Loptak, csaltak, hazudtak, kötvényként adták el a semmit

Virág Ferenc, a hazai tőkepiacon a rendszerváltozás óta jelenlévő brókercég vezetője a szakma általános véleményét fogalmazta meg, amikor kijelentette: a Quaestornál „loptak, csaltak, hazudtak, amikor kötvényként adták el a fiktív semmit”.
Virág Ferenc szerint a Quaestornál kötvényként adták el a fiktív semmit (Fotó: Csudai Sándor)
– Egy ismerősöm kiszámolta, hogy a százötvenmilliárd forint, ami hiányzik a Ouaestornál, fizikailag éppen tíz kamionon férne el. Ennyi pénzt tehát nem is olyan könnyű észrevétlenül eldugni.

– Mielőtt válaszolnék arra, hogy hol a pénz, nem árt megismerkedni az egész folyamattal. Magyarországon a lakosság több mint öt százalékának vannak befektetései a tőkepiacon. Az Egyesült Államokban ez az arány egyébként 51 százalék. Tőlük tehát még nagyon távol vagyunk, ám az látható, hogy a brókerbotrányok több mint félmillió embert közvetlenül érintenek, a családtagokat is számolva pedig több millió ember figyeli aggódva a fejleményeket. A megtakarításaikat a tőkepiacon elhelyezők rendszerint azért sétálnak bele a csapdába, mert alacsony színvonalú a pénzügyi kultúra.

– Például azt sem tudják, hogy a kötvényeket eszik-e vagy isszák.

– Ez azért talán túlzás, de a veszélyeket sokan nem látják. Más oldalról viszont a kapitalizmus velejárója a tőkepiac, s az ilyen brókerbotrányok olyan bizalmatlanságot szülhetnek, amelyben az egész pénzügyi rendszer összeomolhat, beszűkülhet. Brutális következményekkel járhat a gazdaságban, ha a megtakarítások nagy része párnacihába kerül. A vállalatok fejlődésében például nagyon fontos szerepet tölt be a kötvénypiac, de ki mer ezek után kötvényt venni?!

– Azt mondta, hogy az emberek nem látják a veszélyeket. Mik ezek a veszélyek?

– Elvben egy vállalat, ha fejlődni akar, s forrásokhoz akar jutni, azt három módon teheti. Ha tulajdonosoknak van pénzük, emelhetnek alaptőkét. A másik lehetőség a bankhitel. Ez azért macerás, mert a bankot csak a kölcsön visszafizetése érdekli, s a törlesztés rendszerint már a folyósítást követően megkezdődik. A harmadik módszer a kötvénykibocsátás. A cég pénzért cserébe kötvényeket bocsát ki, amelyeknek lejáratuk és kamatuk van. A kibocsátónak csak a kötvény lejáratakor kell visszafizetnie az alaptőkét, a kamatokat pedig a kamatperiódusokban. A pénz visszafizetéséért a kibocsátó a teljes vagyonával felel. A veszélyt éppen az jelenti, amikor az üzleti terv nem valósul meg, s a visszafizetési kötelezettség a kötvény lejáratakor rázúdul a kibocsátóra.

– Nem inkább az jelenti a veszélyt, hogy a kötvények vásárlóit irreális hozamokkal kecsegtetik? A kötvénykibocsátás felügyeleti engedélyezése során ezt nem lehet kiszűrni?

– A Quaestor esetében nyilvános kibocsátásról volt szó, amihez a korábbi PSZÁF, illetve most az MNB engedélyére volt-van szükség. Az engedélyezés során alapvetően formai követelmények sokaságát, millió dolgot be kell mutatni, kockázatokra felhívni a figyelmet, meghatározni, mire használják fel a pénzt. A Quaestornak volt engedélye ötven-hetven milliárd forint kötvény értékben, de a jelenlegi információk azt mutatják, hogy ennek az értéknek a többszörösét adta el. Arról a százötvenmilliárd forintos részről, amire nem volt engedély, elmondható, hogy fiktív kötvénynek minősül, ami nem jogi fogalom, csak a szakma fogalmaz így. Valójában jogosulatlan betétgyűjtés folyt, ami már jogi fogalomként az egyik legnagyobb tőkepiaci bűn.

