„Úgy kezdte, mint a többi fővárosi gyerek. Rúgta az üres telkeken a rongylabdát, majd meg diákcsapatot alakított”
RR
Kevés kérdésben volt konszenzus a magyar labdarúgás első ötven évében, de abban feltétlenül, hogy Orth Györgynél nem
volt nagyobb futballista.
„1925-ben a Bolton Wanderers, Anglia az évi legjobb csapata látogatott Budapestre. Az MTK 1:1-re játszott vele, egy kombinált csapat pedig 3:1-re győzte le. Az angolok megdöbbentek az eredményen és magukkal akarták vinni Orthot, aki csodákat művelt a csatársorban. És Orth nevét azóta még a csatornán túl is jobban ismerik, mint a londoni magyar követét” – írta a zseniális játékosról a Nemzeti Sport nevezetes kiadványa, a 100-ak könyve. Ebben az olvasók, a kiváló úszó, Bárány István mögött a második legkiválóbb (és a voksolás jellegéből adódóan: második legnépszerűbb) magyar sportolójának szavazták meg. Mindez 1927-ben történt, két évvel később, amikor a lap az akkorra körülbelül harmincéves magyar labdarúgás addigi All Star-csapatát kereste olvasói szavazatai alapján, Orth megint tündökölt. Éppen kilencven éve minden játékos közül a legtöbb szavazatot kapta.
„Minden idők legjobb tizenegye: Zsák – Fogl II, Rumbold – Bíró, Bukovi, Blum – Braun, Takács, Orth, Schlosser, Borbás. 25 091 szavazat alapján állította össze a Nemzeti Sport ezt a csapatot. A győztes csapat minden tagjára tízezernél többen szavaztak. Orth a legnépszerűbb magyar játékos, kilenc posztra közel húszezer szavazatot kapott” – lelkesedett érte a Nemzeti Sport.
„1901. április 30-án született Budapesten. Úgy kezdte, mint a többi fővárosi gyerek. Rúgta az üres telkeken a rongylabdát, majd meg diákcsapatot alakított. Először a SKInek, később az NSI-nek volt a vezére és a szemfénye. (A mi forrásaink szerint a Sportot Kedvelő Ifjakból egy névváltoztatás után Terézvárosi Sport Kör lett, majd az ifjú az Erzsébetvárosi AC-hez került – a szerk.) Itt látták meg az élelmes futballvezérek, és vitték a Vasas ifjúsági csapatába. A Vasas óriási táborából került át 1915-ben az MTK-ba, ahol Jimmy Hogan keze alatt rövidesen bámulatos pompában bontakozott ki páratlan futballzsenialitása.
Ilyen egy hajdani világklasszis magyar futballista sztárfotója – amelyet Chilében készítettek. Orth György edzői karrierje elején a dél-amerikai országba szerződött, 1930-ban, első magyar vb-résztvevőként az ottani válogatottat irányította a világbajnokságon
Már 1917. november 4-én jobbösszekötője a Bécsben győztes magyar csapatnak. (…) Legtöbbször a csatársort dirigálta, de játszott centerhalfot is, sőt a párisi olimpiád idején a jobbhalf szerepét töltötte be. 1925 őszén olyan súlyosan sérül meg Bécsben Tandler rúgása nyomán, hogy fél esztendeig labdához sem nyúlhat. Az 1926–1927-es profi bajnokságban játszik ismét teljesen felgyógyultan, de a Hungária tréningjeinek vezetése és privát életkörülményei miatt nehezen jön formába. Az 1927-iki pünkösdi körmérkőzéseken tűnik fel újra az igazi Orth, a bámulatos center s a franciák elleni válogatottat már örökké felejthetetlen győzelemhez segíti. Kétségtelenül a legnagyobb magyar futballjátékos, akit eddig a magyar futball kitermelt. Kereskedelmi érettségije van, sportárukereskedő” – olvasható méltatása a 100-ak könyvében.
