„A tanítás mellett könyvet írt, tanulmányokban tisztázta a magyar történelem egy-egy, addig kikutatatlan részletét”
Vitéz Anita
„Minden magyar felelős minden magyarért” – hangzik Szabó Dezső író, az Eötvös Collegium első nemzedéke tagjának sokat idézett és politikai körökben is közkedvelt szentenciája. Nagy feladat ez, amely nemcsak elszántságot, hanem minden döntés előtt, alatt és után is komoly lelkiismeret-vizsgálatot kér. Szabó Dezső ugyanis nem szűkíti sem térben, sem időben a kört. A „minden magyarban” tényleg mindenki benne van az elsőtől az utolsóig: felelősségünk éppúgy vonatkozik apáink-nagy apáink korára, azaz múltunkra, mint fiaink és unokáink idejére, a jövőnkre és a jövőjükre.
De mit kezdjünk azokkal a honfitársainkkal, akiket nem hozott lázba egyszer sem életük során apáik története? Semmit – mi beszéljünk azokról, akik rajongva hallgatták nagyszüleik életmeséit, és füstszagú téli estéken falujuk, közösségük
históriáit. Beszéljünk azokról, akiknek misztérium a múlt: szakrális és megismerhetetlen, de ellenállhatatlanul vonzó. Mert ebben a sokat látott népben minden széthúzás ellenére már évszázadok óta széles szolidaritást – kocsmaasztaloktól az Akadémiáig – a múlt szenvedélyes keresése is teremt.
Miért fontos a múlt kutatása? A többség számára a múltra tekinteni kizökkenés, utazás vagy éppen igazolása a jelennek. De van egy maroknyi társaság minden korban, amely beleszerelmesedik a sárga papírok titkaiba, életre szóló hivatássá teszi a múlt búvárlatát, és szaktörténész lesz. Lehet, hogy kevesen vannak, lehet, hogy észre sem veszik őket, de a művelt világ szemében ők a „látók”, ők a téren-időn át „minden magyarért felelős” tudósok.
Honnan jöttek ők? Kinek köszönhetjük őket? Műveikben az olvasottabbak könnyedén fölfedezhetik az elsajátított eszméket és a megelőző korok gondolkodóit: mindazt, amit szorgalmuk beépített. Van azonban egy láthatatlan hatás, ami a tehetséget célozza, és bár minden másnál meghatározóbb tud lenni, mégis számtalanszor rejtve marad.
Beszéljünk egyszer a tanárokról. Mert a tudós hivatkozik elődeire és pályatársaira, szorgalmasan lábjegyzeteli a munkáját, világossá téve ezzel szellemi igazodási pontjait. De a tanár még hivatkozás se. Pedig ha nincs, talán semmi sem úgy alakul, ha nem tereli és alakítja a rábízottakat, hiába a szorgalom és tehetség, mert nincs forma, amit megtölthetne.
Szekfű Gyula, Domanovszky Sándor, Szentpétery Imre, Szabó Dezső, Kodály Zoltán. Íves pályájuk egy origóból indult, egyazon intézményből, csaknem egy időben: Eötvös collegiumi éveik iránymutatása nyomán lettek szemléletformáló, „minden magyarért felelős” magyarok. Eltérő életpályáik ellenére volt egy mester, aki mindnyájukra hatott, akinek szelíd terelgetése segített megtalálni a tudományterületet, ahol ki-ki kiteljesedhet, és a hangot, amellyel nemzetet szolgáló formába önthetik munkájuk gyümölcsét. Néhány nap múlva, február 12-én lesz százhatvan éve, hogy ez a mester, Mika Sándor megszületett.
Ki volt ő?
Egy szerény ember, egy többgyermekes család egyetlen keresője. Élete végén – s ez mindössze ötvenhárom évet számlál – súlyos betegségektől meggyötört férfi. Egy kemény, dolgos magyar, abból a fajtából, amely a szívós, becsületes, mindennapi munka tüzében edződött.
