Csodaszarvas Bőszénfáról

Másrészt a szarvas húsa mindig is főúri csemege volt, és hogy bármikor asztalra tehessék, vadaskerteket alakítottak ki. Ázsiában pedig érdekes módon a barkás agancs felhasználása népszerű még ma is, afrodiziákumnak tartják. Kínában, az Altáj környékén ma is működik a barkásagancs-termelés. Sokszor szabadon élő szarvasokat terelnek egybe, lefűrészelik az agancsukat, majd elengedik őket – ilyen messziről indítja Nagy János, a Kaposvári Egyetem Vadgazdálkodási Tájközpont igazgatója a szarvastenyésztés történetét.

Ugyanilyen távolról folytatja, ugyanis Új-Zélandra kalauzol bennünket. Ezt a két csendes-óceáni szigetet közel kétszáz éve népesítette be az európai ember – kezdi –, hajóval vitték magukkal a szarvasokat, főleg Angliából és Skóciából. Az új élőhely tökéletes volt az állatok számára, és annyira elszaporodtak, akkora károkat okoztak a természetes növénytársulásokban, hogy kénytelenek voltak a populációk drasztikus csökkentésére lépéseket tenni. A múlt század közepén helikopterről lőtték a szarvasokat, és bizonyítékként csak a farkukat vágták le. Később rájöttek, hogy a szarvashús értékes, és a hatvanas években megjelentek vele Európában, elsősorban a német piacokon. Aztán kezdett fogyni a szarvas, a piac viszont igényelte, így a mészárlás átváltott élővad-befogásba és -tenyésztésbe. A szigetország ma a világ legfejlettebb szarvastenyésztésével rendelkezik, közel kétmilliót tartanak farmokon, és diktálni tudják az európai piac működését. Ha ehhez viszonyítjuk a magyar szarvasállományt, még a legoptimistább becslések szerint is száz–százhúszezer egyedről beszélhetünk – vázolja Nagy János.

Magyarország úgy csöppent bele a szarvastenyésztésbe, hogy Horn Péter akadémikus kint járt Új-Zélandon, látta ezt a születő ágazatot, és felismerte, hogy ebbe mi is bekapcsolódhatnánk. Ezt tetézte, hogy a nyolcvanas években új-zélandiak is megjelentek a Dél-Dunántúlon, tenyészállatokat kerestek, mert a barkás agancs előállításába és a vadhústermelésbe a magyar gímszarvast kiváló keresztezési partnernek gondolták. Részben azért, mert a mi szarvasaink lényegesen nagyobbak, mint a Skóciából származók. A nagyobb testből pedig több hús nyerhető, és a nagyobb test törvényszerűen nagyobb agancs növelésére ad lehetőséget. A magyar szarvas agancsának jellemzője többek között a hosszú szár, a száztíz–százhúsz centis hossz sem rendkívüli. Ezzel szemben az új-zélandiak hetven-nyolcvancentis agancsokat nevelnek.

A nyolcvanas évek elején elindultak az élővad-befogások, amelyek nagyon nagy lökést adtak az ottani genetikának, voltak olyan szarvasok, amelyeket mindenki ismer kint, akinek valami köze van a mezőgazdasághoz. Ilyen volt a Kapos nevű bika, amely az egyik favorit lett, a maga háromszáznyolcvan kilós élőtömegével és tíz deka híján tizenhét kilós agancsával. A vérfrissítési program sikeres volt, és amikor 1998-ban kint járt, Nagy Jánost azzal a kérdéssel „örvendeztették” meg, szeretne-e magyar gímszarvasokat importálni Új-Zélandról?

A magyar szarvastenyésztés előkészítő munkálatai 1984-ben kezdődtek, az első szarvasborjú pedig 1985. május másodikán érkezett a főiskolára – az egyetem akkori jogelődjének telephelyére. Ő volt Johanna. János naponta tizenegy alkalommal, kétóránként cumiztatta. A végére úgy érezte magát, mint egy kisbabás anyuka, de annyira szoros kapcsolat alakult ki köztük, hogy amikor végre jött valaki, aki átvette néhány napra az etetést, a borjú nem fogadta el tőle a tápszert, csak akkor tudta az illető megetetni, ha felvette János pulóverét. A mesterséges nevelés három évig tartott, mintegy ötven borjú került a tejtáplálás után a Gálosfán kialakított farmra.

