„Polcfelületeket nyertünk, és ez nagyon jó dolog”

– Milyen helyzetben van a magyar élelmiszeripar?

– Az elmúlt másfél-két év néhány tekintetben alapvető változásokat hozott, a magyar cégek belföldi értékesítésének növekedése meghaladta az élelmiszer-kiskereskedelmi forgalom növekedését. A statisztikák alapján az mondhatjuk, hogy polcfelületeket nyertünk, és ez nagyon jó dolog.

– Ennek mi a jelentősége?

– Az elmúlt tizenöt évben nem volt olyan év, hogy az élelmiszeripar értékesítésének fejlődése fölötte lett volna a kereskedelem fejlődésének. Jellemző volt az import növekedése, különösen az uniós csatlakozást követően. És még azokban az években is, amikor az élelmiszeripar jó évet zárt, a növekedését meghaladta a kisker forgalom bővülése.

– Minek köszönhető ez a fordulat?

– A kisvállalkozások jelentős fejlesztési forrásokhoz jutottak, és ennek eredménye megjelenik a termékek versenyképességében. Ezek zömében vidékfejlesztési programok, részben a Ginopból származó források voltak a közepes méretű cégeknek. És az is tény, hogy a magyar fogyasztónál megjelent a patriotizmus. Igaz, amikor vásárol, még az ár alapján dönt, és sajnos a magyar áruk bizonyos kategóriákban nem mindig versenyképesek. De ahogy nő a vásárlók jövedelme, egyre nagyobb részük engedheti meg magának, hogy ne csak a pénztárcája alapján döntsön.

– Említette a polcfelületeket, arányaiban mekkora részt uralnak a magyar termékek?

– Pontos felmérést évek óta nem láttam, de becsléseink szerint valahol hatvanöt-hetven százalékos az arányuk a kiskereskedelmi láncokban. Ez azért is jó hír, mert a köztük lévő versenyben egyre nagyobb szeletet szereznek a tortából a diszkontok, amelyek könnyebben engednek be importárut. De náluk is egyre nagyobb figyelem fordul a magyar termékek felé.

– Tehát minden rendben van az élelmiszeriparban, vagy azért még van tennivaló?

– Távolról sincs minden rendben, a tendencia csak jó irányt jelöl. A magyar élelmiszeripar meghatározó ágazataiban, ahol nagy a mezőgazdasági inputfelhasználás, további jelentős tőkebevonásra, és néhány hazai üzem esetében a méret érdemi növelésére van szükség, hogy a mérethatékonysága javuljon.

– Milyen ágazatokról van szó?

– Igaz ez a tejiparra, a húsiparra és a zöldség-gyümölcs feldolgozásra. A baromfiiparnál állunk a legközelebb ahhoz, hogy néhány szereplőről azt állíthassuk, nemzetközi szinten is biztosan versenyképesek. Persze nem csak nagy vállalkozásokra van szükség, de minden ágazatban kell egy-két olyan méretű cég, amely képes a tömegtermékek esetében is regionális terítésre, hogy bátran tárgyalhasson bármelyik kisker lánccal, akár országon túli tenderekről is.

– Miért lenne szükség ilyen üzemekre?

– Mert vannak olyan termékek, amelyeket kicsiben nem lehet gazdaságosan termelni. A húsiparon belül ide tartozik a tőkehús, hiszen a sertés tömegtermék, a belőle nyert hús is, és mindkettőnek szinte mindenhol ugyanannyi az ára. A versenyképességet az dönti el, hogy a feldolgozásra mekkora költség rakódik. És kisüzemben nagyok a költségek. Kicsiben olyan dolgot érdemes csinálni, amely elüt a tömegterméktől, speciális.

– Nagy- és kisüzemek is vannak, de hogyan lehetne elérni az elsők esetében, hogy tényleg nagyok legyenek, a másodikak esetében pedig, hogy tényleg különleges termékeket gyártsanak?

– Mind a kettőhöz további jelentős tőkebevonásra van szükség, ami az élelmiszeripari eredményekből nem feltétlenül biztosítható. Ezért kell az ágazatnak további beruházási lehetőségeket biztosítani.

– Az uniós támogatásokra gondol?

