Nosza!

„Udvarolnak nekem, férjhez megyek, mindenféle kalandba keveredek, mert nagyon jól tudtunk dolgozni a rendezővel”

Jászai- és Kossuth-díjas színművésznő, a nemzet művésze, aki táncol és operát énekel a színpadon, valamint büszkén vállalja, hogy ugyan szeret társulatban lenni, de szüksége van a szabadságra. Bánsági Ildikóval elmosolygott mosolyokról, anya-lánya kapcsolatról, a szinkronkérdésről és a felgyorsult világról beszélgettünk.

– Legutóbbi bemutatója nem anyaszínházában, a Nemzetiben volt, hanem a Játékszínben. A Mennyei hang című darabban a világ legrosszabb opera-énekesnőjének titulált Florence Foster Jenkinset alakítja, akinek az életéről Meryl Streep főszereplésével film is készült.

– Igen, de mi az angol Peter Quilter színdarabját játsszuk, aminek nagyjából annyi köze van a filmhez, hogy ugyanarról a nőről szól. De egy pár dolgot szeretek belecsempészni a filmből is, ami nincs leírva. A színdarab egy picit kommerszebb változat, nincsenek benne a betegségére való utalások, ezeket, ahol csak tudom, próbálom érzékeltetni, illetve kicsit átigazítani a férjével való kapcsolatát. És a nő sorsát, a kiszolgáltatottságát is, hogy ő tulajdonképpen nem tudja, hogy hamis. Erre a darabban is rákérdez, nincs tisztában vele. Utánaolvastam: ez a nemi betegsége következménye, ami a tiszta hallásában okoz bajt. Florence elképzeli, hogyan kéne szóljon, hisz benne, és magasra tartott fejjel végigcsinálja az egészet.

– Éppen ezért a szerep komoly zenei felkészültséget igényel. Hogyan tanult meg hamisan énekelni?

– Ez úgy van, hogy a partitúrának benne kell lennie az agyamban és a torkomban, utána lehet mindent. Illetve az operával szembe kell találkozni, nem lehet csak úgy belevágni. Huszonnyolc éves korom körül mindenféle hangszálproblémáim voltak, és akkor kezdtem el Dékány Magdi néninél tanulni. De nem akartam népdalokat énekelni, bele voltam zúgva az operaáriákba. Akkor Magdi néni – Isten nyugosztalja – azt mondta, „nosza!” Mutattam neki egy-két bizonytalan dallamfoszlányt, mire közölte, hogy megy ez nekem, hiszen koloratúr vagyok. Úgyhogy jókedvemből aztán Traviatát és Toscát énekeltem. Szerinte a prózát is abbahagyhattam volna, persze azt nem akartam. Amikor meghalt, az egésznek vége lett.

– Mint kiderült, mégsem, mert jött ez a felkérés a Játékszínből.

– Én meg nagyon bizonytalan voltam, hiszen Magdi néni halála óta nem foglalkoztam ezzel. Kérdezték, mit szólnék hozzá, ha Dékány Endre, Magdi néni zeneszerző-tanár fia foglalkozna velem, aki tavasszal még élt. Azt mondtam, ha ő garantálja, akkor nekimehetünk – különben nem mentem volna bele. A darabban a Varázsfuvola Éj királynője áriáját is kell énekelni, hát az olyan magasságban van… És akkor Bandi azt mondta: „na, ne szórakozz velem, hát anyám megtanított énekelni!” Szóval, elkezdtünk dolgozni, segített megszerezni a kottákat, sokat foglalkozott velem, miközben nagyon beteg volt. Amikor kórházba került, akkor egy növendéke vett át, Sziki Ágnes énekművész, aki az ő módszere szerint tanít. A premierre már ő készített fel. Bandi, sajnos már nem tudta megnézni a darabot, csak a felesége.

– Hogy állt össze az éneklés?

