Zrínyi volt a nemzet utolsó esélye

Mi is történt háromszázötven éve? 1664. augusztus 10-én I. Lipót magyar király és IV. Mehmed szultán követei titokban, a magyar rendek és a nádor tudta és beleegyezése nélkül megkötötték az 1663-64. évi Habsburg–török háborút lezáró vasvári békeszerződést. Kilenc nappal a szentgotthárdi csata után, amely az 1456-os nándorfehérvári diadalt követően az egyik legfényesebb fegyvertény volt, amit keresztény seregek a törökön arattak. A Montecuccoli császári generális fővezérlete alatt álló egyesült osztrák–német–francia–magyar haderő a Rábánál döntő győzelmet ért el Köprülü Ahmed nagyvezír legalább kétszeres túlerőben lévő serege ellen. Bár magyarok a szövetséges hadban nagyobb számban nem harcoltak, de a magyar folyó többet emésztett meg az ellenségből, mint a fegyverek, s a Rába vizén kívül Zrínyi neve is hozzájárult a diadalhoz. Bár a híres törökverő hős nem volt – nem lehetett jelen – a szentgotthárdi csatában, amikor a véres összecsapás kritikus pontján a francia kontingenshez tartozó magyar huszárok és hajdúk megtámadták a török gyalogságot, a mindenütt felharsanó győzelmes csatakiáltást – „Zrínyi! Jön Zrínyi!” – hallva a török topcsik (tüzérek) és a janicsárok fejvesztve menekülni kezdtek – azt hitték, hogy Zrínyi Miklós vezeti a harcot. Aznap mintegy húszezer török katona esett el kardtól, ágyútűztől, vagy veszett a folyóba.

Lehullt a lepel Lipótról

A magyarok érthetően azt várták a nagy diadal után, hogy a koalíciós keresztény haderő a megvert nagyvezír üldözésére indul, és kiveri a török hódítókat az országból. A császári udvar azonban mindenáron békét akart az Oszmán Birodalommal, hogy minden figyelmét és erejét a fő ellenfélnek tekintett XIV. Lajos Franciaországa felé irányíthassa. Ezért I. Lipót arra utasította követét, hogy fogadja el a török összes feltételét, vagyis a magyar király lemondott a török csapatok által 1660 óta elfoglalt összes várról! – a stratégiai fontosságú Váradtól Érsekújvárig –, a Porta kezén hagyta az 1663-64-ben elfoglalt partiumi erősségeket, és a bihari Székelyhíd lerombolásába is beleegyezett. Erdélyre nézve a szerződés kimondta, hogy a fejedelemség régi állapotába helyeztessék vissza, vagyis a szultán főhatalma alatt maradjon, a császár pedig kivonja csapatait Erdélyből. A magyar király kötelezettséget vállalt, hogy a török által 1664 nyarán elfoglalt és lerombolt Zrínyi-Újvár helyén nem épülhet új erődítmény, Érsekújvár helyett viszont a Vág vonalán Bécs új erősséget emelhetett. Ezenfelül I. Lipót arra is kötelezte magát, hogy négy hónapon belül 200 000 arany értékű ajándékot küld IV. Mehmednek, amit a szultánnak viszonoznia illett.

A vasvári békével az 1657 óta uralkodó Lipót formálisan is elejtette német császári és magyar királyi méltóságából folyó azon kettős kötelezettségét, hogy a török elleni háború zászlóvivője legyen. A szentgotthárdi csata után maga mondta az általa mindenáron kívánt békéről: „Jól tudom, hogy sokaknak nem fog tetszeni.” Amikor szeptember végén kihirdették a húsz évre szóló békét és annak a magyarok számára katasztrofális feltételeit, még az örökös tartományokban és a német birodalomban is olyan felháborodás fogadta, hogy a bécsi udvar meghökkent.

Hogy a békekötésnek kifejezetten magyarellenes éle volt, azt például Portia herceg, Lipót császár mindenható főudvarmestere is elárulta Grémonville francia követnek, amikor 1664. novemberben a békekötés igazi okául azt mondta neki, hogy a magyarok állhatatlanok, s nem tudják, mit akarnak. Ők kezdték a háborút, de mikor meg volt üzenve, nem akartak benne részt venni. Most ellenben, mikor megvan a béke, folytatni szeretnék a harcot. Váradot és Érsek-újvárt a császár azért engedte át, folytatta Portia, mert azt hiszi, hogy ilyképpen inkább uruk és mesterük lehet a magyaroknak, s megakadályozhatja őket abban, hogy elszakadjanak tőle, s más királyt válasszanak…

„Nem számmal, de virtussal...”