– Részben, de azokban változás volt, mert amíg a korábbi uniós ciklusokban százmil­liárdot sem elérő tételről beszélhetünk, a most lejáróban azonban háromszázmilliárd jutott élelmiszeripari fejlesztésekre. A vidékfejlesztési programra csak a kicsik jelentkezhettek, a Ginopba meg a közepes üzemek. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy a kicsiknek adott körülbelül százötvenmilliárd forint mennyire megalapozott fejlesztésekre ment el.

– Ezt hogy érti?

– Úgy gondolom korábban sokszor picit téves, idealizált élelmiszeripari képpel írtak ki néhány pályázatot, amit az idő nem igazol, ilyen például a vágópontok esete, mert a nagy vágóhidak sokkal hatékonyabbak. És ezeket a dolgokat figyelembe kell venni, mielőtt a következő időszak pályázatait kiírják, mert azokra szükség lesz, legalább ilyen mértékben, mint a jelenlegi költségvetési ciklusban. Van azonban még egy probléma, amit meg kell oldani: van Magyarországon nyolcvan-száz üzem, amely jogilag a nagyvállalati kategóriába tartozik, mert kétszázötven embernél többet foglalkoztat. De mérlegfőösszege és árbevétele alapján nem tartozik ebbe a kategóriába. Az első kitétel miatt azonban nem indulhatnak a közepes méretű vállalatoknak kiírt pályázatokon és kiesnek a potenciális támogatotti körből. Ezt a kormány érzékelte, és az egyedi kormánydöntés adta lehetőségek között érdemi támogatást nyújtott néhány ilyen „csapdába esett” cégnek. Emellett úgy gondolom, támogatási rendszerünket az uniós források vonatkozásában is úgy kellene kialakítani, hogy ezek a cégek és a nagyok is pályázhassanak, hiszen fejleszteni kell a technológiát.

– Mit gondol az uniós támogatási források tervezett csökkentéséről?

– Értem az elhangzott érveket, de nem értek egyet az esetleges csökkentéssel. Azt reméljük, szinten maradnak az agrártámogatások. Amitől a legjobban tartok, hogy csökken a Közös agrárpolitika (KAP) finanszírozása, de azt minden tagország úgy egészítheti ki, ahogy akarja. Ez a renacionalizálás azonban nagyon veszélyes játék, mert a mi finanszírozási képességünk sokkal kisebb, mint a például a németeké, a hollandoké vagy a dánoké. Ha szinten nem is marad, de csak minimálisan csökken a közös büdzsé, akkor talán minimális nemzeti kiegészítéssel körülbelül tudjuk ugyanazt nyújtani a termelőknek és az élelmiszeriparnak, mint az előző ciklusban.

– Csak ennyi mindenre lenne szükség az élelmiszeriparban: fejlettebb technológiára, nagyobb üzemekre és tőkebevonásra?

– Nem, ez csak a hardver része, de van szoftver is. Már az élelmiszerpiacon is jól szervezett termékpályák versenye zajlik. Nem vágóhíd versenyez vágóhíddal, hanem a vágóhíd és a mögötte lévő termelési lánc versenyez egy hasonlóval. Rendkívül fontos ezeknek a láncoknak a hatékonysága, nem mindegy, hogy egy vágóhíd rendelkezik-e hosszú távú szerződési háttérrel, amely garantálja, hogy hétről hétre pontosan tervezhetően mennyi sertést vág. Ha megvan a biztos beszállítói háttér, máris egy problémával kevesebb, a kiszámítható szerződéses kapcsolatok az árkialakítás és az esetleges konfliktusrendezés mechanizmusára is tartalmaznak passzusokat. Ebben nagy előrelépés történt néhány területen az elmúlt években. Az első a baromfi, amelyben tulajdonosi integrációk jöttek létre, egyik-másik nemzetközi szinten is értékelhető. Úgy tűnik az elmúlt évek tapasztalatai alapján, hogy szép lassan rendeződik a dolog a sertésnél is. Ehhez nagy segítséget nyújtott, hogy az élősertés, illetve a tőkehús volt az első, amelynek öt százalékra csökkentették az áfáját. A huszonhét százalékos áfa az integrációs hajlandóságot drasztikusan csökkenti.

– Miért?

– Mert az integráció papír alapú, nem lehet áfát csalni. A sertéspiacon a húsig értelmetlenné vált az áfacsalás, öt százalékért már nem kockáztat szinte senki. Hasonló jelzések érkeznek a tejpiacról is. Ezekben az iparágakban már látom azokat a folyamatokat, amelyek egy hajóba terelik a szereplőket.

– És hol nem látja ezeket a folyamatokat?

