−Előd
A holdsugárban… a holdsugárban
a lábnyomát megcsókolám.
S izzó fejem a földre nyomva
zokogtam az útnak porán
a holdsugárban.
A napsugárban, a napsugárban
könnyű lesz válni már nekem.
Meghajlok kesztyűsen előtte,
s megyek vidáman, hidegen,
a napsugárban.
„Kérdések persze fölmerültek mindenfelől, hogy a formatervezés miféle szerzet, művészet vagy mérnöki tudomány esetleg? ”
Mindenkiben van igény a szépség iránt, ezért szeretik sokan a szép műszaki eszközöket, és mindenki megtalálja a magáét, hiszen e tárgyak ma már elsősorban érzelmeket közvetítenek – vallja Lelkes Péter formatervező iparművész, az MMA rendes tagja, szakmai szervezetek alapítója-motorja. A Munkácsy-díjas alkotóval az olaszok játékosságáról, a németek racionalizmusáról, a skandináv országok természetközeliségéről is beszélgettünk, valamint arról, hogy milyen fordulatok után találta meg hivatását, és miként próbált boldogulni a szocializmus sajátos körülményei között.
– Művészcsaládból származik, a szülei is festők voltak, így talán logikus, hogy ön is alkotó ember lett. De mégis, hogyan talált rá erre az útra?
– A gyerek életében a pályaválasztás fontos dolog. Bár nem fogja föl igazán, szinte mindig a szülők befolyásolják, hacsak nincs olyan képességekkel megáldva, ami egyértelművé teszi a helyzetet. Nálam ez nem volt meg, általános iskolás koromban sok minden érdekelt, főleg a technikai dolgok, a művészet nem annyira. Apám festő, anyám akvarellművész volt, ezt örökölte a legidősebb testvérem, István, nála már a gyerekkorában is egyértelmű volt, László bátyám úgyszintén, végül építész-fotóművész lett. Engem viszont egészen más dolgok vonzottak, például a gasztronómia is. Aztán egyszer apám leültetett, hogy rajzoljak le egy konyhai hokedlit, és annyira jól sikerült, hogy engem is a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába irányított. Be is kerültem az első felvételin, majd díszítőfestő szakon végeztem. Ez azért volt érdekes, mert olyan szakot ajánlott apám, amiből meg is lehet élni, mert tanári munkája mellett ő egyházművészeti megbízásokat vállalt.
– Végül azonban más irányba indult, és érdekes, hogy formatervező, nem pedig képzőművész lett.
– Az érettségi után megpróbáltam a Képzőművészeti Főiskolát, de nem vettek föl. Abban az időszakban osztályidegenek voltunk, apám bencés rendi világi tanári és egyházi elkötelezettségei miatt ezt jó ideig éreztük még. Aztán az Iparművészeti Főiskolán nyílt lehetőség, kerámia és porcelán szakra végül pótfelvételivel bekerültem. Utólag már látom, akkor nem voltam felvértezve azokkal a készségekkel, hogy keramikus legyek. Az alapismereteket elsajátítottam, de a szobrásztanárom úgy gondolta, jobb, ha elhagyom az főiskolát. Itt azonban fordult egyet a kocka, mert megtetszett a mindössze tíz évvel korábban indult gépipari formatervező képzés. Édesapám megint közbelépett. A tanszék vezetője, Dózsa-Farkas András, hallgatótársa volt a főiskolán, így megkereste őt, aki azt mondta, rendben, próbáljunk ki engem fél évre. Nagyon izgatott a dolog, mert több technikai tárgy is volt itt, például a gépszerkezeti tanulmányok. Így 1967-ben itt diplomáztam.
– Tehát addig szinte ismeretlen területre, az akkor nemrég alapított képzésre vitte az útja. Mit szólt a környezete?
– Ismeretlen dolog volt a dizájn szó is, senki sem tudta akkoriban szélesebb körben, hogy mi ez a fogalom. A formatervezés szavunk a német Formgestaltung kifejezésből jött, a dizájn szót viszont a szakmai szervezetek sem fogadták be.