Mika Sándor tudósként azonosította a muhi csata dátumát, és meg találta a székely zászlót, tanárként emberséges magyarságra, az elnyomás megvetésére és a szabadság szeretetére tanította a fiatalokat
Fotó: Kuthy Zoltán magántulajdona (d
Ahogyan Mikó Imre gróf, államférfi, művelődés- és gazdaságpolitikus, történetíró mondta a dualizmus idején: „Valójában két foglalkozás van csak: az egyik a földet műveli, a másik az elmét.” Mikó, aki még életében kiérdemelte az „Erdély Széchenyije” jelzőt, ezzel a szentenciával két társadalmi csoportra ruházta a nemzetmegtartó erőt: a parasztra és a tanárra.
Erdélyből jött Mika Sándor is. Brassóban született 1859. február 12-én, Mika Károly fiaként. Mika Károly – akinek apja még vállalkozó volt a cseh fővárosban – műegyetemet végzett Prágában, majd a Habsburg Birodalom keleti részén, Erdélyben kapott építészmérnöki állást. Háromszékbe költözve feleségül vette Könczei Karolinát. Kettejük második fiúgyermeke volt Mika Sándor, aki édesanyja származása után székelynek tartotta magát. A brassói katolikus főgimnáziumban tanult, ahonnan a kolozsvári egyetemre vezetett az útja.
Szilágyi Sándor, a dualizmus korának egyik legnagyobb történésze – kinek apja nem mellesleg az első, Magyar Hírlap néven megjelenő napilap főszerkesztője volt – vette szárnyai alá az egyetemen, Mika pedig a tanulóévek alatt állami ösztöndíjasként megjárta Berlint és Párizst. Datálta a tatárjárás legnagyobb ütközetét, a muhi csatát, s rájött, hogy a magyar középkor történetét forráskiadások és segédkönyvek nélkül jól megírni lehetetlen. És tisztában volt azzal is, hogy a pozitivista, adatközpontú történetírás mellett elengedhetetlenül szükség van művelődéstörténetre.
Ő tudta azt is, hogy egyetlen élet kevés mindezekre – különösen akkor, ha az olyan sokféle betegségtől gyötört, mint az övé már fiatal korától. Nem kevés viszont ez az élet akkor, ha tapasztalatát tanításba forgatva olyan nemzedéket nevelhet, amely – rá- ébredve a történettudomány hiányosságaira és az elvégzendő feladatokra –, lassanként fölszámolja a fehér foltokat. Mika azonban nem kapott katedrát.
Miután 1879-ben tanári oklevelet szerzett és ledoktorált, magántanárként helyezkedett el Kolozsvárott, az akkor tanszékvezető professzor nélküli történelmi tanszéken. A kolozsvári egyetem ugyan jelölte őt a tanszék élére, de gyönge egészségére hivatkozva helyébe végül egy újságírót neveztek ki. Mika Sándor 1886-ig maradt ott, amikor különleges meghívást kapott egy kísérleti oktatási intézménybe. Rombauer Emil (1854–1914) vegyész, oktatásszervező, selmecbányai gimnáziumi tanár Brassóba hívta, egy újonnan megalapítandó főreáliskola tanári karába.
Főreáliskola típusú oktatási intézmény hivatalosan nem létezett akkor, az iskolatípus eszményét Eötvös Józsefnél kell keresnünk. Eötvös már első kultuszminisztersége idején, 1848-ban megkísérelte újjászabni a magyarországi középiskolai oktatást, terveinek kidolgozása azonban második hivatali idejére maradt.
Az 1870-ben megalkotott iskolareform tervezetében négyosztályos alreáliskola és háromosztályos főreáliskola állt, utódja, Trefort Ágoston azonban egyszerűsített a tervezeten: csak a klasszikus gimnáziumot és reáliskolát hagyta meg. Előbbi a görög–latin műveltségre épülő humán tudást preferálta, míg utóbbi a modern nyelveket és a természettudományt.
Noha az eötvösi főreáliskolát az 1883-as treforti törvény kihagyta, a miniszter egy korábbi brassói látogatása során rábólintott a kísérleti jellegű oktatási intézmény fölállítására. Az iskola célja az volt, hogy a klaszszikus műveltségre nevelő gimnáziumokkal szemben praktikus, magyar nyelvű tudást adjon, amely a helyi társadalmat szolgálja és legfőképpen helyben tartja a vállalkozó, megmagyarosodó középosztályt. A dualizmus kori asszimiláció zenitjén ez nem elhanyagolható szempont volt. De miért pont Brassóra esett a választás?
