A pénzügyi elitek jellemzői a történelem során

– Mi késztette ön szerint a szerzőket a téma kibontására?

– A ​pénzügyi eliteket a történelem során gyakran övezte általános ellenszenv és bizalmatlanság a társadalom részéről. A globalizált világgazdaság elmúlt harminc évének ellentmondásai, különösen a növekvő jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek, illetve a 2008-as gazdasági válság kirobbanása ismét rájuk irányította a figyelmet. Ugyanakkor a szerzők azt látták, hogy a szakirodalomban nem kapott kellő hangsúlyt a kérdés. A könyv által megtestesített történelmi megalapozás így egyszerre szolgál társadalmi igényt, és a tudományos vitát is előmozdítja.

– Kifejezetten a pénzügyi elitek szerepéről szól a könyv?

– A szerzők körbejárják, milyen szerepet játszanak a pénzügyi elitek az európai pénzügyi rendszerekben és társadalmakban, és hogyan változott a szerepük az idők folyamán. Érintik azt a kérdést, hogy mennyiben tehetők felelőssé a legutóbbi pénzügyi összeomlásért, és milyen múltbéli krízisekkel vonhatunk párhuzamot e tekintetben. Továbbá vizsgálják azt is, hogyan befolyásolták a nemzeti és a nemzetközi pénzügyi szabályozási környezet evolúcióját, és hogyan alkalmazkodtak hozzá.

– Kilenc önálló esszén keresztül választ kapunk a kérdésekre?

– Igen, ez a most megjelent könyv a pénzügyi elitek intézményi változásokhoz való alkalmazkodását vizsgálja elismert és nemcsak a szakmában neves kutatók közreműködésével, különböző európai országokat és időszakokat górcső alá véve. Kvalitatív és kvantitatív módszereket is alkalmaznak, és külön érdekessége a könyvnek, hogy egészen a 18. századi Franciaországig nyúl vissza.

– Térjünk vissza a kötet kiváltó okai közül a társadalmi igényre.

– Ahogy említettem, az egyik apropója a könyvnek a társadalmi igény, hogy az emberek jobban megértsék a pénzügyi elitet. A 2008–2009-es válság közben kerültem London pénzügyi központjába – City és Canary Wharf –, ahol akkoriban nagyon érzékelhető volt a pénzügyi szektor iránt érzett düh és elkeseredés össztársadalmi részről. Az Egyesült Királyságban a pénzügyi szektor bedőlésétől, illetve annak tovagyűrűző hatásaitól félve – más országokhoz hasonlóan – a válság alatt állami adófizetői pénzből segítették ki a bankszektor egy részét. Mindeközben romlottak a gazdasági mutatók, nőtt a munkanélküliség, csökkent az emberek jövedelmének reálértéke.

– Nem csoda, ha dühöt éreztek az emberek.

– A csaknem háromszáz éves bank, az RBS kisegítése, tőkeinjekciója egy brit állampolgárra vetítve nagyjából kétszázhúszezer forintnak felelt meg. Ez természetesen nem fedezte a veszteséget, mindenesetre az emberekben azt az érzetet keltette, hogy amikor a dolgok jól mennek, a bankárok zsebre rakják a bónuszt, amikor pedig nem, akkor az államra támaszkodnak.

– Ön hogy élte meg ezeket az eseményeket Londonban?

– Nap mint nap érzékelhető volt a változás, amelyet ezek az események előhívtak. Voltak objektív változások. Például mind a banki kockázatkezelési osztály, mind a szabályozóhatóság – első két munkahelyem – nőtt jelentőségében, és megnövekedtek a feladatok is. Érdekes volt megfigyelni egy-egy vezető bankár társadalmi frusztrációra adott válaszát is. Személyes tapasztalataim miatt is foglalkozom ezzel a hiánypótló kötettel. Történelmi áttekintést kapunk arról, hogy mennyire dinamikusan változnak a különböző korszakok. Ugyanakkor nem csak történészek számára érdekes a könyv. Közgazdászként fontosnak tartom ismerni a pénzügyi rendszer változásainak történelmi aspektusait.

– Miért fontos a változással foglalkozni?

– Amikor döntéseket hozunk, arra hagyatkozunk, ami saját tapasztalat, vagy amit tanultunk. Általában a közelmúltra jobban emlékszünk, de még ha emlékeznénk is egész szakmai pályafutásunkra, akkor is ez maximum néhány évtizedet ölel fel. Ez gond lehet, ugyanis ha csak az elmúlt tíz vagy akár húsz évben átélt eseményekre fókuszálunk, nem kapjuk meg a teljes, holisztikusabb látószöget. A kötetet olvasva megelevenedik a pénzügyi rendszer történelme, és nyilvánvalóvá válik az állandó környezetváltozás. Bizonyos történészek azt állítják, a pénzügyi elitek cserélődnek, mások úgy fogalmaznak, adaptálódnak. A könyv nem akar egy konkrét választ megadni, már csak azért sem, mert nagyon sok szerző írta, két szerkesztő fogta össze. Egyébként ez a sokszínűség adja a könyv gazdagságát.

– Mi a legfőbb értéke a kötetnek?

