Imafuvar

„A Pénteki imádság 1968 végén robbant be az életembe, és pillanatok alatt új irányt szabott szakmai törekvéseimnek”

Félszáz esztendeje, 1968. december 17-én, a késő esti órákban Somogyban egy kilencvennyolc éves asszony az őt faggató néprajzkutató kérdésére belekezdett egy lüktető ritmusú, Krisztus szenvedéséről szóló imába. A szöveget, amit ő maga csak „pénteki imádságként” határozott meg, Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató magnója rögzítette egy gyűjtőúton, amelynek során a Néprajzi Múzeum munkatársaként keresett egyházi népénekeket.

„Názárátbéli Jézus, zsidóknak királa,
Veszedelembe’ forgóknak lévő Istene!
Megtestesült szent Isten,
Szent erős Isten,
Szent és halhatatlan Úristen,
Könyörűjj mirajtunk…”

– kezdődik az imádság, s nem csak az imádság, hanem egy új korszak a magyar folklorisztikában.

Az idős asszony, Babos Jánosné Ruzics Rozália ezen az estén ugyanis kíváncsi vendégének egy semmilyen, korábban ismert műfajba be nem sorolható szövegemléket adott át, amelyről hamarosan kiderült: a népi vallásosságnak egy személyes és a késő középkorig visszanyúló eleme. Az ismeretlen, hosszú szövegnek könyvtári kutatás során sem sikerült irodalomtörténeti vagy folklorisztikai nyomára bukkanni, Erdélyi Zsuzsanna ezért 1969 elején intenzív terepmunkába kezdett.

Alig néhány hét alatt mintegy ötszáz szöveg gyűlt össze a Nyugat-Dunántúlnak, a Palóc-vidéknek s Tolna-Baranyának Bukovinából, Moldvából áttelepített-áttelepült népe körében – emlékszik vissza Erdélyi Zsuzsanna bő négy évtized távolából a kezdetekre „…Századokon át paptalanúl…” című kötetében.

Noha ez a bizonyos kezdet, amiről alább még szólni fogunk, nem volt éppen könnyű, a kitartó terepmunkának – és saját bevallása szerint is a Jóisten kegyelmének – köszönhetően eredményeit 1970-ben szélesebb szakmai közönség, a Magyar Tudományos Akadémia elé tárhatta. A nevezetes ülésén Pais Dezső nyelvész, Ortutay Gyula folklorista, Mezey László irodalomtörténész és Holl Béla népénekkutató előtt is bizonyossá vált, hogy Erdélyi Zsuzsanna gyűjtése nyomán a magyar középkori szóbeliség irodalomtörténeti emlékei kerültek elő évszázados lappangás után a vidéki Magyarország öregeinek emlékezetéből. Szájhagyományban élő, verses ritmusú szövegek voltak, amelyek a búcsúval ellátott imádságok formáját követték.

Az evangéliumtól eltérő cselekményük, de főként üdvösséget ígérő imazáradékaik okán az egyház soha nem hagyta jóvá őket, a török kor paphiányos évszázadaiban azonban hiánypótlón elégítették ki a szentségek és gyakran írástudó lelki vezető nélkül maradt közösségeket. Hazánkban éppen ezért az emlékezetnek köszönhetően maradhattak fenn: szó szerint anyáról leányra szálltak, és – éppen üdvösséget ígérő záradékuk okán – a mindennapi magánájtatosság részeként éltek.

A napokban ötven esztendeje magnóra mondott szövegnek köszönhetően megszületett az archaikus apokrif népi imádság műfaja, Erdélyi Zsuzsanna élete pedig ettől fogva eggyé forrt fölfedezésével.
*
A műfaj mögött persze ott állt a fáradhatatlan kutató is. Erdélyi Zsuzsanna nem végzett néprajz szakot, de irodalom iránti szeretete családi hagyományaiban gyökerezett. Nagyapja az író és néprajzi gyűjtő Erdélyi János volt, aki nélkül – nyugodtan kimondhatjuk – nem vagy nem úgy indult volna meg a néprajz iránti fogékonyság hazánkban, mint ahogy arra sor került. Erdélyi János tagja volt a 19. századi nemzeti romantikus irodalmunkat meghatározó szépirodalmi körnek, a Kisfaludy Társaságnak. Székfoglaló előadását 1842-ben éppen a népköltészetről tartotta, majd a következő évben már nagy hatású felolvasásával bizonyította a téma iránti elmélyült elköteleződését. Töredékek a magyar népdalköltészetről címet viselő értekezése nyomán kezdődött meg az első hivatalosan szervezett, országos folklórgyűjtés, amelynek eredménye a szerkesztésében 1846 és 1848 között megjelent Népdalok és mondák lett, több mint százhúsz gyűjtőtől származó anyaggal.

