Gazdaság

Klímapolitikai bukás Németországban

Bár egyre több tanulmány és gyakorlati megfigyelés támasztja alá a nukleáris leszerelés negatív gazdasági és környezeti következményeit, a zöldpártok jelentős része nem képes szabadulni korábbi legfontosabb identitásképző elemétől: az atomellenességtől. Németország példája jól mutatja, hogy az érzelmileg túlfűtött antinukleáris mozgalmak és az azokat felhasználó fosszilis tüzelőanyag lobbi közötti szövetség mekkora társadalmi többletterhet eredményezhet. Halkó Petra, a Századvég vezető elemzője, Hortay Olivér, a Századvég üzletágvezetője és Kovács Péter egyetemi hallgató, a Századvég gyakornoka erről írt tanulmányt.

Klímapolitikai bukás Németországban
Egekben az energiaárak és tovább nő a fosszilis energiahordozók felhasználása Németországban
Fotó: AFP/FEDERICO GAMBARINI

A XXI. század egyik legfontosabb kérdése, hogy hogyan lesz képes megoldani az emberiség a természet túlzott használatának problémáját úgy, hogy közben megőrzi azokat a gazdasági és társadalmi eredményeket, amelyeket az ipari forradalom óta elért. Kiemelt feladat a klímaváltozás kezelése, aminek megelőzésében jelentős szerepet játszik a globális károsanyag-kibocsátásért legnagyobb arányban felelős energiaszektor dekarbonizációja. Az energiapolitika három céljára – az ellátásbiztonságra, a környezetvédelemre és a gazdasági teljesítményre – gyakran szokás trilemmaként hivatkozni, ami jól szemlélteti, hogy az intézkedések általában nem okoznak mindhárom célban pozitív irányú elmozdulást és így a döntéshozók feladata a célok közötti „navigáció”.

A klímaváltozás megelőzése érdekében tehát olyan beavatkozásokra van szükség, amelyek úgy javítják az energiaszektor környezeti teljesítményét, hogy közben a lehető legkisebb mértékben csökkentik az ellátás biztonságát és a gazdasági növekedést.

A legtöbb ország energiapolitikai beavatkozásainak jelentős része az energiamix módosítását célozza, azaz, hogy az energiaigényt milyen tüzelőanyagokból és milyen technológiával lássa el a szektor. Közgazdasági szempontból a leghatékonyabb szabályozási eszközök technológiasemlegesek, azaz a kibocsátott káros anyagot büntetik, és ezen túl meghagyják a különböző termelési technológiáknak, hogy szabadon versenyezzenek egymással. Ezzel szemben egyre több olyan intézkedés jelenik meg a nemzetközi gyakorlatban, ami egyes technológiák büntetésére vagy jutalmazására irányul, ellent mondva ezzel a közgazdasági racionalitásnak. Ezekre a rossz gyakorlatokra a legmarkánsabb példa a nukleáris technológia ellen zajló boszorkányüldözés, amely néhány országban a szakpolitikai beavatkozás szintjéig jutott.

A legszélsőségesebben Németország lép fel az atomenergia ellen, aki annak ellenére is leszereli nukleáris kapacitásait 2022-ig, hogy a legtöbb nagy nemzetközi klímavédelmi és energetikai szervezet (IPCC, IAE stb.) arra figyelmeztet, hogy atomenergia nélkül csak óriási költségek és az ellátásbiztonság csökkenése árán érhetők el a klímavédelmi célok. A szél- és napenergiát hasznosító erőművek növekvő penetrációja fontos és jó tendencia, azonban időjárásfüggő, bizonytalan termelésük és fajlagosan magas területigényük miatt egyelőre nem helyettesíthetik a nukleáris technológiát.

Ha tehát a klímaváltozás kérdését néhány évtizeden belül meg kívánjuk oldani, az atomenergiának nincs alternatívája.