Az ország keleti végeit – részben talán az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban megmutatkozó erdélyi román magatartás tapasztalatára emlékezve – kiemelt figyelemmel kísérték már ekkor a hegyek mögül erősödő román nacionalizmus miatt. Egy brassói mintaiskola sikere a magyar oktatás bástyájává válhatott. S hogy mennyire komolyan gondolták ezt, az a tanári kar öszszetételében is megmutatkozik: itt oktatott a század utolsó éveiben Horger Antal nyelvész, a szegedi egyetem későbbi „fura ura” is.
A brassói főreáliskola lehetőséget teremtett arra, hogy Mika Sándor végre olyan oktatói munkához jusson, amiben kiteljesedhet: így, a mellőztetés ellenére, egy eldugott határvárosban sem maradhatott titokban tehetsége, amelynél talán csak szerénysége volt nagyobb. A tanítás mellett könyvet írt, tanulmányokban tisztázta a magyar történelem egy-egy, addig kikutatatlan részletét, előadásokat tartott és beszédeket mondott, egyszóval élénk társadalmi életet élt, miközben olyan, évszázadok óta érintetlen és olvasatlan forrásokat vett elő, amelyek a magyar történelem mára már meghatározó eseményeihez és összefüggéseihez tartoznak.
„Mika Sándor volt a brassói főreáliskola első teljes tanártestületének egyetlen erdélyi származású, méghozzá brassói születésű tanára – írja a róla szóló nekrológban Rombauer Emil, tárgyalva egyúttal Mika könyveit, cikkeit, tudományos tevékenységét is.
– De Mika irodalmi munkásságának súlypontja mégis az iskolára vonatkozott. Középiskolai világtörténelmi tankönyvei tankönyvirodalmunk terén korszakalkotók voltak, és az azóta megjelent összes történelmi tankönyvek Mika nyomdokain haladnak. Az anyagnak korlátozása, az igazán lényegesnek kiválasztása és ennek művészi nyelven való előadása és áttekinthető összefoglalása ezen tankönyveinek vezető gondolatai. Történelemtanításunkra nézve tankönyveinél még fontosabbak Történelmi Olvasókönyvei, melyek közül az egykorú történelmi kútfők közül a tanulók által is érthetőket és élvezhetőket közölve, ezek olvasmányát teszik a történelemtanítás alapjává és központjává, és ezáltal a tanulót mintegy közvetlen kapcsolatba hozzák azon korra, amelyről tanul.”
És ha mindez nem volna elég, közben a polgári hagyományokkal bíró város magyar értelmiségi körének része.
Innen helyezték át Budapestre 1892-ben, a VII. kerületi, ma Madách Imre nevét viselő Barcsay utcai főgimnázium történelemtanárává. Mire Mika a fővárosba került, már túl volt a történelemtanítás módszertanának megalapozásán, tisztázta a német pozitivizmus vezéralakja, Leopold von Ranke hatását a középkorkutatásra, és nem mellesleg azonosította az erdélyi fejedelmek hadizászlói közül azt az égszínkék – Máriás – lobogót, amelyet ma a nemzeti függetlenség, az autonóm büszkeség jelképeként tisztelünk középületeinken is: a székely zászlót
A rövid Barcsay utcai gimnáziumi tanárkodás után 1895-ben érkezett el élete nagy pillanata, a hivatás nagy lehetősége: az Eötvös Collegium. Ez nem középiskola volt már, nem azt kellett tanítani és formálni, aki jött, hanem az jött, akit kiválasztottak, akit érdemesnek tartottak. Az elit. Ezeket a fiatalokat arra választották ki, hogy szétvigyék a legmodernebb műveltséget a legeldugottabb kisváros gimnáziumába is.
Kire bízhatta volna a nemzetnek ezt a szellemi aranytartalékát a gondos kultúrkormányzat – élén a főreáliskolákat megálmodó Eötvös József fiával, Loránddal –, ha nem a hétpróbás, minden körülmények között megálló tanáremberekre? Olyanokra például, mint a félig cseh származása ellenére is magyartudatú, Berlint és Párizst megjárt Mikára.
Rombauer Emil, aki eddigre már szintén Budapesten tanított, Eötvös Loránddal való ismeretsége nyomán ajánlotta a miniszter figyelmébe az újonnan alakítandó tanári elitképző intézet történész szakvezetői székébe Mikát. Eötvösnek jó érzéke és kiváló kapcsolatrendszere volt átlátni a korabeli magyar szellemi élet meghatározó alakjait, az első tanárok tehát minden szempontból a legalkalmasabbak közül kerültek ki.