Habsburg Lipót mint magyar király egyáltalán nem Magyarország érdekét tartotta szem előtt a vasvári békekötéssel – ellenkezőleg, tovább akarta gyengíteni a magyarokat, hogy könnyebben uralkodhasson rajtuk, s ezt a töröknek tett súlyos engedményekkel, az ország három részre osztásának tartósításával látta biztosítottnak. Nem csoda, hogy még a Habsburg-hű magyar főurak is óriási csalódással és elkeseredéssel fogadták a vasvári békét, és országos volt a felháborodás. A dunántúli és felső-magyarországi nemesség ugyanis már a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648) óta abban reménykedett és arra készült, hogy nemzetközi összefogással végre elindul a török elleni nagy háború Magyarország felszabadítására és újraegyesítésére. Miután a Habsburgok újra és újra kihátráltak a török háború elől, az 1650-es évek elejétől több titkos terv és kísérlet született Magyarországon és Erdélyben, hogy a „két haza” erőinek összefogásával a magyarok saját maguk szabadítsák fel az országot a török uralom alól.

Ha a Habsburg-királyok nem szolgálják az ország érdekeit, akkor nélkülük, sőt ha kell, ellenük kell politizálni – így jutott el a katolikus horvát bán, Zrínyi Miklós a református erdélyi fejedelemmel, II. Rákóczi Györggyel kötött szövetségig. A talán túlzottan is ambiciózus fejedelem 1657. évi kockázatos és végzetes kimenetelű lengyelországi hadjárata, az azt követő kíméletlen török megtorlás, majd Rákóczi halála és Erdély – a zseniális Bethlen Gábor által kiküzdött – viszonylagos önállóságának megszüntetése azonban lehetetlenné tette az erdélyi vezérlet alatt történő országegyesítést.

Gróf Zrínyi Miklós, kora legkiválóbb magyar hadvezére és politikusa (nem mellesleg a magyaron és a horváton kívül több nyelven olvasó és beszélő, európai műveltségű gondolkodója és írója) élete, energiái és javai legnagyobb részét – tudatosan szigetvári hős dédapja nyomába lépve – a török kiűzését és az ország egyesítését célzó politikai és katonai küzdelemnek szentelte. Szent Istvánt és Mátyás királyt tartva fő példaképének több művében, s főképpen az 1660-as évek elején írt híres röpiratában („Az török áfium ellen való orvosság”) amellett érvelt, hogy mi, magyarok segítséget senki idegentől nem várhatunk, mert „akinek nem borja, nem nyalja”, és ha mégis segítene valamelyik szomszédunk, például a német, nem hihető, hogy ha nyerne valamit országunkban, azt ne akarná megtartani magának. A török áfium (ópium, mákony) ellen a legjobb orvosság Zrínyi szerint, hogy mi, magyarok ismerjük meg a magunk fogyatkozásait, vessük el vétkeinket (részegség, tunyaság, egymás gyűlölése stb.), szánjuk el és erősítsük meg magunkat, hívjuk segítségül Istent, és kössünk kardot az ellenség ellen. Mivel „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”, noha kevesebben vagyunk, mint a török, de ha helyreállítjuk erkölcsi rendünket és katonai vitézségünket, akkor el tudunk bánni vele. Ennek érdekében azt tanácsolta, hogy Magyarország állítson fel egy állandó, jól kiképzett és jól fizetett – ma úgy mondanánk: profi – sereget, amely békeidőben négyezer gyalogosból és nyolcezer lovasból állna. Háború esetén pedig az egész nemzetet mozgósítani kell és felfegyverezni, mert „erő ellen erő kell, s ha nem is számmal, de virtussal, vitézséggel meg kell előznünk ellenségünket”.

Zrínyi nemcsak beszélt és írt, tanácsolt és buzdított, de maga is cselekedett. Nem is akárhogyan: 1661-ben – saját erőből, a török tiltakozása és a bécsi udvar rosszallása mellett – a Mura folyó bal partján (Őrtilos és Belezna között), hódoltsági területen, Kanizsa közelében felépíttette Zrínyi-Újvárat, amely közvetlen fenyegetést jelentett a fő dunántúli török katonai központnak. A törököket amúgy is felbőszítette, hogy Kemény János erdélyi fejedelem (az 1660 nyarán meghalt II. Rákóczi György fejedelmi tanácsosa és politikai örököse) szakított a Portával, és Bécshez fordult segítségért, s miután nem sikerült elérniük Zrínyi-Újvár átadását vagy lerombolását, az szolgált casus belliként 1663 tavaszán a Habsburg Birodalom ellen kirobbantott török háborúban.

A nagy hadvezér nem kellett

Ekkor eljött Zrínyi, a hadvezér ideje, aki a török által indított hadakozást a török elleni felszabadító „nagy háborúvá” akarta átfordítani.

