Zöld ügyek a Sándor-palotából

A kihívások technológiai fejlődést generálnak (Fotó: Hegedüs Róbert)
– Nem törte le a fogadtatása?

– Mire gondol?

– Akadt tévétársaság, amely rögvest elkapcsolt, amikor beszélni kezdett.

– A klíma, a környezet, a vizek védelme stratégiai jelentőséggel bír, s az erre adott feleletek alapvetően döntenek mindannyiunk jövőjéről. Képtelenség eleget hangsúlyozni, az egész nemzet sorsa múlik a helyes válaszokon. Természetesen ettől bárki elhelyezheti magát olyan perspektívában, miszerint ez az egész őt nem izgatja, csak a saját apró dolgaival szeretne törődni. Ám a kérdés marad: vajon mi mutat előrébb?

– Mit érünk mi, ha a nagyok elrontják például  a klímafeladványt?

– Egyénenként szinte semmit, de közösen mindent. Itt szó szerint össznépi munka vár ránk, a világ egész lakosságára. Nem szabad feledni, mi vagyunk az utolsó nemzedék, amelyik többé-kevésbé olyannak láthatja még a Földet, amilyennek őseink több ezer esztendőn keresztül megismerték.

– Nem jutottunk túl az utolsó órán?

– Optimistán nézve nem. Ám igaz, a nemzetközi tapasztalatok szerint azok az államok, amelyek súlyos bel- vagy külpolitikai konfliktusokat élnek át, érthető okokból rendkívül kevés, olykor egyetlen kitűzött természetvédelmi célt sem képesek elérni. S ez – bár látszólag nekünk nincs sok közünk hozzá – nem csak az ő gondjuk, hiszen az egész világ versenyt fut az idővel. Magyarán csak akkor tudjuk a fenyegető környezeti katasztrófát elkerülni, ha közösen teszünk ellene.

– Képes rá az emberiség?

– Akadt tudós, aki a tizennyolcadik században is úgy hitte, a Föld lapos, más pedig korát messze leelőzve már a tizenkilencedik század végén a klímaváltozás riasztó jeleiről értekezett. Eltelt hetven esztendő, amíg erről végre beindult valamiféle érdemi párbeszéd, majd két újabb évtized múlva tető alá hozták az első szerződést. És 2015-ben ott tartunk, hogy tovább romlik a légkör állapota és emelkedik a károsanyag-kibocsátás. E szörnyűséget ma – teszem hozzá, végre – egyre többen látják, érzik a saját bőrükön. Igazolja ezt, hogy anno azt mondták ezoterikusnak és bolondnak, aki szerint a klíma bajba került, míg ma fordult
a kocka, s az tartozik a fura kisebbséghez, aki úgy véli, minden olyformán jó, ahogy van. Veszélyes időket élünk – de ez egyben lehetőség is!

– Azaz?

– A válság kínai írásjegye két különálló jelből tevődik össze: az első elem a probléma, míg a második a lehetőség. A kiélezett helyzetekben az emberek könnyebben találnak új megoldásokat, célravezető, szokatlan eljárásokat, eszközöket, s hajlamosabbak az együttműködésre is. Ezért vagyok optimista.

– Az előbb azt mondta, a háborús konfliktusok nem kedveznek a természetvédelmi céloknak. A naponta befutó újabb és újabb harci híreket elnézve ne várjunk sokat a jövőnket illetően?

– Való igaz, ma egy időben annyi fegyveres konfliktus zajlik a világban, amennyi korábban talán soha. Ám győzzön bárki is bárhol, a globális hatások alól ő sem tudja kivonni magát. Ennek fölismeréséhez pedig nem kell túlzott tehetség.

– Mit jelent a gyakorlatban a klímavédelem – például itthon?

– Bizonnyal érzékelték, hogy Áder János államfő a programjában a klímának, a víznek, az utóbbihoz való hozzáférésnek és annak körforgásának kiemelt figyelmet szentel…

– Remélhetően nem csak a horgászat végett...

– Bizonnyal a pecázás sem rossz elfoglaltság, de a köztársasági elnök ennél lényegesen mélyebben érdeklődik az ügy iránt. Amikor javaslatára 2013-ban az ENSZ-szel közös szervezésben Budapesten világkonferenciát tartottunk e kérdésről, akkor annak az volt a bevallott célja, hogy a meglévő vízügyi problémáinkat helyezzük a fenntarthatóság értelmi és fogalmi rendszerébe, és így próbáljunk célokat kijelölni, s ezekre pragmatikus megoldásokat is találjunk.

– Megbocsásson, de ez kissé általános.

– A jövőbeli környezeti kihívásaink nyolcvan százaléka a vízzel lesz kapcsolatban. Így vélhetően már érthetőbb.

– Igen. De hol itt a magyar lehetőség?