Nem is ők lettek volna, ha az Eötvös Collegium tanári székeibe kerülve „csak” végrehajtják a nemzedékek óta várva-várt parancsot, ha „csak” precíz módszertanra nevelnek egy sor tehetséges fiatalt. Nem.
Mika és kollégái körülnéztek fiatalon a világban, ismerték a bölcsésztudományok legnagyobb európai intézményeit, és mérlegre tették, hány élet programjával van lemaradva a magyar műveltség a Nyugattól. Amit pedig ők tudtak, de elvégezni egyetlen élet ideje alatt – és ezt is tudták – lehetőségük nem adatott, arra fölkészítették legjobb tanítványaikat.
Mi is volt ez az intézmény, és miért volt szüksége éppen egy Mikához hasonló egyéniségre? Az Eötvös Józsefről elnevezett Eötvös Collegiumot Eötvös Loránd álmodta meg, az 1895-ben kelt alapító okiratot mégis már utódja, Wlassics Gyula kultuszminiszter írta
alá. Olyan tanárképző intézetet akart, amely egyszerre nevel tudósokat és a jövő nemzeti értelmiségét jó pedagógiai érzékkel oktató tanárokat. A „tudóstanár” fogalma – amelynek Mika már a Collegium megalapítása előtt
mintájává vált – hamar összekapcsolódott az új intézménnyel.
Az első években a Csillag (ma Gönczy Pál) utcában, 1910-től pedig a gellérthegyi Ménesi úton működő Collegium néhány év alatt fogalommá, a második világháború idejére pedig a magyar műveltség kősziklára épített házává vált. „Ez az otthon bocsátotta útra a collegiumi első, nagy nemzedéket. (…) A Collegium helyét a magyar szellemi életben éppen ez a nemzedék határozta meg, a Horváth János, Gombocz Zoltán, Kodály Zoltán, Szekfű Gyula nemzedéke” – írja több évtizeddel később a Szekfű-tanítvány MTA-elnök, szintén egykori collegista Kosáry Domokos.
Mika Sándor jelen volt az Eötvös Collegium születésekor, tanári tevékenysége közvetlenül is alakította az intézmény arculatát, és nem csak a történész tanárjelöltek körében – ahogyan egyébként az igazgatótól kezdve a teljes tanári kar hatott mindenkire. Szekfű Gyula így emlékezett beköltözésére és Mikára. „Egy szombat este érkeztem a Csillag-utcába, másnap délelőtt fogadott az igazgató úr [Bartoniek Géza], szokott látszat-szigorúságával, mely akkor tényleg szigorúság volt, hiszen tízperces beszélgetés alatt tönkreverte gimnazista álmomat, hogy irodalmat tanuljak az egyetemen, s ehelyett történésszé tett.” Még mielőtt fölocsúdhatott volna, az igazgató és a tanári kar Budafokra ment futballozni, hogy azt a szomszédos sörgyár vendéglőjében egy kötetlen, sörös vacsorával vezesse le. „Akkor láttam és beszéltem először egy szelíd szavú, szelíd pillantású tanárral, Mika Sándorral, a Collegium történelemtanárával. Este hazamenet már megbékéltem a történészi pályával, hiszen azon ő fog vezetni. A kollégiumi tanárokat tényleg »vezető tanárnak« nevezték akkor. (…) Egy futballdélutánon dőlt el, hogy történész legyek, a valóságban a Collegium fegyelme és Mika Sándor személyisége tett azzá.”
„Ezt a személyiséget ma már nehéz is másképp ábrázolni, mint hatásaiban” – írja le megállapítását Szekfű Gyula. A Collegium ugyanis bentlakásossága és a tanárokkal kialakított bensőséges viszony folytán meghittebb, zártságával is szabadabb és a tudományágak között átjárhatóbb közeget biztosított. „Igazgató és vezető tanárok megnyitották előttünk családi otthonukat, Mika Sándoréké, anélkül, hogy akkor bárki is mondta volna így, vendégszeretetben és műveltségben, minden formájában az »európai« és a »magyar« szintézise volt.”