– Először mindent begyakoroltam, megtanultam, hogyan csengjen szépen, majd, ha már szépen cseng, akkor egy picit lejjebb viszem, eltorzítom, ha nagyobb svungot rakok bele, akkor elmegy, már picit rögtön hamiskás. Az Éj királynője áriában a legmagasabb hangot, az F-et, ha nagyon muszáj, kiéneklem, de inkább csak súrolom. Amikor így előadtam a próbán, akkor a rendező, Bagó Bertalan azt mondta, ez így jó, ahogy van, az a hamisság bőven elég benne, amit a nagy magasság okoz – de tiszta szívből éneklem, hiszen az a lényeg.

– Brian Friel darabjában, a Bozsik Yvette rendezte Pogánytáncban, amelyet tavasz óta játszik a Nemzetiben, viszont táncolnia kell. Arra mennyit készült?

– Az én szerepem a konkrét táncórákat nem kívánta meg, egyszer táncolunk csak a többiekkel együtt. Az úgy történt, hogy a próbafolyamatban bekapcsoltuk a zenét, és megnézték, mit „őrjöngünk” ott össze. Hogy mire vagyunk képesek. Tíz percig ott megbolondultunk, ugráltunk, összevissza táncoltunk, és abból aztán lett egy kép. Nem kellett, hogy tökéletes legyen, hiszen a darab szerint egymásnak táncolunk.

Bánsági Ildikó: Egy Arthur Millert nem lehet hathetente játszani. Mert akkor felújítópróba kell, szövegösszemondás, és akkor megint jön a lábremegés, hogy csak sikerüljön

Fotó: Bodnár Patrícia

– Időközben megváltozott a csapat, szeptembertől Nagy-Kálózy Eszter és Tompos Kátya helyére Söptei Andrea és Barta Ágnes érkezett új beállóként. Egy-egy ilyen szerepátvétel milyen hatással van a színészre? Változtat-e a karakter megformálásán az, hogy ki a partnere?

– Általánosságban mindig új kihívás, ha valaki átveszi a szerepet. Alapjában véve a szerepátvétel mindig új színeket hoz, hiszen a kolléga más szemüvegen keresztül látja a darabot. Söpike, Söptei Andrea ráadásul játszotta is már más rendezésben. Én egyébként nem szeretek átvenni, régen csináltam, de egy rémálom, többet nem szeretnék az életemben ezzel szembesülni.

– Miért?

– Mert mindig félelem marad, hogy nem te gyakoroltad ki, nem te gondoltad végig a szerepet, nem te egyeztettél a rendezővel.

– Mert nincs mögötte az egész próbafolyamat…

– Pontosan. Belépsz valahova, előtte megnézed a videón, hogy mit csinált a kolléga, és gyakorlatilag lemásolod. Nyilván nem ugyanúgy, mert az egyéniséged átsugárzik rajta, de nagyon nehéz annak, aki szerepet vesz át, komolyan mondom, le a kalappal előtte.

– Melyiket játssza a legszívesebben jelenlegi szerepei közül?

– Tulajdonképpen mindegyiket szeretem, szívesen játszom. A Házasság Palermóbant most vette fel a televízió, hál’ Istennek nagyon jól sikerült. A bajom azzal van, hogy mindegyik előadást keveset játsszuk, így mindig kihűl a szerep, kihűl az ember lelke. Egy Arthur Millert nem lehet hathetente játszani. Mert akkor felújítópróba kell, szövegösszemondás, és akkor megint jön a lábremegés, hogy csak sikerüljön. Inkább annak lennék a híve – ezt Vidnyánszky Attilának is mondjuk –, hogy ami van, az kerüljön színre többször.

