Gazdaság

A jegybank az ország és a nemzet szolgálatában áll

Vajon mikor független a Magyar Nemzeti Bank? Amikor ellene tesz a magyar gazdaságpolitikának, vagy amikor az ország vezetését is segítve a stabilitás megteremtésén fáradozik?

A jegybank az ország és a nemzet szolgálatában áll
Matolcsy György jegybankelnök
Fotó: AFP/Xinhua/Attila Volgyi

A megfejtés viszonylag egyszerű: a jegybank függetlensége akkor nyeri el értelmét, amikor ez a patinás intézmény törvényben meghatározott feladatait látja el mindnyájunk hasznára és érdekében. Méghozzá úgy, hogy teszi ezt az aktuális gazdaságpolitikával közösen vagy szükség esetén annak ellenében. A függetlenség tehát önmagában nem jelent sem kormánypártiságot, sem ellenzékiséget. Ennek ellenére vannak olyan liberális közgazdászok, akik csak akkor látják a magyar jegybank munkáját megfelelőnek, ha következetesen szembe megy a kormányzat gazdaságpolitikájával. De természetesen csak a jobboldali–konzervatív kabinetek tartoznak ebbe a körbe, ellenkező esetben nem jelent gondot az összhang a kormányzati erőfeszítésekkel.

Ezt a szemléletet a hazai diskurzusban talán a legszemléletesebben Várhegyi Éva közgazdász képviseli, aki legutóbb a Magyar Narancsban megjelent publicisztikájában az MNB elmúlt száz évét helyezte rá a függetlenség mérlegére, és az eredmény megállapítása szerint igencsak kicsinynek találtatott. Főleg az 1990 után újra önállósult hazai jegybank esetében van ez szerinte így, amikor már nem volt külső kényszer, ami a kormány „szolgálójává” tette volna a Magyar Nemzeti Bankot, mégis mindössze két MNB-elnök említhető függetlenként: Surányi György és Simor András. A helyzet pedig meglátása szerint 2013-tól, Matolcsy György kinevezését követően változott meg gyökeresen, amikor a jegybank „önként és nyíltan” a kormány szolgálatába állt. Azzal, hogy a helyzet akkoriban és azóta megváltozott, abszolút egyet lehet érteni. De hogy merre és kiknek a javára, arra érdemes a Simor András vezette MNB kamatpolitikáját példaként kiemelni.

Az akkoriban abszolút független jegybankvezetőt – különösen regnálásának utolsó két esztendejében – sok minden érdekelte, ezen belül ugyanakkor talán a magyar valóság töltötte be a legkisebb szerepet. Jól jellemzi ezt az a szituáció, amikor a 2011 karácsonya előtt hétszázalékos szintre emelt alapkamathoz Simor és alelnökei még akkor is körömszakadtáig ragaszkodtak, amikor már ennek a kamatszintnek a káros és a magyar gazdaságot fékező hatása szakmailag is tarthatatlanná vált. A kormánynak kellett bővítenie a monetáris tanácsot annak érdekében, hogy a valóság beléphessen a fővárosi Szabadság téren álló elefántcsonttorony ajtaján. De az elnök elvi alapon a végsőkig kitartott a tarthatatlan hét százalék mellett, mert szembe kellett állnia a gazdaságpolitikával: úgy látszik, már akkor is ezt kívánta meg a függetlenség.

Az ilyenfajta szemléletnek és gyakorlatnak csakugyan véget vetett a 2013-as váltás. Az MNB az elmúlt bő évtizedben mindig alapvető célja, az árstabilitás elérése érdekében hozta meg döntéseit. Mivel ez a fókusz maradéktalanul érvényesülhetett, ezért az is kimondható, hogy a magyar jegybank független intézményként végezhette a feladatát Matolcsy György hivatalba lépése óta is.

Várhegyi Éva súlyos állításainak ennek ellenére pont az a lényege, hogy az MNB 2013 óta alapfeladatával ellentétes, inflációgerjesztő politikát folytat, alárendelten a kormányzati céloknak, a gazdaságélénkítő programokkal és a kamatpolitikával egyaránt. Ezt a prekoncepciót a szerző számos érvvel igyekszik valóságossá tenni. Az így felépített konstrukciót viszont nem más cáfolja, mint a valóság: az elmúlt évtized inflációs folyamatai.