Alakját az ötvenes évek elején egy Buenos Aires-i magyar lapban vele készített interjú így idézte fel:
„Jimmy Hogan, a világhírű angol futballtréner, a World Newsban megírta emlékiratait My fifty years in football, Ötven évem a futballban címmel. Jimmy Hogan, aki ötven éven át a világ legjobb játékosait láthatta és taníthatta, Londontól Montevideóig, szó szerint ezt írja emlékirataiban: A legnagyobb allround játékos, akit valaha is láttam futballpályán, Orth György volt, a budapesti MTK és a magyar válogatott centercsatára!”
Maga Orth is fontosnak tartotta párját ritkító sokoldalúságát:
„Játszottam én a csatársorban, a fedezetsorban, sőt hátvéd és kapus is voltam. Emlékszem rá, egyszer a németek ellen játszottunk válogatott meccset. A második félidő elején Zsák megsérült. Én álltam a kapuba. Legtöbbször középcsatár voltam, sokszor jobbösszekötő és centerhalf, de egyszer a balhátvéd helyére válogatottak, máskor jobbhalf, majd balfedezet voltam, sőt játszottam a balszélső helyén is. Ezért mondták az angol trénerek, hogy allround játékos vagyok, én nem kizárólag centercsatárnak születtem, hanem egyszerűen futballistának.”
Háromszor nyerte el a gólkirályi címet (1920, 1921, 1922), hazai pályafutása szinte minden évében, összesen nyolcszor bajnoki címet nyert az MTK-val. Az 1923 júniusa és szeptembere közötti időszakot a First Viennánál töltötte, de nem kapott játékengedélyt. A profi korszakban már Hungáriának nevezett kék-fehérektől távozva rövid ideig játszott még a Budai 33-ban. A válogatottban 32 mérkőzésen 13 gólt szerzett.
Pályafutása csúcspontján még szójátékokat is gyártottak róla. Az egyik különösen kedves: amikor virtuóz technikáját látva egy szurkoló elragadtatottan felkiáltott, hogy „ez a Gyuri valóságos artista”, a mellette ülő azonnal replikázott: „Még annál is több: orthista!”
Az 1942-ben kiadott A sport című könyvben Pluhár István, a kor egyik futballvezére, egykori válogatott labdarúgó, majd remek rádióriporter így írt: „Orth György az álamatőr kor legjobban fizetett játékosa volt, s a közvélemény elismerte, hogy neki joga van bármilyen nagy összeget kérni a játékáért.”
Ha valakinek kétségei lettek volna a felől, hogy a legjobb csapat legjobb játékosai csúcsgázsit kapnak, az 1923 elején kénytelen volt hinni a szemének. A Nemzeti Sport a január másodikai számában megtörte a cinkos hallgatás csendjét. Egyik munkatársa – ki tudja, hogy valós vagy kitalált sztori volt, egy biztos, az adatok pontosságát később az érintettek sem cáfolták – azt vetette papírra, hogy barátja betekinthetett bizonyos adókönyvekbe, s azokból megtudta, hogy „Orth György banktisztviselő az Angol-Osztrák Bankban. Fizetése 36 900 korona. Futballból szerzett jövedelme 100 000 korona. Össz jövedelme tehát 136 900 korona, amelynek kereseti adója 19 780 korona. Az adófelügyelőségnek tudomására jutott, hogy Orth György, a legkiválóbb magyar futballjátékos a sportból óriási hasznot húz. A külföldi túrákon szerzett jövedelme, például tekintve a valutadifferenciákat, igen nagy összeget tesz ki. Azon kívül Orth olyan fényűző életmódot folytat, amelyre tisztviselői fizetéséből semmi esetre sem telik. Állandóan autózik, a lehető legdrágább helyekre jár”.
Orth akkoriban nősült meg először, a korszak ismert színésznőjét, Mihályi Vilcsit vette el, nagy felhajtás közepette.