Amikor apám szembesült azzal, hogy mi az ipari formatervezés, egyik reggel odaszólt, hogy „egész életedben vasalót akarsz tervezni?” Kitartottam a döntésem mellett, és azt válaszoltam, hogy igen, én vasalókat fogok tervezni. Nem olyan egyszerű a pályám, a tervezőművészeti szakterületek annak idején szekértáborszerűen voltak besorolva, például hogy a grafikus ne csináljon mást, csak grafikát, a keramikus csak kerámiát. Még a főiskolán történt, hogy az első években a gipszműhelyben dolgoztunk, és az egyik idősebb hallgató azt kérdezte, „figyelj, neked mindegy, hogy hol végzel, csak diplomád legyen?”. Azt mondtam, én a művészetet oszthatatlannak tartom, mert egyetemes, úgyhogy igen, végül is mindegy. Érdekesség, hogy jóval később, 2014-ben visszatért a díszítőfestészet az életembe, az egyik biatorbágyi templom belső falainak-mennyezeteinek ornamentikáját alkothattam meg, visszafogottan, hogy a gyönyörű barokk oltárokat ne nyomjam el, vagyis szolid tervet csináltam.
– Tárgyai, mint például a Parlamentbe is bekerült konferencia-rendszer vagy orvosi folyadékanalizátor, hangsúlyos módon íves „arcúak”. A korábbi alkotásain, mondjuk a lemezjátszóin látható szögletes vonalaktól miért tért át erre?
– Szép áthatásokat ad az organikus forma. Már a tanárunk, Dózsa-Farkas András is mondogatta, figyeljük meg, hogy mi látható az isteni teremtésben, be is hozott egyszer egy kavicsot meg egy szikladarabot, mondván, hogy nézzük csak, gyönyörű kavicscsá formálódik a rücskös-szögletes kő a víz sodrásában. A természetben voltaképp nem ismert az egyenes vonal. Ilyenek befolyásoltak, ezért váltak lágyabbá a munkáim az évek haladtával. Habzsoltuk a fiatal kollégáimmal a Nyugatról elérhető információkat, alkotásokat, hatott ránk például Olaszország, Franciaország tervezőinek felszabadult játékossága, a skandináv dizájn természetelvűsége vagy például az igen neves funkcionalista Dieter Rams, aki a valószínűleg mindenki által jól ismert Braun cég vezető formatervezőjeként a puha racionalizmusával nagy hatást gyakorolt az európai dizájnra. Ezeken a trendeken növekedtünk föl.
- A szocializmus időszakának szegényes nyersanyagai és ipari lehetőségei között meg a társadalmi környezetben hogyan tudtak alkotni?
- Valóban, a magyar iparban, főleg a kisebb vállalatoknál, elég szűkös lehetőség volt a gyártási technológia terén, de amit tudtunk, átmentettünk Nyugatról, megpróbáltuk imitálni azt a formavilágot. A „vidám barakkban” csupán a szükségletek kielégítése volt a cél. Az alapanyagokból persze nem lehetett tökéleteset alkotni. Amikor a hetvenes években kijutottam Japánba, hatalmas sokk volt nekem, hogy milyen lehetőségeik vannak. De mégis megpróbáltuk kitalálni, hogy miként alkothatjuk meg az elképzeléseinket. Kérdések persze fölmerültek mindenfelől, hogy a formatervezés miféle szerzet, művészet vagy mérnöki tudomány esetleg? Lassan azért oldódott a helyzet, bár vicces esetek adódtak. Például egy vidéki kisvállalatnak megpróbáltuk elmondani, hogy miről is van szó, néztek ránk, mint a marslakókra. Csak mérnöki tevékenység volt addig az ipari tervezés, olyanokat mondtak nekünk, amikor megjelentünk, hogy jaj, művész úr, festeni fog nekünk egy tájképet a gépről? A rendszerváltozás után persze minden egy csapásra megváltozott, a bőséges termékkínálattal kialakult a fogyasztói társadalmi szemlélet, és hogy legyen szép a műszaki cikk.
– Tényleg, voltaképp mi az ipari formatervezés, miért létezik, és egyáltalán, mi szükség van rá?