– Hazánk szaknyelven szólva alvízi ország, s így hihetetlenül kitett bármiféle hidrológiai szélsőséggel szemben, legyen az szennyezés, áradás, szárazság, gátszakadás. Visszakanyarodva a budapesti víz-világtalálkozóra: előtte kollégáinkkal kiszámoltuk, hogy a világban hogyan fog bővülni a vízellátási és a szanitációs piac. Akkoriban úgy kalkuláltunk, csak a szanitációs terület négy-öt év alatt durván ötmilliárd dollárral hízik majd. Ha hazánk, amelynek mind az ENSZ-ben, mind Európában tekintélye van vízügyekben, ott tud maradni a játszma középpontjában, akkor képes befolyásolni a közgondolkodást, a piaci folyamatok alakulását, s így aktív szereplőként hozzájárul saját és mások boldogulásához.

– Mi jött be ebből?

– Mint mondtam, az egyik haszon a közgondolkodás pozitív irányú elmozdulása, s e nézőpontból már előrébb vagyunk. Pénzre átültetve kétszázmillió dollárnyi üzletet terveztünk, s már most 750 milliónál tartunk. Az összes terület, amit Áder János elnök úr fölvállalt, arról szól, hogy léteznek szép számmal megoldandó, adott esetben rendkívül súlyos problémáink – ám ezekre mind-mind találhatunk megoldást, csak ehhez együttes, közös gondolkodás szükséges. Nem győzöm hangsúlyozni, az államfő rendkívül komolyan gondolja azokat a szavakat, amelyeket a vízügyi, természeti, gazdasági, társadalmi és fenntarthatósági ügyekkel kapcsolatban fogalmaz meg. Ez a történet példa arra is, hogy a környezeti fenntarthatóság nem csak problémák halmazához való igazodás, ami ráadásul sok pénzbe kerül. Általában azt tesszük, amit közösen ésszerűnek vélünk. Van gazdasági racionalitás a környezeti fenntarthatóság követésében. A kihívások technológiai fejlődést generálnak, s ha észrevesszük, új mozgásteret nyitnak.

– Önt az ENSZ-ben rendkívül sokat dicsérték, diplomáciai képességeiről csak szuperlatívuszokban nyilatkoztak. Nem kínáltak ott állást?

– Több opció közül választhattam, hogy mit csináljak, amikor lezárul a megbízatásom az ENSZ-ben. Lehettem volna a szervezet főtitkárhelyettese, érdeklődtek irántam az Európai Unió döntéshozói, akik egy különleges képviselőt kerestek a korábban általam vitt témákhoz, és hívott Áder János is, hogy vállaljam el az akkor még nem létező, de már tervezett igazgatóság irányítását.

– Miért jött haza?

– Itt a hazám, magyar vagyok.

– Az ENSZ főtitkár-helyettesi pozíciójában nem tudna többet tenni értünk?

– Eddig is ezt a nemzetet szolgáltam, csak külföldön. Egyébként abban a magas beosztásban nem lehet csak egy üggyel, állammal foglalkozni. Összegezve, csöppet sem bánom, hogy Budapestre és az Elnöki Hivatalra szavaztam amellett is, hogy a másik két megkeresés külön-külön is rendkívül megtisztelő.
– Várható, hogy az elnök úr a hazai ügyekben a korábbinál többet hallatja a szavát?

– Eddig is számos kérdésben nyilvánított véleményt, s gondolom, hogy a jövőben sem lesz ez másként. A munkám sok egyéb mellett az, hogy önálló javaslatokat tegyek, s ha részletkérdések vetődnek fel, azokat megvilágítsam. Ám a döntés minden esetben az övé. Az bizonyos, hogy a természet és a klíma védelme, a vízügyek, csupa olyan terület, amelyekről az államfő igen világos elképzelésekkel bír, és ahogy az elmúlt két és fél évben, úgy ezeknek többször ad majd hangot a jövőben is.

– Ön korábban sokat beszélt a fenntartható fejlődésről. Nincs ebben némi önzés?

– Mire gondol?

– Afrikát és Dél-Amerikát mintha előszeretettel hagynák ki a számításból a gazdag államok politikusai…

– Ez valóban igaz – volt. Ám ma már más a helyzet, hiszen a döntéshozók felismerték, nincs külön út, a légkör hőmérsékletének emelkedése mindenkit egyként veszélyeztet, dönt nyomorba. Két fok hőemelkedés nem sok – látszólag. Pedig ez az a határ, amit semmiképp sem léphetünk át. Négy fok már szörnyű, hat pedig szó szerint a végünket jelenti. Ha kijut a légkörbe az északi fagyott talajban, azaz a permafrosztban lévő metán, az az emberiség zárórája lesz. Ehhez pedig már elég három-négy fok körüli hőmérséklet-emelkedés is. De a jó hír az, hogy van megoldás. Ennek előmozdítása a magyar köztársasági elnök egyik kiemelt célja – mind a nemzetközi porondon, mind idehaza.