„A Gyuri esküvője volt kétségtelenül a hét legnagyobb sporteseménye, mert a terézvárosi templom inkább hasonlított egy zsibongó tribünhöz, mint az Isten házához. Zsúfolásig tömve volt a Gyuri és a Vilcsi rajongóival, akik szinte lopva érkeztek az oltár elé, hogy az ünnepeltetést kikerüljék. Mindenki ott volt, aki a magyar futballban valamit számít. Az MTK egész vezérkarával kivonult élén Brüll Alfréddel, báró Dirsztayval és Fodorral. Gyuri játékostársai már jó előre a szentélyben foglaltak helyet, hogy közvetlen közelről tanulják meg tőle, hogyan kell jó házasságot kötni. Kiderült, hogy téves volt a sporthírlapírók azon megállapítása, hogy Orth Molnárhoz passzol a legjobban…” – tájékoztatta olvasóit a Színházi Élet az esküvő után.
A házasság egyébként csak 1927-ig tartott, utána Mihályi Vilcsi feladta önkéntes (?) szilenciumát, és visszatért a színpadra. Más kérdés, hogy a Magyarország erről 1928-ban így számolt be: „Mihályi Vilcsi, Orth György elvált felesége, Pozsonyban fellépett a Házibarátban Orth Vilcsi néven.” A népszerű színésznő imádta a futballsztárt, amikor Tandler szétrúgta Bécsben Orth térdét, a stadion páholyába is mentőt kellett hívni – szegény Vilcsi beleájult a látványba.
Amúgy 1926 áprilisában még nagy volt a szerelem, s eme intimitásra kizárólag azért térünk ki, hogy fessünk még egy színt a kor sajtójából összeállított paletta segítségével. Fél évvel a szörnyű sérülés után történt a nevezetes eset, amelyről az Est, a kor bulvárlapja is beszámolt, nem kicsit szarkasztikus stílusban.
„A történet a New York előtt kezdődött, három arculütéssel, és néhány lapos vágással nyert ünnepélyes befejezést a Fodor féle vívóteremben. A párbajnál a rendőrség aszszisztált. Ennyi rendőrt sporteseménynél még életemben nem láttam. Rendőr volt az orvos. Rendőrök voltak a segédek, a vezetőséged. Sőt az ellenfél is rendőr volt! Nyugodtabban még nem készültek soha egy párbajra, mert nem kellett reszketni attól, hogy a rendőrség az utolsó pillanatban megérkezik. A rendőrség már az első pillanatban megérkezett. Sőt a rendőrség előbb érkezett, mint a polgárság. A polgárság csak negyed tízkor érkezett. (…) A polgárság egy magas, vállas erős fiatalemberből – az ellenfélből – és két alacsonyabb párbajsegédből állott. A polgári ellenfél sem mindennapi ember. Primadonna! A leghíresebb pesti primadonna! – éppen úgy, mint a többiek, szintén betegállományban. Orr- és hangszálpolip helyett »lábpolippal« operálták. Tán híresebb, mint a Biller, és csaknem olyan ünnepelt, mint a Fedák. Orth Gyuri!
Nyugodtan és fölényesen érkezik, néki nem újság egy ilyen véres meccs. Igaz, hogy akkor ezt futballnak és nem kardpárbajnak hívják.”
Amúgy a történetből kiderült, hogy Orthék társasága, ameddig a futball sztár még a kabátját vette fel, kilépett a kávéházból, mire egy másik kompániából valaki belekötött Mihályi Vilcsibe. A férj ahhoz még idejében érkezett, hogy lekeverjen egy pofont a renitensnek, mindenki provokált mindenkit – egy kivétellel. Párbajfelek alakultak, csak az Orth társaságában lévő alig több mint húszéves fiatalembert nem merte senki párbajra vívni. Jól tették: az illető, Petschauer Attila, aki a következő években csapatban két olimpiai aranyérmet is nyert, akkor már Európa legkiválóbb kardvívói közé tartozott.
Orth aztán megvívott Horváth rendőrfogalmazóval, a beszámoló szerint „szinte szikrákat vetett a két kard, ahogy összecsapott és egy pillanattal később már arc-arc mellett állott a két ember, végigcsurgott a verejték a homlokukon, farkasszemet néztek egymással és úgy összekapcsolódott a kard két markolata, hogy a segédek, akik közbevetették magukat, csak ráncigálással tudták szétszedni a két ellenfelet”. Szerencsére egyikük sem szenvedett súlyos sérülést.