Ha játszanánk egy hónapban négyszer-ötször, akkor ki tudna alakulni egy szerepív, megnyugodnánk. Így nem tudunk, mert mindig ott a halálfélelem, hogy jól fog-e kijönni vagy sem. Általában sikerül persze, csak milyen áron? Az ember már egy héttel előtte elkezdi mondogatni a szerepet. Az ügynök halálát jó egy éve játsszuk, és most kezdem lenyugodtnak érezni, hogy bennem hol van – és még mindig van olyan rész, ami nem klappol. Sokat gondolkoztam azon, hogy régimódi vagyok-e, amiért ezt gondolom, de rájöttem, hogy nem. Ez nem idejétmúltság kérdése, egyszerűen egy általánosan elterjedt rossz rendszer.

– Mit jelent az, hogy elkezdeni mondogatni a szöveget? Újra kell tanulni?

– Azt azért nem, de sokat sétálok a kutyámmal, és akkor egy-egy darabból egyegy részt átpörgetek a fejemben, gyakorlom
a szöveget, az operát is ott szoktam énekelni. Dobálom a botokat, ha süt a nap, ha esik az eső, és keresem az újdonságot. Ilyenkor csomó-csomó új dologra jövök rá. Ezért jó lenyugtatni a szerepet: ha nem izgul a színész, akkor mélységében tudja játszani, és megtalálhatja ezeket az újdonságokat. Ez ritka ajándék.

– Noha sokat filmezett, szinkronizált a színház mellett, és szeret ide-oda elmenni, pályáját mégis inkább a társulati lét határozta, határozza meg.

– Nem lehetett másképp. Amikor harminckilenc évesen megszületett a lányom, Kata, épp eljöttem a Vígszínháztól, és azt hittem, én leszek az ország negyvenes színésznője. És akkor rájöttem, hogy nem így van, mert minden színházban van egy jó negyvenes színésznő. Nyolc felkérésem volt a szabadúszás alatt rögtön, és abból egyet vállaltam el. Mert aki meg akart szerezni, az számomra fiatal szerepekben akart színpadon látni, amit én visszautasítottam. Butaság volt, de azt gondoltam, hogy hatvanig el tudok játszani, ám tizenhatig nem, és ettől megijedtem. Tulajdonképpen szabadúszás volt például a Kelemen László Színkör, csak csapatban.

– Akkor végül is miért fontos egy társulat tagjának lenni?

– Nem tudom megmondani pontosan, ezt úgy határoznám meg, hogy társulatban lévő szabadúszó vagyok. A társulati lét biztonságot ad, anyagi értelemben is. Viszont én mindig szerettem kimenni egy kicsit, elmenni a Szkénébe például, Sopronba, Zalaegerszegre, most a Játékszínbe. Olyan jó dolog, hogy tartozom valahova, nekem megnyugtató, ám a lelkem mélyén nem vagyok sehova sem elkötelezett. Nagyon boldog voltam, amikor hat éve Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színházba hívott, mert nem sokan szerződnek hatvan fölött már új társulatba.

– Amikor jön egy külsős felkérés, mi alapján mond igent, mitől függ, hogy vállalja-e?

– Jaj, nem olyan bonyolult ez, mint ahogy elképzelik. Például amikor hívtak a Csak színház és más semmi vagy a Korhatáros szerelem sorozatokba, ott az számított, hogy színészek dolgoznak bennünk, illetve mindkettő nagyon tetszett, gondoltam, miért ne vállalnék el egy idősödő, botoxolós színésznőt, anyóst vagy a Korhatárosban a nagyit – tetszett a figura. Az is számít, hogy dolgozhatom, ha rég forgattam már, akkor megyek. Bár itt most már az van, hogy az ember elvállal egy sorozatot, mert tetszik neki egy karakter, ám mindenki siet, az apró részletekre nincs időd, és nem lehet előtte úgy elolvasni a forgatókönyvet, hogy egy az egyben azt mondjam rá: igen, én ezt meg tudom csinálni.

