Bulvár

Szeretjük vagy utáljuk?

Egy mozifilm mellékszereplőjéről nevezték el a világ legpofátlanabb szakmáját

Fellini egyetlen figurája indította el azt a lavinát, ami azóta iparággá nőtte ki magát. A paparazzi ma már nem egyetlen ember, hanem egy egész iparág, ami egyszerre képes arra, hogy történelmi jeleneteket őrizzen meg az utókornak és romboljon le karriereket.

Szeretjük vagy utáljuk?
1997. augusztus 31-én a média munkatársai a párizsi La Pitié-Salpêtrière kórház bejárata előtt, ahol Diana walesi hercegné néhány órával egy alagútban történt autóbaleset után elhunyt, társával, Dodi Fayeddel és sofőrjével, Henri Paullal együtt, akik a paparazziktól próbáltak elmenekülni
Fotó: Jack GUEZ / AFP

Ha azt halljuk: paparazzi, azonnal magunk elé képzeljük a hírhedten tolakodó fotósokat, akiket ha a sztárok kidobnak az ajtón, ők bemásznak az ablakon és nem csak képletesen...

A szó azonban nem a semmiből született – Federico Fellini ikonikus filmjében felbukkanó, ilyen vezetéknevet viselő mellékszereplőből lett egy egész szakma keresztapja. A paparazzi szó születése tökéletesen tükrözi ezt a világot: bosszantó, szúnyogként viselkedő vérszívóhoz hasonlító karakter adta a nevét, mégis képes kivételesen történelmi pillanatokat rögzíteni.

Honnan jött a „paparazzi” elnevezés?

A történet 1960-ban kezdődött, amikor Federico Fellini bemutatta Az édes élet című filmjét. A moziban feltűnt egy mellékszereplő: Paparazzo, akit Walter Santesso alakított. Egy mindenhová befurakodó, szenzációhajhász fotós, akinek a neve aztán egy egész jelenség szinonimájává vált.

És hogy Fellini honnan vette a nevet? Erről már megoszlanak a vélemények: ő maga azt írta, egy opera szövegében találta, míg forgatókönyvírója, Ennio Flaiano George Gissing By the Ionian Sea című útikönyvére esküdött. Maga a rendező később úgy jellemezte a szót, „mint egy zümmögő rovar: lebeg, cikázik, csíp” – pont, mint a fotósok,akik addig sündörögnek, míg le nem kapják a nagy pillanatot.

A hírhedt paparazzók, akik legendává váltak

A vászonról gyorsan átlépett a valóságba is a kifejezés, és innentől kezdve nem volt megállás. Az Egyesült Államokban Ron Galella lett a paparazzi kultúra „keresztapja”, akit nem véletlenül tartanak a világ egyik leghírhedtebb lesifotósának. Mániákusan követte Jacqueline Kennedy Onassist – szó szerint a bokorból ugrott elő, hogy elkapja a tökéletes pillanatot. Jackie többször is beperelte, sőt, bírósági végzés kötelezte, hogy legalább 45 méteres távolságot tartson tőle. Galella persze ügyesen kijátszotta, a bíróság ugyanis elfelejtette kikötni, hogy autóval sem követheti, így olyankor a 45 méteres tilalom nem számított.

Olaszországban eközben Rino Barillari lett a szakma koronázatlan királya, akit csak „il re dei paparazzi”-ként, vagyis a paparazzók királyaként emlegetnek. Ő nem csupán kattintgatott: egyes sztorik szerint többször meg is verték, amikor túl közel merészkedett a hírességekhez. Máskor épp hogy megúszta karcolásokkal, miközben a gépe lencséjével szó szerint befurakodott az olasz elit magánéletébe. Az évtizedeken át tartó hajszának köszönhetően olyan fotógyűjteménye lett, ami ma már felbecsülhetetlen értékű a popkultúrális erekjének számít.

Galella és Barillari neve ma is ott van minden paparazzi-toplistán – egyikük az amerikai álom, másikuk az olasz vérmérséklet képviseletében. Közös bennük, hogy a fotóik nélkül ma valószínűleg sokkal szegényesebb lenne a bulvártörténelem, és unalmasabbak a sztárokról szóló pletykák.

Szeretjük vagy utáljuk?

A „paparazzi” mára nemcsak egy név, hanem egy egész iparág. Azok az emberek, akik képesek megörökíteni ikonikus történelmi képeket – és ugyanakkor azok is, akik szemrebbenés nélkül átlépik a magánélet határait. Van, aki szerint nélkülük unalmasabb lenne a világ, mások inkább úgy látják: a paparazzik a modern kor piócái – írta meg a Life.

Kapcsolódó írásaink