Szélfútta zöldségek

Egy-egy szélerőmű elkészítése maga a környezetvédelmi csapássorozat. Mármint a jelenben mindenképpen. A projekt szörnyűségeinek érzékeltetésre érdemes alulról elindulni. A talapzatába kell példányonként több száz köbméter beton, melynek összetevőit valamiképpen a helyszínre kell (lehetőleg gázolajjal működő) teherautókkal fuvarozni. A hírekkel ellentétben minőségi homokból egyre kevesebb van - nem csak nálunk, hanem úgy általában világszerte, s a kavicsbányák sem a szegény asszony kimeríthetetlen köcsögjei. (A sivatagi sárga verzió nem igazán alkalmas betonkészítésre.)

E mellett nem árt némi vas és acél sem, hogy a szerkezet lába biztonsággal bírja megtartani a karcsú nyakat és rajta a szélforgókat, továbbá ne essen szét az első rázkódásra. Mivel a fémből született merevítők nem a fán teremnek, sőt, az acél előállításához viszonylag sok energiára, ivóvízre és hőre van szükség, elkél valahol egy szivattyúház/tiszta folyó, továbbá villamos erőmű, ami az áramot szolgáltatja a kemencének.

A villany előállításához muszáj generátor - minden szélturbinába egy. Ezek a nem éppen könnyű szerkezetek belül olyan fémeket tartalmaznak, melyek vagy újrahasznosításból, vagy kitermelés útján lényegülnek át dróttá, elektronikává, félvezetővé. Ha a bányászati verzió lép életbe, akkor a források jellemzően a Föld olyas térségeiben fekszenek, melyekben éppen brutális polgárháború dúl, gyermekmunkásokat zsákmányolnak ki, virágzik a prostitúció, naponta gyilkolnak meg munkásokat - illetve nem mellékesen ott irtják a vállalatok az őshonos erdőket és állatokat, ahol érik.

Külön keserv, hogy a helyben termelt villanyáramot valamiképpen el kell(ene) juttatni a fogyasztóhoz - tehát ha nem óhajtjuk a tájat még jobban, azaz távvezetékekkel elcsúfítani, akkor mindent jó mélyen be kell ásni a földbe. Az árkokhoz újfent gázolajos exkavátorok és dömperek, talajgyaluk és más rémgépek szükségesek - melyekből tízből hétszer orrukon-szájukon ömlik a gépolaj. A gödörbe pedig muszáj kábelt fektetni - és itt megint eljutottunk a fémek előállításának a szintjére, lévén az vezeti az áramot és nem a vadvirágos elmélet.

S ezen túl a szigetelésről sem illene megfelejtkezni, hiszen nem hasznos, ha bárkit agyonüt a delej. A védőréteg pedig vaskos és időtálló műanyagból gyártódik, ám sajnos a kemikáliák készítése irgalmatlan mennyiségű ivóvíz elhasználásával jár.

Ha ez megvan, muszáj trafót is betenni. Nem untatván az olvasót, de erre mindenképpen szükség van - ez pedig dettó fémből áll; réz, bronz, alumínium és így tovább. Egy példány egy-másfél tonna. Sovány vigasz, hogy itt működik a piaci móka, azaz csomósan jár a szélturbinákhoz egy-egy ilyen masina.

A cső, melynek végén keveregnek a lapátok szintén nem önállóan teremnek a réten - a forgók pedig magát a rettenetet képviselik. Mármint ismét az előállítás szemszögéből pillantva. Az a hő- és villamos energia, illetve (sajnos) ivóvíz, ami egy-egy efféle eszköz összeállítása során eltűnik teljes afrikai községeket lenne képes kiszolgálni jó pár napon át.

Ha pedig lejár a lapát élettartama, esteleg megsérül, jelen ismereteink szerint nem tudunk kezdeni vele semmit. Így jobb híján manapság elássuk a földbe - persze úgy, ahogy van, festékesen. Bár léteznek vizsgálatok, de meggyőzően nem igazán vizsgálta senki, hogy odalent miféle folyamatok játszódnak le. Mekkora az anyagok kioldódásának mértéke, mi lesz a fölfújt festékkel ha az bekerül a talajvízbe - s így tovább a végtelenségig.

Zárásként talán annyit még érdemes leírni, Németországnak (amely a környezetvédelem és a boldog jövő jegyében bezárta atomerőműveit és úgy bányássza és égeti a nem épp klímabarát lignitet, mintha egyedül élne az egész bolygón) alsó hangon hatvan-hatvanötezer darabot kellene építeni a reaktorok kiváltására.

De akad olyan kalkuláció is, amely közel kilencvenezer példánnyal számol.