Mika egyszerre tanította pontos filológiára a collegistákat és olvastatta el velük a francia és német szépirodalom remekműveit, hogy a leendő tudóstanárok ne csak pontosan fogalmazó, felkészült kutatók legyenek, hanem irodalmi igényű, mindenkihez szólni tudó, valódi bölcsészek. Az irodalom emellett korszellemet is tükrözött, formálta a fiatalok szemléletét, közéleti kérdésekre érzékenyítette őket. „[Mika] anélkül, hogy a szabadságról és zsarnokságról prédikált volna nekünk, tervszerű vezetése alatt – ma már tudom – ugyanolyan szabadságszeretetet sajátítottunk el, mint Pulszky nemzedéke a negyvenes években” – írja Szekfű, öntudatlanul is visszautalva arra a reformkorra, amelyben Eötvös József először fogalmazta meg a főreáliskolai eszményt.
Mika Sándor tehát a bölcselet és a közélet összefonódását nem feladatként, hanem látásmódként adta tanítványai elé: ritkán politizált, „de a saját körében, ahol kompetens volt, semmit sem mulasztott el meggyőződése kifejezésére s ezzel a jövő alakítására. A századfordulón, ha szűk körben is, ő tanított emberséges magyarságra, az elnyomás megvetésére, a szabadságnak a szeretetére sok fiatalt, anélkül, hogy az ízlésről és a tisztaságról le kellett volna mondanunk. Az Eötvös Collegium szellemi arculatának… ő volt egyik legnagyobb szellemi kialakítója.”
Budapesten éppúgy nem lett belőle egyetemi tanár, mint ahogyan Kolozsvárott. A tudomány legfontosabb intézményei, az Akadémia és a Történelmi Társulat nem vettek tudomást róla, nem is ismerték őt, az egyik megüresedett budapesti tanszék betöltésénél is mellőzték. „Így mindazon szellemi gazdagság, mellyel érett korában rendelkezett és melyet oly szíves készséggel, valódi lelki örömmel osztogatott szét ahol csak tehette, a Collegiumban maradt…” Szekfű – és vele együtt minden közeli és távoli tanítványa – ezáltal viszont csak többet kapott a mester figyelméből. Nagyobb szünetek előtt, karácsonykor és húsvétkor megbeszélte velük a szünidőre hazavitt olvasmányaikat, visszaérkezéskor pedig „elfogulatlan beszélgetésekben” vesézték ki a könyveket.
Szekfű Gyula, a hűséges tanítvány 1913-ban első komolyabb, A száműzött Rákóczi című munkáját „In memoriam optimi magistri Alexandri Mika”, azaz „a legjobb mester, Mika Sándor emlékének” ajánlotta. A mű, amely a szerző szándéka szerint végre „fölszámolta a hazaszeretet címén űzött történelemhamisítást”, és egyúttal nem félt tudományos alapon megkérdőjelezni a protestáns szemléletű, nemzeti történetírást, számos kritikát kapott. A botrány viharába pedig bekerült a mű dedikációja is, az Akadémia szabályzata ezért azóta tiltja, hogy akadémiai kiadványt élő vagy holt személynek dedikáljanak.
Mika Sándor élete virágjában, betegség miatt költözött el ebből a világból. Az utána maradó űrt érdemeihez hasonlóan hoszszan lehetne taglalni, de tehetségét mi sem bizonyíthatná jobban, mint hogy „minden magyarért felelős” tanítványai generációk számára jelentettek s jelentenek igazodási pontot a mai napig, tudományterülettől függetlenül. A hátrahagyott életművet talán három fogalom tudja a legérthetőbben a magyar szellemi élet horizontjára rendezni: emlékezet, műhely, utánpótlás. Emlékezet kell, és emlék-őrzők kellenek, akik fenntartják nemcsak a kiváló tudóstanár alakját és örökségét, hanem az eszményt is, amit megtestesített: az alázatos, szerény, fáradhatatlan és szeretetteli nevelőét.
Mika fölismerte, hogy hiába a tehetség és a szorgalom, van, amire egy élet is kevés. Eötvös Józsefhez és Eötvös Lorándhoz hasonlóan tudta, hogy egy jó könyvnél többet ad a hazának egy jó tanítvány, s nem lehet semmi sem fontosabb az utánpótlás fölnevelésénél.