– Messzebbről indítanék. A formatervező megalkotja a gép formáját, rosszabb kifejezéssel „burkolatot alkot”. Ám az is dizájn, ha nem tervez valaki, ha azt látom, hogy teljesen jó a termék vagy a környezete, nem alakítom át pusztán azért, mert az üzleti érdek így kívánja. De ezek összefüggenek egymással. Régebben, amikor még a technikai-műszaki fejlettség révén nagy különbségek voltak, gondoljunk a régi Moszkvicsra meg az Opelre, egészen más kulturális üzenete volt a formának, jól látszott a fejlettségbeli eltérés, az anyaghasználatban és a gyártási
lehetőségekben.
– És a szocialista társadalmakban kevéssé volt igény a jó formára.
– Így igaz, a piacgazdaságban viszont kialakult egyfajta versengés, hogy mivel tud az ugyanolyan terméket gyártó két vállalat különbözni egymástól, a küllem egyre fontosabbá vált. Ott a példa az apám által emlegetett vasalóra: száz gyár hozza a szinte ugyanolyan magáét, és mindegyik el akarja adni a terméket, ezért belép a styling, a stílustervezés. Erős kettősség is jelen van mindebben, és jó ideje foglalkoztat ez a kérdés, vagyis, hogy hol a dizájner felelőssége. Vagy megtervezem a százegyedik vasalót, vagy azt mondom, nem szorítom le a többit a polcokról, a tömegtermelés „veszem-eldobom” rendszerében nem szolgálom ki a körforgást. De utóbbi esetben felvetődik, hogy csődbe megy egy cég, kár éri a társadalmat, hiszen munkásokról, bolti eladókról is szó van. Az is foglalkoztat, amit ökodizájnnak neveznek, az ellenállás az eldobhatósággal, a környezet gyilkolásával szemben.
– Már régebben is foglalkoztatták elméleti kérdések, hiszen a híres, több mint negyven éve alapított Zsennyei Műhely egyik
motorja volt.
– Nemzetközi dizájnfórumként, szakelméleti konferenciaként működött. Cserny József formatervező volt az alapítója 1978-ban. Évente rendeztük meg, tervezőket, elméleti szakembereket, építészeket hívtunk meg az egyhetes eseményekre. Kiderült, érdekli a csehszlovákokat, a lengyeleket, bolgárokat, szovjeteket is. Olyan volt, mint egy szabadegyetem, nagy információáramlással. Később, a nyolcvanas évek vége felé már jöttek a svédek, a britek, az osztrákok is, kinyíltunk a Nyugat felé. Izgalmas volt a sok eltérő gondolatiság.
– Visszatérve kicsit a vasalókra és társaikra, miért nem szeretjük a gép tiszta szerkezetét, miért akarjuk mindenáron
becsomagolni a műszaki cikkeket?
– Van azért olyan, hogy a szerkezet a domináns, ilyen trendek is előjönnek néha. Mindig jelen volt és lesz az esztétika iránti igény, akármilyen is az adott tárgy, ha kirakok negyven ember elé negyven vasalót, mindenki megtalálja a neki tetszőt. A világ technológiai fejlődése olyan szintre jutott, hogy ma már a műszaki minőség szinte egyenértékű, majdhogynem ugyanaz például kétféle autómárka alapja, a szabványok, műszaki elvárások miatt, persze a precizitásban nyilván van különbség. És itt jön be az, amiről beszéltünk, hogy most már mindent a dizájn nal lehet eladni. Ott áll a negyven vasaló a polcon, ma már alig nézzük úgy, hogy műszakilag mi jó, a tárgy inkább érzelmeket közvetít, ennek hatására vásárolnak sokan.
– Mondhatnánk, mint egy ruhánál, aminek vagy tetszik a formája, vagy nem.
– Egyrészt belső igényből, személyiségből következik, részben családi-környezeti hatásra is, hogy milyen formákat igényelnek az emberek. De jelen van az is, hogy menőbb leszek ettől vagy attól a tárgytól, leginkább mindig az újabbtól. A változatosság jelen van az esztétikában, nézzük csak meg a természetet, például a madaraknál milyen fantasztikus pompával teremtette meg a Jóisten a tollazatokat. Az emberek látszólag egyformák, de gondolatvilágukban és cselekvésükben különböznek egymástól, az érzelmi és lelki világuknak fontos, hogy tudnak-e olyan környezetet teremteni, amiben jól érzi magukat.
