két lepedőt és egy katonai pokróczot: és megvolt szállásom berendezése. (…) Tehát itt mi máskép kedélyesen megvoltunk egymás közt, csakhogy a kaszamátánkban mikivülünk más mindenféle élőlények is éltek! Elsősorban légy annyi volt, hogy a kaszamáta bolthajtása tőlünk mintha behintve lett volna. Itt azt állították, hogy ezen milliárdnyi légy mind az oroszokkal jött, Oroszországból, kiknek itt aztán az élet megtetszett s itt maradtak emlékben utánnok.”

Arad várában összesen tizenhat embert végeztek ki, éspedig tizenegyet kötéllel, ötöt golyóval. A többi 464 fogoly közül várfogságra ítéltek négyszázat, közülük 183-at vasra. Fölmentettek negyvenhatot, kiutasítottak az országból egyet (báró Üchtritz Emilt, aki porosz létére ezredesként Görgei seregében harcolt), újra besoroztak vagy nyugalmaztak tizenhetet. Tíz éven felül való fogságra 304-et kárhoztattak; húsz évre kettő, tizennyolcra harmincegy, tizenhatra kilencvenhárom, tizenötre hét, tizennégyre nyolc, tizenkettőre hatvanhat – azon kívül tíz évre kilencvenhét, s tíz éven alul kilencvenhat egyént. Olmützbe ötvenegy, Munkácsra negyvenkilenc, Königgrätzbe kilenc, Teresienstadtba hét, Kufsteinbe hat, Josefstadtba három, Zárába három, Komáromba kettő és Temesvárra egy elítéltet szállítottak.