Volt jelentés, amiért akasztottak

Különös, egyben hátborzongató dimenziója volt ez a pártállami rendszernek, ahol a társadalom a megfigyelések és besúgások hálójában volt kénytelen élni. Ezt a hatalmi technikát minden szocialista ország alkalmazta, nem csak a magyar. Csak a rendszerváltozással lett vége mindennek, de hozzá kell tenni, nagyon nehezen múlt ki ez a világ. Kutrucz Katalinnal, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgató-helyettesével beszélgettünk megfigyelésekről, belügyi dokumentumokról, módszerekről, s persze az iratok igencsak gyanús, egykori megsemmisítéséről is.

– Található-e valami nyoma ebben a levéltárban a Stasi és a magyar állambiztonság együttműködésének, különösen 1989 nyaráról? Amikor tódultak hozzánk az NDK-turisták, mondván, innen vissza már nem mennek.

– Kevés anyagunk van ebből az időszakból. Általában is elmondható, hogy a szocialista országok belbiztonsági szolgálatai ugyan együttműködtek, de alig maradt erről dokumentum.

– Elvesztek?

– Az iratokat sok kár érte. És nem csak 1989-ben, amikor a nagy megsemmisítési akció zajlott. Erről feltettünk egy tanulmányt a honlapunkra, sőt, azt az akkori írásos parancsot is, amelyik a megsemmisítésre utasította az illetékeseket. De vannak jelentéseink is, amelyek azt bizonyítják, hogy a hálózati személyek 6-os kartonját felküldték a központba, a B és M dossziéikat pedig bezúzták. Kevés írásos anyagunk van a nyolcvanas évek végéről. Én például egyetlen mondatot találtam magamról.

– Mit jelent a B és az M dosszié?

– A B dosszié az ügynök beszervezési anyagait tartalmazta, az M, azaz a munkadosszié pedig a jelentéseit.

– Az 1989-es volt az egyetlen nagy iratmegsemmisítési hullám?

– Nem, dehogy. Folyamatosan semmisítettek meg iratokat. Sok dokumentum pusztult el a forradalom alatt is, aztán megtizedelték a párton belüli leszámolásokkal kapcsolatos iratanyagot is, de rengeteg olyan dossziét is megsemmisítettek, amelyről úgy ítélték meg, hogy nincs már rájuk szükség. Azaz nem a bizonyítékokat akarták eltüntetni, hanem egyszerűen sok volt a papír és kevés a hely.

– Hogyan tárolták az iratokat annak idején?

– A legtöbb anyag a BM pincéjében volt. Ott különböző dossziétípusok voltak, s ezeket érzékenység szerint csoportosították. Az úgynevezett hatos kartonokat tartották a legszigorúbb és legszorosabb őrizet alatt.

– Volt valami tervszerűség 1989-ben a dokumentumok megsemmisítésében? Vagy csak vitték, amit értek?

– Eredetileg azt hitték, hogy lesz elég idejük minden irat megsemmisítésére. De ahogy felgyorsultak az események a politikában, kapkodni kezdtek. Akkor már nem lehetett semmiféle tervszerűség.

– Ön szerint elképzelhető, hogy a nagy megsemmisítési rohamban valakik hazavittek anyagokat, s magánarchívumokat alakítottak ki?

– Ezt beszélik, de eltelt huszonöt év a rendszerváltozás óta, s ilyen anyag még nem bukkant fel.

– Voltak iratok, amelyek valamiért átkerültek a pártarchívumba?

– Az állambiztonság pártirányítás alatt állt, szoros volt az együttműködés, ezért ott is található anyag. Jó pár éve fontos iratokat hozott be nekünk egy történész, egészen különös módon jutott hozzájuk, egy szeméttelep vezetőjétől kapta őket. Történt, hogy valakik kidobtak egy páncélszekrényt. Túl nehéz volt, ezért a telepen erővel kinyitották, s azt látták, hogy dugig van iratokkal. Kiderült, hogy egy párttitkár páncélszekrényét hajították ki valakik annak idején, s ebben szép számmal voltak olyan dokumentumok, amelyek a mi illetékességi körünkbe tartoznak.

– Általában milyenek voltak a korabeli dokumentumok? Így utólag szörnyülködni vagy nevetni lehet rajtuk?