Történelmi előzmények

Németországban a '60-as évek elejétől a '80-as évek végéig a többi fejlett országéhoz hasonló energiapiaci folyamatok zajlottak. A gazdasági prosperitás és az elektrifikáció jelentős energiaigény-növekedéshez vezetett, amelyre hatékony és olcsó megoldást jelentett a nukleáris technológia, így az ebben az időszakban épülő atomreaktorok fontos pillérévé váltak a villamosenergia-hálózatnak. A '70-es évek olajválságai és a Three Mile Island baleset a német társadalomban is megágyaztak az atomellenes mozgalmaknak (megalakultak a szó szoros értelemben új társadalmi mozgalomként induló német Zöldek, a világ legrégebbi, illetve Németország legnagyobb zöldpártja), amelyek narratívájuk célkeresztjébe állították a növekedést és technológiát szimbolizáló, újonnan létesülő erőművek elleni hadjáratot. S bár ezek a mozgalmak a '80-as évek elején számos helyi tüntetést szerveztek az épülő reaktorok ellen, valódi eredményt nem tudtak elérni.

Az első igazi változást az 1986-os csernobili atomkatasztrófa hozta meg, amelynek hatására a korábban elszigetelt, zöld szubkultúrára jellemző antinukleáris attitűd terjedni kezdett a teljes német társadalomban. Az emberek által korábban támogatott atomenergia kegyvesztetté vált és az 1989-ben megépülő utolsó reaktort követően több beruházás már nem valósulhatott meg.

A Zöldek céljuk elérésével nem állhattak meg, hiszen az megkérdőjelezte volna létjogosultságukat, ezért figyelmüket a már működő erőművekre fordították. Az üzemelő reaktorok leállítása azonban olyan mértékű gazdasági károkat okozott volna Németországnak, amelyet a hatalmon lévő kereszténydemokraták már nem engedhettek meg, így a nukleáris leszerelés egészen a '90-es évek végéig az atomellenes mozgalmak zászlósprojektje maradt.

A zöld mozgalomból radikális atomellenes párttá váló német Zöldek számára 1998-ban nagy lehetőség kínálkozott. A szociáldemokrata Gerhard Schröder csak koalíció útján ragadhatta magához a hatalmat és a Zöldek több szempontból is jó partnernek ígérkeztek. Egyrészt a vállalatokkal hagyományosan jó viszonyt ápoló Schröder az iparellenes Zöldek bevonásával növelhette népszerűségét a baloldali szavazók körében. Másrészt a szövetség fiatalosságot kölcsönzött Schrödernek, amely a kampányban jól szembeállítható volt a régóta hatalmon lévő kereszténydemokratákkal. A számítás bejött és az őszi választásokat megnyerve a Schröder vezette szociáldemokrata-zöld koalíció alakíthatott kormányt. A két fél között energiapolitikai szempontból is igen hamar egyetértés alakult ki. A Zöldek számára fontos nukleáris leszerelés kapóra jött Schrödernek, aki egy Oroszországot és Németországot közvetlenül összekötő, nagyszabású gázvezeték-beruházás előkészítésén dolgozott. A hatalomra kerülést követő években a koalíció egyfelől egy 2000-ben a parlamenten átvitt törvény keretében hivatalosan is betiltotta az új nukleáris erőművek építését és megtervezték a meglévő erőművek kivezetésének ütemezését, másfelől elkészítették az Északi Áramlat gázvezeték megvalósíthatósági tanulmányát és az érdekeltekkel elfogadtatták a beruházás ütemtervét. A nukleáris erőművek leszerelésének kezdetét és a gázvezeték átadását szintén 2011-re tűzték ki. Így a koalícióban győztes-győztes helyzet állt elő: a Zöldek elérték céljukat, piacot teremtve ezzel a beáramló nagymennyiségű földgáznak, ami legitimálta Schröder fontos projektjét. A történetet tovább színesíti, hogy a gázvezeték építéséről szóló megállapodást néhány nappal a 2005-ös német választások előtt írták alá, majd az azt elveszítő Schröder a kancellári székből közvetlenül a gázvezeték tulajdonosának és közvetlen üzemeltetőjének, a Nord Stream AG felügyelőbizottságának elnöki székébe ült át.

