Térköltők

„Olyan nincs, hogy az ember csak vizionál valamit, és azt lerajzolja, de fordítva sem, a kettő egyszerre létezik

A modern építészet lefegyverezte önmagát, de a jövő generációk feladata, hogy az alkotás pillanatát felelősséggel megéljék – vallja Ferencz Marcel, a Napur iroda vezetője, aki oktatja is a hivatását. Az Ybl-díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja szerint érdekes pillanat, amikor az ember leteszi az üres fehér papírra a ceruzát. A rajz az első megtestesült állapot a gondolat és a valóság határán – mondja.

– Édesapja a szintén neves Ferencz István, feltételezhető hát, hogy egy építész gyermekeként már kiskorában gyakran rajzolt.

– Igen, így nőttem föl, voltaképp beleszülettem a szakmába. Amikor először eszméltem, már édesapám rajzasztala körül tekeregtem, néztem, hogy mit csinál. Abban a korban volt ez még, amikor nem számítógéppel terveztek. Emlékszem, misztikus dolognak tűnt, de aztán természetessé vált. Sok kézi rajzot készített apám, csüngtem ezeken, belém itatódott a légkör, ami a műtermében volt. Hittem, hogy ez az élet, nem csak szakma, hanem így kell gondolkodni.

– Emlékszik még az első építészetszerű, komolyabb saját rajzaira?

– Nem nagyon, persze a mindenféle gyerekkori „munkámat” édesanyám eltette. Az első jellegzetes dolog, amire emlékszem, egy kis templommodell, amit szétvágott gyufásdobozokból készítettem, öt-hat évesen. Apám nagyon örült neki, természetesen. Ami erősen megmaradt bennem, az az, hogy kiskorom óta szerettem a világot lerajzolni, térben megfogalmazni, hogyan működhet. Mert elalvás előtt mindig sokat gondolkodtam ezen, aztán próbáltam megjeleníteni papíron. Máig tartó érzés, hogy ha mélyebben elmerengek, ilyenkor picivé válok, vagy épp hatalmassá. Ez félelmetes, de vonzó is. Ha a mai eszemre lefordítom, akkor ez azért jó, mert egy adott feladathoz az ember bele tud menni az apró problémába, vagy fel tud nőni a nagy, összefüggő kérdések megoldásához.

– Végül egyenes út vezetett a hivatásához?

– Édesapám sok bútort készített, ugyanis az Iparművészetire járt és folyamatosan kísérletezett a lakásban, izgalmas téri helyzeteket teremtett. Láttam, hogy fontos gondolatok születnek ebből. Számomra ez lett a normális környezet és életmód, így igazából nem kellett ennél nagyobb indíttatás ahhoz, hogy én is építésszé váljak, hiszen ebben nőttem föl, nem akartam új világokat teremteni. Régi molnárcsaládból származom, a nagyapám rengeteg mindent építgetett a házuk körül, nekem is csinált egy szekeret. Eldöntöttem, hogy ács leszek, erre édesapám mondta, hogy rendben van, de azért csak menj az egyetem építész karára, és akkor jó ács leszel. Ravaszul csinálta, mert végül rányílt a szemem például az izgalmas tetőformákra, amelyekben a már említett, gyerekkori különös világszemléletemet is visszaköszönni láttam. A gondolati háló vonzott, amelyből ki lehetett bontani mondjuk a tetőszerkezetet.

– Soha nem akart kikerülni a szülői hatás alól?

– Amikor elkezdtem az egyetemet, úgy kezeltek, hogy nekem biztos könnyű, hiszen akkor már édesapám ismert volt. Ő nem úgy gondolkodott, mint az építésztársadalom nagy része, és én eleinte az ő gondolatait vittem tovább, nem volt kialakult egyéniségem. Aztán harmadéves koromban ösztöndíjat nyertem az Egyesült Államokba, ahol kénytelen voltam végiggondolni a dolgaimat. Azt hiszem, ez fordulópont volt, kellett az elfordulás a megszokottól.

Amerikában megfogott a természeti világ, korábban itthon nem voltam fogékony erre. A Grand Canyon, a tűzhányók kráterei, amelyek három kilométer átmérőjű füstölő teknők. Emellett a cégnél, ahol dolgozhattam, rendkívüli módon megtanultam szabad kézzel rajzolni, jobban csináltam a kollégáimnál, úgyhogy erre „használtak” is.

Ferencz Marcel: Most végtelenül szabadon lehet gondolkodni és kísérletezni, persze a felelősség teljes tudatában

Fotó: MH/Hegedüs Róbert

– Mit profitált a tengerentúlon eltöltött időből?

