Gazdaság

A jövő a tudás alapon szerveződő társadalomé

György László: A foglalkoztatás az idei évre, a közfoglalkoztatottak és a külföldön dolgozók nélkül 15 százalékkal bővült, ez Málta után a második legnagyobb növekedés az unióban

A közgazdaságtan küldetése nem a növekedés támogatása, hanem az emberhez méltó életkörülmények megteremtése, ez a mottója György László Egyensúlyteremtés – A gazdaságpolitika missziója című kötetének. A Századvég vezető közgazdásza a lapunknak adott interjúban beszélt a magyar gazdaságpolitika irányairól.

György László 20171211
A gazdaságpolitika célja az egyensúlyra törekvés – hangsúlyozta György László (Fotó: Ficsor Márton)

–  Az egyensúlyteremtés valamiféle egyensúlytalanságra utal. Milyen jellegű problémák aggasztják?

–  Amikor eldöntöttem, hogy könyvet írok, az első pillanattól tudtam, mi lesz benne. Szerettem volna egy komplex elemzést arról, milyen egyensúlytalanságok jellemzik ma a globális világgazdaságot, mi azokra a megoldás, mi lehet a gazdaságpolitika válasza.

–  Konkrét válaszokat ad, esetleg megoldást is kínál?

–  Hiszem, hogy a könyvben valós problémákra érdemi megoldásokat kínálok úgy, hogy nem filozofálok egy gyakorlati kérdésről, hanem „gyakorlatiaskodom” egy filozófiai kérdésről. Nevezetesen arról, hogy a gazdaságpolitika célja nem a növekedés, nem is a mindenható piacok működésének biztosítása, hanem az egyensúlyra törekvés, az emberhez méltó életkörülmények feltételeinek megteremtése céljából.

–  Melyek ezek a körülmények?

–  Emberhez méltó feltételeken a természeti és az épített környezet minőségét, az egyénre jellemző tudás mértékét, valamint az egymáshoz való viszonyunk minőségét értjük, ez utóbbit nevezzük társadalmi tőkének. Ez az alternatív megközelítés eltér a hagyományosan GDP-vel és reálbérrel mért materialista felfogástól, ám épít is rá. Fenntarthatóságon pénzügyi és politikai értelemben vett fenntarthatóságot értek, mely az ország hosszú távú külső és belső erőforrásainak egyensúlyára törekszik úgy, hogy közben figyelembe veszi geopolitikai adottságainkat is.

–  Kinek szól a könyv?

–  Útmutatóként szántam a gazdaságpolitikai döntéshozók, a gazdaságba befektetni kívánó hazai és külföldi gazdasági szereplők számára, valamint mindnyájunknak, akik érdeklődünk a közügyeink iránt.

–  Milyen üzenetek szólnak a dön­­téshozóknak?

–  Például az, hogy alapvető hiba a részükről a gazdaság működéséről szóló egy-egy elméletet kizárólagosan használni, szó nélkül elfogadni az ajánlásokat, figyelmen kívül hagyva a társadalmi kontextust, ahogyan az a kilencvenes évek gazdasági szerkezetváltása során történt. A teljes szabadságot hirdető liberális gazdaságfilozófia például minden időben a szabadsággal leginkább élni képes, jobb alkupozícióban lévő domináns hatalmi-gazdasági csoportok érdekeit szolgálja.

–  Hol jár tévúton a mostani gazdaságpolitika?

–  A hetvenes évek elejétől felgyorsuló gazdasági globalizáció és egyeduralomra törő neoliberális megközelítés egyik legfontosabb következménye, hogy a kereskedelmi szabályok és az országokat keresztező pénzügyi tranzakciók szabályainak liberalizálása, a gazdasági törvények fellazítása, valamint a privatizáció révén a nyertes csoportok teljesítményüket meghaladó mértékben sajátították ki a gazdasági növekedés hasznát. A rendszerváltoztatás idején például, a kommunista tervutasításos rendszerből piacgazdaságot szerettünk volna építeni, és az akkor divatos eszmei áramlatot követve „szuperkapitalizmus” lett belőle. A fogalmat Robert B. Reich, a Clinton-adminisztráció munkaügyi minisztere vezette be, de nevezhetjük „turbókapitalizmusnak” is, ahogyan a Harvard volt professzora, David C. Korten fogalmaz. A fogalom mögött az áll, hogy míg a kommunizmusban a politika diktatúrája érvényesül, addig a „szuperkapitalizmusban” a legerősebb hatalmi csoportoké, jelen esetben azé a hatszáz globális értékláncé, multié, amelyek kijárták maguknak az adóparadicsomok létrehozását, és nem hajlandók adókat és tisztességes béreket fizetni.

–  A gazdasági globalizáció hátrányairól mi a véleménye?

–  Ennek leglátványosabb jele a tőke és a munka közötti jövedelemeloszlás drámai változása, és a tény, hogy bár a gazdaság növekedett, azokban a gazdaságokban, melyek nem tudták kivédeni a globalizáció negatív hatásait, nem tudtak változtatni a foglalkoztatottak jövedelmi helyzetén. Magyarországon az egy foglalkoztatott által megtermelt jövedelem megháromszorozódott, míg a nettó átlagbér reál értelemben csak 28 százalékkal emelkedett 1970 és 2010 között.