Orth György viszonylag fiatalon, 29 évesen nekivágott a nagyvilágnak. Uruguayban első magyarként lett futballvilágbajnoki résztvevő 1930-ban, amikor a chilei válogatott szövetségi kapitányaként működött. Onnan még hazatért, a debreceni Bocskai játékos-edzője lett, egy bajnokin maga is futballozott. Még abban az évben, 1932-ben Olaszországba költözött, előbb a Messina, majd az SC Pisa, végül a Genoa edzője volt, majd 1936-tól az 1. FC Nürnberghez szerződött.
Ez utóbbi elég érthetetlen lépésnek számított, semmi sem állt távolabb tőle, mint a fasizálódó Harmadik Birodalom, de a bajor klub kétségtelenül vonzó pénzügyi feltételeket ajánlott. Orth pedig a futballhoz és a hölgyekhez fogható mértékben egyedül a pénzt szerette az életben.
Utána Franciaországban működött (FC Metz), majd váratlanul 1939-ben visszatért Olaszországba, ahol a Catania, majd 1942-ig a Savona edzője volt. Európa azon részének politikai klímájából jobbnak látta Dél-Amerikába menekülni. Újra Chilében (mint szövetségi kapitány), majd Argentínában (San Lorenzo, Rosario Central), aztán Mexikóban (CD Guadalajara, válogatott), ezt követően pedig újra a chilei válogatottnál, illetve közben Buenos Airesben a Boca Juniorsnál tevékenykedett.
És az utazás nem ért véget, 1955-ben átköltözött Kolumbiába, ahol addigra már lecsillapodtak a Dimayor, az ottani kalózliga kavarta hullámok. A perui szövetség 1956-ban szerződtette a válogatottjaihoz, az olimpiai csapattal járt 1960-ban a római ötkarikás játékokon. Európába 1961-ben tért vissza. Előbb a lisszaboni Sporting, majd az 1961–1962-es idényben az FC Porto edzője volt, amikor egykori klubtársa, Guttmann Béla éppen a Benficával ért el sikereket. Portóban hunyt el, 1962. január 11-én.
„Orth Gyurihoz hasonló képességű játékost a mai napig nem láttam. A labdarúgás géniuszának nevezhetem” – mondta róla Opata Zoltán, az egykori játékostárs.
Egy másik „kolléga”, Kompóti-Kléber Gábor, hajdani válogatott játékos, majd neves szakíró 1943-ban fantasztikus összegzést adott: „Orth György játékát legjobban úgy jellemezhetjük, hogy az nagyvonalú, lendületes és művészi volt. Minden mozdulata természetesnek és könnyűnek látszott. Ahogyan a labdát átvette és azt rögtön töprengés és habozás nélkül a legjobb helyre továbbította, az olyan magától értetődőnek tűnt fel, hogy a néző azt gondolta magában, hogy nem is lehetett másképpen megoldani a helyzetet. Orth állandóan mozgott a pályán és nem hagyta az ellenfelét egy pillanatig sem nyugodtan állni. Előre megérezte, hogy négy-öt húzással később mi fog történni a labdával és már úgy helyezkedett, hogy az majdnem biztosan hozzá került. A legváratlanabb húzásokat és megoldásokat váltogatta az egyszerű megoldásokkal.
