Lehetne még javítani az aktivitási rátán

– Jó ötletnek tartja a közmunkát?

– Attól függ, hogy az a lapáttámasztásról vagy a valódi „munkáról” szól. Zala megyében például számos olyan polgármester akad, aki a közmunkásokkal valóban olyan feladatot végeztet el, amely a településen élő lakosság javát szolgálja. Vagyis az emberek nem csak a szemetet gyűjtik újra és újra össze, hanem térköveznek, apróbb ipari feladatokat oldanak meg, árkot ásnak vagy pucolnak, s ami talán a legjobb, zöldséget, gyümölcsöt termelnek. Azaz az állam által juttatott adóforintokból úgy őriznek meg és állítanak elő újabb értéket, hogy azzal a közösségük is sokat nyer.

– Magyarán elégedettek le­he­tünk?

– Ismétlem, ha értékteremtés folyik, akkor igen, de a permanens és kizárólagos óralesést kevéssé tudnám a pozitívumok közé sorolni.

– Akár így, akár úgy nézzük, a munkanélküliségi mutatónk viszont remek.

– A munkanélküliségi mutató elég érdekes kérdés.

– Mire gondol?

– Elsőként nézzük meg, mi az aktív népesség. Ha a tizenöt és hetven éves kor közötti lakosságot soroljuk ide, akkor a nemzetközi normák szerint az ideális aktivitási ráta hetvenöt százalék. A maradék tanul, továbbképzi magát, beteg – vagy bármi egyéb okból hiányzik a piacról. Menjünk tovább, az a munkanélküli, aki elmegy egy központba, ott regisztrálja magát, s bejelenti, dolgozni szeretne, ám valami okból nem találnak neki fizetős elfoglaltságot. E téren tehát kiváló a kép, de ha az aktivitási rátát vesszük, akkor ott még csöppet lehetne mit szépíteni. Persze kétségtelenül igaz, e vonatkozásban is jobban állunk, mint korábban.

– A ráta kicsit alacsonyabb, mint hetvenöt százalék – miközben munkaerőhiány van. Nincs itt ellentmondás?

– Nincs. A mérnökök és a szakmunkások esetében támadt kielégítetlen igény, miközben a képzetlen munkaerő több, mint kellene. Ha visszanézünk az időben, azt látjuk, hogy a szocializmusban 5,2 millióan, míg a kilencvenes években 3,6 millióan dolgoztak – azaz eltűnt több mint másfél millió állás. Bezártak a gyárak, született egy rémes és káros csődtörvény, a konkurenciát megvásárolták a nyugati vállalatok. Akik akkor fiatalon vagy pályakezdőként inaktívak lettek, egyrészt megöregedtek, másrészt nem képezték magukat tovább, így nehezen illeszthetőek be a mai igényrendszerbe.

– Miként lehetne a munkaerő­hiányt enyhíteni?

– A jól bevett gyakorlat itt is működik, minél több képzést kell indítani. Másrészt itt a felvetés: ha valaki elment nyugdíjba, akkor már csak pihenjen, míg él? Természetesen tudom, sokan egészségügyi szempontból nem alkalmasak korábbi feladataik folytatására, ellenben az is igaz, hogy a kétmillió nyugdíjas között biztosan lenne egy-két százezer, aki szívesen dolgozna tovább, s erre testileg és szellemileg egyaránt alkalmas. Szerintem ez egy kiváló kormányzati szándék.

– S ők feltétlenül ott is élnek, ahol igény lenne, helyesebben van rájuk?

– Mire gondol?

– Arra, hogy a magyar munkaerőt nehéz mobilizálni.

– A kiváló szakmunkás nem azért marad „helyben”, mert feltétlenül szeret ott élni, hanem azért, mert anyagilag nem engedheti meg magának a költözést. Amíg Győrben az ingatlan vagy az albérlet ára a sokszorosa annak, amit Szabolcsban adnak egy-egy házért, szobáért, nehéz mobilizálódni.

– A több bér sem késztetné vándorlásra az embereket?

– De, csak a vállalatokra nehezedő anyagi terhek nem engedik meg, hogy nyugati színvonalú béreket juttassanak az embereknek. E téren persze már láthatunk üdvös változásokat, de kétségtelen, akad még feladat bőven.

– Az előbb az oktatás, továbbképzés szerepét említette. E téren hol látna szívesen változást?

– Az egyik unokámnak van egy remek tanára. Az osztályfőnöki órán a diákok sütnek-főznek, fűszereket szagolgatnak, eszkábálnak valamit, s így tovább – azaz csupa gyakorlati dologgal foglalatoskodnak. Úgy gondolom, nem lenne haszontalan, ha a pedagógusképzés során, de még a vizsga előtt kötelező lenne legalább egy, hagyományos szakmát adó OKJ-s képzést is elvégezni. Így a gyakorlat szerepe – ami ma eléggé elhanyagolt – tovább nőhetne a tanintézményekben. De ha távolabb nézünk, egy érettségiző fiatalnak a középfokú nyelvvizsga mellett már kellene a jogosítvány is. Közhely, de áll, haladni kell a korral, különben lemaradunk. Ugyan kissé messzebbi, de jó és intő példa a haladásra, hogy az állampapírokat immár döntő részt a lakosság vásárolja, azaz a fő hitelező maga a polgárság lett. Hét esztendeje, 2010 előtt ebben alig néhányan hittek, s lám, mégis bejött.

– A kiskereskedelmi forgalom erősödése azonban némileg visszaesett.

– Egyszerűen fogalmazva az emberek amit akartak, már megvették, megették, s most a megtakarítás a fő csapásirány. Természetesen ettől a kiskereskedelem nem tapsol, de például a belföldi turizmus folyamatosan hízik. A gondot én inkább másban látom.

– Miben?

– Jó lenne, ha a lakosság nemcsak a rövid, hanem a hosszú távú államkötvényeket is vásárolná. Ha sikerülne rávezetni az embereket arra, hogy a kettő-, öt-, de akár a harmincéves futamidejű kötvények is pompás befektetések, azzal még inkább könnyebb lenne az államháztartás likviditási helyzete. Mára nem kis munkával eljutottunk oda, hogy egyre kevesebb külpiaci hitelre van szükségünk, de a teljes gazdasági függetlenség eléréséhez még tenni kell egy s mást. Ha ezt elérnénk, az igazán remek lenne.