Gazdaság

Századvég: Szennyezők és károsultak

A környezetvédelmi szabályozás egyik legrégebbi alapelve, hogy ha valaki szennyezésével kárt okoz másnak, akkor annak költségeit meg kell fizetnie. A Századvég Gazdaságkutató elemzéssorozatban igyekszik bemutatni, hogy az egyes országok és szektorok mekkora mértékben járulnak hozzá az éghajlatváltozáshoz, valamint várhatóan kiket sújtanak majd legerősebben a klímaváltozás káros hatásai - olvasható a Századvég lapunkhoz eljuttatott közleményében.

Századvég: Szennyezők és károsultak
Fotó: mh

A Szézadvég elemzéssorozatának első része globális áttekintést kínál az éghajlatváltozásért leginkább felelős és amiatt várhatóan legnagyobb mértékben károsuló országokról.

A kutatók rámutatnak: a népességrobbanás és az ipari fejlődés melléktermékeként a globális szén-dioxid-kibocsátás a 19. század eleje óta folyamatosan növekszik. A természet véges semlegesítési képessége miatt a folyamat a légkör szén-dioxid-koncentrációjának emelkedését okozza, ami üvegházhatást és fokozódó éghajlatváltozást eredményez. Az elmúlt harminc évben számos kutató felhívta a figyelmet arra, hogy a folyamat a következő évtizedekben növelheti a természeti katasztrófák kialakulásának esélyét, csökkentheti a termelési lehetőségeket és így jelentős nehézségeket okozhat az emberiségnek. A károk megelőzéséhez a folyamat visszafogása, azaz a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, valamint az országok alkalmazkodási képességének javítása szükséges - mutat rá a Századvég.

Összesített szén-dioxid-kibocsátási arányok 1751 és 2017 között
Összesített szén-dioxid-kibocsátási arányok 1751 és 2017 között
Fotó: Századvég

A legnagyobb szennyezők

Az egyes régiók károkozási felelősségét két szempontból is érdemes összevetni: múltbeli és várható károsanyag-kibocsátásuk alapján, mutatnak rá a kutatók. Napjaink magas légköri szén-dioxid-koncentrációját a korábbi kibocsátások okozzák, így az aktuális helyzet felelősségi arányait jól szemléltetik az összesített múltbeli szennyezések.

1751 és 2017 között az összesített (kumulált) szén-dioxid több mint 90 százalékát három nagyrégió: Észak-Amerika, Európa és Ázsia körülbelül azonos arányban bocsátotta ki. A történelmi felelősség országok tekintetében is erősen koncentrált: a múltbéli szén-dioxid-kibocsátások több mint fele öt országhoz: az Egyesült Államokhoz (25 százalék), Kínához (13 százalék), Oroszországhoz (6 százalék), Németországhoz (5 százalék) és az Egyesült Királysághoz (5 százalék) köthető.

Összesített szén-dioxid-kibocsátási arányok
Összesített szén-dioxid-kibocsátási arányok
Fotó: Századvég

A kibocsátások dinamikája miatt a nagy szennyezők köre a következő évtizedekben várhatóan jelentősen átalakul. Az elmúlt negyven évben úgy nőtt több mint kétszeresére a világ szén-dioxid kibocsátása, hogy az Egyesült Államoké és Európáé közel stagnált, a növekmény tehát a fejlődő világnak köszönhető. 

Míg a huszadik század elejéig Európa számított a kibocsátások fő felelősének, szerepe az elmúlt száz évben – az idő közben felzárkózó Egyesült Államokkal együtt – Ázsiával szemben folyamatosan csökkent.

Az egy főre eső kibocsátás mértéke
Az egy főre eső kibocsátás mértéke
Fotó: Századvég

Az arányok átrendeződése a gazdasági fejlődésnek köszönhető, mutat rá a Századvég. A történelmi tapasztalat, hogy a gazdasági aktivitás növekedése a szén-dioxid-kibocsátás növekedésével jár együtt.

Tehát azáltal, hogy a fejlődő országok ugyanarra a fejlődési pályára léptek, amelyen korábban a fejlett országok végigmentek – óriási népességüknek köszönhetően – gazdasági súlyuk mellett szennyezési felelősségük szempontjából is átvették az elsőbbséget. Sőt, mivel a fejlődő országok egy főre eső termelése még jelentősen elmarad a fejlett világtól, a folyamat várhatóan tovább folytatódik a jövőben.