Ez a családi háttér nyomot hagyhatott Erdélyi Zsuzsanna érdeklődésén is, aki 1921-ben született Komáromban. A Fővárosi Zeneiskola zongora szakán tanult 1931 és 1942 között, majd előbb a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, 1940-től 1944-ig pedig a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–olasz–filozófia szakos hallgatója volt.

Babos Jánosné Ruzics Rozália (1871, Magyarkeszi–1969, Nagyberény). „Ezzel a szinte karácsonyi ajándékként elrendelt találkozással mindketten jól jártunk. Rozi néninek nagy örömet szereztem. Akkor ő még csak egy embernek volt fontos. Nekem. Mára már egy egész tudománynak…”

Fotó: Móser Zoltán akadémikus (MMA) felvétele, 1969. április 23.

Néhány év külügyminisztériumi munka után – 1948-ban politikai okokból elbocsátották – 1953-ban került a Művelődésügyi
Minisztérium népzenei kutatócsoportjába. Itt tíz évig, Lajtha László haláláig dolgozott, 1964-től a Néprajzi Múzeum népzenei osztályán, majd 1971-től 1987-es nyugdíjba vonulásáig a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjánál tevékenykedett. Nyugdíj után is folyamatosan aktív maradt, 2015-ben, kilencvennégy éves korában bekövetkezett haláláig kutatott és írt.

Az a bizonyos 1968. december 17-i találkozás Erdélyi Zsuzsanna és Babosné Ruzics Rozália életében is mély nyomot hagyott.

Halála előtt négy évvel Erdélyi Zsuzsanna így emlékezett vissza az út első állomá saira:
„A Pénteki imádság 1968 végén robbant be az életembe, és pillanatok alatt új irányt szabott szakmai törekvéseimnek. Kitágította látóhatáromat. Lévén magyar–olasz–filozófia alapképzettségű bölcsész, azonnal megérintett a középkori olasz szakrális költészet szellemisége, a nemzeti nyelvű, népi ihletésű lauda műfaj különös világa. (…) Ezzel a szinte karácsonyi ajándékként elrendelt találkozással mindketten jól jártunk. Rozi néninek nagy örömet szereztem. Szomorú, komor életébe fényt vittem be és létserkentő energiát. Ismét fontosnak érezhette magát. Akadt valaki, mi több, egy „pesti tanár néni”, aki őmiatta jött el ilyen messzire, aki őreá kíváncsi, és aki az ő szavait még a „masinába is berakja”, hogy azok megőrződjenek. Megjelent nála egy magnós ember – én –, akinek ő fontos volt. Akkor, negyvenkét évvel ezelőtt, ő még csak egy embernek volt fontos. Egy embernek volt Valaki. Nekem. Mára már egy egész tudománynak, a folklórnak, sőt egy egész országnak lett fontos, lett Valaki, akinek a magyar kultúra annyit köszönhet. Ő, a szőlőhegyre „eltólt” kilencvennyolc éves öregasszony jelölte ki nekem azt az utat, amelyen haladva eljuthattam egy, a századok ködébe vesző költői világba, a késő középkor nemzeti nyelvű szent költészetének – eleddig jobbára rejtve maradt – műfaji állományába…”

Az ekkor kezdődő gyűjtő- és kutatómunka aztán segített elhelyezni a több száz éves, mégis a tudomány szempontjából újszülött műfajt a magyar folklorisztikában. Erdélyi Zsuzsanna gyűjtéséből világossá vált, hogy a szövegek túlnyomó többsége erősen kötődik a passióhoz, Krisztus szenvedéstörténetéhez és legfőképpen Szűz Mária fájdalmához. E vallásosság évente visszatérő katartikus élménye a nagyhét, Krisztus megváltó kereszthalála és édesanyja, Mária fájdalma.

