Olykor „csak úgy” bambulni is engedd...

Rendkívül érdekes, tizenkét hónapos kísérlet leírása tartotta izgalomban úgy negyed százada a világ erre fogékony közvéleményét. Akkoriban kíváncsi tudósok egy csoportja fölkeresett egy igencsak stresszes amerikai munkaügyi hivatalt, ahol a dolgozókat két csoportra osztották. A munka azzal indult, hogy mindenkivel aláírattak egy titoktartási szerződést, majd rigorózusan rögzítették a polgárok egészségügyi állapotát. Ezt követően képeztek két halmazt, ügyelve arra, hogy mindegyikbe egyformán jusson idős-fiatal, túlsúlyos, sovány, cigiző, olykor a pohár fenekére néző alkalmazott.

Ezt követően az egyik csoportot arra kérték, folytassa napjait olyformán, ahogy megszokta - a másikat pedig arra presszionálták, hogy bár hétköznap ne változtasson semmin, de szombat-vasárnap kötelezően töltsön több időt a zöldben. Az állapotfelmérést negyed évenként ismételték, majd a határidő lejárta után a tudósok elkészítették a jelentésüket.

A cikk szerint már három hónap múlva látszott némi különbség - ami a természetjárók javára ütött ki - az esztendő végére azonban drámai lett az eltérés a két térfél között. Igaz, a túlsúlyosoknál a „tömegadatok” kevéssé módosultak lefelé (Amerikáról beszélünk, ahol az érintettek leginkább autókázásnak értelmezték a „kimozdulást”), de a cukor- és koleszterinszintek, valamint az általános egészségügyi állapot szemmel láthatóan javult.

Az pedig csak amolyan kellemes hozadéknak bizonyult, hogy a „kirándulók” mérhetően türelmesebbek lettek az ügyfelekkel, s így a munkateljesítményük is javult. A szakemberek az ezredforduló előtt mindebből azt az „általános” következtetést vonták le, hogy a természetjárás és a (gyakorta különösebb cél nélküli) mozgás együtt képes pozitív irányban eltolni az ember lelki és testi állapotát. Akár még az olyan kilátástalannak tűnő (élet)helyzetekben is, amikor maguk az alapkörülmények - azaz a munkahelyi (v)iszonyok - hosszú éveken-évtizedeken keresztül nem lesznek jobbak egy szemernyit sem.

Amúgy is, de a riasztó mából nézve a több mint negyed százados kísérlet eredményei különösen megfontolandók. Ma, amikor percenként érkeznek a katasztrófákról, bandák és államok között kirobban háborúkról, természeti csapásokról, gyilkosságokról és másféle rettenetekről beszámoló hírek, amikor bármelyik pillanatban szó szerint elszabadulhat az atompokol igencsak szüksége van az egyénnek a belső nyugalomra. A praktikák száma szinte unásig sorolható, így itt és most nincs is értelme belefogni az ismétlésükbe.

Ugyanakkor mint azóta jó pár tudományos értekezés bizonyította, a legjobbat tesszük magunkkal akkor, ha olykor „csak úgy” belebambulunk az égbe, a tájba, esetleg fölülünk a legközelebbi buszra-vonatra és elvitetjük magunkat valami zöldöveztbe. Ahol legfeljebb az lesz a legnagyobb bajunk, hogy az ég madarai közül az egyik megtiszteli a fejünket a végtermékével...