„Azt mondta, elmondod a két mondatot, hogy „kapitány úrnak jelentem és a többi”, aztán meghalsz, kész. Nincs tovább ”
Sárdi Krisztina
December 19-én lesz ötven éve, hogy bemutatták az Egri csillagokat, amely azóta is a legkedveltebb és a legnagyszabásúbb magyar történelmi filmként van számon tartva. Idén ősszel az évfordulóra digitálisan is felújították, számos moziban újra látható. Két valóban szakavatott segítőtárssal eredtünk a filmet övező kultusz nyomába: Kovács Istvánnal (Bornemissza Gergely) és Benkő Péterrel (Török Jancsi) nemcsak nosztalgiáztunk, de a hatvanas évek kulturális életéről, Várkonyi Zoltánról és a népszerűségről is beszélgettünk.
– Amikor ilyen régi kollégák, barátok egy ilyen évforduló kapcsán újra összejönnek, elkerülhetetlen az emlékek felidézése, az anekdotázás, de nem zavarja önöket, hogy sok más jelentős munkájuk helyett mintha mindig csak az Egri csillagokról esne szó? Sosem volt ezzel kapcsolatban rossz érzésük? Nincs a nosztalgiázásban egy pici keserűség?
Kovács István: – De van, természetesen… bocsánat, kezdhetem én?
Benkő Péter: – Persze, nekem úgyis gondolkoznom kell még ezen.
Kovács: – Nekem meg mindjárt beugrott, hogy vannak negatívumai, persze, több szempontból nézve is, bár picik. Az első, hogy se előtte, se utána nem csináltak, és vélhetően nem is fognak csinálni ilyen horderejű, ilyen elképesztően sikeres magyar filmet, mint az Egri csillagok. Ennek megvan a magyarázata. A másik, ami ehhez kapcsolódik: az irigység, mert e siker hangulata, hozadéka, népszerűsítő ereje olyan embereknek megemészthetetlen, akik a közelébe sem tudtak jutni. Ebből pedig előfordulhat olyan visszacsatolás a szakmában, hogy „te tehetsz arról, hogy nem engem választottak”, én legalábbis hallottam, Peti is vélhetően. Hozzám eljutott ilyesfajta dehonesztáló vélemény, csak ez engem egyáltalán nem érdekelt, illetve úgy voltam vele, hogy vélhetően oka van annak, hogy én játszottam a szerepet, de egy biztos, hogy nem én
jelentkeztem.
A forgatáson számos, előre nem tervezett esemény történt, így amikor a vár hirtelen lángra kapott, Várkonyi Zoltán tűzoltás helyett felvételre utasított, a színészek és a statiszták a helyükre futottak, a Dobót megszemélyesítő Sinkovits Imréről pedig ekkor készültek a legdrámaibb képsorok – úgy, hogy a jelenet eredetileg nem is szerepelt a forgatókönyvben
Fotó: MTI/Tormai Andor – 1968. július 16
Aki rossz szándékkal közelít, az ezt persze nem gondolja át. Ám sokkal-sokkal fontosabbak a pozitívumok, amikből sokkal több van – esetemben biztosan. Bár hál’ Istennek nagyon sok jót játszottam pályám során, ám ilyen horderejű lehetőségem nem volt, illetve most már nem is lesz, hiszen nem vagyok húszéves. Az egész életemre kihatott.
– Pályája elején két olyan kiemelkedő filmben játszhatott, mint a Kárpáthy Zoltán és az Egri csillagok. Mit gondol erről?