– Mind a kettő. Az ötvenes évek első felében készült például egy nagy bányamérnökper. Tizenhárom bányászati szakembert tartottak fogva. Megmaradtak a velük kapcsolatos kihallgatási tervek, vallomások, a vizsgálatra vonatkozó utasítások, a fogdaügynökök jelentései. Szinte összeroppantották ezeket az embereket. Ha ezeket a dokumentumokat olvasom, összeszorul a torkom. Az életükről már lemondtak ezek az emberek, a kint lévő hozzátartozóik, a gyerekeik miatt szorongtak és rettegtek. És persze van, amikor nevetni kell egy-egy anyagon. Például, amikor Kovács 2. Imre, speciális lehallgatókészülékként működve bebújt egy ágyneműtartóba, hogy kihallgassa a gyanúsított és felesége beszélgetését.

– Mennyi magyar iratot lehetne Moszkvában találni?

– Sokat. A kezdetektől fogva végig itt voltak a szovjet belügyi, állambiztonsági tanácsadók. Nem egy anyag dossziéjára oda is van írva a vezetői utasítás, hogy „átadni egy példányt a T elvtársnak”. A T ugye tanácsadót jelent. Kezdetben többen voltak, s még a kisebb jelentőségű ügyekbe is mélyen beleavatkoztak. Olyan irataink is vannak, különösen a forradalmat követő megtorlás idejéből, amikor szovjet állambiztonsági tisztek hallgattak ki magyar embereket.

– A bosszúszomjon túl mit tükröznek az ötvenhatot követő belügyi anyagok?

– Például módszerességet. Az iratok között ott vannak azok a „monográfiáknak” nevezett dokumentumok is, amelyek arról árulkodnak, hogy az állambiztonsági szolgálat falvanként, városonként ment végig egy-egy megyén, s leltárszerűen írta össze, ki vett részt a forradalomban, s milyen minőségben.

– A rendszerváltás idején hány személyt figyeltek a szolgálatok?

– Az adatok azt mutatják, hogy 165 ezer körüli volt a megfigyeltek száma, vagy legalábbis ennyit regisztráltak. Azt persze figyelembe kell venni, hogy a hazai szolgálatok nem voltak olyan alaposak a kimutatásaikat, statisztikáikat s általában a hivatali ügymenetüket tekintve sem, mint mondjuk a Securitate vagy a Stasi.

– Akkor nem véletlen, hogy a Stasi „kávéházi csekistáknak” csúfolta a magyar szolgálatok embereit?

– Nem tudom, de a magyarok nagyon kitartóak is tudtak lenni, ha akartak. A koncepciós pereket felülvizsgáló bizottság tagjaként betekinthettem bizonyos belügyminisztériumi anyagokba 1989-ben. Az egyik dossziéban találtam egy nevet, amely mellé frissen odaírták, hogy meghalt. Ez az ember túlélte a koncentrációs tábort, hazajött, ám Budapest utcáján elfogták a szovjetek, s elvitték málenkij robotra a Gulagra. Odakint emberek törvénytelen kivégzésével elkövetett háborús bűncselekmény miatt huszonöt évet sóztak a nyakába. Ezt is túlélte, megint hazajött, és 1989-ben még figyelték őt! De vajon miért?! Megdöbbentő…

– Pedig az ember azt gondolná, hogy akkor már csak a tényleges ellenzékkel foglalkoztak.

– Igaz, hogy fokozatosan csökkent a megfigyeltek száma, ami az ötvenes években egymillió fölött volt, a nyolcvanas években, ahogy az előbb mondtam, már csak 165 ezer. De például az egyházak s az egyházi személyek megfigyelésének intenzitása szinte végig azonos volt, mert a rendszer a klérust tartotta legfőbb ellenségének. Már csak ideológiai okok miatt is. A szolgálatok készítettek egy listát azokról a csoportokról és rétegekről, melyekre eleve jobban oda akartak figyelni. Az egyházi személyek mellett a régi uralkodó osztály még élő tagjait, az egykori csendőröket, valamint az 56-os forradalom résztvevőit emelték ki.

– Sikeresnek tartották önmagukat a szolgálatok az ’56-os eszmék és emlékek visszaszorításában?

– Úgy álltak hozzá, hogy volt egyfelől a MUK, a felkelők „Márciusban Újra Kezdjük” közkeletű jelszava. A szolgálatok pedig kitalálták a HUKUK-ot. Vagyis „Ha Újra Kezditek, Újra Kaptok”. Ez azért jól tükrözte a rendszer mentalitását. Még akkor is igaz ez, ha az idő teltével sokat enyhültek a megfigyelések s az azt követő vegzálások agresszivitása.

– A beatzene, a pop, rock világáról nem is beszélünk? Az is egy erősen megfigyelt terep volt, beszervezésekkel, zsarolásokkal, retorziókkal.