– A zöldség-gyümölcs szektorban. A nagy piaci botrányok, zavarok évek óta ide kapcsolódnak, legyen szó dinnyéről, almáról, meggyről, hagymáról. Itt a szervezettség nem jellemző, viszont a huszonhét százalékos áfa csábítása még fennáll. Annak idején szentül meg voltam győződve, hogy a TÉSZ-ek letarolják a magyar zöldség-gyümölcs ágazatot, ők lesznek a nyertesei a versenynek, hiszen megjelentek a kiskereskedelmi láncok, amelyek nagyban akartak árut beszerezni. Nem így történt.

– Volt már szó a digitalizációról és önök is elindítottak egy modernizációs stratégiát. Ezzel mi a helyzet?

– A FÉSZ vitaanyagát bemutattuk a kormánynak, úgy tudjuk, dolgoznak rajta, lesz eredménye. Egyértelmű, hogy a huszonegyedik század technológiájának alkalmazása az élelmiszeriparban is meghatározó lesz, ezért a stratégiának edukációs szerepet is be kell töltenie, el kell magyaráznunk elsősorban a kis és közepes üzemek vezetőinek, hogy milyen területeken hozhat megoldást a digitalizáció.

– Lemaradtunk az élelmiszeripar digi-talizációjában?

– Nem, ebben az ágazatban nem volt robbanás Nyugat-Európában sem. Sőt az alakuló programmal előrébb vagyunk, és ha az állam még a megfelelő támogatást is biztosítaná, akkor kitehetnénk az indexet és belekezdhetnénk az előzésbe is. Egyébként a munkaerőhiány rá fogja kényszeríteni a szereplőket a digitalizációra.

– A fogyasztói tendenciák hogyan alakulnak?

– Egyértelműen a frissesség irányába mutatnak, nem véletlenül lehet egész évben gyümölcsöt kapni. Másrészt, és ez a magyar élelmiszeripar egyik fejlődési esélye, a fogyasztók egy része keresi a nem távolról jövő terméket. A lokális termékek iránti igény nálunk is erősödik, és ha van kereslet, az üzletek kielégítik.

– Milyen évet zár idén az élelmiszeripar?

– Nagyon remélem, hogy az év végi adatok is olyanok lesznek, mint a tavalyiak és a féléviek, és azt mutatják, hogy további polcfelületeket nyerünk vissza.

– Ebben segíthetnek a különböző pro­móciók is?

– Minden ilyen szándék nagyon jó, de az a véleményem, hogy a felaprózott erőforrás-felhasználás csökkenti az akciók hatékonyságát. Sok a védjegyünk, de kicsik a kampányaink. Jobb lenne, ha egy nagy védjegyünk és egy nagy kampányunk lenne. Ezen a Nemzeti Agrárgazdasági Kamaránál is dolgoznak és úgy tudom, a kormánynál is. Mindig az osztrák AMA védjegyet hozzák példának, ami rendkívül sikeres, nagy ernyővédjegy, rengeteg élelmiszeripari termékkel. Azt gondolom, nálunk is ez lenne a hasznos és akkor emögé lehetne rendelni az összes erőforrást, amit most kisebb célokra fordítunk.

– Mi a véleménye a bioélelmiszerekről?

– Egyelőre nem látom, hogy a bioalapú élelmiszer-előállítás minden fogyasztói igény kielégítésére megfelelő lenne. Van, lesz a bionak piaca, de idealizmusnak tartom, hogy a magyar mezőgazdaságot vagy döntő részét átállítsuk erre a termelési módra.

– Na és a GMO-t meg tudjuk úszni? Hiszen rengeteg szóját importálunk.

– Az állattenyésztés fehérjeigénye hatalmas, se hazai, se más GMO-mentes forrásból nem tűnik kielégíthetőnek. Az tény, a GMO-mentes áruk iránt van kereslet, vannak GMO-mentes takarmányt fogyasztó állatokból származó áruk, de én még nem láttam meggazdagodni belőle senkit. Ez a kérdés még nem dőlt el a világban, az új géntechnológiai eljárások adhatnak új síkot a vitának. Ha a génszerkesztési eljárást – ami nem más faj, hanem saját „génbeültetését” jelent – a társadalommal el lehetne fogadtatni, lehet, hogy átrendezné a gondolkodást. De nem akarok jövendölni, mint sok más mindenben, ebben a kérdésben is a fogyasztók döntenek majd.