Kovács: – Szerencsém volt. És azóta tényleg nem telik el úgy nap, hogy valahol az utcán ne állítanának meg. Hiába gondolom, vagy esetleg szeretném, ha másról is felismernének, és persze, ha leállok beszélgetni, akkor lehet, hogy az ötödik mondatnál, mondják, hogy ebben vagy abban is láttam még. De elsőre az Egri csillagok ugrik be. Ez, ha akarom, ha nem, változatlan a mai napig. Ennél fantasztikusabb érzést, sikert pedig nem tudok elképzelni. Mert nagyszerű, ha esténként tapsolnak neked a nézőtéren, ám az a pár száz néző hazamegy, egy része aztán emlékszik még rád egy darabig, lehet, hogy sokáig, de nagy többsége nem. Viszont a néző lelkének, ízlésének, emlékeinek összekapcsolódása egy ilyen filmmel nem mérhető a színházhoz – miközben a színház a legfontosabb minden valamire való színész számára, ez nem vitás. Ha felteszik a szokásos kérdést: vajon melyiket szeretem jobban, én is azt mondom, mint minden kolléga, hogy mindkettőt, de a színház az igazi. Szóval ez bonyolult, és tudom, már a harmadik mondatomban sem arra válaszoltam, amit kérdezett.
– Szerintem viszont nagyon is.
Kovács: – Összefoglalva tehát, a rossz érzéseket lehetne még keresgélni, de a pozitívumokhoz képest elenyészőek, érdektelenek.
Benkő: – Ugyanazt tudnám mondani, amit Pista, csak én a pozitívummal kezdeném. A mai napig sütkérezek ennek a filmnek a fényében, hiszen itt ülünk együtt, és ez minden pozitív dolgot elmagyaráz. Illetve abban is sütkérezek, hogy ez egy olyan munka volt, ami nem kínlódva jött létre.
Kovács: – Örömmunka volt az egész.
Benkő: – Igen, tényleg az volt, pedig két évig forgattunk. Döbbenet, hogy még mindig él ez a mozi. Szerintem a kultuszához az is hozzájárult, ami szörnyű, hogy kicsit megint aktuális is lett az iszlám hódítás miatt. A negatívumokra visszatérve, én a magyar művészi életre gyakorolt hatását láttam rossznak kicsit, hogy kettéválasztotta a filmes réteget – ami később aztán megoldódott. A művészfilmesek gyűlölték ezt az egészet, a tévéfilmeket is, amik akkoriban jöttek be, amikben mi sokat forgattuk. Ők csinálták a saját szerzői munkáikat, és így kettévált a dolog. Akkor kezdődött ez a marhaság, ami a mai napig
tart, amin változtatni kéne, hogy észreveszik a színészen maradt karórákat meg a felvétel egén a repülőgép-kondenzcsíkot. Tudom, hogy kikerülhetetlen ez a bakigyűjtés, de nem jó, hogy az emberek ezt látják meg, és nem azt, hogy „hú, de jó volt”.
Kovács: – De csak öt-hat ember látja meg…
Benkő: – Igen, de ők a nagyhangúak. És sajnos a werkfilmben lehetett látni ezeket az apróságokat, hiába volt igényes erre
Várkonyi.
Kovács: – Nekem az a véleményem, hogy nem kell ezekkel foglalkozni, akinek csak ez tűnik fel a moziban, az inkább menjen ki a teremből.
Benkő: – Én azon szeretnék változtatni, hogy ne ez tűnjön fel. Hogy ne a hibát keressék az emberek.
– Ha már itt tartunk, visszanézve a filmet, ötven év távlatából, tapasztalatával van-e bármi, amit másképp csinálnának, máshogy jönnének be, vagy mondanának el egy mondatot egy jelenetben?
Kovács: – Szerintem bármelyik kolléga, ha ilyen helyzetbe kerül, azt mondja, van, én is állapítottam már meg, hogy itt nem kellett volna lehajtani a fejemet, vagy ott úgy bejönni. Ez a műfaj sajátja, többek közt ezért fontosabb, izgalmasabb egy színész számára a színház. A színpadon minden este ugyanazzal a gesztussal ér véget egy jelenet, mert én úgy gondolom, hogy azzal a bizonyos mozdulattal tudom a legjobban kifejezni a mondandómat. Viszont a filmben, ami technikai műfaj inkább, elképzelhető, hogy a vágó a mozdulat felénél elvágja a jelenetet. Így nem az én szándékom szerint fejeződik be a gondolat, beleavatkoznak a rendezői-vágói koncepció szerint. Alapjában ettől még persze ugyanaz, de nem teljesen az, mint amit én elképzeltem, mert nem az én szándékom érvényesül. Ezért nem nagyon szoktam magam visszanézni.