„Az adatközlők – nemcsak az öregek – sokszor szipogó, síró, akár zokogásba is fúló imamondása érzékelhetővé teszi a középkor könnyes, kollektív gyászát, a krisztusi szenvedést, az anyai fájdalmat átélő ember belső katarzisát” – állapítja meg.

Ennek fölidézése, sőt a szenvedéssel való azonosulás a ferences eszmény, az „Imitatio Christi” jegyében történt, s a fölfokozott vallási érzületnek megfelelően költői műfajokban is megnyilvánult. A szenvedés, valamint az édesanyai aggódás és fájdalom egyetemes élmény, az evangéliumok előtti kortól napjainkig is magyarázat nélkül érthető még a misztikumra kevésbé fogékony emberek körében is, hát még a vallásos „régi öregek” számára. A krisztusi szenvedés és Mária aggódásának átélése univerzális, mindaz pedig, ami a szóbeli hagyományban valamilyen formán kapcsolódhatott ehhez, sokkal könnyebben maradt fenn évszázadokon át.

A beleélés egyetemességét jól példázza Erdélyi Zsuzsannának a Rozi néninél tett második, 1969. tavaszi látogatása is

„…Egyszer csak elkezdte törülgetni a szemét.

– Mi van, Rozi néni? Csak nincs valami baj? – kérdezem tőle.

Némi szünet után fojtott hangon mondja:

– Most írta az unokám, hogy szegény kicsi fiam nagyon beteg.

Együttérzéssel hallgatom. Tudom, hogy kilenc gyermeket szült, hatot fel is nevelt. Nyilván a legkisebbről van szó. De azért tudni szeretném.

– Hány éves a kicsi fia, Rozi néni?

Némi szipogás után válaszol:

– Most vót nyócvankettő a lelkem! – és egy nagyot sóhajt hozzá.

Ez a nyolcvankét éves „lelkem-kicsi fiam” szóformálás a szívemig hatolt, s az anyai mivolt időtlenségét bizonyította. Ugyanakkor valami élet adta komikumot is jelzett, mosolyra késztetett.”

Az Assisiből sugárzó, mély átélésre buzdító lelkiség túllépte Umbria és Itália határait. A legegyszerűbb néprétegekre is kiterjedt, szétfeszítette a hivatalos kereteket, és öntevékeny, önellátó, szinte tobzódó hitéletet teremtett: átütő erejéről minden írott forrásnál hitelesebben vall az archaikus népi imádságok megrendítő előadásmódja, akár ötszáz-hatszáz év távlatából.

E történeti áhítatformák szövegei a korszellem változásával a reneszánsz idején és a protestantizmus térhódításával elveszítették nagyközösségi funkciójukat, de szerepet nyertek a török idők és a vallási háborúk zűrzavarában, pap nélküli nyomorúságában, a licenciátusi gyakorlatban. (A kora újkori Magyarországon paphiány miatt gyakran lai kus férfiak, többnyire tanítók látták el a lelkipásztori feladatokat, ott, ahol erre szükség volt: kereszteltek és vasárnaponként igét hirdettek, nevüket az egyházi felhatalmazásról, a licentiáról kapták.)

Az európai párhuzamok vizsgálata kibontotta tehát, hogy az archaikus népi imádságok műfaja ugyanabból a misztikus ihletettségű, szintén a személyes átélést elősegítő ferences áhítatformából ered, mint a mai napig ismert betlehemállítás hagyománya karácsonykor. Assisi Szent Ferencnek és követőinek vallásossága ezért megkerülhetetlen: ők voltak azok, akik engedték kiforrni – sőt elősegítették – ezt az erősen érzelmekre ható, lángoló vallásosságot, hogy aztán ez a fölfokozott vallási érzés életre hívja és fölvirágoztassa a Golgota-drámát megjelenítő műfajokat és a betlehemi jászolban fekvő kisded iránti gyöngédséget is.