– Új gondolatokkal tértem haza, a magam és édesapám számára is. Ez az egész valamit elindított bennem. Aztán a néhai Plesz Antalhoz, apám mesteréhez kerültem, huszonnégy évesen. Két évtizedes komoly tanulási folyamat kezdődött kettejük mellett. Hagytak dolgozni, de mindig kritikával illettek, tízszer-hússzor kellett újrakezdenem egyegy rajzot. Nehéz volt lelkileg. Nem fogadták el addig a teljesítményemet, amíg igazán nem sikerült. A valódi minőséghez ugyanis elhivatottság és szellemi mélység kell. Persze dicsértek is, például ha egy pályázaton vagy az egyetemen elismertek. Az utolsó évek egyre keservesebbé váltak, aztán negyvenévesen a nemzetközi sikerek hoztak újabb változást.

– Ez a 2010-es Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále magyar pavilonjának kiállítása volt, amely rendkívüli visszhangot váltott ki különös installációjával.

– A gondolatrajzot fejtettem ki társaimmal, Détári Györggyel és Wesselényi-Garay Andorral. A szakma mélyebb rétegeit akartuk megmutatni. Készültek ehhez beszélgetések világhírű külföldi építészekkel, például a japán Szu Fudzsimotóval és Szedzsima Kazuóval – különös véletlen, hogy a városligeti múzeumi negyed tervezésében ők is részt vesznek –, és kiderült, a fősodorhoz képest szintén másként gondolkodnak. Filozófiai gyökerű alkotók, a térköltészet mesterei. A teret költik. Azonosságfelismerés volt ez számomra. Ebben teljesedtem ki, magasabb szintre tudtam lépni.

– A biennálén a rajz és a gondolkodás kapcsolatát fejtették ki. Az esszéit, a doktori dolgozatát olvasva feltűnik, hogy különleges nézetei vannak e téren.

– Édesapám úgy fogalmazza meg ezt, hogy ha nem húzza a vonalat, akkor a gondolatok sem jönnek. Érdekes pillanat, amikor az ember leteszi az üres fehér papírra a ceruzát. A rajz az első megtestesült állapot a gondolat és a valóság határán. Ahogy mondjuk a költőnek a leírt szó, az építésznek a vonal az egy egység. Varázslatos pillanat, határállapotnak hívom, mert amikor épp rajzol az ember, se nem ezen a világon, se nem a túlvilágon van. Eközben a rajz visszahat a gondolatvilágra, és fordítva. De nem igazán lehet leírni szavakkal ezt az ihletett, teremtő pillanattal összekapcsolt dimenziót. Olyan nincs, hogy az ember csak vizionál valamit, és azt lerajzolja, de fordítva sem, a kettő egyszerre létezik.

– Tehát nem a gondolat születik meg előbb a fejben, amit elkezd rajzban formálni és fejleszteni?

– Rengeteg kép van egy gyakorló építész fejében, és a már elgondolt ház is folyamatosan változik, a pillanat töredéke alatt növekszik vagy húzódik vissza tömege, ha kell, átstrukturálódik a cél érdekében, olyan, mint egy sci-fi-jelenet, ha megfilmesítenénk. A rajz azért jó, mert az értelemmel is össze kell kapcsolni a folyamatot, hiszen az épület nem csak absztrakció, az erős mérnöki oldal, a műszaki-szerkezeti követelmények, illetve a funkcionális kérdések okán. Rajzban, kommunikációs eszközként az ember visszaellenőrzi, hogy a gondolatai életképesek-e, a környezetre és a követelményekre is reagál a gondolat a lerajzolás közben. Az egyvonalas rajz a folyamatosságot jelzi, úgy vélem, hogy a többvonalasnál megtörik a gondolat. Ez utóbbi szerintem nem jó megoldás, mert a megtalálás mindig egyetlen vonallal történik. Amit nem tudsz egy vonallal lerajzolni, az nem lesz jó, mert a valódi gondolatot egyetlen gesztussal meg tudjuk ragadni, akkor lesz belső hierarchiája.

– Ezek alapján miként született a gondolat arra, hogy a nemzetközi tervpályázaton világhírű irodákat megelőzve nyertes, majd a közelmúltban több külföldi díjjal is kitüntetett elképzelése a városligeti új Néprajzi Múzeumra ilyen különös, a föld alá ívesen húzódó építmény legyen?