A 2005-ben hatalomra kerülő kereszténydemokrata Angela Merkel felismerte, hogy a német villamosenergia-termelés negyedét biztosító nukleáris erőművek 2011 és 2022 közötti kivezetése gazdaságilag irracionális, így 2009-ben egyes reaktorokra üzemidő hosszabbítást kezdeményezett és a leszerelés céldátumát 2022-ről 2030-ra módosította.

A változás nem váltott ki erős ellenérzést a közvélemény részéről, ami egyrészt az atomellenes attitűd idő közbeni mérséklődésének, másrészt a 2008-as gazdasági válság következményeitől való félelemnek volt köszönhető. Végül azonban Merkel korrekcióját a 2011-es fukusimai atomerőmű-baleset nyomán újra fellobbanó negatív közhangulat elsöpörte: az országszerte utcára vonuló közel 250 000 fős embertömeg hatására a kancellár rövid idő alatt a régi leszerelési céldátumok visszaállítása és nyolc reaktor azonnali leállítása mellett döntött.

Villamosenergia-árak alakulása Németország
Villamosenergia-árak alakulása Németország
Fotó: Századvég Gazdaságkutató Zrt.

A nukleáris leszerelés következménye

Németországban 2010-ben 17 atomreaktor működött, ebből 8-at 2011-ben, egyet-egyet 2015-ben, 2017-ben és 2019-ben állítottak le, a maradék 6-ot pedig 2022-ig vezetik majd ki. A nukleáris energia aránya a német villamosenergia-termelésben a 2010-es 25 százalékos értékről mára jócskán 10 százalék alá csökkent. Németország a kieső kapacitások jelentős részét új, időjárásfüggő megújuló beruházásokkal pótolta. Ezeknek a technológiáknak kisebb a hatékonysága, ezért csökkenő energiafogyasztás mellett is egyre nagyobb mennyiségű beépített kapacitásra van szükség az igények kielégítéséhez.

A folyamatosan növekvő megújuló kapacitásokhoz Németországnak igen jelentős beruházási és működési támogatásokat kellett biztosítania a termelők számára.

Annak érdekében, hogy a váltásnak ne legyenek drámai következményei az ország gazdasági teljesítményére, a támogatások terheit a nagyfogyasztó iparvállalatok helyett a kisfogyasztókra hárította, így a lakossági villamosenergia ára mára Németországban jelentősen meghaladja az európai átlagot (a magyar áraknak több mint háromszorosa).

Emellett az újonnan beépülő fosszilis erőművek magasabb működési költségei miatt, az átállás hatására a nagykereskedelmi villamosenergia-árak is enyhén növekedtek, amely a nagyfogyasztókat is negatívan érintette

A nukleáris leszerelés másik nagy kihívását a beépülő megújulók időjárásfüggése jelenti. Mivel a villamos energia korlátozottan tárolható és a fogyasztók kevéssé hajlandók alkalmazkodni a napsütéshez és a széljáráshoz, a német rendszerben egyre gyakoribbá válnak azok az időszakok, amikor túltermelés van, illetve amikor a nagymennyiségű megújuló kapacitás sem képes fedezni az igényeket. Ezt a problémát Németország három módon kezelte: egyrészt növelte szabályozható fosszilis (szén- és földgáztüzelésű) erőműkapacitásait; másrészt emelte határkeresztező aktivitását (részben importtal a nukleáris nagyhatalomnak számító Franciaországtól és a magas fosszilis arányú Csehországtól); harmadrészt jelentős költségek árán nagyszabású hálózat- és piacfejlesztési projekteket valósított meg. Az új fosszilis erőművek nem csak a klímaváltozásért felelős üvegházhatású gázok kibocsátása miatt aggályosak, hanem mert – különösen a széntüzelés esetében – szállópor kibocsátással járnak, amely a helyi lakosok körében kimutathatóan növeli a felső légúti megbetegedések kockázatát. A növekvő határkeresztező aktivitás pedig az alacsony termelésű időszakokban – leginkább a francia import miatt – azon túl, hogy hosszútávon kérdéses forrást biztosít, megkérdőjelezi a program értelmét is.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján tehát a nukleáris leszerelés az energiapolitikai trilemma egyik célja mentén sem eredményezett pozitív irányú elmozdulást. A rendszer átalakítása mind a lakossági, mind az ipari energiaárakat növelte, egyre mélyülő gazdasági problémákat okozva ezzel Németországnak (és közvetve Európának). Kérdéses, hogy ez a tendencia – különösen a koronavírus-járvány okozta gazdasági nehézségek fényében – meddig folytatható jelentősebb társadalmi konfliktusok nélkül. Környezeti szempontból az egyetlen előnyt a csökkenő nukleáris hulladék jelenti, amely azonban nem kompenzálja az üzembe helyezett fosszilis kapacitások növekvő üvegházhatású gáz és szállópor kibocsátását. A német nukleáris leszerelés gazdasági és környezeti költségeiről a legfrissebb tanulmányt a Kaliforniai Berkeley Egyetem professzora, Stephan Jarvis és szerzőtársai készítették, akik úgy becsülik, hogy az intézkedés évente több mint 12 milliárd dollárba kerül Németországnak. Végül az, hogy az embereknek és vállalatoknak egyelőre nem kellett jelentősebb ellátásbiztonsági problémákkal szembenéznie a fosszilis erőművek mellett annak köszönhető, hogy a német rendszer változékonyságát a többi európai ország képes kiegyenlíteni. Ahogyan azonban a többi európai ország is növeli időjárásfüggő megújuló és csökkenti szabályozható fosszilis kapacitásait, a kiegyenlítési képesség is csökkenni fog.