A betlehemállítás a hagyomány szerint 1223-ig nyúlik vissza. Az itáliai Greccióban Assisi Szent Ferenc arra kérte egy barátját, hogy rendezzen be egy barlangot, készítsen jászolt, hozzon szalmát, szamarat és ökröt, és értesítse a helyi pásztorokat, így alkalmi színészekkel a szentmise mellett fölelevenítették a szent éjszaka eseményeit. A liturgián résztvevőkre akkora hatással volt az esemény, hogy a betlehemállítás szokássá vált, és hamarosan széles körben elterjedt, ma pedig már elengedhetetlen része a templomok karácsonyi programjának.

Szent Ferenc célja nem volt más, mint hogy a hívők átéljék az egykori eseményeket, ez pedig hozzásegítse őket ahhoz, hogy saját szívükben is elkészítsék a jászlat, amelyben minden karácsonykor megszülethet az isteni kisded, aki nincstelenül jött a világra, magára véve minden emberi fájdalmat, nélkülözést, vagyis eggyé lett velünk ezen az éjszakán.

Noha közös, ferences ihletettségű lelki tőről fakadó kincsekről van szó, az archaikus népi imádságok mára tízezres nagyságrendűre nőtt korpuszában mégis kis számban fordul csak elő tisztán karácsonyi tematikájú szöveg. A többezres szövegkorpusz születésének megértéséhez érdemes – fenti ígéretünkhöz híven – egy kicsit még visszakanyarodni a kezdetekhez.

Miután Erdélyi Zsuzsanna 1970-ben bemutatta és elfogadtatta az új műfajt, hatalmas erővel vetette bele magát a munkába:
volt olyan év, amelyből háromszáz napot terepen töltött. Pedig a kezdet nem volt olyan könnyű. A terepmunka, kiváltképp a népi vallásosság szóbeli emlékeit magnóra venni falun, az 1970-es évek elején veszélyes rendszerellenes – klerikális reakciós – tevékenységnek számított. A hatóságokkal Erdélyi Zsuzsannának is számtalanszor meggyűlt a baja, 2011-es kötetében így idézi föl ezt az időszakot.

„Egy aranyos nénivel dolgoztam Tolna egyik községében, ahová a kitelepített svábok helyére bukovinai székelyeket költöztettek. Nagyban vesz a magnó, amikor a néni egyszerre megmerevedik és elhallgat. Meghallotta ugyanis azt, amit én nem, a kis kertkapu csikorgását. A tornác végén megjelenik egy jó kiállású férfi, a fia.” Mint kiderült, a férfi a falu párttitkára volt, és egy elvtársáért átszaladva a szomszédba ketten az erőszakos kényszerítés határát súrolva toloncolták ki Erdélyi Zsuzsannát a faluból. „A mamától még előtte elköszöntem, megsimogattam, mielőtt a morc férfiú visszajön. Sajnáltam őt, mert féltem, nem ússza meg szárazon. Engem az utcán kétfelől karon fogtak, és erőltetett menetben elvittek a falu végére. (…) Mikor elindultak visszafelé, leültem az árokhátra, és kissé rendeztem lelki soraimat. Elgondoltam: normális vagyok én? Ahelyett, hogy ebben a hőségben a Balatonban lubickolnék a családommal, kiteszem magam az ilyen bumburnyákok hatalmaskodásainak. Mindez 1970. július 24-én, délután történt. Fél óra múlva átvágtam a mezőn, és a kertek alatt visszasomfordáltam a községbe…”

Ennek a szívósságnak köszönhető, hogy a gyűjtött imádságkorpusz első fecskéi már 1970-ben megjelentek. A publikálás egy véletlen találkozásnak köszönhető: Erdélyi Zsuzsanna egy vasi gyűjtés során egy szállóban éjszakázott Jancsó Adrienne színésszel, előadóművésszel, akivel szóba elegyedvén abban maradtak, az imádságokat Pestre hazaérve szeretné megmutatni férjének, Jékely Zoltánnak, „Zsolinak” is.

„Én egyedül Zsolira számítottam, nem szobányi hallgatóságra. A kutatás kezdeti időszakában még tartottam a nyilvánosságtól, kerültem a feltűnést. Féltem az ávótól, s féltettem az anyagot…” A szobában Kodolányi Gyula, Szilágyi Ferenc és Juhász Ferenc is ott ült, utóbbi kért az előadás végén arra, hogy a szűk körben lejátszott felvételek írásos anyagát megjelentethesse az Új Írásban. Az Új Írás 1970. évi 9. számában megjelent harminckét archaikus népi imádsághoz Erdélyi Zsuzsanna írt szakmai bevezetőt, Juhász Ferenc pedig költői előszót. A válogatás az egyik legarchaikusabb szöveg kezdetéről kapta címét: „Hegyet hágék, lőtőt lépék…” A cím pedig védjeggyé vált.