Köprülü Ahmed nagyvezír csaknem százezres hadserege 1663 szeptemberében elfoglalta Érsekújvárt, s közvetlenül Bécset fenyegette, amikor a kétségbeesett udvari haditanács Zrínyit nevezte ki a dunántúli hadak főkapitányává. Zrínyi előtte már sikeresen megvédte saját Mura menti várát a boszniai és a kanizsai pasa egyesített seregétől, majd októberben a dunántúli haddal sikerült győzelmet aratnia egy kisebb török sereg felett. Ezt követően Zrínyi császári és német birodalmi segédcsapatokkal megerősített magyar–horvát, összesen 25 ezer főnyi seregével (bevallottan Mátyás király kétszáz évvel korábbi, téli sikeres boszniai hadjáratától inspirálva) bravúros téli hadjáratot indított a Dél-Dunántúlon és Szlavóniában, 1664 januárjában mélyen behatolt a hódoltsági területre, elfoglalt több török erősséget, s február elején felégette a török utánpótlási útvonal szempontjából kulcsfontosságú eszéki Dráva-hidat, ezzel elvágta a Magyarországon állomásozó oszmán erőket a birodalomtól. Ezután seregével visszafordult, s azt tervezte, hogy elfoglalja a legfontosabb dunántúli török erődöt, Kanizsát, de az udvari haditanács tétlensége és a katonai erősítés késlekedése miatt csak április végén indultak Kanizsa ostromára a magyar–horvát, a császári, a rajnai és a bajor szövetséges csapatok. Közben azonban Zrínyi helyett Nádasdy Ferenc országbíró lett a dunántúli főparancsnok, mert a bécsi udvar háttérbe akarta szorítani a túl sikeres és (számára) túl veszélyes horvát bánt. Kanizsát végül azért nem sikerült bevenni, mert az – időközben helyreállított – eszéki hídon átkelő ötvenezres török felmentő sereg közeledtének hírére Zrínyivel szemben a többi szövetséges generális június 1-jén a vár alól való elvonulás mellett döntött.

A kanizsai kudarc után az uralkodó Montecuccoli generálist nevezte ki a Magyarországon harcoló összes császári-királyi sereg főparancsnokává, s Zrínyi neki alárendelt parancsnokként már nem tudta érdemben befolyásolni az eseményeket, még Zrínyi-Újvárat sem tudta megvédeni, amelyet a többszörös túlerőben levő törökök június végén elfoglaltak, majd porrá égették. Ezt követően az uralkodóban és a császári hadvezetésben egyaránt csalódott Zrínyi visszavonult Csáktornyára, s nem vett részt a további harcokban, nem volt ott a szentgotthárdi csatában sem. Zrínyi még a nyáron Bécsbe ment, hogy a török elleni háború folytatásáról tárgyaljon, de augusztusban Lipót többszöri felszólítására el kellett hagynia a császári fővárost. Az udvarnak ugyanis nem tetszett, hogy az Európa-szerte ünnepelt magyar hadvezér-politikusnál a francia király, a német választófejedelmek, a Velencei Köztársaság, a pápa emberei sorra megfordultak, és a császár tanácsadói arra gyanakodtak, hogy Zrínyi lehet egy esetleges Habsburg-ellenes magyar–nyugati összefogás fő letéteményese.

Hogy mi lett volna a vasvári gyalázatos béke által a Habsburg-dinasztiából végképp kiábrándult Zrínyi következő lépése, azt csak sejthetjük, mert 1664 novemberében a Csáktornyához közeli kursaneci erdőben egy vadászaton sebzett vadkan végzett vele. Ha valóban így történt… Mindenesetre a helyébe lépő öccse, Zrínyi Péter részt vett a Habsburg-ellenes Wesselényi-szervezkedésben, amiért az életével fizetett, unokahúga, Zrínyi Ilona pedig két évtizeddel később több mint két évig védte Munkács várát a „felszabadító” császári ostromlóktól.

---

Győztes csata – vesztes béke
„A béke vesztett csata után sem lehetett volna rosszabb (…) A magyarok nyugati érzelmein így a vasvári béke halálos sebet ütött. Várad átengedése a hajdúvárosokat, Debrecent, az egész Tiszántúlt, Érsekújváré a Vág és Nyitra völgyét nyitotta meg a török uralomnak az északi országhatárig. Békés élet a megmaradt magyar területen immár alig volt lehető, s fel kellett merülnie a gondolatnak, melyet eddig mindenki, keresztény érzelemmel, eltávolított magától: nem élhetne-e a magyarság nyugodtabban a Nyugattól, az azt képviselő Habsburgoktól és németektől elválva, s a töröknek, évszázados hiábavaló küzdelem után, végre is meghódolva?”
Szekfű Gyula: Rövid magyar történet 1606–1939. Osiris Kiadó, Budapest, 2002