– A Csak színházban például nagyon kibővült a szerepe…

– Udvarolnak nekem, férjhez megyek, mindenféle kalandba keveredek, mert nagyon jól tudtunk dolgozni a rendezővel meg
a partnerekkel is. Filmes felkéréseknél van, amire azt mondom, hogy nem csinálom meg, mert nem tartom méltónak a szerepet, de olyan nagyon sok filmmel nem keresnek meg. Az is félő manapság, ha az ember sorozatban játszik, hogy vajon nagyfilmre hívják-e. Fehér György, amíg élt, mindig azzal szekált, miért kell nekem ezt is, azt is elvállalni, azt mondta: „a tévében elmosolygod a mosolyodat, elsírod a könnyeidet”.

Én meg válaszoltam neki, hogy színésznő vagyok, szeretem ezt csinálni, ez a szakmám, illetve „jó, hogy öt évenként jössz egy Dosztojevszkijjel, de addig, öt évig én mit csinálok?” Viszont már annyira felgyorsult minden, hogy nagyon meg kell gondolni, mit vállalsz el. Ellenben, ha meg nem csinálod, akkor mit csinálsz? Szóval, nehéz kérdések ezek. A Nemzetiben most nincs új munkám, de nekem bőven elég, hogy a meglévő darabjaimat játszom csak, ez egy ilyen évad, a tavalyi négy bemutató sok volt. A Rocco és fivéreit pedig tavasszal kezdjük el, de nem bánom, ha idén már nem mutatjuk be.

– Ami a felgyorsult világot illeti: sokat szinkronizál, ott is érzi ezt a változást?

– Fénykorában nagyon-nagyon szerettem csinálni, most is van, akivel szívesen dolgozom, csak az is olyan, hogy már füles van, csak egy próba meg egy felvétel, minden nagyon gyors. Azért vannak rendezők, akik hagynak időt, de általában sietni kell. Aki nincs benne, nem is tudja a különbséget, hogy anno egy lapra egy képnyi anyag került, most meg már ott tartunk, hogy végigmegyünk az egyik lapon, közben fölé rakom a másikat, mert ott folytatódik a jelenet. Aztán mindenhogy akadályoztatva van az ember: bemész a stúdióba és látsz egy X-et a képernyőn, mert így akadályozzák a lemásolást, vagy csak egy lyukat látsz a színész szájánál, de hogy mit csinál, a szemét, azt nem. Ez mindent elront.

– Az elmúlt időszakban komoly vita folyt arról, szükség van-e a szinkronizálásra, kell-e több feliratos filmet vetíteni. Mi a véleménye erről?

– Nagyon tetszik, hogy már van szinkronszakszervezet, ők tárgyalnak és harcolnak. Azt viszont eleve nem szerettem, amikor megnyíltak a szinkrontanulási lehetőségek, és kvázi bárkiből lehetett úgymond szinkronszínész, sorra jöttek az új hangok. Azokat az időket szerettem, amikor Sinkovitsékkal dolgoztunk együtt, amikor még egy-egy tekercset felvettünk ötvenszer, amikor újra és újra meghallgattuk, hogy mi van még, amit meg kéne csinálni: tudtunk érdemben, keményen dolgozni. Visszaállítani persze nem akarom, hogy csak színházi színészek legyenek, nem is lehet, és nem is gondolom, hogy feltétlenül szükség van erre, senkinek a kenyerét nem akarom elvenni. Azt nem tudom, jelenleg a szinkron mennyire távolodik el az eredeti színész kvalitásától, mert régebben az volt a mérce. Robert De Niro hangját nem akárki adta.

– Hová helyezné a hangsúlyokat?

– Ha a kvalitások legyengülnek, és a szinkron fércművé válik, azzal nem értek egyet. Oda akarok kilyukadni, hogy szerintem szinkronizálni kell. Ma már számtalan lehetőség van arra, hogy eredetiben nézzünk filmet, a nyelvtanulásra pedig más eszközök is vannak, én például napi- és hetilapok cikkeit olvastam, fordítottam le magamnak, amikor tanultam. A szinkron tekintetében inkább a minőség felé terelném a dolgot, hogy akik, teljesen mindegy honnan jőve, nagyszerűen csinálják, azoknak legyen idejük rá. Hogy jobban odafigyeljenek a magyar hangsúlyra például, néha elviselhetetlen, ahogy a reklámokban beszélnek emberek.