Ezzel a címmel adták ki ugyanis 1974-ben a legelső, gyűjteményes kötetet is – majd 1999-ig több újranyomás, bővített kiadás követte –, amely öt év terepmunkájának és számos, könyvtárakban töltött órának eredményét foglalta össze. A kiadott szövegek azonban még a leggondosabb válogatás esetén is épphogy csak karcolták a felszínt a teljes korpusz méretéhez képest. Az első néhány évben már több ezres nagyságrendű szövegemlék állt rendelkezésre, ezért „mindegyik kötet egy kínos-keserves válogatás révén állt össze”. A legjellemzőbb darabokat kellett ugyanis kiszűrni, hogy a műfaj sokrétűségét, elterjedtségét, ékes-színes világát kellően tudja bemutatni.

„Szerettem volna sok mindent emberközelbe hozni abból, ami az imádságok különös mivoltából és népi gyakorlatából következik. Ne felejtsük, hogy hagyománybéli jelenlétükkel a magyar költői műhelyek távoli időszakát idézik, bizonyos stiláris alakzataikkal pedig ősköltészeti alapjelenségekre utalnak” – írja Erdélyi Zsuzsanna.

A nyilvánosság már az Új Írás-beli megjelenéstől fogva sokat lendített a gyűjtésen, amely lassanként kezdte meghaladni erejét, az igazi áttörést azonban a léptékváltás jelentette. A minden magyar községbe eljutó Új Ember felhívást közölt régi imádságok beküldésére, Erdélyi Zsuzsanna pedig országszerte tartott ismeretterjesztő és szakmai előadásokat különböző intézményekben, valamint vallási események – búcsúk, ünnepek, egyházzenei áhítatok – alkalmával. További lökést adtak azok a színi előadások, amelyeket Jancsó Adrienne és Török Erzsébet vállaltak az archaikus népi imádságok eljátszásával, színpadra vitelével a két nagy egyházi ünnepre, karácsonyra és húsvétra fölfűzve. Az országjáró előadásokat végül 1972 decemberében betiltották.

Ugyanebben az évben került kapcsolatba a frissen veszprémi püspökké szentelt Lékai Lászlóval is, aki többórás személyes beszélgetésben faggatta ki munkájáról Erdélyi Zsuzsannát, kiegészítendő az Új Emberből vett ismereteit. A beszélgetés végén jóindulatáról biztosította, majd egy héttel később telefonon hívta föl azzal, hogy tartson papi rekollekciós előadásokat a népi imádságok jelentőségéről és a gyűjtés fontosságáról Kaposváron, Keszthelyen, Nagykanizsán és Veszprémben.

A Somogyból induló és a kezdetben még döntő többségben Dél-Dunántúlon végzett gyűjtéshez sokkal járult hozzá az is, hogy egy papi generációt sikerült fogékonyabbá tenni az ügy iránt. Papjainak „Lékai elmondta, hogy nagyon nehéz körülmények között végzem a gyűjtést. Tehát, ha valahol megjelenek, akkor segítsenek ki szállással, étkezéssel, s ha olyan községbe kell mennem, ahonnét bizonytalan a visszaút, vigyenek ki, vagy legalább jöjjenek értem. (…) Ez időben terjedt el a somogyi papok között az »imafuvar–papi fuvar–Zsuzsafuvar« kifejezés.”

Hiába nyugodott az első néhány év után békés egyházi légkörben a terepmunka, a kádári Magyarország egyházellenességét vidéken alig lehetett kikerülni. A föntebb említettekhez hasonló visszautasításban, állami hatalmaskodásban nemegyszer volt része: imagyűjtés és közösségi tevékenység külön-külön is nehezen volt magyarázható a hatalom szemében, hát még együtt.