– Pontosan a történelmi szemlélet, hogyan változik a pénzügyi világ, a gazdaság, az elit az évtizedek során. Ha visszamegyünk a huszadik század elejére, rögtön egy változással szembesülünk. Az első világháború előtt aranysztenderd létezett, a valutákat aranyra lehetett váltani. Az 1920-as években számos országban megpróbálták visszaállítani az aranysztenderdet, nemzetközi és szabályozói együttműködést igényelve, a visszaállítás egyébként hozzájárult a deflációhoz. Az első világháború előtti időszakban erős pozícióval rendelkeztek a magánbankárok, és például még az első világháborút követően az aranysztenderd visszaállítása érdekében létrejövő olasz nemzeti delegációt is félig magánjellegű informális együttműködési struktúrák jellemezték, sok, a magánbankszektorból érkező szereplővel. Fokozatosan nőtt ezekben az években az állam szerepe. Olaszországnál maradva, az 1930-as évek közepén már alapvetően az állami szféra pénzügyesei kerültek előtérbe. A jegybankok egy része – angol, francia, norvég – az 1940-as években került állami kézbe, ez kiválóan példázza az állami szektor térnyerését.

– Mit jelent ez a bankárok szempontjából?

– Másfajta tulajdonságok kerültek előtérbe. Vegyük a központi bankokat példaként. A második világháború után sok feladata volt a jegybankoknak, pénzügyi szabályozás, rögzített árfolyamok fenntartása, az infláció, a munkanélküliség problémája, a termelékenység növelése mind a célváltozói közt szerepeltek. Ennek megfelelően az állami szféra dominált a pénzügyi rendszeren belül. Vezető jegybankárok pénzügyminisztériumból vagy akár a közszféra egyéb területeiről is érkeztek az 1950–1960-as években. Érdekesség, hogy ekkortájt a vezető központi bankárok tipikusan jogászok voltak, és eleinte nem is látták nagy gyakorlati hasznát a közgazdaságtannak. A kora hetvenes évekre viharosabb időszak jött, olajársokk, megugrott munkanélküliség és infláció jellemezte ezeket az éveket. Megkérdőjeleződött a szoros állami kapcsolat haszna, felértékelődött a politikai függetlenség. Az amerikai elnök a hetvenes évek elején bejelentette, hogy a dollárt többé nem lehet aranyra váltani, és a második világháborút követő évek meghatározó nemzetközi monetáris rendszere – a Bretton Woods-i rendszer – összeomlott. Megfogalmazódott, hogy a jegybankoknak kevesebb célt kell követ­niük, különösen figyelve az inflációra. A közgazdaságtan ciklikusságot csökkentő modelljei kerültek előtérbe. Ezekben az években a központi bankok vezetői között nagyobb számban találunk tudományos hátterű személyeket, akiket politikailag függetlenebbnek tartottak elődeiknél. A Thatcher–Reagan által kijelölt deregulációval, piaci liberalizá­cióval, nemzetköziesedéssel jellemezhető években megint látunk egy váltást. A magánszektorban szerzett tapasztalat előtérbe került, a tudományos háttér visszaszorult. Egyébként ez idő tájt Angliában nem véletlenül lett népszerű a pénzügyi elitek vizsgálata. A társadalmi igény mögött a politikailag megosztó gyárbezárások és a pénzügyi szektor dinamikus növekedésének kontrasztja állt.

– Mikor jött a következő nagy váltás?

– A kilencvenes években ismét sok változás volt, nem csak a posztkommunista országokban. A jegybankárok cserélődtek, megint történt egy váltás a kilencvenes évektől egészen 2008-ig, ismét a tudományosság került előtérbe.

– Ekkor már általában közgazdászok vezették a jegybankokat?

– Míg a huszadik század közepén a jegybankárok általában jogászok voltak, addig a kétezres évek elejére közgazdászok, nem kevés közülük jelentős tudományos háttérrel. A közgazdászoknak a közgazdaságtanba vetett hitére gyakran szokták felhozni Robert Lucas, a tudományág prominens szereplője szavait: 2003-ban azt mondta, hogy lényegében megoldották a gazdasági recessziót, képesek a gazdasági hullámzást kordában tartani. A 2008-ban kirobbant válság megkérdőjelezte ezt és az általános tudományosságba való hitet. A változások természetesen nem álltak meg. Érdekes, hogy a szerkesztők az 1929–1933-as és a 2008-ban kezdődő válság összevetésekor arra jutnak, hogy az utóbbi kevésbé vezetett jelentős változásokhoz – beleértve a pénzügyi elitben – részben a hatóságok jobb válságkezelése okán. A könyv megírása óta egy újabb válságban találjuk magunkat, és a jelenlegi problémák egy részének – például eladósodottság az Egyesült Államok vállalati szektorában – gyökere visszanyúlik az előző válsághoz vagy annak kezeléséhez. A könyv gondolatait továbbszőhetjük. Vajon milyen környezet vár ránk a következő években? A nemzetköziesedés folyamatába görgetett akadályok – például Brexit – megszaporodnak-e a jelenlegi válság következtében? Egy nemzetközileg esetleg kevésbé nyitott környezetben hogyan fog változni az állam szerepe? A könyv fő kérdését szem előtt tartva pedig mit jelent mindez a pénzügyi elit számára?