Mi és a hatnapos háború

Az arabokat fűtötte az 1948-ban elszenvedett vereséget követően a visszavágás vágya s a megalkuvás nélküli kegyetlenség a zsidókkal szemben; Nasszer egyiptomi diktátor arról szónokolt, hogy térdig vérben és rózsák közt fog bevonulni Jaffába és Tel-Avivba, tábornokai pedig azzal biztatták, hogy már a támadás napján az ebédet a tengerparti luxussétányon fogják szervírozni neki. (Vezérkari főnöke, Abdel Hakim Amer és szovjet tanácsadói puccsal fenyegették, ha nem lép.) Légy kegyetlen, vagy pusztulj el! – volt a jelszó mindkét oldalon, s az izraeli minisztertanács elhatározta, hogy megelőzi az egyiptomi támadást. Alaposan tanulmányozták Clausewitz tételeit a megelőző csapásról s azt, hogyan alkalmazták a porosz stratéga elveit a Wehrmacht tábornokai a második világháború során. Június 5-én, miután látták, hogy Johnson elnök még a Vörös-tenger felé való kijárat, Tiran megnyitása érdekében sem hajlandó komoly nyomást gyakorolni Nasszer elnökre, megindították a villámháborút. (A magyar egyetemeken mi, hallgatók az oroszok kezét láttuk az eseményekben, s úgy szurkoltunk Nasszer és a szovjetek ellen a honvédő Dajan tábornok katonáinak, mint az 1968-as okkupáció után egy-egy szovjet-csehszlovák hokimeccsen a csehszlovák csapatnak a világbajnok oroszokkal szemben.)

Az 1956-os szuezi háború után nyolc éven át gyakorolta az izraeli légierő az ötven méter alatti magasságban való támadást, amelyet az ellenség radarrendszere nem érzékelhetett: a szír, a jordán, az iraki és az egyiptomi légierő nyolcvan százalékát még felszállás előtt semmisítették meg. Már június 5-én, az első napon, úgy ebédidő előtt a légierő főnöke joggal jelenthette: „A háborút megnyertük”. A szárazföldön az egyiptomi (szovjet gyártmányú) páncélosok teljes vereséget szenvedtek, s a harmadik napon délelőtt tíz óra felé a Jeruzsálem belvárosában harcoló csapatok parancsnoka, Mordechai Gur tábornok a Templom-hegy elfoglalását is bejelentette. „A Templom-hegy a kezünkben” – ez a mondat minden izraeli iskolás könyvben ott van, annak jeléül, hogy a zsidó lélek Jeruzsálem falait tekinti igazi és örök otthonának. A Jordán folyót átlépő csapatokat ugyanakkor a palesztinok sok helyütt megkönnyebbüléssel fogadták, mondván, legalább megszabadulnak a hasemita király diktatúrájától. Csakhogy a győztes hadsereg gyorsan megszálló, rendőri feladatokat ellátó, elnyomó erővé vált.

Felesleges sajnálni, hogy ez így történt, a legtöbb, hogy igyekszünk a következményeit megérteni. Az egyik következmény az 1973-as jóm kippúri háború volt, amely majdnem Izrael vereségével végződött, s amelyben taktikai atombomba bevetése is felmerült. Az arabok súlyos stratégiai hibája után Izrael győztesen kikerült a szorításból, de létrejött az a gyilkos patthelyzet, amely azóta is jellemzi Közel-Keletet. A másik következménye, hogy mérgével – terrorizmus és migráció (akkor palesztin, most szír menekültek) – áthatja Európát. Az izraeli konzervatív hadtörténész, Martin van Creveld – aki egyébként Clausewitz nagy tisztelője – egyenesen a polgárháború rémével ijesztget bennünket, lehanyatlott kultúrák példája alapján. Legújabb Mi, lágy tojások (Wir Weicheier) című könyvében azon sajnálkozik hogy a militarizmus tabutéma Európában, ami súlyos morális hiba. Hogy hadseregek katonai szellem és önbecsülés nélkül csak úgy létezzenek, ostobaság és hibás nevelés eredménye. Nevelési kultúránk kiszolgáltat kis tirannusainknak, gyermekeinknek, akik felnővén, maguk is „lágy tojássá” válnak, a nők a hadseregben pedig arra jók, hogy bajtársaik jobban féljenek a szexuális zaklatás vádjától, mint az ellenségtől. A hadkötelezettségtől irtózunk, de megértéssel nézzük a zsoldosokat. (Pedig már az ókori szerzőktől tudjuk, hogy Karthágó azért semmisült meg, mert zsoldosaival szemben Róma szabad polgárokból szervezett hadsereget. Karthágóban túl sok volt a lágy tojás.)

Szeretjük a zsoldosokat, szeretjük a thrillereket. A keszthelyi piacon a könyvárusnál, Charlie-nál sok Konsalikot lehet kapni jutányos áron, hiszen az a korosztály, amelynek kedvence volt, lassan a Balaton partjáról az örök vadászmezőkre távozik, örökösei pedig szabadulnak a könyvektől. Legutóbb A fenyegetés című ódon Konsalik-thrillert vettem meg, amely arról szól, hogy a müncheni Olimpiai stadion alapjaiba két házilag készített atombombát betonoztatott be egy New York-i üzletember, aki Szicíliából jővén, egyike lett a város nagy donjainak. A plutónium megszerzése a Los Alamos-i atomközpont felé vezető úton egy kis rablással könnyen ment, s egy régi, elhagyott műhelyben a két bomba házilagos összeszerelése is. A stadion elkészültével indul a fenyegetés: vagy fizet a német állam harmincmillió dollárt, s akkor lesz olimpia, vagy ha nem, akkor robbantanak. A fülszöveg szerint a mű azért született, hogy megmutassa, milyen vékony a kérge annak a „biztonságos létnek”, amelyen a hétköznapi ember mozog. Intelligencia, brutalitás, pénzszomj és hatalmi éhség kell csak ahhoz, hogy pillanatok alatt darabokra törjön. Mint a lágy tojás.