– Mielőtt elkezdek papírra vetni valamit, ráhangolódom az adott feladatra. Szavakban is megfogalmazott, belső hangok által felépített rendszert igyekszem felfedezni. Nevezhetjük ezt a leendő épület üzenetének. Az üzenetet teljesíteni kell, amikor lerajzoljuk. Az persze szakmai minimum, hogy fantáziadús legyen egy építész, de ez jelen esetben kevés. Nos, ha a megtalált üzenet rendszerré válik, akkor küldetés lesz belőle, a feladatnak megfelelő módon, természetesen. Egy ekkora építmény, mint a múzeum, társadalmi léptéket igényel. Itt ez volt a kezdeti vízió, amely minden rajzot és gondolatot megelőzött, amikor alkotótársammal, Détári Györggyel elkezdtük a tervezést.

– A területen áll az 1956-os emlékmű, amit nyilván számításba kellett venni, hatással volt a vízióra.

– Az az emlékmű nem egy személyt, hanem a forradalmi szellemet jeleníti meg, én úgy mondom, a hétköznapi embereket, a mindenkori szabadság állapotát mutatja be. És ebben a fogalmi környezetben gondolkodva született meg bennem az az üzenet, hogy a béke vezérelje ezt a tervet. Az emberek üljenek két, szemben lévő ferde felületen, megpihenve, gyönyörködve a természetben, egymásban és önmagukban, a pesti síkság fölé emelkedve. Így jött létre a gondolat a talajszintről két oldalon kiemelkedő épületről, aztán megszülettek az első rajzok. Éreztem, hogy ennek már küldetése van, mivel be tudja fogadni az egész világot. Ilyen forma tudtommal még nem volt. Egyébként, ami a szerkezeti részét illeti, semmi rendkívüli nincs benne, egy nagy kehely racionális tartószerkezettel.

– Az, hogy a homlokzat fémlemezein absztrakt népi motívumok, a belső tér pedig lépcsőzetes legyen, hogyan keletkezett?

– Az épület homlokzata tíz meghatározó díszítő rétegre bomlik, a magyar államiság tíz évszázadának történetére utalva, bár
egyebekben nem vagyok híve a számmisztikának. A belső tér úgy jelenik meg, mint egy kimosott barlang, amelyben megjelenhet a gazdag néprajzi gyűjtemény. A homlokzati motívum pedig úgy jött, hogy kértem a múzeumtól, mutassák meg a legkarakteresebb mintákat a világ minden tájáról. A fémlemezek mint egyfajta géntérkép, nyolcvan nép formakincsét mutatja meg, varrottas kereszthímzésre ültetve. A hagyományos szőttesszálakban megjelenő átlós díszítőöltések mai napig modernek, hiszen egyfajta pixelek építik fel ezeket a mintákat. Afrikától Amerikán át Japánig, az Altaj vidékén és Norvégián keresztül mindenhol megjelenik, tehát alapvető, univerzális is egyúttal, persze mégis eltérnek azért a különböző tájegységek motívumai. Kilenc hónapos munka volt szétválogatni ezeket a jegyeket hármas-négyes pixelsorokra, aztán egymás mellé illesztettem őket.

– Gondolhatnánk, hogy ez kissé bonyolulttá vált, de a látványterveket nézve mégis harmonikusnak tűnik.

– A különböző népek-kultúrák mintái nagyon szépen megférnek így együtt. Azt hiszem, önálló, kódolt üzenetté vált, ami
mélyebb és több, mint a nyelv. A díszítés egyébként mindig ilyen, sokkal tovább jut az emberi szónál. Az ünnepi-szakrális jellegű mintáknál maradtam, amelyek, mondhatni, kultúrgyökök, egyfajta díszítőgének. A világ tájairól érkező látogatók, látva ezeket, kapcsolódhatnak hozzájuk, így érzelmileg is kötődve az új épülethez.

Az olyan nagy építészeket, mint Lechner Ödön, Schikedanz Albert és Hauszmann Alajos, nagyra becsülöm, rendkívül fegyelmezetten, a struktúrából fakasztották a díszítést, nem kellett túlfogalmazniuk az üzenetet, hanem elemekből ki tudták rakni. Kiskorom óta vonzódtam ehhez.

– Gyakran éri kritika a városligeti múzeumépítéseket, féltve a parkot a beruházástól és aztán a látogatóforgalomtól. Hogyan látja ezt a kérdést?

