Amikor a fekete zongora dübörög

A nagyközönség a Virtuózokból ismerheti a művészt, aki szeretne kijutni a világ nagy pódiumaira (Fotó: Varga Imre)

– Nemrég jótékonysági koncertet adott Jászapátiban, egy beteg kisfiú gyógyulására gyűjtöttek. Hogyan keresték meg, és miért fontos önnek a jótékonykodás?

– A szervező, Vali néni megkeresett, hogy van egy jászszentandrási fiú, aki daganatos beteg, és jó lenne, ha segítenénk rajta egy ötvenperces koncerttel. Azonnal igent mondtam, mert szeretek adni, és segíteni akartam a beteg fiú gyógyulását.

– Hogyan és mennyit készül egy-egy koncertre, hangversenyre?

– A felkészülés, gyakorlás mindennapos dolog, nem a koncertektől, versenyektől függ. Általában naponta hat-hét órát szoktam gyakorolni, ami zenészkörökben nem olyan sok. Vannak olyan zongoristák, például a japánok, akik napi tíz-tizenkét órát gyakorolnak, számomra mégis elegendő a kevesebb, mert ennyi idő alatt át tudom nézni a darabokat, de lelkileg nem fáradok el. Arra törekszem, hogy a játékom ne csak professzionális legyen, hanem legyen benne lélek és szív is. Gyermekkoromban badarságokat csináltam, forró vízbe mártottam a kezem, hogy az ujjaim gyorsabban pörögjenek. Ma már nincs erre szükség, mert az évek alatt kifejlesztettem a saját játéktechnikámat. Nem koncentrálok rá túlságosan egy-egy fellépésre, megmérettetésre, mert akkor erőltetett lenne. Inkább a zene hangulatát, színeket, képeket idézek fel magamban és friss lélekkel, szabad elmével lépek ki a pódiumra.

– Az idén szerepelt a köztévé nagy sikerű komolyzenei tehetségkutató műsorában, a Virtuózokban, ahol különdíjakat kapott. Mit adott ez a műsor önnek?

– Azt gondolom, hogy minden koncert, minden fellépési lehetőség ajándék egy olyan tanuló számára, akinek az a célja, hogy előadóművész legyen. A Virtuózok egyik előnye az volt, hogy teljesen új közegben próbálhattam ki magam. A tehetségkutató másik pozitívuma pedig az ismertség, hiszen valóban nagy nézettsége volt a műsornak. Emellett hatalmas megtiszteltetés, hogy rajtunk keresztül ismerheti meg komolyzenét a nagyközönség azon része is, amely egyébként nem igazán érdeklődik iránta. Ráadásul Budapest utcáin sétálva gyakran megismernek és leszólítanak, amióta a műsorban szerepeltem, ez nagyon jó érzéssel tölt el.

– Miért épp zongorista szeretett volna lenni kisgyerekként? Mi volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy ez lesz a hangszere?

– Ötévesen kezdtem el zongorázni, a szüleim nem zenészek, a családban viszont többen is zenélnek. Az apai nagyapám például dzsesszgitáros, de voltak népzenészek, cigányzenészek a tágabb rokonságban, úgyhogy korán felmerült, talán én is ezzel foglalkozom majd. Amikor az egyik idősebb unokatestvérem hegedülni kezdett, a nagymamám feltette a nagy kérdést, hogy te, Lacika, mi szeretnél lenni, milyen hangszeren játszanál szívesen? Én akkor a zongorát választottam, mert láttam a tévében Szvjatoszlav Richtert. Azonnal lenyűgözött, amilyen energiával, átéléssel játszott, csak úgy dübörgött a nagy, fekete zongora.

– Hogyan vezetett a szakmai életútja egy kisvárosból, Jászkisérről a Zeneakadémiára?

– Tanulmányaimat a Rácz Aladár Zeneiskolában kezdtem Jászapátiban, Réz Lóránt orgonaművésznél, aki nagyon jól zongorázik és jól is oktat. Nagyon sokat tanultam tőle, a mai napig tartom vele a kapcsolatot. Tizenegy éves koromban aztán felmerült, hogy tovább kellene lépni. Ekkor felvételiztem a Zeneakadémia előkészítő tagozatára, próba, szerencse alapon. Nagy megdöbbenésemre felvettek, huszonöt-harminc jelentkezőből hárman kerültünk be. Két évig hetente kétszer ingáztunk Budapest és Jászkisér között. Ezután döntött úgy a család, hogy fel kellene költözni a fővárosba. Az érettségi után ismét felvételi vizsgát követően jutottam tovább az intézményben, így már a harmadik tanévet kezdtem meg az idén.