Nézzük sorra: a 2013 és 2016 közötti periódus az újonnan elindított jegybanki programok mellett is az inflációs cél alullövésével írható le. Csak ezen időszak végétől kezdett a negatív – gazdasági szempontból igen veszélyes – tartományból az infláció alulról visszatérni a jegybanki toleranciasávba. Ezt követte 2017 és 2020 között a koronavírus-járvány előtti időszak, amely a magyar inflációs célkövetés történetének páratlanul sikeres periódusa volt. Hosszú és egybefüggő árstabilitási időszak: a négy év 48 hónapjából 44 hónapban az infláció a jegybanki cél körüli toleranciasávon belül alakult. A 2017–2020-as periódus az MNB számára nem csak az inflációs célkövetés 23 éves időszakában, hanem nemzetközi összevetésben is kiemelkedő hazai teljesítményt hozott. De az infláció a 2013 januárjától 2019 végéig tartó hét éven át sem haladta meg a jegybanki toleranciasáv felső szélét jelentő 4 százalékot. Azaz az MNB programjai ebben a koronavírus válság előtti hosszú, 7 éves időszakban a jegybank árstabilitási céljával maximálisan összhangban voltak, tehát nem a „kormánypolitika szolgálatában” álltak.

Várhegyi Éva szintén megalapozatlanul állítja azt, hogy „Matolcsy kezdettől fogva a monetáris politika fő céljává emelte a gazdasági növekedés ösztönzését, amivel csak addig nem okozott látható károkat, amíg a deflációs világgazdasági környezet elnyomta e politika inflációs hatását”. E kritika első fele, miszerint a jegybank támogatja a gazdasági növekedés ösztönzését, egyáltalán nem ördögtől való. Még a jegybanktörvényben is szerepel: az MNB mandátuma szerint elsődleges céljának veszélyeztetése nélkül támogatja a pénzügyi közvetítőrendszer stabilitásának fenntartását és a rendelkezésére álló eszközökkel a kormány gazdaság-, illetve környezeti fenntarthatósággal kapcsolatos politikáját. A 2020 előtti hét esztendőben az MNB a gazdasági növekedés ösztönzésének támogatásával tett eleget törvényi kötelezettségének, hiszen az az inflációs cél irányába hatott, azt nem veszélyeztette.

A kritika második fele pedig tévedésen alapul, hiszen 2016 után már nem volt deflációs hatású a külső környezet: a Brent olaj hordónkénti ára a 2016 eleji 30 dollár körüli szintről 2018-ban már 80 dollár fölé emelkedett, míg ugyanebben az időszakban több mezőgazdasági termék esetében is nemzetközi áremelkedési hullámmal kellett szembenézni. Mindezekkel párhuzamosan 2016-tól a hazai infláció alapvetően együtt emelkedett a külkereskedelmi partnereinknél mért árindexekkel. A jegybank a hazai és nemzetközi folyamatokat együttesen figyelembe véve tudta kiemelkedő pontossággal beállítani az inflációt a 2017-2020-as időszakban. Nem is értelmezhető a kritika mögötti kérdés, hogy mit kellett volna másképp csinálni? Hogyan lehetett volna ennél is sikeresebb a jegybank az inflációs cél elérésében?

A cikk szerzője emellett a jegybankot késedelemmel vádolja az infláció 2021-től induló emelkedésére adott reakcióját illetően: „Megkésve állította le a kedvezményes hitel- és kötvényprogramjait, későn kezdett bele a túlzott likviditás megcsapolásához szükséges kamatemelésbe, és állampapír‑vásárlásaival a kormány választási költekezését is finanszírozta.”

Az MNB-nek, akárcsak a többi, nemkonvencionális eszközöket alkalmazó jegybanknak figyelembe kellett vennie, hogy az inflációs fordulat egy törékeny, bizonytalan helyzetben történt (ami fölött a jelenből visszanézve könnyű elsiklani). Voltak olyan eszközök, amelyek egy lépésben megszüntethetők voltak, de más programokat nem lehetett egyik napról a másikra leállítani anélkül, hogy a kivezetésük ne okozzon egyes pénzügyi piacokon túlzott felfordulást. Éppen ezért a válságkezelő eszközök kivezetése csak fokozatosan történhetett meg. Ez teljességgel megfelelt a nemzetközi gyakorlatnak, sőt jóval hosszabb lefutású kivezetésekre is könnyű példát találni, elég például megnézni az Európai Központi Bank (EKB) gyakorlatát.

A kamatemeléseket illetően még egyértelműbb a kép, hiszen nem lehet megkésettséggel vádolni azt, aki elsőként cselekszik: 2021 júniusában az MNB az Európai Unióban elsőként indította meg kamatemelési ciklusát. A szigorítás megindításának időpontja és a kamatemelések üteme messze meghaladta az előzetes várakozásokat. A hazaihoz hasonló lefutású inflációval szembesülő Európai Központi Bank csak egy évvel azután kezdte meg a kamatkondíciók szigorítását, hogy az eurózóna inflációja – az EKB célját jelentő – két százalék fölé emelkedett. Ezzel szemben az MNB már két hónappal azután megkezdte a kamatemeléseket, hogy az infláció meghaladta a toleranciasáv tetejét jelentő négy százalékot.

