„Ha a klímaváltozás a cápa, akkor a foga a vízválság”

– Egyre gyakrabban használjuk a fenntarthatóság kifejezést, de szinte sosem tisztázzuk, hogy mit is jelent pontosan. A mai problémák tükrében hogyan írná körül ezt a fogalmat?

– A fenntarthatóság egy olyan fejlődési pálya, amely egyidejűleg tudja biztosítani a gazdaság erősödését, a társadalom egyensúlyát és jólétét, valamint a természeti erőforrásokkal való jó gazdálkodást. Egy kicsit másként fogalmazva: amikor a mai döntéseink nem szűkítik a következő generációk életlehetőségeit és döntési opcióit, és amikor nem hagyunk hátra olyan környezeti, gazdasági és társadalmi adósságokat, amelyekért majd a gyermekeinknek kell fizetniük. Például amikor a természetes vizeket csak olyan mértékig használjuk, hogy az ne veszélyeztesse az ökoszisztéma egészségét. Vagy hogy a légkörbe csak annyi szennyezőanyagot juttassunk ki, amennyi még nem borítja fel a klíma egyensúlyát. Fontos, hogy minél kevesebb üvegházhatású gáz kibocsátása mellett állítsuk elő azt az energiát, amelyet aztán a lehető legjobb hatékonysággal használjunk fel. A fenntarthatóság fogalmához tartozik az is, hogy az élelmiszereinket minél kevesebb környezetterheléssel állítsuk elő, és az elfogyasztott élelmiszerek minél nagyobb hányada érkezzen száz kilométeres sugarú körön belülről. Vagy az, hogy az élelmiszer-veszteséget a lehető legjobban szorítsuk vissza, és az elhasznált termékeink minél nagyobb hányadát anyagában hasznosítsuk újra. Az is nagyon fontos, hogy a humán tőke és a társadalmi tőke állapotára legalább annyira ügyeljünk, mint az épített vagy a természeti tőkéjére. Ha ezt így, egy csokorban kezeljük, akkor ez egy fejlődési pálya módosítása, amelyet még egyetlen egy ország sem tudott teljes mértékben megvalósítani, de mindnyájan ebbe az irányba szeretnénk haladni.

– A Budapesti Víz Világtalálkozót is a fenntarthatóság jegyé­ben rendezik meg. Mi az esemény konkrét célja?

– A találkozó mottója: Megelőzni a vízválságot. A világ egy részén még elkerülhető a vízválság, ott azt kell megvizsgálni, mit kell tenni ennek érdekében, azonban a világ egy másik részén sajnos már az a kérdés, hogy hogyan lehet túlélni? Amikor egy ilyen meglehetősen durva kérdést kell egy konferencia középpontjába állítani, akkor a cél az, hogy ráébresszük magunkat és a világot arra, hogy mi az, amit még meg tudunk változtatni a vízgazdálkodásban, és mi az, ahol már a túlélésre kell játszani. Például mi a racionális gazdasági viselkedés egy vízválság küszöbén? Vagy hogy miért nem áramlik elég gyorsan elegendő tőke a vízügyi infrastruktúrába, amikor látható, hogy szerte a világon nem képes megbirkózni azzal a feladattal, amit várnak tőle? Arra a kérdésre is választ keres ez a konferencia, hogy a vízválság elkerülése érdekében milyen tudás hiányzik a tudományos ismereteinkből ahhoz, hogy el tudjuk kerülni a vízválságot, és melyek azok a technológiák, amelyeket még ki kellene fejlesztenünk? Végül – de nem utolsósorban – ha elfogadjuk azt, hogy egy pályamódosításra van szükség, akkor jogos kérdés az is, hogy a jelenlegi nemzetközi intézményrendszerünk alkalmas-e arra, hogy ezt a módosítást és a válságelkerülést célzó kormányközi együttműködést hatékonyan támogassa, vagy esetleg szükség van változtatásokra.

– És mit gondol, szükség van?

– Úgy gondolom, hogy igen. Már csak azon egyszerű okból is, hogy a nemzetközi intézmények kialakításakor úgy tekintettünk a vízre, mint ami mindenhol jelen van. Ebből fakadóan nem jött létre olyan globális kormányközi szervezet, ahol kifejezetten vízügyi együttműködésekkel foglalkoznának. Ennek talán az lehet az oka, hogy a vizet mint a fejlődés egyik csomópontját és mint élet-halál kérdését mindig kerülgettük, de ezt így tovább nem folytathatjuk.

– Ebben a változásban milyen szerepet játszik a Budapesti Víz Világtalálkozó?

– A több mint száz jelentkező ország közül negyven legalább miniszteri szinten képviselteti magát, és hat-hét nagy nemzetközi politikai szervezet is jelen lesz. Ami különösen érdekes, hogy nyolc nagy fejlesztési bank vezetősége is tiszteletét teszi az eseményen. Ezekből az adatokból arra következtethetünk, hogy az előző két Budapesti Víz Világtalálkozóhoz hasonlóan, ez is mérföldkő lesz. Ha a fentebb említett kérdésekben születnek akár csak részmegoldások is, akkor a konferencia már egyértelműen sikeresnek tekinthető majd.

– A 2013-as és 2016-os talál­kozók miért tekinthetők mér­-földkőnek?

