Európai alkudozás, török üzlet

Oswald Spengler a fausti, azaz az atlanti világ teljes válságának kezdetét még 1918-ban századunk húszas-ötvenes éveire tette, és közgazdák 2025 körülre datálják a Kondratyev-ciklus végét, hogy aztán társadalmi kataklizmák során a világ egy újabb hosszú, egészen másfajta gazdasági körforgásba kezdjen. S látható alakban is testet ölt a válság: a migráció, Európa elözönlése olyan társadalmi-gazdasági változásokat hoz majd, mint a középkor végének nagy pestisjárványai.

A francia Michel Houellebecq 2022-ban játszódó regényében nem a Kalasnyikovval hódító iszlámot mutatja be nekünk a negyvenhetedik szúra ihlette lefejezésekkel és fogolyváltsággal, hanem a tárgyaló, a ravasz Muzulmán Testvériséget, amely a francia választások után a második hely birtokában éppoly alkotmányosan veszi majd át a hatalmat, mint annak idején a náci párt. (Előtte persze lángolnak az utcák, polgárháború réme járja be az országot: ez kényszeríti az első helyen végzett szocialistákat békés egyezkedésre és koalícióra.) A testvériséget nem a gazdasági tárcák érdeklik, hanem az oktatás és a népesedésügy. A kormányalakítási alkuknak megfelelően megkapják az iskolákat: a tanárok és tanítók mind muzulmánok lesznek.

„Aki a gyerekeket ellenőrzi, az ellenőrzi a jövőt” – mondja Mohammed ben Abbas, a testvériség vezetője. (Hittestvérei imádkozási és étkezési szokásai már ma erősen befolyásolják az egyszerű nyugati polgár gyermekei­nek életét, elég átfutni a híreket a német óvodákról, a francia általános iskolákról vagy az angol egyetemekről. S csak érdekesség: nálunk már a kádári börtönökben is külön koszton voltak az arabok.) Amilyen ravaszak és figyelemre méltók a regényben az iszlám képviselői, olyan fennhéjázó és nagyképű hülyék az alkut kötő francia szocialisták. Kilúgozott humanizmusukkal Francois Hollande-t, Martin Schulzot és Angela Merkelt idézik, akik nem értik, hogy az Isten adta nép miért fél attól, hogy urai rövid időn belül felismerhetetlenné teszik azt az országot, amelyben eddig éltek.

Igaz, Európa ma ideológia és hadsereg híján van. Van azért légiereje és légies gondolatai. Most szórja el pompás és szórakoztató örökségét. S míg a Közel-Kelet országaiban a földi és a túlvilági hatalmat egynek tekintik, itt a pápa és a császár közt dúló invesztitúraharcok és a felvilágosodás eszméi több száz esztendő alatt megérlelték a világi és egyházi hatalom szétválasztását, s az alkotmányosságot, a földi hatalmi ágak szétválasztását. Az iszlám világában erre eddig csak egy példa volt, Mustafa Kemal Atatürké, a modern Törökország megteremtőjéé.

Recep Tayyip Erdogan épp most teszi tönkre Kemal művét. (Ha más formákban is, de a Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságaiban is hasonló világias folyamat játszódott le a bolsevik időkben, de kétes sikerrel a rendszerválást követő időket tekintve.)

A Szulejmán című film forgatókönyvébe is benyúló Erdogan – Merkel fogcsikorgatóan bájos közreműködésével – szultáni hatalommal ruházza fel a köztársasági elnöki posztot, és úgy lenyúlja az eurómilliárdokat, ahogy ezt a Szovjetunió szétesésekor még Mihail Szergejevics Gorbacsov sem merte megkockáztatni. Az, hogy Kurdisztánban mindez mészárlások jegyében történik, a német kancellárt aligha zavarja, hiszen bízik abban, hogy népe, amelyet a történelem tanulságai egyre ostobábbá tesznek, folytatni fogja a bűnbánat politikáját, amelyet el nem követett bűneiért vett magára hetediziglen. Pedig az iszlám sikeres államai, mint az emírségek, Szaúd-Arábia vagy Irán, valójában a 21. századot is megélő, ősi alapokon nyugvó primitív teokráciák, aligha szerethetők. Nem véletlen, hogy a kelet-európaiak ódzkodnak a legjobban a Houellebecq által leírt, „üzleti alapon” történő behódolástól, mert a zsigereikben érzik az egypártrendszer minden szomorúságát. (A volt NDK így válhat a Nyugat rebellis tartományává.) A nyugat-európai polgár ebből az eszmetörténeti szemináriumból kimaradt, és egyelőre bízik abban, hogy politikusai nemes eszményeikkel az atlanti civilizáció számára is termékennyé teszik a bevándorlókat.

Ugorjunk egyet vissza az időben. Mit tesz egy közösség, ha a rá nehezedő hatalom rossz alkura akarja kényszeríteni? Mint Hendrik van Loon írta, az amerikai gyarmatokra rákényszerített brit áruk behozatalát a gyarmatok megtagadták, és ezzel a kocka el volt vetve. (Ma az amerikai–uniós kereskedelmi szerződés hasonló konfliktust okozhat, ezúttal a tengerentúliak próbálnak diktálni. A migránsok ebben a szereposztásban Amerika Európát elsöprő zsoldoshadserege.) A renitens telepesek tartottak attól, hogy London „zárlatot rendel el az egész amerikai partvidékre. Ilyen körülmények között jó volt rá felkészülni. Mindenfelé tevékeny, egymással összeköttetésben álló bizottságok alakultak a forradalom vezetésében szerepet vállaló nem hivatalos testületek formájában. Hordószámra kezdték vásárolni a puskaport s megszámlálták a használható puskákat (…) A gyarmatosok maguk voltak a legjobban meglepődve, hogy hirtelen nyílt lázadásba keveredtek.” A lázadás eredménye az lett, hogy 1789. március 4-én a forradalmi törvények szerint választott új kongresszus összeült. Három héttel később a Federal Hall lépcsőiről proklamálták, hogy George Washington az Amerikai Egyesült Államok első elnöke lett.

Türelmes istennő Clio – tette hozzá Hendrik van Loon. S minden színielőadás után előkészíti a színpadot a következő darab számára. Most mit fog nekünk előadatni, molnárferenci komédiát, vagy valami véres drámát Shakespeare stílusában?