– Leánya, Gáspár Kata színésznő, fia, Gergely Péterfy Bori dobosa, de színházi előadásokban is közreműködik. Meg szokták nézni egymást? Mennyire kritizálják a másik munkáját?

– Szoktunk beszélgetni, hál’ Istennek, ha megkérdeznek, vagy tanácsot kérnek, akkor elmondom, mit gondolok. Katával próbálunk nagyon nyíltak lenni, abban állapodtunk meg, hogy a rosszat is szóba hozzuk, mert nincs értelme a beszélgetésnek, ha én dicsérem őt, ő meg engem. Nagyon okos lány, nagyon jól fogalmaz, úgy tud mindent beadni, hogy egyrészt nekem az soha ne fájjon, másrészt, hogy azt tudjam mondani: „jé, tényleg!” Amikor megnézte a Mennyei hangot, utána mondott nekem két dolgot, amit én meg is csináltam, mert egyetértettem vele. Ha én nézem meg a Viasaton futó sorozatában, és észreveszem például, hogy sokszor ismételt valamit, arra meg ő figyel oda a későbbiekben.

– Amikor Kata elvállalta az említett teleregény, a 200 első randi főszerepét, vagy Gergő jelentkezett az X-Faktorba, nem féltette őket attól, amire önt is figyelmeztették, hogy elmosolyogják a mosolyukat?

– Egyrészt nagyszerű, ahogy Kata megcsinálta ezt a castingot. Rémes volt egyébként, mert egész nap máshol forgatott, úgy esett be a válogatásra, nem is tudta megtanulni a szöveget, tehát rögtönöznie kellett, nyilván az egyéniségével ragadta meg őket. Így, hogy nem játszom minden este, állandóan nézem, de az első volt a leglényegesebb: amikor azt láttam, megnyugodtam, hogy rendben van. Annyira jó érzés látni, hogy a személyisége „átjön” a képernyőn, mert ennél nagyobb dolog nincsen. Másrészt azóta rettegek, amióta ők pályára léptek. Pontosabban nem rettegek, csak már nem tudom, mit kell mondani egy pályakezdőnek. Annyi mindent látok, ami picit hibádzik, és kéne változtatni rajta, közben pedig a lányom és a fiam ott van a közepében. Régebb, az én időmben tudtam, mire megy ki a játék, volt egy pályaív, egy kép, de most ezt nem látom. Persze, lehet, hogy van, csak én nem látom.

– Miért nem látja? Mi változott?

– Minden. Ezért mondom, hogy nem látom, merre van az ösvény. Ha belegondolunk, amikor én kezdtem, volt összesen két csatorna, most meg több száz, illetve az okostelefonjainkat bökdössük, rajtuk nézünk, olvasunk mindent, vagy megyek a Face-re, és megnézem, mi újság van. Ma, ha Básti Lajost, Kálmán Györgyöt, Ruttkait vagy Latinovitsot említem egy fiatalnak, lehet, nem tudja, ki az. Nagyon furcsa rádöbbenni, hogy bizonyos időn túl az ember rálát az életére – amire a többiek is a saját korukban ráláttak –, hogy tulajdonképpen tényleg a pillanat művészete mindegyik munkád. Kit érdekel ma már a Bizalom?! Néha mesélek történeteket, vannak ilyen ziccereim, hogy ebédeltem az angol királynővel, és akkor arra talán felkapják a fejüket. De minden teljesen más lett, máshogy alakult. Ezért keresem az ösvényt, amin haladva a saját tapasztalataimat át tudom örökíteni, vagy tudok segíteni, valamit változtatni azon, amin úgy gondolom, hogy kéne.