– Így van, de az egész művészvilágot figyelték. A pop és a rock azért volt olyan fontos, mert akár az egyházaknál, itt is a hivatalostól eltérő vagy azzal szemben álló ideológiai hatásokat fedeztek fel.

– Vajon magukból a papírokból is érzékelni lehet a nyolcvanas években kezdődött olvadást?

– Igen, a nyolcvanas évek második felében érezni a lazulást, az évtized vége felé már az is felvetődött a szolgálatok berkein belül, hogy változtatni kellene a szabályokon, újra kellene gondolni az ellenségképet. Ez az egyik. A másik viszont az, hogy bár valóban volt valami olvadás, de a papírok szerint a rendszer mégis örökre akart berendezkedni. Hosszú távú szerződéseket kötöttek például más szocialista országok állambiztonsági szerveivel. Mintha csak azt mondták volna, hogy jó, legyen reform, de azt is mi csináljuk!

– A román szolgálatokkal is együttműködtek ekkor?

– Egyrészt a tábor szolgálatainak kötelező volt együttműködniük, ez Moszkva döntése volt. Másrészt a nyolcvanas évek közepétől bizonyítottan „egymásra dolgoztak” a magyar és a román szolgálatok, ennek ott a nyoma az iratokban.

– Milyen volt a magyar szolgálatokon belül a felkészült és a felkészületlenebb, tehetségtelenebb munkatársak aránya?

– Különösen a nyolcvanas évekből találni értelmes, logikusan felépített, jó stílusban megírt jelentéseket. Érezni, hogy az adott tiszt értette a dolgát. Viszont sok az olyan dokumentum, amellyel érezhetően csak a munka látszatát akarták kelteni az állambiztonságiak, meg a nélkülözhetetlenségüket bizonyítani. Nagyon vegyes a kép. Van egy ismerősöm, aki gyerekként kijutott az Egyesült Államokba, ott aztán tanár lett. Egyszer véletlenül utánanéztem a nevének, s találtam róla egy olyan dossziét, amit a hírszerzők állítottak ki. Az iratokban eleve hálózati személyként tüntették fel az ismerősömet, majdnem felkiáltottam, hogy Jézus Mária! Aztán, ahogy jobban belenéztem az anyagokba, kiderült a végén, hogy addig sem jutottak el, hogy egyáltalán beszéljenek vele. Három évig turkáltak, sündörögtek körülötte, de még csak meg sem szólították. Hadd tegyem hozzá, neki erről az egészről fogalma sem volt. Élte az életét. De idehaza van dossziéja!

– A férje, Kónya Imre neve hány dossziéban szerepel?

– Nem sokban. Főként a hetvenes évek elejéről akadt a kezembe róla több jelentés.

– Na de ő az Ellenzéki Kerekasztal szülőatyja volt, lehetetlen, hogy ne figyelték volna!

– Biztos, hogy figyelték, de ne feledje, hogy a mi anyagaink, ideértve az EKA szereplőit, s általában az aktív ellenzékieket is, kézben voltak. Azaz ott feküdtek egy-egy tiszt íróasztalán, hisz dolgoztak rajtuk. És amikor eljött a megsemmisítések ideje, akkor ezek kerültek elsőként a zúzdába vagy a tűzbe, mert hát ott voltak közvetlenül kéznél. Éppen a megsemmisítések miatt állt elő az a helyzet, hogy a nyolcvanas évek ellenzéki tevékenységét, illetve annak a megfigyelését csak részben fedik le a fellelhető iratok. A szervek aktivitása persze nem csökkent, még 1989 végén is szervezett be embereket a III/III-as csoportfőnökség. Ami pedig az EKA tárgyalásait illeti, azt az első három hónapban, amíg az egyetemen ülésezett, végig lehallgatták. Az első összejövetel kivételével. Mondom, végig, pedig a mi tanszékünkön folytak az ülések, s én minden találkozó előtt gondosan lecsavartam a telefonkagyló tetejét, megnéztem, van-e benne „valami”, aztán meghúzkodtam a zsinórokat, s alaposan átnéztem mindent, az állólámpa alját is, hogy hátha oda dugtak a szervek egy mikrofont. De nem találtam semmit.

– Egyetértene a teljes kinyitással és az ügynöklista nyilvánosságra hozásával?

– A levéltárunknak most négyezer folyóméternyi anyaga van. Ezt minden tudományos kutató megnézheti. Ami az ön által emlegetett ügynöklistát illeti, arra pedig azt mondom, hogy nem listákat kell gyártani, hanem azt kell megvizsgálni, ki mit csinált. Mert van jelentés, ami a házmester macskájáról szól, s van olyan jelentés is, amiért akasztottak.