– Mit jelent a jogosulatlan betétgyűjtés?

– Azt, hogy az emberektől elkérték a pénzüket úgy, hogy semmilyen engedélyük, tevékenységre feljogosító alapjuk nem volt erre, mivel betétgyűjtéssel csak és kizárólag a bankok és erre teljes vagy részleges engedéllyel rendelkező pénzintézetek jogosultak. Tehát csaltak, loptak, hazudtak, amikor kötvényként adták el a fiktív semmit.

– Hogyan kell ezt elképzelni?

– A valós kötvények eladása után a folyamat nem állt le. Bárki besétált a fiókokba, adtak neki igazolást a befizetett pénz ellenében, de a letéti igazolás mögött semmilyen engedéllyel bíró kötvény nem állt. Gyakorlatilag tehát betették a zsebbe a pénzt, ebből fizethettek rengeteg olyan dolgot, ami szükséges volt a piramisjáték építéséhez, és valószínűleg sok-sok pénznek lába is kelt, sokan jól élhettek a kisemberek pénzéből.

– Ez így nagyon csúnyán hangzik, már-már hihetetlen.

– A dolgok megértését nem feltétlenül abban kell keresni, hogy miért hitték el az emberek a magas kamatokat, és miért nem érzékelte ezt a bűncselekmény-mátrixot a piac, vagy éppen a pénzügyi felügyelet. A Quaestor olyan utat választott, ami még nem létezett ebben az országban. Huszonöt év alatt épült ki egy ismert nevű cégcsoport több tucat tevékenységgel, a piaci csápok az utaztatástól a szállodaiparig terjedtek. Száz magyar emberből hatvan-hetven ismerhette a Quaestor nevét. Ez nem jellemző a bankokon kívüli tőkepiaci szereplők ismertségére. A Quaestor kihasználta, hogy jól csengő nevében bíznak, és begyűjtött annyi pénzt a kisemberektől, amennyit még engedély hiányában senki sosem. Ezért állítom azt, hogy ez az évszázad tőkepiaci csalása, Európából nézve még nemzetközi méretekben is. Hétszázmillió eurós csalásra már az egész világ felkapja a fejét.

– Ezek szerint a Quaestornál pontosan ugyanazt csinálták, mint Bernard Lawrence Madoff amerikai befektetési tanácsadó, akit 2009-ben ezért százötven év börtönbüntetésre ítéltek.

– Lényegében igen. Ha azt kérdezi, ki ezért a felelős, akkor a válaszom az, hogy a tőkepiacon a tisztességes vállalkozók már régóta szorgalmazzák a büntető törvénykönyv szigorítását, hisz amíg az ilyen cselekményeket öt-tíz év börtönnel meg lehet úszni, addig mindig lesznek próbálkozások.

– A tőkepiaci rabló-pandúr játékra is igaz, hogy a rablók mindig egy lépéssel a pandúrok előtt járnak?

– Mindig lesznek bűnözők. Az MNB eljárása a jogalkotás előkészítésében, az engedélyeztetésben, az ellenőrzésben nem magyarországi szabványokon, direktívákon alapul. Európai uniós tagállamként alapvető integráció létezik a tagállamok szabályozásában és szabályozottságában, így nagy csodák nincsenek. Ami történt, sok kérdést vet fel, de a legalapvetőbb kérdés a büntetőjogi kategóriaként kiszabható büntetés mértéke. Öt-tíz évről beszélünk, aminek letöltése jó magaviselet esetén ennek a kétharmada. Ez nemzetközi példákon és az eset súlyosságán vizsgálódva nevetségesen kevés. A társadalomnak elrettentő példát kell statuálnia azzal, hogy az igen kártékony tagjait megfelelő mértékű büntetéssel sújtja.