Nagy János: Ne legyünk laborhúsevők, a bevált élelmiszereket fogyasszuk

Fotó: MH/Bodnár Patrícia

A cumiztatás jó alapot adott arra, hogy kiismerjük e faj tulajdonságait, mert nincs két egyforma gímszarvas, még a fejformájuk is más, és természetesen a személyiségük is. Figyeltük, milyen gyakran táplálkoztak, mitől féltek, mitől nem, kezdtünk a szarvasok szemével nézni és a fülével hallani – meséli Nagy János. A kilencvenes évek elején kezdődtek az élővad-befogások, több mint négyszáz gímszarvast fogtak be hálóval öt év alatt. Közben kinőtték Gálosfát, és az újonnan befogott állatok – jórészt Gemencről, Karapancsáról – már Bőszénfára kerültek. Azok a szarvasok alapozták meg a jelenlegi állományt.

Bőszénfát 1990-ben vásárolta meg Pannon Agrártudományi – ma Kaposvári – Egyetem a Kaposvári Állami Tangazdaságtól, a maga 1300 hektárjával. Ez már akkora terület volt, hogy másban is lehetett gondolkodni, nem csak szarvastenyésztésben. Így két vadaskertet alakítottak ki, vadásztatással is foglalkoztak. A tenyésztésre nem alkalmas egyedek ide kerülnek, így „hasznosítják” őket.

A tenyészbikák kiválasztásánál a fő szelekciós szempont a bika agancsának alakulása, testének fejlettsége és az állat viselkedése. A viselkedés azért fontos, mert kezelni is kell az állatokat, és nem egészséges, ha a kezelőépületben az embernek ugrik egy háromszáz kilós bika aganccsal a fején – mondja Nagy János. Aki elmeséli azt is, hogy volt ilyen kalandja, de szerencséje volt, mert széles volt a bika agancsának a terpesztése és a koronaágak a deszkába vágódtak. Azóta még jobban szereti az úgynevezett „lombár” bikákat. A temperamentumra történő szelekció szerencsére könnyű, a gímszarvasnál jól öröklődik az „idegbaj”, a stresszérzékeny egyedeket könnyű kiszűrni.

A teheneknél a jól fejlett, egészséges egyedek kiválogatására helyezik a hangsúlyt és persze a nyugodtságra. Mert a szarvastehén is képes támadni, feláll a két hátsó lábára, az elsőkkel pedig lekapálja az ellenfelet. A tenyésztői munka hatékonyságát mutatja, hogy Bőszénfán az elmúlt tíz évben nem volt ilyen jellegű támadás, még arra sem volt példa, hogy egy tehén megemelkedett volna – hangsúlyozta az igazgató.

A jelenlegi törzsállomány háromszáz darab körüli tehénből és harminc körüli tenyészbikából áll. Ezen kívül borjak és növendékek találhatók a farmon, így a teljes gímszarvas-állomány ezer-ezerkétszáz egyedre tehető. A vadaskertekben található dámszarvas és muflon is, az egyéb állatfajokon – ló, szamár, bivaly, kecske, juh – kívül. Ezen felül még öt-hatezer tőkésrécét is nevelnek évente.

Kérdésünkre, hogy miért kezdtek szamártenyésztéssel is foglalkozni, Nagy János azt mondja, uniós állatfajról van szó, ugyanis uniós előírás volt az az „extenzív gyep célprogram”, amely akkor biztosított támogatást a legelőterületekre, ha hektáronként 0,6 állategységet tartottak. Az előírások szerint a gímszarvas viszont nem számít legelő állatnak, hiába van belőle a területen több mint ezer darab, állategységként nulla az értéke. Juhokkal, kecskével, szarvasmarhafélékkel vagy lófélékkel lehetett ezt az előírást teljesíteni. Próbálkoztak húsmarhával, de nagy volt a szarvasokkal való keresztfertőződés veszélye, a juhok sem jöttek be, a kis bárányokat agyonverték a hollók, elhordták a rókák és az aranysakálok. Így maradtak a lófélék, amelyek ideálisnak tűnnek a szarvasok mellé. Egyrészt nincs közös parazitájuk, így nincs keresztfertőződés, másrészt eltérő fűféléket, illetve más biológiai stádiumban lévő gyepalkotókat fogyasztanak.

De a ló- és a szamártenyésztésnek más célja is van, 2012-től kezdve lóból és szamárból is őshonos fajtamentési programba kezdtek Bőszénfán. Nincs Magyarországon állami ménese sem a magyar hidegvérű lónak, sem a parlagi szamárnak, ezért úgy gondoltuk – mondja Nagy János –, hogy az egyetem keretei között megpróbáljuk ezt a hiányt pótolni. Évek óta azért küzdünk, hogy ezt ismerje el a szakma, de egyelőre mindenki csak beszél róla. Meg arról is, hogy milyen fontos a biodiverzitás, hogy nemcsak a vadfajok változatossága csökkent, a tenyésztett állatainké is.