Benkő: – Ahogy én sem, de egyébként olyan vagyok, hogy nekem meg feltűnik néha: „Nézzenek oda, milyen jópofát csináltak ebből vagy abból a jelenetből!” Az Egri csillagokban ugye én meghalok, és amikor elolvastam a forgatókönyvet, megjelent bennem, milyen jól fogok majd haldokolni…
Kovács: – …És olyan szépen haltál meg, mint soha!
Benkő: – Pedig Várkonyi nem volt szentimentális, imádtam, de nem engedett semmi ilyesmit. Azt mondta, elmondod a két
mondatot, hogy „kapitány úrnak jelentem és a többi”, aztán meghalsz, kész. Nincs tovább. Nincs szenvedő melodráma, azt nem bírta. És így volt a jó, szép egyszerűen.
Kovács: – Nekünk kezdőknek szerencsénk volt, Várkonyival nem volt nagy szerepelemzés, lelkizés. Ez, ha belegondolunk,
fantasztikus dicséret a fiatal színészek számára, nekem mindenképpen az volt…
Benkő: – Azt jelentette, bízik bennünk.
Kovács: – Így van. Várkonyi egyik elképesztő erénye volt a sok közül (a rengeteg hibája mellett), hogy pontosan tudta, kit kér fel arra a szerepre, és mit fog tőle visszakapni. Pályakezdő színészek esetében ez végül is egy hatalmas merészség…
Benkő: – …És képesség.
Kovács: – Ez egész hihetetlen. A Török Bálintot alakító Bessenyei Ferenc mondta egyszer – és köszönöm a sorsnak, hogy jó barátságban lehettem vele –, amikor elkezdte szidni valamiért a maga vehemens stílusában, hogy egy nagy erénye van Várkonyinak, pontosan tudja, milyen meleg a másik ember keze. Tudta, hogy akivel dolgozik, mit ér. Nagyon bölcs volt. Nem emlékszem egyébként, hogy kifejezetten gyakorlati-technikai instrukción kívül valaha mondott volna színészi megoldásra vonatkozót.
Benkő: – Nem igazán, szerintem sem. Színházban lehet, hogy jobban beleszólt, de azt hiszem, óriási képesség, hogy azt mondja, erre az emberre oda fognak figyelni, és akkor én vele játszatom a szerepet.
Kovács: – Ő egyben látta az egészet, az adott képet az összes színészével mondjuk, és az harmóniát adott vissza neki.
– Mindezek fényében menyire volt könnyű vagy nehéz vele dolgozni?
Kovács: – Olyan nincs, hogy könnyű munka, ebben nem hiszek.
Benkő: – Tudják, a színész nagyon bele tud fáradni a macerákba. Amikor álságos dolgok, viták vannak, abban rettenetesen elfáradsz, és mire odakerülsz a kamerák elé, nem vagy magadnál. Na ezért volt nagyon könnyű Várkonyival dolgozni, mert nála nem voltak ilyenek.
– A forgatást, a felvételeket sok próba előzte meg nála?
Benkő: – Szerintem nem, legalábbis nem emlékszem. Persze, a technikai dolgokat, a vívást-lovaglást gyakoroltuk, próbáltuk.
Kovács: – Nekem nem voltak ilyen részeim a filmben. Azt tudom, hogy Verusnak (Venczel Vera, aki Cecey Évát, Vicuskát játszotta – S. K.) a Fürjes Ádámmal, azaz Sipeki Leventével való táncát nagyon sokat kellett próbálni. De ha most itt lenne, biztos elmesélné, ezért elmondom helyette, hogy Várkonyi megkérdezte őket Bárdi Györggyel mint Jumurdzsákkal a forgatáson, hogy az ostrom végi birkózásukat, hadakozásukat vállalják-e egyből, élesben csinálni. Ugyanis nehéz lett volna ismételni, újra felvenni, de ők igent mondtak. Így azt a roppant nehéz jelenetet egyszer vették fel, úgy került be a filmbe. Várkonyi ennyire bízott bennük. A forgatás egyik emlékezetes pillanata volt ez.