– Minden zongorista választ példaképeket, olyanokat, akiknek zeneisége, szellemisége közel áll hozzájuk. Önre ki volt hatással?

– Olyan zenész vagyok, aki mindenevő, mert a 15. századtól kezdve napjaink klasszikus zenéjéig mindent szeretek. És nem olyan típus vagyok, aki csak emellett teszi le a voksát. Szerintem ugyanis van jó zene és rossz zene. A jó zenébe természetesen nem csak a klasszikusok tartoznak, viszont minden klasszikus zene jó zene. Három kedvencem van a régi mesterek közül: Franz Schubert, Ludwig van Beethoven és Liszt Ferenc. Ez a három zeneszerző nagyon közel áll egymáshoz, a művészetüket tekintve. Közülük Liszt Ferenc azért a példaképem, és a munkássága azért is áll hozzám olyan közel, mert ő az egyik legnagyobb magyar zeneszerző és a zenetörténet legnagyobb zongoraművésze.

– Hogyan lehet a komolyzenét a fia­talokhoz közelebb vinni?

– A klasszikus zene nem annyira szórakoztató, sokkal inkább összetett, bonyolult, ugyanakkor nagyon megindító is, igénybe veszi az ember idegeit, lelkét, elméjét. Olyan, mint egy jó szépirodalmi alkotás. A klasszikus zene szerintem épp nem az idősebb korosztálynak szól, nem altató zene. Sokkal inkább a középkorúaknak, a harmincas-negyvenes korosztálynak való. A fiatalabbak megszólításához az egyik megoldás az lehet, hogy a koncerttermekbe be kell csempészni azt a fajta mentalitást, amelyet a Virtuózok képviselt: interaktív, közérthető, szórakoztató köntösben kellene tálalni a komolyzenét. Ezáltal a fiatalok is felismernék, hogy a klasszikus zenének van értéke és lehet élvezni.

– Forradalmi újításnak tartja a szakma a Bogányi-zongorát, amelynek a megszokottól eltérő hangzása mellett futurisztikus külseje is van. Milyen ön szerint a jövő hangszere?

– A Bogányi-zongorának erőteljes a hangja, ráadásul hosszú a kicsengése, ez elősegíti, hogy éneklő hangszerré váljon. Egy zeneakadémiai nyílt napon a hallgatók is kipróbálhatták a feltaláló Bogányi Gergely zongoraművész jelenlétében. Nagyon kíváncsian vártam a pillanatot, és nagy élmény volt játszani rajta. Azt gondolom, hogy az irány, amit Bogányi Gergely elkezdett, abszolút jó. Ez a jövő, ezt kell tökéletesíteni, csiszolni.

– Korábban azt nyilatkozta: még nem tudja, hogy zongoraművész vagy tanár lesz-e.

– Két-három éve fogalmazódott meg bennem, hogy világjáró zongoraművész szeretnék lenni, hogy Amszterdam, New York vagy London pódiumain fellépjek. Azt gondolom azonban, hogy nem fogom elkerülni a tanítást sem, mert az mégiscsak biztos anyagi forrás.

– Ha már világhír: egy zongoraművész hogyan építi fel a karrierjét?

– Ahogy más területeken, itt is nagyon fontos a kapcsolatépítés, az, hogy mennyire tudja „eladni” magát az ember ezen a piacon. Mindezekben még van mit tanulnom, a tanáraim­tól szerencsére kapok tanácsokat, folyamatosan tanulok tőlük. Kizárólag külföldi versenyeken való részvétellel lehet nemzetközi karriert építeni, ezekre kijutni azonban nem kis szervezést, kiutazást igényel, ami költségekkel jár. Ráadásul a hangverseny előtt a szakma elitje, a zsűritagok mesterkurzusokat is tartanak. Mindez nálunk még gyerekcipőben jár, de szerencsére a Zeneakadémia jó úton halad, felveszi a kapcsolatot a külföldi társintézményeivel, így egyre többen tartanak mesterkurzusokat.