–  A növekedés nyertese ezek szerint egy szűk réteg?

–  Szinte teljes egészében a tőketulajdonosok sajátították ki a növekedést, míg a munkavállalók jövedelmi pozíciója érdemben nem javult. A bérek részesedése a 63–65 százalék közötti tartományból a fejlett nyugati gazdaságokban 55–57 százalékra csökkent, míg a jövedelemátcsoportosítás egyik legnagyobb vesztesének számító Visegrádi Együttműködés országaiban 44–47 százalék közé esett vissza. A jelenség a gazdasági növekedést, az emberhez méltó életkörülményeket és a jólét növekedésének lehetőségét veszélyezteti. Másik hátránya, hogy a szabályok fellazulásával a pénzügyi liberalizáció eredményeként a vállalatok nem ott adóznak, ahol a hozzáadott értékük keletkezik. A folyamatot súlyosbítja, hogy az országhatárokon átívelő transznacionális vállalatok alkupozíciójukból adódóan adóversenyre késztetik a nemzetállamokat.

–  Ez a valós ok, ami miatt nem javult a munkavállalók jövedelmi helyzete?

–  Részben, mert még az is terhelte a helyzetet, hogy az állam azon képessége is veszélybe került, mellyel állampolgárainak felkészültségét fejleszthette volna vagy a vállalkozásait közvetetten segítő infrastruktúrákat megújíthatta volna.

–  Mely területeken lehet segíteni az állampolgárok felkészültségét?

–  Főként az oktatás, az egészségügy és a szociális biztonság területén kell segíteni. A hidakkal, utakkal, a tömegközlekedés, az energiabiztonság, a kommunikációs infra­struktúra fejlesztésével, megújításával pedig, melyekre most sok példát látunk, mint a digitális transzformáció, az energiatermelő kapacitások építése, metrókorszerűsítés és egyéb infrastrukturális beruházások, a kis- és középvállalkozások fejlődhetnek. Tízezermilliárd forintot költünk 2010 és 2020 között az ilyen jellegű közösségi infrastruktúra fejlesztésére és összesen háromszázmilliárdot sportlétesítmények rekonstrukciójára.

–  Milyen ajánlásokat adna a jövőre nézve?

–  A magyar gazdaságpolitika félreértelmezte a kilencvenes évek átalakulása során rendelkezésére álló mozgásteret, és ez jelentős mértékben hozzájárult a magyar tulajdonú gazdaság piacrészesedés-vesztéséhez, valamint az értékteremtési képességek leépüléséhez. A tudást és a piacokat újraépíteni nem könnyű. A globális tendenciák és a nemzetgazdaság adottságainak ismeretében a politikának lehetősége nyílik azonban, hogy megtalálja a kitörési pontokat és ezzel lehetőséget biztosítson a hazai tulajdonú szektorok felemelkedésének.

–  Közelítünk ahhoz hogy megfeleljünk a 21. század kihívásainak?

–  Az 1970 és a 2010 közötti időszak hagyatéka, hogy a gazdaságot jelentős és növekvő külső és belső egyensúlytalanság jellemezte. A kormányváltásnál a belső egyensúlytalanság legfőbb tünete az alacsony foglalkoztatottság, jövedelmek, a hazai szektor magas adóterhelése és alacsony hozzáadott értéke, a népességfogyás, a magas államadósság és a magas költségvetési hiány volt. A diagnózis felállításával, 2010 után kezdődhetett el az egyensúlytalanság tüneteinek kezelése. A foglalkoztatás 2017-re húsz százalékkal, a közfoglalkoztatott és külföldön dolgozó, de itthon regisztrált munkahelyek nélkül 15 százalékkal bővült, ami, Málta után a második legnagyobb növekedés az unióban. A nettó reálbérek 36 százalékkal emelkedtek, úgy hogy a korábbi negyven évben összesen 28 százalékkal. A hazai kkv-k adóterhelése a Világbank számításai szerint 57,5 százalékról 44 százalékra csökkent. A termékenységi ráta nálunk növekedett ugyan a régióban a leggyorsabbban, de még mindig alacsony. Az államadósság GDP-arányosan csak nálunk csökkent az unióban, minden évben 2010 óta, 2012 után pedig 2017 lesz a hatodik olyan év, amikor a háromszázalékos maastrichti hiánycél alatt van a magyar költségvetés hiánya, míg a 2010 előtti húsz évben egyszer, 2000-ben érintettük e célt. De továbblépve, a jövőben azok az államok lesznek élet- és versenyképesek, melyek a fokozódó fogyasztói igények és a városia­- sodás idején is képesek fenntartani a természeti és fizikai környezet minőségét, tudás alapon szervezik társadalmaikat, és vigyáznak a társadalmi együttélés értékeikre, szokásaikra, kultúrájukra.