– A bemutatónál vagy már a forgatás közben sejtették, hogy ilyen meghatározó film lesz ebből?
Kovács: – Részleteiben nem, de azt, hogy hatalmas siker lesz, tudtuk. Úgy is volt előkészítve, a sajtó már a forgatás során is állandóan foglalkozott vele, nagy várakozás előzte meg. Az is őrületes volt, és erre nagyon büszkék is vagyunk Verával, hogy ugye a Magyar Ifjúság lap szavazásán kilencvennyolc százalékos eredménnyel a közönség választott ki minket a főszerepekre.
– Ilyenre azóta sem volt példa. Péter még főiskolásként hogyan került be a csapatba?
Benkő: – Ahogy már említettük, Várkonyinál nem volt casting, tudta, kivel akar dolgozni. Úgy emlékszem, hogy véletlenül együtt voltunk apuval (édesapja, Benkő Gyula Veli bég szerepét játszotta – S. K.), ami nem sokszor történt meg, őt kérte fel akkor a szerepre. De éppen ott voltam én is, mire azon az érdekes, dörmögő hangján azt mondta, hogy „hát akkor te fogod játszani a Török Jancsit”. Nem kerített neki nagy feneket. A forgatáshoz meg csak annyit, nem volt baleset sem. Elmondhatjuk, hogy a sors vagy Isten keze rajta volt ezen a filmen, akarta, hogy létrejöjjön.
– Szintén Várkonyinál maradva, az ötvenhatos forradalom után alig tizenkét évvel bemutatott filmben, illetve annak forgatókönyvében hogyan maradhatott benne Dobó várvédőkhöz intézett beszédének egyik legfontosabb mondata: „A haza nem eladó semmi pénzen.”?
Kovács: – Nem olyan rég tudtam meg Béres Istvántól, a forgatás helyszínéül szolgáló vár tervezőmérnökétől, hogy Várkonyi és Sinkovits Imre között nagyon komoly vita ment erről, sőt hajszál híján kenyértörésre került sor, de végül benne maradt a filmben.
Benkő: – A forgatókönyvíró, Nemeskürty István mindig elment a határokig. Nagy igazságérzettel rendelkező ember volt, mindig feszegette a határokat, még az akkori, nagyon szűk határokat is, és mindig megtalálta a középutat.
Kovács: – Nagyon jól tudott a libikókán egyensúlyozni, rendkívül diplomatikus volt.
Benkő: – De hát ebben Aczél György volt a mester. Ügyes, intelligens kommunista politikus volt ő, szerintem nem akart még egy forradalmat a szörnyűségek után, és meglátta ebben a lehetőséget. Azt is mondhatnám, dobott egy-két ilyen gumicsontot, hogy a nemzettudat megjelenhetett a filmen. Ezt utólag gondolom így persze, akkor nem tudtuk mi ezt, nem foglalkoztunk ennyire vele.
– És a hatvannyolcas prágai eseményekkel?
Kovács: – Amit most mesélek, arra mindketten jól emlékszünk. Augusztus elejéig forgattuk a filmet Pilisborosjenőn, és utána kiköltöztünk Bulgáriába a törökországi részek forgatására. Augusztus huszadika körül fejeztük be a munkát, és másnap mentünk volna haza Budapestre, utolsó este volt egy kis bulink…
Benkő: – Mindig buli volt…
Kovács: – Jó, de nem volt olyan nagy. Szóval másnap reggel felkeltem, kimentem a teraszra, és a tengeren, amíg a szemem ellátott a horizonton végig fekete hadihajók álltak. Olyan volt, hogy csak „hős” szovjet ifjúsági regényekben olvastunk hasonlót. Emlékszem, nem is értettem, most a valóságot látom-e vagy mi ez? Ezerkilencszáznegyvennégyben születtem, tehát háborút nem láttam. Akkor még nem tudtuk, hogy „seregeink” előző nap vonultak be Prágába, a románok pedig kiszálltak belőle, és azzal a lendülettel le is zárták a bolgár határt. Nem tudtuk, hogy jutunk haza, hiszen csak Románián keresztül jöhettünk volna vissza Kaliakrából, miközben effektíve hadiállapot volt Románia és a Varsói Szerződés országai közt. Valahogy aztán elintézték Várkonyiék két nap alatt, hogy jött egy katonai különgép Budapestről Szófiába, amelyen hazacsempészték a stábot, szó szerint, hiszen le volt zárva a légtér. Nekünk persze, fiataloknak – én akkor huszonnégy éves voltam, Peti huszonkettő – ez olyan izgalmas helyzet volt. De sosem felejtem el azt a képet, ahogy az idősebb kollégák, akik megélték a háborút, ültek, és látszott, ahogy mérlegelik a
helyzetet.