„Gondjaim mellett a harmadik problémát a materializmus jelentette. (…) Egyet tudtam: gyűjteni kell, az öregeket faggatni, hogy összeszedhessem mindazt, amit az agyuk még tárol, amit az ősök tisztessége rájuk hagyott. Szalad az idő: visz is, hoz is. Viszi magával az öregeket, hozza magával az új technikákat, például a televíziót. Már falun is megjelent a televízió, amely – ahogy egyik öregem kifejezte – »maga az ördög, mert elvisz minket az imádságtól«.”

A vidéki elvtársak gyakran nem tudtak mit kezdeni a jelenséggel, hogy egy budapesti nő magnóval járja a falut és imádkoztatja az embereket, ezért az ideológiai elvárásnak megfelelően fölléptek ellene. Volt ugyan hivatalos papírja arról, hogy engedéllyel végzi ezt a tevékenységet, de faluról falura elővenni és bizonygatni a munka jogosultságát, nem könnyítette meg a gyűjtést.

„A sok kiszámíthatatlan történés hatására döntöttem úgy, hogy elég volt a keskeny és girbegurba utakból. Viszi az időm és az energiám. Megyek szélesebb utakra, amelyek egyenesebbek és messzebbre visznek. Jelentkeztem a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem valláskritikai szakára, amit köznapian csak ateista tagozatnak hívtunk.

Ehhez munkahelyi ajánlást kellett csatolni, amit Istvánovits Márton írt meg. Marci nagy tudású filosz, szelíd lelkű, jó szándékú ember volt. Döbbenten nézett rám, amikor kérésem előadtam. Le akart róla beszélni, mondván, hogy ezt tőlem senki sem várja el, és különösen nem az én koromban – ötvenegy éves voltam –, és amúgy sincs sok értelme. Miközben ezt mondta, úgy éreztem, hogy tekintete a nyakamban lévő kis barokk keresztre téved. Lenin és az Úristen! De hát Magyarországon vagyunk, 1972-t írunk! Nekem szent anyag után kell rohangálnom, és óhatatlanul áporodott lelkű pártkatonákba ütközöm. Meg kell ismernem a tábornokaikat ahhoz, hogy kint a végeken ezek a jámbor vitézek ne lődözzenek rám csúzlival, a Mari nénik döbbenetére.”

A felvételi vizsga negyven tételének még a címeit sem olvasta el. Egy hónapos terepmunkából esett be felvételizni, hogy másnap már visszamenjen falura – a felvételi mégis sikerült. „Sokat kérdeztek, válaszoltam, de kizárólag szakmai dolgokat. Életrajzomat nézegetve firtatták, miért akarom én ezt a szakot elvégezni. Kifejtettem nekik, hogy miért. Szó szót, kérdés kérdést követett. Már javában a középkorban jártunk. A tételekről meg elfelejtkezett a felvételi bizottság Gecse Gusztáv elnökletével.”

A két év alatt szerzett diploma vallástörténet és vallásfilozófia szakon – majd utóbb még egy-egy év bibliakritika és valláskritika speciálkollégium – jó ötletnek bizonyult, sőt, várakozásaival ellentétben nem került sor eszmei kirohanásokra, heves támadásokra sem. Tanárai vallásmentes filozófiai, irodalmi, zenei, képzőművészeti összefüggésekre hívták föl a figyelmet: „Ez a négy év nemhogy marxistává nem tett, de még inkább megerősített keresztényi mivoltomban, különösen, amikor egyértelművé vált számomra, hogy még ez is égi vezérlésre történt, hiszen kutatásomat és a vallási néprajzot szolgálta, busás haszonnal.”

Erdélyi Zsuzsanna kutatói rátermettsége, kitartása és első látásra lehetetlennek tűnő ötlete a marxista esti egyetem elvégzésével, végül elérte célját. Az esti egyetem első két évével párhuzamosan folytak a fönt már említett, első archaikus népi imádság-antológia rendszerező munkálatai és a kötet előkészítése kiadásra. A kötethez, amelynek címe a további kiadásoknak és az elképesztő népszerűségének köszönhetően branddé vált, maga Ortutay Gyula írt előszót.

„Egyszerre vettem kézbe 1974. szeptember elején a vörös indexet illetve vörös diplomát és az első, úgynevezett kaposvári Hegyet hágék kötetet.” A könyv első megjelenésétől szintén új korszak köszöntött be: az országos ismertséghez hamarosan országos gyűjtőhálózat kapcsolódott, követői közül, akik példaképnek tekintették, idővel tanítványi kör formálódott úgy, hogy a szakma néprajzos végzettség híján tulajdonképpen sosem tartotta őt folkloristának.