– Megkerülhetetlen a kérdés, amit már ön is érintett, hogy miért olyan híres és jó az olasz dizájn, miért olyan szép arrafelé még az ásványvizes flakonok címkéje is?
– A különböző népek által teremtett formavilág attól függ, hogyan élnek. Milyen a kultúrájuk, a habitusuk, a természettel, a transzcendens világgal való kapcsolatuk – persze, ez utóbbi, ha nem is tudatosan, de benne van bizonyosan. És mindezt a környezet befolyásolja. A latin népek egész életükben, kis túlzással persze, napsütésben és tenger mellett élnek. Egyfajta szabadságvilág, amely az alkotásaikban is benne van. Olaszország az egyik kulturális erőcentrum, és bennük van a játékosság. Aki tud játszani, annak a keze nyomán is gyönyörködtető dolog keletkezik. Más népnél is tetten érhető ez, például a spanyoloknál és a franciáknál. A németek habitusa mérsékelten racionális, a formaviláguk ezért legtöbbször fegyelmezett, mondjuk így, a skandinávoknál pedig a természettel való állandó együttlétnek köszönhető a tárgyak elegáns meghittsége.
– Ősszel társszervezője volt a Design Hét részeként szervezett konferenciának, amely a mesterséges intelligenciát tárgyalta. Miért látott erre szükséget?
– Foglalkoztat a kérdés, hogy a robotokkal előállított világ uniformizált lesz-e, vagy fennmarad-e majd a különböző nemzeti karakter. Magyarországon is nagyon fontos volna, hogy mindig vissza tudjunk menni a gyökereinkig és áthozni a formakincsünket a mai modern világba. Azért szerveztük ezt meg, mert tavaly a Műcsarnokban, a Körülöttünk című ipar- és tervezőművészeti nemzeti szalon végén ugyancsak volt egy kisebb konferencia, ahol erről is szó volt. Nagyon komoly véleménykülönbség alakult ki. Az egyik oldalon a mesterséges intelligencia lehetőségeit hangoztatták, a másikon viszont merev elutasítás volt tapasztalható, mondván, hogy szerintük ez az országok összeolvadását, a nemzeti kultúrák elvesztését jelentheti. De a most szeptemberi konferencián sem sikerült ezt a témát olyan alaposan kitárgyalni, mint amennyire szerettem volna, ezért 2020-ra tervezünk egy újabbat, hiszen fontos megtudnunk, hogy milyen irányba haladunk.
„Olivia ezalatt hallgatva zokogott, Birbuc vállára borulva
(7.)
Az özvegy ugyan jobban szerette volna, ha mindez legkisebb zaj nélkül egyszerűen ment volna végbe, de Mincucka akarta amúgy.
– Mit gondol, mama? Hogy mehetnék én egy fakó koporsó után, amit gyalog emberek visznek? minden fáklya, minden muzsika nélkül? Bizonyosan ott lesz a vicispán fia is, meg tán Fügefi gróf is eljön. A szemem égne ki előttük.
Minervának tagadhatatlanul helyes tapintata volt e tárgyban, mert amint a készülőt húzták, csakugyan megjelent a vicispán fia és Fügefi gróf, kit ugyan még nincs szerencsénk tisztelhetni, de majd lesz. Előbb csak messzire álltak, de miután meggyőződtek felőle, hogy a kiállítási pompa rangjokhoz illő, s minden kompromisszió nélkül megmutathatják magukat, keresztül furakodtak a népségen, szorosan a gyászoló népek közelében foglalva helyet.
Az egyházfi menten odanyomott volna a kezükbe egy-egy viaszgyertyát; a vicispán fia csak elvette, de Fügefi gróf véleménye oda ment ki, hogy ő bizony nem faggyúzza vele össze a kesztyűit, s nem fogadta el.
Minerva felsikoltva kapott szivéhez. Az úrfi kötelességének tartá a rögtöni fájdalom okai felől tudakozódni.
– Mindjárt elájulok.
– Csak ide az én karomba.
– Kicsoda az ott gyertya nélkül?