– Ha utánaolvasunk a Városliget történetének, kiderül, hogy a mocsaras terület rendezése után szinte mindig szórakoztató városi parkként működött, a kultúra és a társadalom különböző rétegeinek közös platformjaként. A Hősök tere szakrális origója mellett a hagyomány azt is diktálja, hogy a Liget kulturális tudástár legyen a pesti oldalon. Én ebben hiszek. Amúgy szerencsés, hogy a kockaköves parkoló helyére építhetek, és még egy hektár zöldet is adhatok hozzá a múzeum által. A tetőn a barokk kertekre is visszautalunk, nagy földmennyiséggel borított részeken komoly fák is növekednek majd.

– Főleg a fővárosunk problémás e téren, nemzetközi összehasonlításban rendkívül kevés a zöldterület. Mit tehet egy építészez ügyben?

– Budapest szerintem a világ leglátványosabb városa, én a Dunára nagyobb figyelmet fordítanék, mert egyedülálló az egész együttes. A magam részéről pedig mindig figyelek arra, hogy az épületeimnél legyen növényzet, anélkül kopár volna, a házakat ugyanis bele kell komponálni a zöldkörnyezetbe.

– Feltűnt még, a gondolatokhoz visszatérve, hogy pályája korai szakaszában mintha erősen vonzódott volna a tömbszerű, architektonikus, gyakran trapéz formájú megjelenéshez, mint amilyen a huszonkét évvel ezelőtti terve az akkoriban még az Erzsébet térre szánt Nemzeti Színházra, de egy budai villán és a bodrogkeresztúri Hun Fürdő épületén is látható ez.

– Talán gyermeki idea, megérintett a piramisok és a hegycsúcsok ereje, de főleg a lecsapott tetejűeké, ahová föl lehet menni, a transzcendenshez közelebb kerülve. A lapos tetős ház sosem tud olyan erős lenni, mint egy magas tetős. A modern építészet lefegyverezte magát sajnos. Hiszen a tető misztikus rész, ott az istenek laknak sok néphit szerint, ha ettől megszabadulunk, ez elveszik. Persze tudtam, hogy nem lehet mindig mindenhol magas tetőt építeni, de kerestem, hogyan lehet visszahozni mégis. Az építészet decensen megbúvik manapság, nem lép előtérbe, pedig ha jól művelik, hatással lehet a társadalomra, kiegyensúlyozottságot, távlatos célt adhat.

– Oktatja is a hivatását, jó ideje. Mit igyekszik átadni a hallgatóknak?

– Már húsz éve tanítok, és arra próbálok mindig odafigyelni, amire nálam is ügyeltek, vagyis ne adjak olyan fegyvert, olyan gondolattársítást a diákok kezébe, amellyel aztán építészként kárt tudnának okozni. Azt vallom, hogy egyénre szabottan, finoman kell felfedeztetni velük a világot, és nem öt, hanem huszonöt év a tanulás. Az építészet nagyon lassan fejlődő „élőlény” volt eredetileg, de az ipari forradalomtól kezdve elkezdett gyorsulni a világ, stílustörténeti értelemben is. A korábbi, több évszázados, majd a sok évtizedes építészeti korszakok után eljutottunk nagyjából ezerkilencszázra oda, hogy képletesen szólva leomlottak a falak, megszűntek a lépcsők. Mára teljesen feltöredezett az a monolitikus tömb, amit építészetnek hívunk, szinte minden tervezőnek saját stílusa van, egyidejűleg.

– Ahogy említi is, mára felgyorsult minden, de milyen további hatása van ennek az építészetre és az oktatására?

– Mindig azt próbálom tanítani a hallgatóknak, hogy a legnagyobb tisztelettel adózzanak az elmúlt nagyjából négyezer évnek, menjenek le a legmélyére, válasszanak ki a lelküknek kedves korszakot, és onnan fejtsék meg maguknak a saját világukat. Így amit alkotnak, annak lesz gyökere az egyetemes kultúrában. Nagyjából százharminc-százötven éve egészen másként oktatják az építészetet.

Azelőtt építőműhelyekből emelkedtek ki az egyes alkotók. Mára elszakadt az építés, a kivitelezés folyamatától a tervezés, csupán szellemi produktumokat hozunk létre, fizikai visszaigazolás nélkül. Például Antoni Gaudí még úgy épített, hogy a folyamatban találta ki, mi, hogyan legyen. Ahogy a több száz évig épülő katedrálisoknál történt. Nem eredményorientálttá kell tehát tenni az oktatást, hanem az alkotás pillanatát kell tudni felelősen megélni. Most még gyerekcipőben jár a modern építészet, kevés ez a száz év, amely eltelt, kell még néhány száz, hogy kiderüljön, mi a jó, igaz, valódi. Most végtelenül szabadon lehet gondolkodni és kísérletezni, persze a felelősség teljes tudatában.