– Az első alkalommal kidolgoztuk, hogy miből kell állnia egy vizes kérdéseket összefogó fenntartható fejlődési célnak. Ez olyannyira jól sikerült, hogy az ENSZ-ben zajló fenntartható fejlődési tárgyalások teljes egészében átvették a budapesti eredményt. A 2016-os találkozó pedig azzal foglalkozott, hogy ezt a bizonyos vízügyi fenntarthatósági fordulatot hogyan lehet megvalósítani, és egy olyan ajánlatcsomag született, amelyet a mai napig idéznek, és az abban az évben az ENSZ főtitkára és a Világbank elnöke által összehívott Vízügyi Elnöki Testület szintén átvett, és beépített a saját csomagjába. Tehát minden eredmény referenciává vált.

– Jelenleg milyen, a válság elkerüléséhez szükséges technológiák állnak rendelkezésre?

– Sok megoldandó vízügyi probléma van a világon, ami jelentős pénzügyi befektetéseket és fejlesztéseket igényel. Ahol a fejlesztésre nagy figyelmet fordítanak, ott a piac bővül. A magyar vízügyi szektor számára igen fontos, hogy a bővülő piacon a magyar cégek milyen szerepet töltenek majd be. Az eddigi rendezvények nagyon sikeresek voltak a magyar vízügyi technológiai cégek szempontjából is. A legizgalmasabb, hogy az igazi újdonságok már nem a hidrológiai szektorból érkeznek – természetesen az is fejlődik –, de a nagy átalakulásokhoz más tudományterületek eredményei és tudásanyaga járulnak igazán hozzá. Teljes megújulás zajlik például a kétszáz éves múlttal rendelkező városi szennyvízgazdálkodásban. Azonban látni kell, hogy a városok lakosságszáma egyre nő, és emelkedik a vízkészletek koncentrálása, ugyanakkor ennek van egy határa. A másik ehhez kapcsolódó probléma, hogy a hagyományos szennyvízelvezetési rendszernek a legdrágább része a hatalmas infrastruktúra, amelyet a város alá telepítettek. Ennek az egyedüli funkciója a szenny­víz elszállítása, és ezek után még a megtisztított víz visszavezetéséről nem is beszéltünk. A harmadik, amit szintén nem szoktunk végiggondolni, hogy jelenleg városainkban a legintenzívebb a szervesanyag-termelés, nagyobb, mint a mezőgazdaságban. Jelentős probléma, hogy mi megszabadulunk a szerves anyagok hasznosítható részétől ahelyett, hogy azt felhasználnánk. Büszkén mondhatjuk, hogy van már olyan magyar technológiai fejlesztés, amelynek segítségével nem csak nagy, centralizált rendszerekkel lehet tisztítani a szennyvizet, hanem decentralizált módon, akár a város közepén, olyan építményekben, olyan biológiai megoldásokkal, amelyek sokkal kisebb helyen, sokkal gyorsabban és nagyobb hatékonysággal képesek megtisztítani a vizet, amit azonnal vissza is tudnak forgatni. A legújabb magyar technológiai újítások pedig már arra is képesek, hogy a szennyvízből kinyerjék az energiát és a szerves anyagot. Szintén figyelemre méltó az a fejlődési irány, amely a mezőgazdasági vízfelhasználás hatékonyságát rendkívüli mértékben megemeli. Ma világszerte a mezőgazdaság használja a víz nyolcvan százalékát. Egy új fejlesztés segítségével ez az arány ötven százalékra csökkenthető. Ez egy forradalmi áttörés. A Víz Világtalálkozón arra is felhívjuk majd a figyelmet, hogy amikor a vizes természeti katasztrófák ellen védekezünk, akkor az utóbbi két évszázadban használt szürke, betonra épülő infrastruktúra helyett vagy mellett zöld infrastruktúrát is alakítsunk ki. Azaz ne legyőzni akarjuk a természetet, hanem vegyük tekintetbe azt, hogy hogyan tudjuk a természet szolgáltatásait a magunk javára fordítani. Tehát a szürke és a zöld infrastruktúra között az a különbség, hogy amíg az egyik kordában akarja tartani az elkerülhetetlen katasztrófát, a másik utat épít a víznek, és hasznosítani tudja. Ezt a szemléletváltást már Magyarországon is tapasztalhatjuk. Jelenleg a Tisza mentén tizenegy olyan víztározót építünk, amelybe árvíz esetén ki tudjuk engedni a vizet, amit aztán majd a szárazabb időszakban felhasználhatunk.

– Persze ez fikció, de mi történne akkor, ha a vízhiány problémájával egyáltalán nem vagy ennél jóval alacsonyabb szinten foglalkoznának az országok?

– Semmiképpen nem szeretnék senkit riogatni, de azt lehet mondani, hogy ha a klímaváltozás a cápa, akkor a cápa foga a vízválság. Jelenleg a világon kétmilliárd embernek kell az év legalább hat hónapjában nagyon komoly vízhiánnyal szembenéznie. Ha nem tennénk semmit, akkor számuk 2030-ra négymilliárdra nőne. A világon rendelkezésre álló édesvízkészlet és a vízigény között negyven százalékos lenne a különbség. Most hétszáznyolcvanmillió ember nem fér hozzá fogyasztható ivóvízhez, tíz év múlva pedig hétszázmillió embernek kellene vízügyi okból elhagynia lakhelyét. Mivel a klímaváltozás erősíti a vízjárási szélsőségeket, ezért a túl sok víz problémájával is egyre gyakrabban kell majd szembenézünk. Egyértelműen egy olyan irány felé haladunk, amely gondolkodást, befektetési- és gazdálkodási váltást igényel, és ezt szolgálja majd a harmadik Budapesti Víz Világtalálkozó is.