A múlt héten az egyes technológiák elleni harc új mérföldkőhöz érkezett Németországban: hosszas vita után a Bundestag megszavazta, hogy 2038-ig valamennyi szénerőművet le kell állítani. Az eredetileg tavaly benyújtott csomag erősen megosztotta a képviselőket. Egyfelől, a széntüzelés leállítása szükséges a klímacélok eléréséhez és a németek egészségügyi állapotának javításához. Másfelől a nukleáris leszerelés következtében mesterségesen felduzzasztott iparág napjainkra közel 30 ezer embert foglalkoztat, akiknek az átképzését meg kellene oldani. Ha Németország nem kívánja jelentősen növelni villamosenergia-importját, az átalakításhoz újabb villamosenergia-termelő kapacitások kiépítése szükséges. Az új erőművek pedig újabb költségeket jelentenek és, mivel – a növekvő megújuló penetrációval párhuzamosan – továbbra is szükség lesz szabályozható termelőkre, várhatóan növelik a földgázigényeket és így az orosz függőséget is. A célkitűzés hitelességét rombolja, hogy a csomag engedélyezi az idén belépő új Datteln IV. szénerőmű blokk üzembe helyezését, tovább növelve ezzel a fosszilis termelés arányát a német energiamixben. A jövőben Németország a kivezetési költségek jelentős részét várhatóan az újonnan létrehozott, brüsszeli elosztású, úgynevezett Igazságos Átmeneti Alapból finanszírozza majd, amihez a szükséges anyagi hátteret a fejlődő és kevésbé szennyező országok – köztük Magyarország – kohéziós forrásainak átcsoportosításával teremti elő az Európai Bizottság.

A manőverrel a német kormány a radikális atomellenes lobbi által politikai úton kikényszerített nukleáris leszerelés hosszú távú, közvetett költségeit ráterhelné a fejlődő országokra, ami súlyosan ellenkezik az unió alapértékeivel.

Fosszilis és nukleáris kapacitások alakulása Németországban
Fosszilis és nukleáris kapacitások alakulása Németországban
Fotó: Századvég Gazdaságkutató Zrt.