– Az bizony Fügefi gróf.
– Minő botrány! minő kigúnyolása a fájdalmas sziveknek.
– Megmondom neki, hogy menjen innen.
– Dehogy azt. Mondja neki, hogy jöjjön ide, hadd adok neki egy gyertyát.
Már ez olyan szó volt, melynek föltétlen engedelmeskedni kellett. Fügefi gróf törte magát a vett parancs elé s őszinte kegyességgel fogadá el a gyászoló niobei alak kezei ből a pompás cirádákkal kékre, zöldre festett viaszgyertyát, melynél sem szebb, sem nagyobb más ember fiának nem jutott.
Tiszteljétek azon érzelmeket, melyek a fájdalom ily magasztos pillanataiban keletkeznek a szivek mélyén s ily ünnepélyes tények megragadó jeleneteiben nyilatkoztatják ki magukat!
A gróf az egész menet alkalmával szüntelen sarkában volt a gyászos szépségnek, nem egyszer taposva az úrfi tyúkszemeire, ki szintén iparkodott annak nyomdokaiba léphetni.
Olivia ezalatt hallgatva zokogott, Birbuc vállára borulva. A jelenlévő népség általánosan azon meggyőződésben élt, hogy Olivia a szebbik a megboldogult leányai közül, kit mind szerénysége, mind illendő magaviselete, őszinte fájdalma magasra helyeztek kisebbik testvére fölé; míg azonban a diákok énekeltek, az özvegy el találta beszélni titoktartás feltétele alatt valamelyik vigasztaló szomszédaszszonynak, hogy ez a gazember, akiért most könnyei hullanak, neki egy fillért sem hagyott, a nagyobbik leányának is csak a cérnásboltot, a kisebbiknek pedig félmilliót. Amiből az következett, hogy mire a temetőben ismét öszszegyűlt a sokaság, Oliviát nem tartotta többé senki szépnek, jónak és kegyesnek, ellenkezőleg Minerva kisasszony emelkedett magas fokára a becsülésnek, mindaz, amit tett, avagy elintéze, csodálatnak és helyeslésnek levén tárgya.
E bátorító közvélemény benyomása alatt, ott a sír előtt háromszor ájult el a közrészvét által környezett hajadon. Kétszer az úrfi kapta el; akkor csakhamar felocsúdott, míg végre harmadszor csakugyan sikerült a gróf karjai közé hanyatlania; s ezúttal aztán annyira erőt vett rajta a fájdalom, hogy Fügefi úr le sem tehette őt, míg csak kocsijáig nem vivé, s ott is aztán egészsége iránti aggodalomból kénytelen volt mellette helyet foglalni, s egész hazáig ápoló felügyelete alatt tartani.
A népség kifogyhatlan volt részint a gazdag örökösnő őszinte fájdalmainak, részint a gróf emberszeretetének és minden előítéleteken felül emelkedett leereszkedésének méltányos és érdem szerinti bámulásában.
Az úrfi gyalog sétálván haza a temetőből, éppen akkorra ért a néhai kalmár háza elé, midőn Fügefi úr kilépett abból. Egy fehér rózsa, mi az imént Minerva hajába volt tűzve, most az ő gomblyukában díszlett. Ez köszönt neki, amaz nem fogadta el. Egyenesen benyitott Minerva szobájába, minden kopogtatás és lábtörlés nélkül. Az a tükör előtt állt, és már nem volt halovány.
Az úrfi durcás pátosszal lépett mellé. Nem tudta, hol kezdje a szót. Minerva nevetve veté magát egy karszékbe, hajfürtjeit rendbe rezgetve.
– Nos, miért jött?
– Miért jöttem? – szólt az úrfi, teát rális indulattal markolva üstökébe, – miért jöttem? semmiért sem jöttem, csupán azért jöttem, hogy önnek, hogy kegyednek, hogy nagysádnak kijelentsem, hogy az én szívem meg van hidegülve ön iránt.
– Ezt sokkal jobban kijelenthette volna azáltal, ha éppen nem jön ide.
– Ön mondja ezt nekem? Kegyed üt ily hideg tőröket lázongó szivemnek keblébe?
A leány félrefordult s köténye bojtjából szélmalmot csinálva, elkezdett dalolni.
– Lallalalá lallalalá.
– Ön a könnyelmű hidegvérűség északi pólusának jégbérce, mely fölött a kegyetlenség északfényének hazug sugárai mosolyganak! de én a földrengés leszek, mely vulkánná gyújtja a jégtengerek közepett megfagyott rideg sziklabércet pokoli tüzének hömpölygő lávarohamával.
– Lallalalá lallalalá.
– Kacagj mosolygó kísértet, kacagj, álmaimnak lábatlan ideálja, kiről az hivém, óh balga én! hogy égi szárnyalása közt még a virágok himporát sem szórják le égi talpai, s íme, alig lebbenté fel a viszályok zefirje álerényt hazudó palástját, meg kell látnom a szenvedélyek pokoli fertőjében besározott cipőit lelketlen szellemének.
– Lallalalá lallalalá.
– Da majdan sírni fogsz, ha a sötét bú fátyolát sorsod egére felvonja az égi bosszúállás keze, s az egész világ csak egy sötétség leszen, hol a semmiség közepében csak egy szigetje lesz a nyugalomnak, csak egy virág fog nőni a szigetben. Az én borongós lelkem gondolatja lesz a sötétség, tudd meg ezt és a szigete a nyugalomnak az én kihamvadt érzelmeimnek sírja és e virág, e halvány liliom, mely a sírhalmon egyedül nyílik, halavány nefelejtse az emlékezetnek. Te kétségbeesve fogsz e sírhoz rohanni majd, hogy e virágot letépd halotti koszorúnak, de ekkor annak kebléből egy kígyó fogja kiemelni fejét, kígyója a lélekmardosásnak, melynek szemeiből villámok fognak lövelni és e villámok harsogása azt dörgendi füleidbe:
– Lallalala lallalalá lallalalá lallala!
– Minka! ide hallgass, vagy úgy megcibállak, hogy soha se láttál olyat! – kiálta fel az úrfi, egészen kihozva a textusból.
– Három lépésre tőlem! – viszonzá Minerva büszkén. – Nem ismerjük egymást.
Az úrfi hátralépett, karjait öszszefonva mellén s megsemmisítő tekintetet vete a leányra.
– Háládatlan anakonda, gyöngyeitől megfosztott maradványa egy csigahéjnak, melyből szirének danája helyett csak tengerzúgás hallható; hát nem megmondtam, hogy elveszlek?
– Jaj, maga még gyerek, még magának sokan parancsolnak. Még magának egy esztendeig iskolába kell járni, egyig patvaristának, másikig jurátusnak lenni. Addig én megvénülök. Nem várhatok én magára. Azután ne is hitesse el magával, hogy ez valami szerencse volna én nekem.
– Mit? Tán bizony különb embert is kap nálam? Talán grófot is?
– Éppen azt.
– Hahhahahha! – kiálta fel homlokára ütve az ifju. – Ti emberek, te összes emberiség! Hát nem őrültök-e meg e pillanatban? Te lángzó üstökös! nem jössz-e még kivetni e silány földet sarkaiból? Hát azért hordtam én magának cukerlit? Hát azért költöttem én minden zsebpénzemet kaméliákra? Óh szörnyeteg asszonyi alakban.
– Hagyja el, hát mikor én magát kisegítettem a bajból, hogy a szabóját nem fizethette ki, s az atyám aztán Birbucon vette meg az elsikkadt pénzt? Óh hagyja el.
– Hah! Ez már több mint sok. Vajon nem álom-e ez? kísértetnyomásos álom? Milyet estem az ablakon, mikor kidobtak miattad!
– Hát engem, hogy elpáholtak ön miatt?
– Ne szólj, szavaid mindegyike éles penecilus, mely életem fonalait metéli ketté. A csalódás skorpiói rágnak szívem fájának gyökerein. Én méheknek néztem őket, melyek mézet jöttek gyűjteni a virágokból, s ők skorpiók levének, melyek a gyökereket eszik meg. Hah, leány, ha én egyet-mást elmondok a kávéházban, pedig tudod, hogy én elmondhatok, ki vagy végezve a világ előtt.
Folytatjuk