E sorok írója egyetemi tanulmányai során számtalan alkalommal forgatta Erdélyi Zsuzsanna tanulmányait és az általa gyűjtött-rendszerezett imádságokat. Meghatározó élmény volt 2007-ben az akkor nyolcvanhat éves Erdélyi Zsuzsannát elsőéves egyetemistaként egy délutáni előadáson meghallgatni: mély hite, hivatástudata, közvetlensége és tudomány iránti elkötelezettsége példaértékű volt. Egy mondata mai napig élénken él az emlékezetemben: „Néprajzos vagyok – szabad babonásnak lennem.”

Követői és tanítványi köréből Medgyesy S. Norbert művelődéstörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense így emlékezett vissza életművére és jelentőségére: Erdélyi Zsuzsanna már 1970-től kezdve rendszeresen felhívta a figyelmet arra, hogy „öregasszonyai” valójában élő kódexlapok, akik a késő középkor és a barokk korszak lírai és dramatikus költészetének – irodalmi és zenei szempontból értékes – tételeit őrizték meg napjainkig. A fáradhatatlanul gyűjtő néprajztudós azonban nemcsak az archaikus népi imádság műfaját vizsgálta, hanem kimutatta az előénekesek és a parasztkántorok által használt 18–19. századi énekeskönyvek sokaságának forrásértékét a néprajz mellett az irodalom-, a zene-, a művelődés- és a lelkiségtörténet területén.

Szintén elévülhetetlen érdeme – hangsúlyozza Medgyesy S. Norbert –, hogy Erdélyi Zsuzsanna a gyűjtés nyújtotta személyes élményeken át érzékenyen felfigyelt az imádságok lélektani-szociológiai vonatkozásaira. A megélt népi vallásosság tárgyi emlékeit is mentette: munkája gyümölcseit Esztergomban, a Keresztény Múzeum Erdélyi Zsuzsanna Gyűjteményében szemlélhetjük tavaly május óta – tette hozzá.

Arra vonatkozóan, hogy mi lehetne az 1968 óta eltelt ötven esztendő legnagyobb eredménye, Medgyesy S. Norbert a tudományos eredmények – gyűjtés, rendszerezés, elemzés és közzététel – mellett Erdélyi Zsuzsanna népszerűsítő jellegű előadásait és publikációit emelte ki. Ezek nyomán ugyanis a grádistyei horvátok körében Horváth Sándor, Palócföldön Lengyel Ágnes és Limbacher Gábor, a Dél-Alföldön Polner Zoltán, a Vajdaságban és Bánátban Silling István, Erdélyben és Moldvában Székely László, Daczó Árpád Lukács, Tánczos Vilmos, Takács György és Harangozó Imre munkásságát ihlette és formálta az archaikus népi imádságok kutatása. Ha ezen a nyomon kívánunk tovább indulni, mindnyájunknak lehet feladata, amivel kapcsolatban arra hívta föl a figyelmet: minden idős embert meg kell még kérdeznünk, hogy ismer-e régi imádságokat.

Még ma is találhatunk szövegvariánsokat, nemrég a vasi Perenyében és a Győr megyei Kunszigeten találkoztam velük – idézte föl, hozzátéve, hogy hátra van még a kéziratos énekeskönyvek és szakrális ponyvák adattárba vétele, énekeinek katalogizálása és részletesebb elemzése, még több szövegének és népi gyűjtésben, szép változatokban fennmaradt dallamainak közzététele.

A tanítványoknak, pályatársaknak maradandó élménye lett a személyes hatás. Számos szakmai és emberi jó tanácsot kaptam Erdélyi Zsuzsannától 1996 óta – mondta Medgyesy S. Norbert, és ezt sokunk nevében mondhatom: hálásak vagyunk neki azért, hogy az általa ötven esztendeje felismert imádság műfaj ma nemcsak kutatási terület és múzeum, hanem a jelen és a jövő: mindennapos, erőt adó, harmóniát nyújtó, igazságot tükröző lelki táplálék.