A szarvasokra visszatérve az igazgató elmondja, a tenyésztett gímszarvasokat még ma is keresik a külföldiek, legutóbb orosz vevők vásároltak közel kétszáz egyedet. Az elmúlt tíz év alatt tizenhárom európai országba vittek javítógéneket a magyar szarvasok. De Bőszénfán is szeretnék magasabb szintre emelni a tenyésztést, azon fáradoznak, hogy növeljék a tehénlétszámot. Ennek egyik oka, hogy belföldön is felismerték a szarvashús jelentőségét, egyre nagyobb iránta az igény. A szarvastartás előnyeiről elmondja még, hogy minimális a munkaerőigénye, akár ezer állatot is ellát egy ember, télen pedig legfeljebb kettőre van szükség. Hiszen nem kell őket se nyírni, se körmölni, se elletni. Erős, egészséges állatokról van szó, amelyek őshonosak, a mi klímánkon alakultak ki, megfelelő technológia alkalmazásával eredményesen tenyészthetők. Ennek egyik bizonysága, hogy mióta ezt itt csinálják, nem használtak el még egy pohárnyi antibiotikumot sem.

„A gímszarvas fantasztikus faj és a Kárpát-medence csodálatos élőhely, de a közgazdasági környezetet mi, emberek határozzuk meg. Amikor azt mondjuk, hogy például a húsmarhatenyésztésre adunk anyatehén-támogatást, az őshonosnak számító fajták esetében pedig további forrásokat biztosítunk, akkor eltérítjük a gazdálkodást a preferált fajok/fajták irányába, és háttérbe szorítunk más, újszerű kezdeményezéseket – mint amilyen például a szarvastenyésztés. Ebben a rendszerben a szarvas nem tud versenyképes lenni – beszél a szarvastenyésztés árnyékosabb oldaláról is Nagy János. Aki ma Magyarországon ezzel foglalkozik, az elhivatottságból vagy szerelemből teszi. Némi pénzügyi stabilitást adhat ugyan a trófeás vadak nevelése és a külföldre történő tenyészállat-értékesítés.

A szarvashús egyébként az egyik legegészségesebb húsféle, telítetlenzsírsav-tartalma kiváló, energiatartalma alacsony, magas a fehérjéje, kedvező az aminosav-összetétele, magas a vastartalma. De – hívja fel a figyelmet Nagy János – hasonlóan egészséges, bármilyen meglepő, a ló- és a szamárhús is. Amit sokan idegenkedve fogadnak. Itt új értelmet nyer a mondás, ha ló nincs, szamár is jó. Ráadásul szintén gyepfogyasztó állatokról van szó, amelyek a legelőn élik az életüket, takarmányozásuk során nincs szükség hozamfokozók, antibiotikumok használatára.

Gyakran szembesülünk azzal, hogy mennyi káros környezeti hatás ér bennünket. A járványokat leszámítva talán soha nem volt annyi egészségügyi problémánk, mint manapság, és ahelyett, hogy tanulnánk belőle, azt mondják, legyünk vegetáriánusok vagy laborhúsevők. Szerintem ahhoz kell visszanyúlni, ami több ezer éven át működött, mert arról tudjuk, bevált. Ahelyett, hogy szöcskét meg mesterséges húst ennénk, tiszteletben kell tartanunk a vad- és haszonállatainkat, jó életfeltételeket kell biztosítanunk számukra, minden ehető porcikájukat fel kell használnunk, és küzdeni kell az értelmetlen élelmiszer-pazarlás ellen – sorolja érveit az igazgató.

Kint a farmon hol havas eső esik, hol hó. A lovak és a szamarak nem bánják, csak egy kis kurta farkú malac húzza fázósan a sonkáit, pedig neki van a legnagyobb szőre az itteniek közül. A szarvasok fel se veszik a telet, de az autótól az egyik rudli kicsit megugrik. Pompás bika áll háreme közepén. Ő a bizonyíték, hogy a szarvasok igenis nagyot tudnak ugrani. Az ide szánt tenyészbika agancsát ugyanis lefűrészelték, aztán a bőgés alatt a kétméteres kerítést átugorva megjelent agancsos vetélytársa, akivel szemben nem volt esélye. A régi bikát így leválasztották, maradt a tehenekkel a trónkövetelő. A tenyésztésben nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezzük, de ez is hozzátartozik, elvégre vadállatokról van szó, mondja nevetve Nagy János, hozzátéve, ez a bika bebizonyította, hogy egészséges, jó géneket hordoz, és az agancsa is rendben van.

A szarvasok pedig csak állnak a hóesésben olyan méltósággal, mintha tényleg tudnák magukról, hogy gyönyörűek.