Orth kapura lő az MTK mezében – itt éppen jobb lábbal (középen, jobbra fent). De hasonlóan hatékony volt ballal is… A játékostárs és egyik legjobb barát, a Hangyának becézett Molnár György már tudja: a lövés nyomán középkezdés következik
Nem lehetett kiismerni, hogy mi a szándéka. Testcselei káprázatosak voltak. Úgy tudta becsapni az ellenfelét, hogy számtalanszor előfordult az, hogy a védőjátékosok nem merték megtámadni őt, mert féltek attól, hogy nevetségessé teszi őket. Jobbal vagy ballal egyformán tökéletesen bánt a labdával. Fénykorában olyan bombalövései voltak, hogy a labdái, mint a villámcsapás vágódtak a hálóba. A fejjátéka olyan volt, hogy arról tanulmányt lehetett volna írni. Minden helyzetből mindig homlokával tudott fejelni. Orth György 185 centiméter magas volt és kitűnő alakját a fejelésnél nagyszerűen tudta kihasználni. A testének minden porcikájával uralkodott a labda fölött. Egészen fiatal korában igen gyors volt, később aztán, főleg a lábtörése után, veszített a gyorsaságából.
A felső teste nem volt erős, de Orth keménykötésű volt és nem lehetett elnyomni őt. Nem kedvelte az erőszakos játékot és ennek kezdeményezője sohasem volt. Az ellenfél keménysége azonban nem tudta őt megijeszteni. A keménységet keménységgel viszonozta. Éveken keresztül játszottam a háta mögött középfedezetet. Sokszor csodálattal láttam, hogy milyen megoldásokat talált a pillanatok töredéke alatt, hogy a legnehezebb helyzetben is átvágja magát. Hihetetlen gyorsan »kapcsolt« és váltott az agya. A szándékát rá tudta erőszakolni a társaira is és egy-egy mozdulatával »beszédes« módon éreztette, hogy minek kell következnie. Orth Gyuri intelligens ember volt. A műegyetemre járt (igaz, nem fejezte be mérnöki tanulmá nyait). Nyelveket beszélt. Német és angol nyelven társalgott külföldön, később aztán megtanulta az olasz és a spanyol nyelvet is.”
Kompóti-Kléber testközelből volt szemtanúja az Orth pályáját kettétörő, borzalmas sérülésének: „Ragyogó hat éve volt 1919-től 1925-ig. Ezekben az években ellenállhatatlan volt és nevét beírta a magyar labdarúgás aranykönyvébe. 1925. szeptember 8-án következett be szomorú balesete. Orth György lába ezen a napon tört el… A második félidő közepén történt aztán, hogy az ellenfél 16-osának a vonalán Tandler, a bécsi Austria jobbhátvédje hátulról belenyúlt Orth kinyújtott lábába… Reccsenés… Orth a lábához kapott, nagyot kiáltott: Jaj, eltört a lábam! A törés borzalmas volt. A játékos lába térdtől kezdve úgy kifordult, hogy ahol egy pillanattal előbb a lábfeje volt, ott most a sarka volt. A negyvenezer ember felállt a helyéről és amikor kivittük Orthot a pályáról, akkor olyan halotti csend borult a pályára, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett… Néhány évig még játszott aztán Orth és akadt még néhány szenzációs játéka. Az összteljesítménye azonban már nem érte el a lábtörése előtti szintet. A rettenetes sérülés következtében Orth sokat veszített a bátorságából és gyorsaságából. Kerülte már a közelharcot és már nem játszott olyan nagy kedvvel, mint a sérülése előtt. Az iramot sem bírta.
Korán, mindössze 28 éves korában erős hanyatlásnak indult. Kikerült a Hungáriából, a Budai 33-ban játszott. Persze itt már csak árnyéka volt önmagának. Mégis számtalan sokan voltak olyanok, akik Orth kedvéért a mérkőzéseire jártak. »A Gyuri még most is bemutat egy-egy olyan dolgot, amiért érdemes végignézni a mérkőzést« – mondogatták ezek az Orth-imádók.”
Nagyon érdekesen emlékezett Orth Györgyre Feleki László, minden idők egyik legkiválóbb magyar sportújságírója: „Ő volt az a játékos, akit Jimmy Hogantól kezdve Guttmann Béláig mindenki a valaha született legnagyobb labdarúgónak nevezett. Aki látta, az nem tesz koronát Pelé fejére sem. Csak az fáj az embernek utólag is, hogy ezt a kolosszális képességű sportembert, akinek nagysága egyedül Nurmiéval mérhető, elengedte imádott egyesülete, és hazája is.”