– Időzzünk még kicsit a kötvényeknél. Korábban azt mondta, a felügyelet arra is kíváncsi, hogy mire költik a kötvények eladásából befolyt pénzt. Innen nem lehetett volna már korábban megfogni a csalást?

– Kétségtelen, a pénz- és tőkepiac szereplőinek az MNB-vel szorosabb és gyakoribb kommunikációt kellene folytatnia a folyamatokról, várakozásokról, piaci információkról. A brókervilág önellenőrzési metódusa gyengén működik. Vannak gondolatok, elképzelések, információk, de ezek bent ragadnak a cégekben, vezetőkben, nem jutnak el a széles körű szakmai megbeszélésig. Gyanús folyamatok, indokolatlanul magas kamatígéretek félelemként élnek a fejekben, megakadályozásuk nehézkes, nincs, aki elinduljon a kommunikáció útján. Ezen kell változtatni egy MNB által alkotott bizottsággal, ami belülről-kívülről monitorozza a piacot olyan emberek szemével is, akik mindennapjaikat töltik a piac belsejében. Ha ezzel együtt előfordulnának ilyen típusú brókerbotrányok, ott már a piac felelőssége is jobban számon kérhető lenne.

– Ez legalább önkritikus vallomás a brókervilágból. Ezzel azt akarja mondani, hogy kicsit önök is hibásak?

– Ezt nem gondolnám. Már csak azért sem, mert már tettünk olyan javaslatot a felügyeletnek, hogy a brókercégek kötelesek legyenek úgy adatot szolgáltatni, hogy az értékpapír-állományok mellett tételesen megnevezzék vevőiket is, valamint a befektetések összegét is. Ezt a listát pedig egy zárt rendszerben tegyék megismerhetővé a vásárlóknak is. Így mindenki meggyőződhetne arról, szerepel-e a neve a felügyelethez eljuttatott adatszolgáltatásban. Nem lehet kizárni, hogy a felügyelet éppen ennek a javaslatnak az alapján indult el új utakon, s tárt fel több cégnél is visszaéléseket.

– Visszakanyarodva a Quaestorhoz, ezek szerint a ténylegesen kötvényt vásárlókról adatot szolgáltattak, a fiktív betétgyűjtés alanyainak pénze viszont egy másik, egy feketekasszába került. Így történhetett?

– Pontosan. De ha már ön tízkamionnyi pénzről beszélt, az persze igaz, de ezt apránként talicskázták ki. A százötvenmilliárd forintnyi fiktív betétgyűjtésből származó pénz nagy része a kamatok kifizetésére mehetett el. Rengeteg pénzt vihetett el a marketing, a látszat fenntartása, a pénz egy kisebb részét „elégethették” a rossz befektetések, és a negyedik tétel lehetett az, hogy a pénz maradék részét el is sikkaszthatták.

– Ezt az is alátámaszthatja, hogy a 2013-as könyvvizsgálói jelentés szerint a Quaestor vezető tisztségviselői, igazgatósági és felügyelőbizottsági tagjai díjazás nélkül végezték munkájukat.

– Erről nem tudtam, de ez, illetve az a körülmény, hogy a „társadalmi munkában” dolgozó vezetők azért láthatóan nagy lábon éltek, csak megerősíti azt, amit a hatóságok által közölt adatok alapján szakmailag látunk. A fővárosi főügyész által közölt adaton azonban, miszerint a zár alá helyezett vagyonból akár a teljes kár megtérülhet, a szakma erősen csodálkozik. A pilótajátékból befolyt pénz ugyanis egyáltalán nem szolgálhatta a vállalatcsoport épülését-fejlesztését, hiszen ezt kölcsön sem lehetett adni a Quaestor-csoport tagvállalatainak. Ez a pénz a feketekasszát hizlalta, amiből nagyrészt a palira vett kisbefektetőknek ígért magas kamatokat fizették. Erre utalnak a Miniszterelnökséget vezető miniszter által bejelentett adatok is, miszerint akár százmilliárd is lehetett az így fizetett kamat.