A társadalmi szénköltségek globális eloszlása
A társadalmi szénköltségek globális eloszlása
Fotó: Századvég

A múltbeli kibocsátási adatokból és a várható tendenciákból két fő klímapolitikai megállapítás tehető a Századvég szerint. Az egyik, hogy az európai országok történelmi felelőssége – Németország és Anglia kivételével – alacsony (ez különösen igaz a felzárkózó országokra). A másik, hogy a probléma megoldása szempontjából a fő kérdést nem az fogja jelenteni, hogy az Európai Unió tagországai milyen ütemben képesek csökkenteni kibocsátásukat, hanem az, hogy a fejlődő országok növekedési igényei mekkora szennyezéssel elégíthetők ki.

A várható károsultak

A klímaharcra fordítandó költségek ésszerű mértékének meghatározásához szükséges felmérni, hogy az éghajlatváltozásnak várhatóan milyen hatásai lesznek és az mekkora károkat okoz. Ennek számszerűsítésére jó indikátor lehet a társadalmi szénköltség mutató, ami a jövőben várhatóan felmerülő, klímaváltozás okozta természeti, gazdasági és társadalmi hatásokhoz várható károkat rendel, majd ezek alapján fajlagos becslést ad arra, hogy egységnyi kibocsátás növekedés mekkora költséget okoz.

A mutató előállításához számos bizonytalanságot kell kezelni: becslést kell adni a népesség és a gazdasági teljesítmény alakulására, az éghajlatváltozás okozta természeti jelenség egymásra és társadalomra gyakorolt hatásaira, valamint arra, hogy mennyire szívesen mondanának le az emberek adott mennyiségű forrásról a jövőbeli haszon reményében. A kutatók ezért gyakran különböző forgatókönyveket vizsgálnak és felhívják a figyelmet arra, hogy ezek eredményeit kellő óvatossággal szükséges kezelni.

Az elmúlt években számos tudományos és szakpolitikai dokumentum célozta az egyes országok társadalmi szénköltségének becslését, ezek közül talán a legátfogóbb Ricke és szerzőtársainak Nature-ben megjelent 2018-as cikke, ami 169 országra külön-külön számításokat közöl, emlékeztet a Századvég elemzése. A kutatók több forgatókönyvet vizsgálnak, amelyek különböző szénköltség értékeket eredményeznek (a következő ábra a központi forgatókönyv eredményeit szemlélteti), azonban a regionális következtetések valamennyi forgatókönyvben azonosak. A legkisebb kár várhatóan az északi régiókat, köztük Európát sújtja majd. Ezek közül egyes országokhoz – egyes forgatókönyvek esetén – negatív társadalmi szénköltségek rendelhetők, ami azt jelenti, hogy az éghajlatváltozás pozitív hatásai lokálisan meghaladják majd a negatív hatásokat. A károk jelentős részét pedig – szinte valamennyi forgatókönyvben – Indiának, Kínának, Szaúd-Arábiának és az Egyesült Államoknak kell viselnie.

A múltbeli szennyezések, azok időbeli dinamikája és a károkra vonatkozó előrejelzések alapján látható, hogy Európa szerepe mind károkozóként, mind károsultként elhanyagolható az ázsiai és észak-amerikai nagyrégiókhoz képest. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincs szükség európai éghajlat politikára vagy, hogy nem érdemes forrásokat áldozni a klímaharcra, hanem, hogy azok tervezésében és más ráfordításokkal való összevetésében racionálisan, a felelősségek és hatások ismeretében kell eljárni. Az Európai Bizottság új célja, hogy a régió elsőként érje el a klímasemlegességet, hatását tekintve szimbolikus jellegű, azonban óriási költségekkel jár, amelyek csökkentik az Unió versenyképességét. A célok csak akkor szolgálhatják a közösség érdekeit, ha az azok eléréséhez szükséges új megoldásokat később képes lesz exportálni a többi – jövőben remélhetőleg hasonló irányba mozduló – nagyrégiónak. Ehhez azonban arra van szükség, hogy az európai vezetés a szimbolikus, érzelmi töltetű, politikai hozzáállását pragmatikusra változtassa és saját érdekeihez és képességeihez igazodó klímapolitikát építsen.

Kapcsolódó írásaink