Benkő: – Ők tudták mi lehet belőle.
Kovács: – Mi viccnek fogtuk fel, ők viszont tudták, hogy bármikor ránk lőhetnek. Amikor leszálltunk, csak akkor mondták el, milyen helyzetben voltunk, milyen titokban hoztak haza.
– A forgatókönyvre visszatérve, tudják-e egyáltalán, honnan jött az ötlet, hogy a Jókai-regények után az Egri csillagokat kéne megfilmesíteni?
Benkő: – Szerintem Nemeskürty javasolta, és aztán együtt találták ki Várkonyival.
Kovács: – Valószínűleg, szerintem is. Nekem az az olvasatom erről, hogy a hatvanas évek legelején kultúrpolitikai nyitás kezdődött a színházakban és filmes területen is. Akkor kicsit többet engedtek, például amerikai darabokat is játszhattak a színházak.
Benkő: – Kazimir Károly akkor került a Tháliába, ahol Sartre-tól az Ördög és a jóistent rendezte (1964-ben volt a bemutató – S. K.), a Vígben Tennessee Williams-darabok kerültek színre. Az jutott még eszembe, ami részben összefügg ezzel, hogy a sok topis, koszos, szürke, szovjet film után akkoriban jelent meg erősen az igény másra. Emlékszem, amikor én megláttam a Pistát Kárpáthy Zoltánként – egy ilyen szép palit – kisminkelve, jelmezben, rendesen megvilágítva, magamban felkiáltottam: „Úristen, mikor láttam utoljára ilyet?!” És a közönség is így volt ezzel. Ruhákat lehetett végre látni, bált – óriási igény lett erre.
Kovács: – És hogy miért éppen az Egri csillagok? Szerintem az az a regény, ami minden tekintetben megállja a helyét, a könyv, amely a legjobban megmutatja a magyar nép mentalitását, összetartozását, küzdeni tudását és így tovább. Akkoriban biztos minden gyerek legalább egyszer elolvasta, én például nagyon szerettem, mert kalandos volt, tökéletesen áttekinthető volt, szép nyelvezettel, és csak annyira bonyolult, hogy a diákság értse. Várkonyi tudta, ez önmagában siker, csak jól kell megcsinálni. Aztán, amikor már tudtam, hogy én játszom Bornemisszát, újra elolvastam, és az volt az érzésem, csak lapozni kellene a regényt, és azt lefilmezni, mert ez maga a forgatókönyv. Ugyanakkor addig még nem volt feldolgozva, eltekintve egy korai némafilmtől. Várkonyinak ehhez is kiváló érzéke volt: azért tudott jó színházat és filmeket csinálni, mert mint egy jó kereskedő, tudta, mit kell kirakni a boltjában.
Benkő: – Hogy miket éltünk meg, milyen kort! Csak most jön rá az ember.
Kovács: – Elmondhatjuk, hogy szerencse szerencse hátán ért minket. Egyrészt azért, mert a mi korosztályunk már háború nélkül élhette le az életét, a másik, hogy akkor kerülhettünk pályára, amikor a magyar színjátszás színe-java virágjában volt. Kimagaslóan nagyszerű kollégákkal dolgozhattunk együtt.
Benkő: – A magyar színészetben is összejött akkor egy aranycsapat, aminek némileg mi is része lehettünk. Hihetetlen összjáték volt ez.