Várhegyi kiemeli vádgyűjteményében az MNB jelenlegi veszteségét, ami állításaival szemben a koronavírus válság és az infláció elleni egymást követő küzdelem következménye. A covidjárvány által okozott súlyos gazdasági károk enyhítésének leghatékonyabb, így világszerte alkalmazott módja a jegybankok jelentős likviditásbővítése volt. A válság adta kihívásokra adott gyors válaszként, az MNB is több mint 11 ezer milliárd forintot juttatott a gazdaság vérkeringésébe, melynek köszönhetően sikerült stabilizálni a gazdaság működését.

De szögezzük le immár sokadszorra: nem ez a többletlikviditás okozta később az inflációt. A programokra a gazdaság stabilizálásához volt szükség, míg a később kialakuló inflációt a koronavírus válság utáni kínálati problémák, az energiaválság és az orosz–ukrán háború okozták. A célzott hitelprogram következtében növekedő beruházásoknak nem volt érdemi, közvetlen hatásuk az inflációra. Az MNB programjai épp a válság idején, kereslethiányos környezetben élénkítették a gazdaságot. Ilyen időszakokban a gazdaságösztönző intézkedések inflációs hatása – a hiánypótló szerepüknek köszönhetően – mérsékelt marad. Vagyis válsághelyzetben különösen érvényes az, hogy „kétszer ad, ki gyorsan ad”. Ezt követően az MNB a kereslet élénkülésével egyidőben – pont az inflációs hatások elkerülése érdekében – fokozatosan visszafogta, majd kivezette támogatási programjait.

Teljesen tévúton jár a közgazdász akkor is, amikor azt állítja, hogy az MNB az inflációs célját figyelmen kívül hagyva a gazdaság élénkítése és profit elérése érdekében gyengítette a forintot. Egyrészt a jegybank egyik elemzésében már bemutatta, hogy az árfolyam gyengülése nem tudja ösztönözni a gazdaság növekedését. Másrészt az MNB korábbi nyereségességében érdemi szerepe volt a pozitív kamateredménynek is. Az MNB a forint árfolyamát csak annyira veszi figyelembe döntései során, amennyire azt az inflációs cél megkívánja, hiszen elsődleges mandátumának teljesítése, az árstabilitás elérése és fenntartása a cél ez esetben is. A forint árfolyamának a covid válság előtti alakulása pedig összhangban volt az árstabilitási céllal, hiszen az infláció 2013 januárjától 2019 végéig egyszer sem lépett ki felfelé a toleranciasávból.

Mi sem mutatja jobban, hogy az MNB eredményének alakulása a helyes hazai monetáris politikai döntések következménye, minthogy számos európai jegybank eredménye is hasonló mintázatot követ. A 2020-tól tapasztalt válsághullámok ellen bevetett rendkívüli intézkedések ugyanis a világ sok országában hasonlóak voltak. Először a járvány gazdasági hatásainak kezelése érdekében a központi bankok világszerte bővítették a likviditást, majd a globálisan megugró infláció ellen az irányadó kamatok jelentős emelésére került sor. Ennek hatására az MNB-hez hasonlóan a világ számos jegybankja jelenleg nagymértékű veszteséggel néz szembe. Például az amerikai jegybank felgyülemlő vesztesége 2023-ban elérte a 133 milliárd dollárt. Az EKB tavaly csaknem nyolcmilliárd eurós bruttó veszteséggel zárta az évet; a német Bundesbank bruttó eredménye 21,6 milliárd eurós veszteséget tett ki; de a francia, olasz és spanyol jegybank bruttó eredménye is nagymértékű veszteségbe fordult. A régiós országok közül pedig a lengyel jegybankot érdemes kiemelni, aminek vesztesége 2023-ban nyolcmilliárd euró fölé emelkedett.

Bár Várhegyi Éva megpróbálta úgy lefesteni a jegybanktörvény legutóbbi hazai módosítását, mintha az a kormány kedve szerint alakult volna, valójában a jegybanktörvény minden módosítását előzetesen is ellenőrzi az Európai Központi Bank (EKB) – pontosan a jegybanki függetlenség megőrzése érdekében. A törvény az EKB által is elfogadott tavalyi módosítással került összhangba a többi európai országban jellemző rugalmasabb szabályozással, szemben a korábban érvényes sokkal merevebb hazai előírásokkal.

Az óvatos és türelmes monetáris politika hamarosan újabb eredményhez vezet: a jelenleg már a toleranciasávban tartózkodó infláció 2025-re a háromszázalékos célra érhet. Ennek köszönhetően az MNB továbbra is hatékonyan és sikeresen tudja támogatni a magyar gazdaság dinamikus növekedését.

Kapcsolódó írásaink