A német atomstop tanulságai

Napjainkra majdnem minden olyan érvet, amely a nukleáris leszerelés mellett szólt, megcáfoltak. Az emberek tudatában talán még mindig az atomkatasztrófáktól való félelem a legerősebb, hiszen ezek a tragédiák egy időben és helyen nagyszámú lakost fenyegetnek. A statisztikai adatok ezzel szemben azt mutatják, hogy fajlagosan a nukleáris termelés a bioüzemanyagok után a második legbiztonságosabb technológia (előbbi esetében 0,005 halott, utóbbinál 0,01 halott jut átlagosan egy terawattóra megtermelt energiára), kicsivel megelőzve ezzel a nap-, víz-, és szélenergiát és jelentősen lehagyva a fosszilis technológiákat (például a széntüzelés átlagosan 24,62 halálozást okoz terawattóránként). A másik gyakran hangoztatott érv, hogy az atomerőművek akadályozzák a klímaváltozás megelőzéséhez szükséges dekarbonizációt, szintén nem igaz. Bár a kutatások eredményei jelentős szórást mutatnak, abban a kutatók nagy része egyetért, hogy a nukleáris technológia teljes életciklusa során kibocsátott üvegházhatású gáz mennyisége nagyságrendileg megegyezik a megújuló termelőkével (egyesek szerint alacsonyabb azokénál) és sokkal kisebb a fosszilis technológiákénál. Az egyetlen továbbra is eldöntetlen kérdés a nukleáris hulladékkezelés. Itt a fő problémát az jelenti, hogy a kiégett fűtőelemeket hosszú ideig tárolni szükséges. A tárolás azonban a mai technológia mellett minimális költségen, egészségügyi kockázatok nélkül megoldható, így nem indokolja az erős társadalmi ellenérzést.

A német atomstop példája jól mutatja, hogy az egy-egy ügy mentén csőlátó módon politizáló, célja érdekében elvtelen alkukra is hajlandó, baloldali atomellenes lobbi hogyan okozhat hosszútávon súlyos gazdasági és környezeti károkat egy teljes országnak és hogyan zárhatja kelepcébe annak alkalmazkodását a globális felmelegedés okozta még nagyobb kihívásokhoz. Németország igen nehéz helyzetben van, mert bár a nukleáris technológia ellen szóló érvek elfogytak, a radikális mozgalmak tevékenysége visszafordíthatatlan ellenérzéseket eredményezett a lakosság jelentős részében, így a leszerelésből már nem lehet kihátrálni. Ezzel párhuzamosan az országnak egyre szigorúbb klímavédelmi elvárásokat kell teljesítenie, ami összeegyeztethetetlen a leszerelést kompenzáló fosszilis erőművekkel. A probléma hatására Németország kénytelen olyan irányba befolyásolni a nemzetközi intézkedéseket, ami nem csak saját hitelességét, de az Európai Unió egységét is rombolja, ráadásul környezeti szempontból is káros.

A következő uniós költségvetési ciklusban az Igazságos Átmeneti Alap forrásokat vonna el a fejlődő országoktól, hogy abból a második legnagyobb haszonélvező Németország a széntüzelésű erőműveinek leszerelési költségeit fedezhesse.

Emellett az EU tavaszi döntése értelmében az elvben fenntarthatóságot szolgáló úgynevezett ESG címkével jelölt befektetési alapoknak nem kell fosszilis energiahordozónak tekinteniük a földgázt, így ezek az alapok a jövőben is finanszírozhatják a szenet kiváltó (és az idén elkészülő Északi Áramlat 2 gázvezetéket hasznosító) földgáztüzelésű erőműveket.

Meglepő módon a nukleáris energiához való hozzáállás a mai napig megosztja a zöldpártokat. Ezek egyik része továbbra sem hajlandó tudomást venni arról, hogy az atomellenesség mind környezeti, mind gazdasági szempontból irracionális, mert ezzel a legfontosabb „ügyét" kellene elengednie, ami megkérdőjelezné létezésének értelmét. Azoknak a zöldpártoknak pedig, amelyek hajlandók a korrekcióra, és kihátrálnak a nukleáris leszerelés mögül, új ügyeket kell találniuk, mert különben elvesznek az érdektelenségben. Mivel hosszú távon azok a mozgalmak lehetnek sikeresek, amelyek a józan ész talaján állnak, valószínűleg az utóbbi stratégia maradhat fenn. Az alkalmazkodók pedig remélhetőleg rájönnek majd, hogy a technológiák elleni uszítás sem társadalmi, sem politikai értelemben nem kifizetődő.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom