Ember, ne add fel a reményt!

– A szomszédban tombol az ördög. Mit ér, ér-e bármit is ilyenkor az egyén, az ici-pici ember imája a békéért?

– Az imát nem lehet rőffel mérni, mert az valójában az Istennel való kapcsolat, ami mérhetetlen. Azaz balgaság volna úgy tekinteni rá, hogy ha eleget mondjuk, attól biztosan meghallgatást nyer. Ő bizonyosan nem az imák mennyiségét számítgatja. Mi nem látunk bele a folyamatok mélyébe, nem fogjuk föl sem az igazságot, sem Isten irgalmát. Valójában azért imádkozunk, hogy mint emberek minél közelebb kerüljünk hozzá, harmóniába legyünk vele. Így azok is, akikért imádkozunk, rajtunk keresztül közelebb jutnak hozzá.

– Az együttérzésre gondol?

– Igen. Krisztus teste vagyunk mindnyájan, s ha az egyik tag szenved, vele szenved a többi is. Az együttérzés enyhületet jelent, s nem csak a fizikai, közvetlen kapcsolat által. Ha egy bánkódó embert meghallgatok, akkor az jól esik neki, enyhül a fájdalma. Ezt kiterjesztve, ha mi empátiával és imádsággal gondolunk a tőlünk messze szenvedő felebarátainkra, akkor ezáltal rejtélyes módon csökkenthetjük az ő fájdalmukat.

– Nem vitatkozni szeretnék, de erre sokan azt felelhetik, ez bizony eléggé sovány vigasz…

– Az igazi vigasz nem feltétlenül az, hogy teljesül, amire vágyunk, még ha valóban értékes dolgokat is szeretnénk: otthont, biztonságot, békét, hanem sokkal inkább az, hogy Istenben értelmet nyer minden. Az a vigasz, hogy van értelme annak, amit átélek. Ezt csak Isten tudja megadni. Mi, egyénként ezt tudjuk felajánlani az imánk által. Persze, jó volna házat adni a hajléktalanoknak, de ha nem tudunk, akkor ezzel az imával mégis hatékony segítséget nyújthatunk.

– Kárpátalján rendkívül nehéz a magyarság sorsa. Mire képesek az ottani görögkatolikus hívekért?

– Ennek a helyzetnek nem csak a magyarok, hanem minden állampolgár egyaránt kárvallottja. Így mi, anyaországi görögkatolikusok sem azt nézzük, hogy konkrétan kinek segítünk, hanem általában igyekszünk támogatást adni mindenkinek, akit elérünk, aki hozzánk fordul.

– Ez szép, de bizonnyal észrevették önök is, hogy nemzettestvéreink helyzete kimondottan rossz Ukrajnában…

– Kétségtelenül igaz, elszomorítóan sokan jöttek át a határon, de a papjaink a helyükön maradtak és teljes erőbedobással dolgoznak. A konfliktus kirobbanásakor egyébként egyes papi családokban óriási dilemma volt, hogy a gyerekeket és feleségeket átküldjék-e Magyarországra? Végül az asszonyok döntötték el a kérdést azzal, hogy kijelentették, nem mennek el, ottmaradnak a férjük mellett. Kárpátalja kétségtelenül átrendeződött, hiszen a háború dúlta részekről tömegével költöztek oda ukrán polgárok. Rengeteg az állástalan ember, hatalmas a magányos nők és a gyerekek aránya. Helyi testvéreink több konyhát és befogadó központot létesítettek a parókiákon. Papjaink a szervezési munkákban remekül helytállnak – nem beszélve a hagyományos lelkipásztori feladataikról, melyet szintúgy elvégeznek.

– Mennyi görögkatolikus hívő lehet most Kárpátalján?

– Azt hiszem, ezt most senki nem tudja megmondani. A háború előtt háromszázezren voltak, abból mintegy huszonötezren magyarok. Nyilván erősen fogy a számuk. Ma huszonegy magyar papunk dolgozik odakint, de mintegy félszáz azoknak a közösségeknek a száma, ahol magyarul beszélnek.

– Itthon sem lett egyszerűbb az élet. Az adományok értéke nőtt vagy csökkent az elmúlt időszakban?

– Amikor még bőven a háború előtt a szíriai hívek megsegítését kezdtük szervezni, akkor egy év alatt jött össze tízmillió forint. Ez az elmúlt esztendőkre visszanézve átlagosnak mondható. Az orosz–ukrán harcok kirobbanása után két hét alatt csaknem ötmillió forint gyűlt össze. Ez igen szép eredmény! Főként annak fényében, hogy ezen túl még több tonna tartós élelmiszer, ruhanemű és másféle adomány is érkezett.

– Az ukrán hívek mit szeretnének inkább? A békét vagy a győzelmet?

– Mindig a győzelemért imádkoznak. Ez nyilván teljesen érthető, mégis fájdalmas, hogy amikor mi a békét szeretnénk, akkor emiatt szinte ellenségnek tekintenek minket. Nehezen értik meg, hogy nem, mi nem akarunk beleállni, belefolyni ebbe a konfliktusba. Jót szeretnénk nekik is, de magunknak meg nem akarunk rosszat.

– Más térségre tekintve a Szíriát és Törökországot sújtó földrengés ugyancsak súlyosan érintette az ott élő keresztény híveket. Most kissé háttérbe szorultak vagy abban az irányban is teljes maradt az elköteleződés?

– Főként a szíriai testvérekkel szoros a kapcsolatunk. Ott most főként Aleppóban és környékén vannak súlyos nehézségek. Azért az is érdekes, hogy az ukránok folyamatos támogatása mellett a természeti katasztrófában megsérült hívek támogatására rövid időn belül tízmillió forintot tudtunk összegyűjteni. Zavarba ejtően szép az emberek adakozó szándéka. Sajnos a nemzetközi közösség továbbra is alig vesz tudomást ennek az országnak a bajairól. Ez szerintem rendkívül súlyos bűn.

– Átutalni Szíriába nem igen lehet. Miként juttatták ki az adományt?

– Az isteni gondviselés úgy intézte, hogy ezúttal nem kellett kiutaznom. Orbán Viktor miniszterelnök meghívására a három damaszkuszi pátriárka itt járt Magyarországon. Így aztán személyesen tudtam a kezükbe adni az adományt. Az újjáépítés nagyon akadozik, mert a megmagyarázhatatlanul igazságtalan embargó roppant nehézzé teszi a segélyek bejuttatását.

– Mi lesz idén a húsvéti szentbeszédének a tárgya?–- Engem most a megújulás érintett meg. Már a böjt idején is sokat foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy a föltámadás magában hordozza a megújulásra szóló reményt. Hiszen Krisztus a teljes csőd, a bukás és összeomlás után, azaz a nagypénteki kereszthalált követően győzte le a halált. Ez a krisztusi győzelem a mi sorsunkban, de még az apróságokban is megjelenhet. Azaz mindig él az újrakezdés lehetősége. Ez pedig most különösen is fontos, épp most, amikor az emberek a háború, az infláció, a kilátástalanság miatt hajlamosak lennének kétségbeesni. Egyik barátom szokta mondani: „Ezt a kicsi rosszat bírjuk ki, utána jön a nagy jó.”

– Mi adhatja meg ehhez a reményt?

Éppen Krisztus föltámadása, amely megváltoztat mindent – ha hiszünk benne.